Makedónia és Hellász (Forrás: Történelmi világatlasz)

Ókori Források

Xenophón történeti munkája, a Hellénika csupán a thébai hegemónia végéig mesélte el az Hellász történetét, az azt követő hatalmi vákuumba behatoló Makedón előretörésről elsősorban a kor athéni szónokainak beszédei tanúskodnak. Elsősorban ez igaz Démoszthenész beszédeire. Démoszthenész volt a makedón-ellenes politika legfőbb személye az athéni politikában, de mellette Iszokratész írásait is ismerjük, aki II. Philipposz, makedón királyban látta az ígéretes vezetőt aki egyesíti a görög államokat. Ellentétben Démoszthenésszel, Iszokratész nem szónoklatokat írt, inkább politikai pamfleteket. És ez utóbbiról ismerjük jól Démoszthenész szerepét is az eseményekben.

A makedón hadművészet szakirodalma

Számos, a görög hadművészetből ismert katonai taktikát és módszert átvett és fejlesztett tovább II. Philipposz, amikor újraszervezte seregét. Ezekről a katonai újításokról írt elsősorban Robert L. O’Connel (A kard lelke), Gerald Suster (Generálisok), Szántó Mihály (Harceljárás az ókori Európában) és John Warry (A klasszikus világ hadművészete). Hasznos összegzést jelent a témában még a Lengyel Ferenc szerkesztette (Az ókor hadtörténete) egyetemi tansegédlet, illetve Robin Lane Fox (A hadviselés művészete) és Hahn István (A hadművészet ókori klasszikusai) leírása. Philipposz uralkodásáról és királyságának rendszeréről részletesen írt Kertész István a Héraklész unokái című monográfiájában és A.B. Bosworth a Nagy Sándor, a hódító és birodalma című művének első fejezetében. Az eseményeket írta meg görög szemszögből Szabó Árpád (Hellász Hősei) és a Hegyi-Kertész-Németh-Sarkady szerkesztette egyetemi tankönyv (Görög történelem).

II. Philipposz, makedón király (Forrás: http://www.historyofmacedonia.org)

A makedón királyság

Makedóniát a görögök peremvidéken lévő országnak tekintették, amely megőrizte törzsi társadalmát, élén egy királlyal. Ez a királyság területileg az Olympos hegységtől északra a Strymón folyó völgyéig terjedt. A görög államoktól északra lévő görög-illír kevert nép, a makedónok eredetileg hegyvidéki-paraszti életformát folytattak, s hagyományosan csak az uralkodó réteg képzett jelentősebb harci erőt. A makedónok nyugati szomszédai az illírek, keleti pedig a különböző thrák törzsek voltak. A királyság területén, a tengerhez közelebbi vidéken a lakosság földműveléssel, északabbra, a hegyesebb vidékeken pedig állattenyésztéssel foglalkoztak. A királyságban a társadalmat egészen a 4. századig a törzsi-nemzetségi rendek alkották. A főnemesség hagyományosan a haderőben a nehézlovasságot képezte. I. Alexandrosz Kr.e. 460 körül vonta be a közrendűeket a hadseregbe oly módon, hogy a katonai szolgálatukért fejébe földet kaptak. Innentől kezdve harcoltak nehézgyalogosként (hypaspitesek) a makedónok. 413 körül került hatalomra I. Archelaos, aki a hadsereget attikai fegyverzettel látta el, erődítményeket és hadiutakat épített, elsősorban amiatt, hogy keletről a trákok gyakran betörtek. A király Pellába költöztette a királyi udvart, ami a gazdaságilag fejlettebb Felső-Makedóniában volt. Erőszakos halála után anarchikus állapotok uralkodtak, a királyság több trónkövetelő területére szakadt. A trónviszályba később Thébai és Athén is beavatkozott, ennek volt oka, hogy a későbbi II. Philipposzt évekig előkelő túszként tartották Thébaiban.

II. Philipposz uralmának megszilárdítása

Nagy Sándor, vagyis III. Laexandrosz és Apja, II. Philipposz életének írott hagyománya az egyes eseményeket eltérő alapossággal tárgyalja, így a kor történetírása is töredékes. 359-ben már biztosan király volt. Korábban, 357-ben még csak régens volt, a gyermek Amüntasz trónörökös mellett, aki végül ismeretlen okból nem lett uralkodó. Makedóniát ekkor számos veszély fenyegette: északról és keletről barbár államok támadásai fenyegették az országot, a tenger felől pedig Athén. Az állam pedig nem volt egységes, mivel Makedónia bizonyos részei önállóan álltak a királyságon belül. Philipposz azonban a veszélyre bátran és sikeresen válaszolt. Philipposz először elszámolt azokkal a vetélytársakkal, akik a trónját fenyegették: egyik féltestvérét megölette, a többi elmenekült az országból. Ezután hazasággal érte el, hogy Makedónia távolabbi területei egyesüljenek a királysága alatt. Jó politikával ezt el is érte, illetve a határozott kiállása arra sarkalhatta ezeket a területeket, hogy elfogadják Philipposzt királyuknak, mert ő megvédhette őket a barbárok fenyegetéseitől. Ez azonban nem volt elegendő arra, hogy az országot a betörő törzsektől megvédje: őket pénzzel és ígéretekkel vette rá arra, hogy ne támadják meg az országot. A diplomácia hatásos volt. A Makedóniával egyik ellenséges állam, a dardán királyság ekkoriban nem támadt, habár lehetősége megvolt rá. Hogy ez miért nem következett be, arra nincs egyértelmű magyarázat, tehát csak valószínűsíthető, hogy magában a királyságban adódtak gondok.
A trónbitorlók már uralkodásának első évében lépni próbáltak. Athén ekkor egy makedón trónbitorlót, Argaioszt támogatta. Athéni hajókat és 3000 zsoldost kapott, hogy megdöntse Philipposzt. Argaiosz partraszállt Methóné városában, onnan hamarosan Aigai felé indult, azzal számolva, hogy a város örömmel fogja fogadni. Aigai azonban nyíltan a gyorsan tekintélyt kivívott Philipposz oldalára állt. Argaiosz ezért visszavonulót fújt Methónéba. Visszavonulása alatt azonban Philipposz összegyűjtötte kis seregét, s rajtaütött a trónkövetelőn. Ez egy vad lovasrohamot jelentett, ami szétszórta Argaiosz csapatait, s valószínűleg ebben vesztette életét a trónkövetelő is, de erről hallgatnak a források.
Philipposz azonban inkább kiegyezni próbált Athénnal. A 359-es év második felében ez a megegyezés meg is született: a király kivonta az elődje által Amphipoliszba küldött csapatait, illetve elismerte a városállam igényét Amphipoliszra, Athén pedig ígéretet tett, hogy nem indít több támadást makedón területek ellen.
A király a külső veszélyek elhárítása után hozzálátott egy ütőképes hadsereg megszervezésének. Philipposznak Thébaiban volt lehetősége a kor legnagyobb hadvezérétől, Epameinondasztól tanulnia. Az itt tanult katonai módszereket a hadseregében bevezette.

A hadseregreform

Philipposz uralkodása kezdetén a makedón hadseregben a lovassági hadviselésnek régi hagyományai voltak, de nem létezett képzett és megfelelően vezetett nehézgyalogság, sem kiképzett segédcsapatok. Ugyanakkor voltak ostromeszközök, de azokat is kellett fejleszteni. Philipposz hadseregreformja egyben a társadalom reformja is volt. Erről A. B. Bosworth, illetve John Keegan igen részletesen értekezik.
Új katonai egységek jelentek meg. Az I. Alexandrosz által megszervezett lovastestőrség, a hetairoszok, vagyis a „királyi társak”, vagy az Archelaos által szervezett gyalogosok, a pezetairoszok, tehát a „gyalogos társak” már nem valamelyik előkelőségnek volt alá rendelve, hanem közvetlenül a királynak. A testőrségbe az arisztokrácia soraiból kerültek ki a lovasok. Akik itt szolgáltak, a királytól tisztséget, birtokot vagy más adományokat kaphattak. Így a hódítások hatására udvarba hamarosan sok nem makedón is került. Ugyanakkor, hogy ne váljon a hagyományos arisztokrácia köreiben ellenséggé, Philipposz számukra földeket biztosított a meghódított Thrák és Chalkidiké-félszigeti területekből. A főbb arisztokraták fiai már a király közvetlen környezetében nevelkedtek, s így személyesen kötődtek az uralkodóhoz. S amíg a király terjeszkedett, az uralkodó hatalmát nem kérdőjelezték meg. S mivel a személyes kapcsolatok egyre inkább döntővé váltak, Philipposz hatalma korlátlanná vált. Úgy tűnik, a királynak csak egy szűk körből álló csoport adott tanácsot, de tagjai sem rendelkeztek hivatalos jogkörrel.

A falangitész gyalogos (Forrás: Ospres Publishing)

A meghódított területek nemesfémben is gazdagok voltak, illetve az adókból befolyt összegek is emelkedtek. Philipposz támaszkodhatott Makedónia nagy gazdasági erőforrásaira: ásványkincsek az országban voltak az Axios folyónál, de 356-ban Philipposz Krénides elfoglalásával még több ásványkincs-lelőhely birtokába jutatta a királyságot. Ugyanis itt feküdt a Panganion-hegység, ahol gazdag kincs- és ezüstlelőhelyek voltak. Hamarosan a Chalkidiké-félszigeten is bányamunkálatok kezdődtek, A birodalom növekedésével az adókból befolyt összegek is emelkedtek. Philipposz hamarosan a régió leggazdagabb államának uralkodója lett, s talán csak a perzsa király gazdagsága múlta felül az övét.
Philipposz ezt az összeget arra használta fel, hogy egy erős, nagy létszámú és képzett zsoldossereget állítson fel, amelyet bármely területen fel lehessen használni. 342-41-ben hadserege nagy része Thrákiában harcolt, mégis közben két zsoldossereget is fel tudott szerelni, amelyeket Eurylochos és Parmenión vezetésével küldött Eretria városállama ellen. S míg Philipposz zsoldosai bízhattak a rendszeres fizetésben és az állandó foglalkoztatottságban, Athén anyagi tartalékai nem tették lehetővé, hogy seregét állandóan, hosszabb távon tarthassa fegyverben.
A pénz nemcsak a zsoldossereg fenntartására volt elegendő, de olykor meg lehetett belőle vesztegetni számos tisztviselőt. Az olynthosi 349/348-as hadjárat során Toróné, Mékyberna, és talán Olythos is árulás útján jutott makedón kézre. Démoszthenész leírása szerint Olythost a város lovassága árulta el. Valószínűleg uralkodása elején is számos uralkodót, határ menti törzset pénzzel vásárolt meg, hogy biztosítsa országát, amíg meg nem erősödik. Ugyanakkor ez jelentős pénzszórást is jelenthetett, s valószínűleg Philipposznak időről-időre már nem maradt tartaléka. De Makedónia gazdasági ereje még így is óriási volt. Ez következett abból is, hogy ekkoriban Makedóniában a földek nagyon termékenyek voltak, így a népesség is nagy volt. Egy közlés szerint 337-ben 27 000 makedón gyalogos volt a hadseregben, emellett pedig bármikor újra el lehetett rendelni a sorozást. Philipposz halálakor a lovasság 3000 fős volt. És ezek a számok még csak a makedón erők magvát jelentette, anélkül, hogy a szövetségesekről szó esett volna. De mivel a szövetségesei a hadjárataiban részt vettek, Philipposznak nem kellett a teljes haderejét bevetnie. A chairóneiai ütközetben Philipposz megközelítőleg 30 000 gyalogosnak és 2000 lovasnak parancsolt, ami a makedón és a szövetségeseket együtt jelentette. Hadjáratai során a teljes emberanyagot sosem használta fel, tehát uralkodása alatt a katonai ereje folyamatosan nőtt.
Ezt azzal is lehetett növelni, hogy a hadifoglyokat rabszolgákká tették, azok pedig Makedónia földjein, vagy bányáiban dolgoztak, így még több szabad embert lehetett besorozni a hadseregbe. A hadsereg katonáit évről évre alaposabban képezték ki, még téli időszakokban indított hadjáratokra is, amit éppen a rabszolgamunka alkalmazása tett lehetővé. Az alattvalóknak nem kellett eltávozniuk a mezőgazdasági munkákra.
Maga Bosworth, és Robin Lane Fox is alaposan leírta, hogyan volt felszerelve ez a hadsereg. Illetve Robin Lane Fox azt is megemlíti, hogy 1977-ben, Verginában feltárták II. Philipposz nyughelyét. Az ott talált fegyverek, felirat és ábrázolások segítségével már igen pontosan fel lehet térképezni a korszak fegyverzetét.
Bár Philipposz sok mindent átvett a görögök hadművészetétől, a makedón hadsereg különbözött is a görög városállamokétól. A görög városállamok hadseregét maga a polgárság adta, így egy városi milíciának volt tekinthető, amelynek működését a városállam törvényei szabályozták. Emiatt azonban ezek a seregek korlátozott létszámúak voltak, amely abban az esetben nem is jelentett problémát, hogyha ezeket az erőket csupán a városállamok közötti konfliktusok eldöntésére alkalmazták. Ilyen korlátozásai a makedón hadseregnek nem voltak. Mind létszámban, mind a sorozás rugalmasságában, és a gazdasági háttér tekintetében is Makedónia fölényben volt ezekkel a városállamokkal szemben.
Philipposz előtt a hadsereg zömét alkotó gyalogság értéktelen tömeget jelentett. Valószínűleg ekkortól lett rendszeresítve az 5-6 méteres hosszú lándzsa, a szarisza, a folyamatos kiképzés, a falaxrendszer és a többi fegyvernemmel való együttműködés.
Philipposz hadseregének derékhadát a falanx alkotta, ami görög mintára lett bevezetve. Robert L. O’Connel szerint a falanx taktikát a makedónoknál tíz évvel Philipposz uralkodása előtt kezdték el alkalmazni, tehát annak semmiképp nem voltak korábbi hagyományai. A tagjai, a falangitészek harcoltak a szariszával. A keményfából készült lándzsát két részből állították össze, amely középen, egy vashengerben találkozott. A lándzsa végén volt egy bronz tüske, amelyet a földbe lehetett szúrni álló helyzetben, ez pedig segítette a katonát a lándzsa egyensúlyba tartásában. A szarisza mozgatásakor a falanxban az első öt sor katonái a lándzsáikat előreszegesezték és mindkét kezükkel tartották. Így vonultak előrefele, így az ellenség felé egy lándzsaerdő haladt. A hátsó sorok ezalatt felfelé tartották a lándzsáikat. A jól képzett falanxok nemcsak előre, de hátráló és jobbra- és balra mozgó manővereket is képesek voltak végrehajtani. A mozgásokat és a menetelés sebességét kürtjelekkel szabályozták. Hasonlóan a görög hoplitákhoz, a makedón gyalogos is bronz lábvértet és mellvértet viselt, a sisakja rendszerint phrügiai típusú bronzsisak volt. A pajzs kisebb volt, mint általában a görög hoplitáknál, ugyanis a szariszát két kézzel kellett megfogni, így a pajzsot a karjukhoz szíjazták az egyik végét, a másikat a nyakukhoz. A falanxot eredetileg 10 sor gyalogos alkotta, de a harci feladatnak megfelelően állítottak fel 8 és 16 soros alakzatokat is. Későbbi görög katonai kézikönyvekben megadták a 16x16-os alakzatot (256 fős), a szüntagmát, mint alapegységet, Robin Lane Fox szerint azonban lehetséges, hogy ezt csak elméletben alkották meg, s a gyakorlatban alig, vagy egyáltalán nem alkalmazták. John Keegan rámutat, hogy későbbi csaták tanúságai szerint a falanx vonulás közben is változtatta mélységét, aszerint, hogy éppen vonult, vagy elég közel van ahhoz, hogy a szárnyak szétnyújtásával le lehessen fogni az ellenség teljes arcvonalát. Ez tehát arról tanúskodik, hogy a makedón falanx rugalmas mozgatása is különlegességet jelentett a görög városállam falanx alakzataihoz képest.
A makedón falanx egységet taxis egységekre osztották. Egy taxis egység mindig egy adott makedón tartomány katonáiból ált, s általában a vezetőjük is ebből a tartományból származott. Egy taxis 1500 főt tett ki, és 6 taxis alkotott egy falanxot.

A könnyűgyalogság, a hüpaszpisz (Forrás: Osprey Publishing)

Philipposz azonban a falanxot csak hadserege csatarendjének egyik elemeként tartotta fent, amely csupán csak a sík terepviszonyok között lehetett hatékonyan bevetni. Létezett egy másik fajta gyalogság, a hüpaszpiszok, vagyis a „pajzshordozók”, akik a falanx jobbszárnyán álltak, védve ezt a gyenge oldalt, s ezek kisebb lándzsával, de nagyobb pajzsokkal voltak felszerelve, ezen kívül kardot is hordtak. Nevüket a korábbi udvari tisztségről, a király személyes fegyvernökeiről kapták, ebből adódóan ők rendelkeztek a gyalogságon belül a legnagyobb tisztelettel. Philipposz seregében 3000-en voltak, később azonban, III. Alexandrosz hadjárataiban már az egyik legfontosabb gyalogsági egységet alkották.  Keegan nehézgyalogosként tekint rájuk, rendeltetésük szerint pedig valóban szélesebb harci feladatokat láttak el, mint az általában falanxalakzatban harcoló falangitészek.
A csatarendben általában a szárnyakon sorakozott fel a makedón lovasság. Ezt a makedón hetairoszok és a thesszáliai szövetségesek lovassága alkotta. Roham esetén a lovasság ék vagy gyémánt alakzatot vett fel, ez pedig fokozta a lovasság sebességét, mert elől lovagolt a vezető, s mindenkinek az egységben csak rá kellett figyelnie. A lovasok bőrből készült párnázott nyeregszöveten ültek, az ábrázolások szerint lábszárvésőt nem viseltek, ami a lovaglásban akadályozta volna őket, hiszen a nyerget nem ismerték. Pajzsot és mellvértet viszont viseltek, illetve a térdtől a csípőig bőr csataszoknyát hordtak. A gyalogosokhoz hasonlóan bronzsisakot hordtak, boiótiai stílusú hornyolt peremmel. A fegyverük a három méteres lovassági lándzsa, a szüsztón volt, illetve kardjuk, a vágásra alkalmas kopisz. A makedón lovasok lovassági lándzsája valamivel magasabb volt az ellenfeleikénél, így rohamozásnál is ez előnyt biztosított. Mivel az ellenségbe beledöfni a lándzsát nem volt egyszerű, ugyanis találat esetén az nehezen jött ki a testből, az első döfések után a lovasok a kopisszal harcoltak. A taktikában új volt, hogy míg korábban a lovasokat csak az ellenséges lovasok, vagy a menekülő gyalogság ellen vetették be, a makedón lovasságot a még harcrendben álló – de már meggyengített – ellenséges derékhad ellen is bevetették.

A makedón nehézlovas, a hetairosz (Forrás: Osprey Publishing)

A hetairosz lovasság jelentette tehát a makedón seregben a nehézlovasságot. Szervezetileg századokra voltak osztva. Minden század 200-200 lovasból állt, a királyi század állt egyedül 400 lovasból. A századok 50-50 fős szakaszokra voltak osztva, melyeket egy-egy tiszt vezényelt. Nehézlovasság lévén a harcban használt, a póni méretű makedón lovakra harcosaik csak a csata előtt ültek rá, menetelésnél gyalog, vagy más lovakat használtak.
A makedón hadseregben a könnyűlovasság főként hajítófegyverekkel volt felszerelve, főleg felderítésre és üldözésre alkalmazták, valamint a harcrend szárnyainak biztosítására. Általában a rohamozó ellenség harcrendjét igyekeztek íjjal, parittyával vagy hajítódárdával megbontani.
Philipposz hadseregének erőssége éppen a változatos és egyensúlyban lévő fegyvernemeken alapult. Thesszáliából érkeztek seregébe a képzett hadmérnökök, akikkel új hajítógépeket állított hadrendbe a makedón király. Ezeket vetették be ostromkor az új és jobb ostromtornyokkal, amelyeket ezek a mérnökök szereltek fel.
Ugyanakkor Bosworth úgy véli, a makedón haderő Philipposz uralkodása alatt általában a határvidékeken harcolt az illírek vagy a thrákok ellen, s ezek a csapatok ritkán vonultak a görög államok területeire. A Krokos-mezőn 352-ben ezek az erők verték meg a phókisi sereget, s talán 352-ben ezek az erők vettek részt Olythos ellen. De a nagyobb hadjáratokra inkább zsoldosokat alkalmazott Philipposz, a makedón haderőből a  lovasság, a könnyű- és nehézgyalogosok csak kis számban vettek részt. Ugyanakkor Makedónia tényleges erejéről még a chairóneiai csata sem ad teljes képet.
Philipposz maga is részt vett a harcokban, lehetőleg mindig az élvonalban vezetve katonáit. Emiatt számos sebesülést is szerzett, emiatt egy város ostromakor el is veszítette egyik szemét. Gyakran hajtott végre megtévesztő stratégiai műveleteket, amivel a görög hadjáratok alatt be is tudta csapni az ellenséget.

A makedón falanx harcrendjei (Forrás: A klasszikus világ hadművészete)

Lünkétisz, Kr.e. 358

Ezt a haderőt Philipposz először a Paión királyság ellen vetette be, amelyet egy évvel korábba ígéretekkel kenyerezett le. Az éppen újonnan trónra került paión király, Lüppeiosz sereggel vonult Philipposz ellen, az azonban legyőzte a paión sereget egy ütközetben. Lüppeiosz békekötésre kényszerült, amelynek következtében néhány év múlva Paionia makedón uralom alá került.
Ezután a dardárokkal kívánt Philipposz leszámolni, egy illír néppel, amely gyakran betört a királyság területeire. 358 nyarán a dardár sereg, Bardülisz király vezetésével Lünkétiszhez érkezett. 10 000 gyalogossal és 500 lovassal érkezett, amellyel szemben philipposznak szintén 10 000 gyalogosa, de 600 lovasa volt. Bardülisz békeajánlatot tett, a status quo fenntartására, de ezt Philipposz elutasította, mivel eddig a dardánoké voltak olyan stratégiailag fontos makedón területek, amelyek miatt a dardán fenyegetés állandó volt.  Az ütközetben Philipposz lemásolta a Thébaiban tanult taktikát, miszerint a szárnyait erősítette meg, és jobbszárnyával indította a támadást az ellenség balszárnya ellen. Mivel a dardárok arcvonalában a középhad volt erősebb, a szárnyak pedig gyengék, a harcban egyértelműen a makedón haderő kerekedett felül. A csatatéren végül a dardár sereg nagy része elesett, Diodórosz szerint 7000 fő. Tehát Philipposz átvette Epameinondasz harci újítását, s később számos csatában Philipposz, majd Nagy Sándor alkalmazta. Bár a makedónoknál a thébai módszerrel ellentétben nem a bal, hanem a jobbszárnyra helyezték a támadás súlyát. Lükéntisznél maga Philipposz vezette a jobbszárnyat személyesen. A vereség után a dardár csapatoknak ki kellett vonulniuk az eddig elfoglalt makedón területekről, az új béke értelmében. A győzelem hatására Felső-Makedóniában - Lynkéstisben, Orestisben, Elimiónisban és Tymphaiában - is teljes lett Philipposz uralma.

Hódítások a Khalkidié-félszigeten

A szomszédos törzsek legyőzése után Philipposznak alkalma nyílt olyan területek felett is kiterjeszteni befolyását, amelyet Athén is a magáénak akart tudni. 357-ben kitört a háború Athén és egykori tengeri szövetségének tagjai között. Kihasználva az athéniak lekötöttségét, Philipposz makedón sereggel vonult be az addig független, de stratégiailag fontos városba, Amphipoliszba. Amphipolisz követei katonai segítséget kértek Athéntől, de az nem tudott segíteni. Philipposz jó diplomáciai érzékkel tudta a feleket kijátszani egymás ellen, miközben végül Amphipolisz újra, majd Olünthosz is makedón uralom alá került. Az utolsó pillanatban Athén végül mégiscsak küldött csapatokat az Olünthosziaknak, de keveset, így a város hamarosan el is esett. Az athéniak azért sem tudtak nagy sereget küldeni, mivel erre már nem volt pénzük. A város egykori fényének visszaállítását fontosabbnak tartották, és a politikusok – köztük Démoszthenész sem – ezért nem merték javasolni, hogy a hadseregbe is fektessenek bele. A két városállam elfoglalása után fogta fel Athén igazán, Philipposz milyen veszélyes vetélytársává vált. A khalkidikéi városszövetség, amely korábban a Makedón terjeszkedés ellen alakult meg, 357 nyarán ajánlotta fel a szövetséget Athénnak. Ezt azonban a polisz elutasította, mert azt remélte, még ki lehet egyezni Philipposszal. A ravasz makedón király azonban ezután a khalkidikéi városszövetségnek ajánlott fel nagy engedményeket, ezért a városszövetség végül vele egyeztek meg. Philipposz felajánlotta nekik Anthemusz területét és az athéni kézen lévő Potedaiát. Philipposz célja ezzel az volt, hogy szembe helyezze egymással Athént és a khalkidikéi szövetséget. A szerződést megkötötték, s így Philipposz 356-ban hadjáratot indított Potedaia ellen.
Az eseményekre reagálva Athén szövetséget kötött a paiónokkal és a thrákokkal. Ez ugyan Makedóniát megint több irányból fenyegette, azonban ekkorra a királyság már megerősödött. Philipposz először elfoglalta az Amphipolisztól 40 km-re lévő Krénidesz városát, ami stratégiai előnyhöz jutatta a makedón sereget. Innen könnyebben lehetett kivédeni egy esetleges trák támadást. Ezután Philipposz elfoglalta Potedaiát, a támadó thrákokat pedig egyik hadvezére, Parmenión verte vissza. Később Parmenión nagy karriert futott be a makedón seregben. 355 tavaszán Philipposz makedón uralom alá hajtotta Paioniát, majd egy évvel később az Athénnal szövetséges Methónét. Ez utóbbi város harcaiban veszítette el a jobb szemét.
Athénban a háborús párt ugyan megerősödött, de Démoszthenésznek sikerült meggyőznie a város vezetését, hogy ebben a helyzetben jobb lenne inkább kiegyezni Philipposszal. A béke küldöttségben Démoszthenész maga is ott volt. A küldöttséghez végül Philipposz követei jelentek meg, szintén a békére való megegyezés okán. Az athéni követek azt kívánták, hogy a béke ne csak Athén és Makedónia között valósuljon meg, hanem Athén thrák szövetségesei és Makedónia között. Ez utóbbi népek területét ugyanis Philipposz meg kívánta szerezni, fontos ezüstbányái miatt. A béketárgyalások elhúzódtak, s Philipposz valószínűleg az athéni követeket is lefizette. Ugyanis ezzel időt nyert, amíg befejezte a Thrákia meghódítását. Démoszthenész lehetséges, hogy nem volt a megvesztegetett követek soraiban, de politikai köre korlátozott volt, így vádat sem tudott sikeresen emelni a lefizetett athéni követek ellen.

Falangitészek harci alakzatban (Forrás: Osprey Publishing)

A harmadik szent háború, Kr.e. 356 – 346

356-ban Thébai és Phókisz városa háborúba keveredett egymással, amikor Thébai bevádolta Phókiszt, hogy a Delphoi jósda egyik területét kisajátította magának. Emiatt Thébai hadat üzent Phókisznak, amelynek viszont nem volt pénze hadseregre, két szövetségese, Athén és Spárta pedig semmit sem küldött segítségként. Philoménosz, phókiszi hadvezér elfoglalta Delphoit, majd kifosztotta, amire a szentély tanácsa háborút hirdetett a városállam ellen. Philoménosz először visszaverte a lokrisziak támadását, de később a thébaiak elleni ütközetben elesett 353-ban. A phókiszi erők vezetését ekkor Orkhomenosz vette át, és elfoglalta a Thermopülai-szorost.
Phókisz ellenségei Philipposzt kérték fel döntőbírónak. Philipposz valóban be is lépett a háborúba Phókisz ellen.
Ebben az évben a háború harcai kiterjedtek Thesszáliára. Larissza városa háborúba keveredett Pherai várossal, egy másik thesszáliai várossal. Pheria Phókiszt kérte fel szövetségesnek, Larissza pedig Makedóniát. Makedónia amúgy is ősi szövetségese volt Larisszának, és most Philipposz tovább szőtte a diplomáciai hálót. Thébaival is szövetségre lépett, így biztonságban be tudott vonulni Thesszáliába. Itt azonban a phókiszi Onomarkhosz egy olyan sereggel vonult ellene, amely minőségileg felülmúlta a makedón sereggel szemben eddig harcot folytató népekét.  Onomarkhosz katonái jól felszereltek és fegyelmezettek voltak. Philipposz erőire kétszer is vereséget mértek. A második ütközet volt a jelentősebb vereség: A phókisziak ekkor egy dombokkal körülvett síkságra csalták a makedónokat, majd a magaslatokon felsorakoztak a phókiszi íjászok és tüzérek. Nyíl- és katapultzápor hullott a makedón seregre, amely jelentős veszteségeket okozott a nagyrészt gyalogságból álló makedón seregnek.
Philipposz a vereségből persze levonta a tanulságokat. Egy éves harci szünet következett. Ezalatt a király a seregében a gyalogságot 20 000 fősre növelte, thesszáliai szövetségeseitől pedig egy legalább 3000 fős lovassági erő gyűlt össze. 352-ben Philipposz újraszervezett seregével újra összecsapott Onomarkhosz és Pherai urának egyesült seregével a kelet-thesszáliai Kroikon-síkságon. Az ellenségnek is 20 000 fős volt a gyalogsága, a lovassága azonban csak 500 fős volt. Az is Philipposz kezére játszott, hogy ő választhatta meg a csatateret, számára előnyös helyen. A harcmező tágas volt, amellyel kihasználhatta seregének lovassági fölényét. A csatában valóban a lovasroham játszotta döntő szerepet, amely a makedón hadviselés egyik alapvető módszerévé vált ezután. A rohamozó makedón lovasság döntötte el a csatát a görögök ellen Khairóneiánál is, majd több ütközetben is, amelyet már fia, Alexandrosz viselt a Perzsák ellen.
A Kroikon-síkságon viselt csata tette végül nagyhatalommá Makedóniát. Pherai a csata után behódolt, s Thesszália Philipposz befolyása alá került. A thesszáliai városok fővezérüknek ismerték el a makedón királyt, odaadva neki a „Thesszália arkhónja” címet.
Thesszália semlegesítésével nyitva állt az út Közép-Görögország felé. Ennek kapuja a Thermopülai-szoros volt. A szorost Philipposz előtt a phókiszi sereg zárta el Phaüllosz vezetésével. Ezután oda Athén, Spárta és az akhájok is csapatokat küldtek. Philipposz számítva arra, hogy a jövőben Közép-Görörgország még a kezére kerülhet, inkább elvonult.

Athén Makedónia ellen

Ez alatt azonban a „szent háború folytatódott”, de nem a makedónok ellen, hanem a görög poliszok merítették ki benne egymást. Így Philipposz, úgy döntött, van ideje biztosítania északi határait. Újra megindult a Khalkidiké-félsziget városai ellen, amelyek még Athén szövetségesei voltak. Ráadásul az egyik vezető város ezek közül, Olünthosz befogadta Philipposz lázadó féltestvéreit. A makedón hadsereg fokozatosan foglalta el a városokat. 348-ra a makedónok lerombolták Sztageirát, majd Olünthoszt. Philipposz féltestvéreit pedig kivégezték. A város egy évig tartotta magát a makedónok ellen, annak ellenére, hogy Philipposz itt ostromgépeket is bevetett. A város árulás miatt esett el végül. Olünthoszt a régészek is feltárták és több ostromgépet és lövedékeket is találtak, amelyek tanúskodnak az ostromról.
Philipposz 347-346 között a thrákiai területeket hódította meg, s Athénnak ott csak Kherszonészosz és környéke maradt a kezében. A szent háborúban lekötött Athénban a Makedóniával való békés megegyezés hívei kerekedtek felül, és delegációt küldtek Pellába, aminek megint tagja volt Démoszthenész is. Philipposz felajánlotta nekik, hogy nemcsak békét, de szövetséget is köt velük, s a tárgyalások alatt Kherszonészoszt nem támadja meg.
Athénban Philipposz békeajánlatára Démoszthenész javasolta, hogy terjesszék ki minden, Athénnal szövetséges városra, elsősorban Haloszra és Phókisz tartományra, amelyek az Athén felé vezető utakat ellenőrizték. A makedón követek mégis tudtak hatni a makedónbarát politikusokra, így a két említett várost végül ki is vették a megegyezésből.
346-ban megkötötték a békét, amelyet utólag philokratészi békének neveztek, majd a Makedón király gyorsan saját kezére jutatta Haloszt és Phókiszt, mielőtt még Athén fel tudta volna fogni, mi történt. Phókisz elfoglalása egyben a harmadik szent háború befejezését is jelentette, egyértelműen makedón győzelemmel. Philipposz nagy területek felett szerzett hegemóniát: Phókisznak le kellett rombolnia a városfalát. Ezen kívül a makedón királlyal kötött szövetséget Élisz, Olümpia, Messzéné, Megalopolisz és Argosz. A delphoi vallási szövetség vezetőjévé nevezték ki a megrettent városok, illetve Thrákia területeinek jelentős részei voltak ekkor a kezén.
A 340-es évek végén Philipposz folytatta Thrákia meghódítását, és a Duna torkolatvidékéig hatolt. A terület stratégiai biztonságot adhatott, ha kelet felől érné támadás Makedóniát. 340-ben két ostrom zajlott le: az első a Márvány-tenger északi partjánál lévő Perinthosz városa, a másik Büzantion városa ellen, ami a Boszporusznál feküdt. A makedón sereg idővel egyre inkább központosított parancsnokság alá került, amely lehetővé tette, hogy a makedón hadsereget télen is be lehessen vetni. Thrákia alkalmas terep volt, hogy a makedón taktikákat ki lehessen fejleszteni és tökéletesíteni. A terület síkság volt, így alkalmas volt a lovassági felvonulásra és a makedón gyalogság alakzatba fejlődésére
A tengerszorosok birtokában Philipposz Hellász feletti hegemóniája teljessé válhatott, és ezt Athénban is tudták. A város makedón-ellenes politikusai most a városban fölénybe kerültek.
Démoszthenész a makedóniával való békülékeny hangnemén változtatott, s helyette inkább a Perzsiához való közeledést képzelte el, az erősödő Makedónia ellen. Démoszthenész arra számított, hogy Perzsia a görög városállamokat segíteni fogja a hódító politikát folytató Makedónia ellen. Mindenesetre amikor Démoszthenész már úgy vélte, Athén elég erős, szövetséget sikerült kötnie több várossal, amelyek hasonlóan aggódtak Philipposz megerősödése miatt. A szövetség eleinte hatásos is volt. Az elfoglalt Euboiát sikerült fölszabadítani, illetve amikor Philipposz az Athénnal szövetséges Büzantion ellen indított hadat, ami miatt végül az attikai városállam megszegte a philokratészi békét és hadihajókat küldtek a két ostromlott város megvédésére. A két város ostroma azért volt figyelemreméltó, mert itt a makedónok új típusú nyílhajító gépeket vetettek be. Ennek ellenére Philipposz félbehagyta az ostromot, amikor hírét vette, hogy Athén, és vele más, szövetséges városok is erősítést küldtek az ostromlottaknak. A megmenekült trák városok matt Démoszthenész komoly népszerűségre tett szert Athénban. Azonban hamarosan újabb „szent háború” tört ki.

A makedónok által használt ostromkatapultok, az lithobolosz és az ocübelész (Forrás: Osprey Publishing)

A negyedik szent háború, Kr.e. 339 – 338

339-ben Amphissza városa olyan földeket foglalt el, amelyre Delphoi is igényt tartott. Mivel a szentély érdekeinek védelmével már az előző háború lezártakkor is Philipposz lett megbízva, Delphoi őt bízta meg a szentély védelmére. Philipposz hivatalosan Amphissza városa ellen indított sereget, ugyanakkor hamarosan megjelent Phókiszban is.
Philipposz további előretörése ellen Athén, Thébai, Korinthosz, Phókisz és Akhaia szövetséget kötött, de hadsereget elsősorban a thébaiak és az athéniak vezettek a makedónok ellen.
Liddel Hart (Stratégia) részletesen leírta a háborúban a felek hadmozdulatait egészen a felek döntő ütközetéig, Khaironeiáig: Philipposz északról elindult dél felé, hogy út közben ütközzön meg Athénnal és szövetségeseivel. Thermopülainál Philipposz útját eltorlaszolták, ezért a makedón sereg csupán Khairóneiáig tudott előrehaladni. 338 tavaszán Philipposz hadicsellel megtisztította maga előtt az utat: elfoglalta Elateiát, amivel azt sugallta, hogy a keleti úton fog tovább haladni, hogy elfoglalja Thrákiát. Az ellenség stratégiai figyelme ezért ide fordult, és a nyugati útvonal felszabadult. Ekkor Philipposz Kütionból a seregével gyors menetben átkelt az itteni hágón, és Amphipolisznál betört Nyugat-Boiótiába. Egészen Naupaktoszig sikerült rövid idő alatt eljutnia a seregének. Rövid időre a keleti hágó védőinek hátába került. A védők végül elhagyták eddigi állásaikat. Philipposz ekkor nem haladt tovább, hanem visszafordult, hogy Khairóneiánál felvegye az ellenséggel a harcot. A nagy, kerülő hadmozdulat azt a célt szolgálta, hogy Philipposz serege Khairóneiánál, ahol a thébai-athéni erők voltak, ellenük kedvezőbb harcállásba kerüljön.

Khairóneiai csata (Forrás: A klasszikus világ hadművészete)

Khairóneia, Kr.e. 338

Nehéz feladat rekonstruálni a makedón király ütközeteit, s erre a khairóneiai csata is jó példa. A nagy ütközet helyét a Képhisszosz folyó és a Khairóneia között fekvő keskeny völgybe teszik. A csata előtt a seregek hónapokig farkasszemet néztek egymással és csak taktikai hadmozdulatokat folytattak. Az athéni-thébai szövetséges erők végül augusztusban határoztak arról, hogy csatát kezdeményeznek.
A szövetségesek arra számítottak, hogy a völgyben a makedón lovasság mozgástere beszűkül, így Philipposz nem tudná azt használni a bekerítésükre. Ehhez jó védelmet nyújtottak a dombok és a folyó is az athéni balszárnynak és a thébai jobbszárnynak. John Warry leírása szerint a szövetségesek bal oldalát egy akropolisz védte a bekerítéstől. Azzal is számoltak, hogy hogyha a makedónok mégis áttörnék a szövetségesek vonalát, akkor a Kerata-hágón a szövetségesek még mindig biztonságban visszavonulhatnak.
A makedón haderő nagyságáról két ellentétes adat maradt fenn. Az egyik szerint a makedónok létszámhátrányban voltak, a másik viszont számban fejezi ki a sereg nagyságát: 30 000 gyalogos és 2000 lovas. Ebből arra lehet következtetni, hogy legkevesebb 60 000 fő csapott össze. A csatáról a legjobban használható forrás a 300 évvel később írt beszámoló szicíliai Díodórosztól eredt.
Philipposz a balszárnyra vezényelte a lovasságot fia, Alexandrosz vezetésével. A jobbszárny vezetését pedig Philipposz vállalta, ahol a hüpaszpiszok sorakoztak fel. Díodórosz leírása szerint Alexandrosz megtévesztő lovasrohamot indított a thébaiak ellen, akik soraiban ott volt elit egységük, a Szent Csapat is. Polüaenosz leírása szerint azonban a gyalogság hajtotta végre a támadást, méghozzá az Epameinóndasztól tanult ferde csatarend alakzatában. Az összecsapás után a phalanx megfordult és visszavonulást színlelt, majd egy magaslat felé vette az irányt. Az athéni gyalogság üldözni kezdte a makedón gyalogságot, ami miatt a görög arcvonal megbomlott. Egy pont után a makedón gyalogság újra megfordult és újra felvette a harcot az athéniakkal. A görög szövetségesek arcvonala között azonban rés keletkezett, amibe Alexandrosz lovassága rohammal betüremkedett, ezzel pedig a athéniak erői el lettek vágva a thébaiakétól, amelyeket a makedón lovasság hátba támadott. Az athéni gyalogság alulmaradt a makedónokkal való harcban, felbomlott, így a thébai Szent Csapat lassan egyedül, bekerítve harcolt tovább, míg teljesen meg nem semmisült.
Nem maradtak fenn források olyanokról, akik személyesen látták a csatát, vagy azonos időben írták volna le azt. A régészet a sírhelyek alapján legalább a csata helyszínét be tudta azonosítani. Magaslat a közelben nem volt, csupán a makedón balszárny oldalán volt egy domb, ahol elszenesedett emberi maradványokat tártak fel. A leletek szerint ez volt az elesettek sírhelye a csata után. A csata helyén egy másik helyen emlékművet emeltek a thébaiak Szent Csapatának, így vélhetően alatta van annak a 254 katonának a teteme, akiknek a nevét feljegyezték rajta.

Hegemónia Hellász felett

A csata után Közép-Görögországban nem maradt erő, amely ellen tudott volna állni Philipposznak. Philipposz azonban nagylelkű békét ajánlott: Athén dél-thrákiai birtokait ugyan elvette, de a polisz megtarthatta uralmát Szamosz, Lménosz, Imbrosz, Délosz és Szkürosz szigetei felett. Cserébe Athénnak azonnal szövetségre kellett lépnie Makedóniával. Philipposz nagylelkűségének gyakorlati okai voltak. Athén hadiflottájára szüksége volt későbbi katonai terveihez, történetesen a Perzsa Birodalom elleni háborújához.
Thébainak azonban nem voltak ilyen jellegű előnyei, így a boiótiai polisznak nagyobb árat kellett fizetnie. Makedónellenes politikusait kivégezték, a fellegvárba pedig makedón csapatok költöztek. Ezután minden nagyobb városba makedón tisztségviselőket küldött Philipposz, hogy a poliszok kormányzata együttműködjön a Makedón királysággal. Megara és Korinthosz és a többi Spárta-ellenes város ellenállás nélkül behódolt. A Pelponnészoszi-félszigeten egyedül Spárta maradt ki Philipposz befolyási területéből. Az elszánt katonaállam ellen Philipposz nem indított hadjáratot. Megelédegett azzal, hogy Argoszt, Messzénét és Arkadiát a pártfogásába vette, és így politikailag szigetelte el.
338 őszén összgörög kongresszus ült össze Korinthoszban, aminek lényege az volt, hogy a poliszok elismerték a görög anyaország feletti makedón hegemóniát. Egy év múlva pedig ugyanitt a görögség meghirdette a Perzsia elleni háborút, arra hivatkozva, hogy Xerxész király hadjáratát kell megbosszulni, illetve a kis-ázsiai görög városállamokat kell felszabadítani. A vállalkozás fővezérének pedig Philipposzt választották. A hadjáratot már 336-ban előkészítették, amikor Attaloszt és Parmeniónt 10 000 gyalogossal és 1000 lovassal Kis-Ázsiába küldtek, hogy hídfőállást építsenek ki.
Kérdéses, hogy Philipposz mikortól határozta el a perzsa hadjáratot, a források pedig csak uralkodásának vége fele tesznek erről említést. Ugyanakkor Philipposz számára ez volt a politikai stratégia is, hogy nyílt lépéseit csak akkor fedte fel, amikor görög ellenségeit már semlegesítette. És a helyzet ekkor nagyon is kedvező volt: Artaxerxész röviddel Chairóneia után meghalt, s gondosan ügyelt rá, hogy csak egyetlen utódot hagyjon életben maga után, Arsést, hogy halálakor ne robbanjon ki a birodalomban trónviszály. Ekkor azonban - ahogy a királyok halálakor oly sokszor – felkelés robbant ki Egyiptomban és Babilónban.
Pilipposz azonban a birodalom elleni hadjáratban már nem vett részt. Röviddel ezután orgyilkos végzett vele.

A makedón háborúk néhány tapasztalata

Philipposz seregét úgy állította fel, hogy merített a korábbi görög háborúkból és azok tapasztalataiból, s ezeket érvényesítette. Katonai vállalkozásait már egy-egy hadjárat egészét átfogó stratégiai elgondolás alapján vezette. Az ún. „Szent háborúban” (356-348) nyílt csatákban, várostromokban, hegyi terepen és tengeren is eltérő fegyvernemek együttműködését valósította meg. Még jellemző volt rá a döntő csata keresése. A makedón hadsereg felépítése azonos volt a gazdaságival és a társadalmival.
A lovasságot – amiből nehéz- és könnyű lovasság is volt - a görögökéhez képest komolyabban kiképezték, így tagozódásuk és képzettségük alkalmassá tette őket arra, hogy más fegyvernemekkel együttműködjenek. A lehengerlő roham és a mozgékonyság ötvöződött ebben a fegyvernemben, így hatásosabb volt más népek lovasságával szemben. Ez ellen a lovasság ellen csupán a falanx lehetett hatásos fegyver. Ez tudott volna ellenállni a rohamának.
A nehéz- és könnyűgyalogságnak is megvolt a maga-maga feladata, ahogyan a könnyű-és nehézlovasságnak is. Minden fegyvernemnek egyenlő szerepe volt a harcokban, de kisegítő szerepre sem korlátozták őket. Ebben a tekintetben a makedónok hadseregét lehet összfegyvernemi haderőnek hívni.

Berkes Márton