Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óta folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 336-tól 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi.
Több részletben elemzem a hadjárat egyes részeit. Elsőként érdemesnek tartom megvizsgálni a hadjáratról szóló korabeli forrásokat, bemutatni a felhasznált szakirodalmat, végül bemutatni a hadjáratot megelőző eseményeket, okokat, szereplőket és a hadviselő feleket.

III. Alexandrosz és III. Dareiosz a pompei freskón

Ókori források
Sokan megírták III. Alexandrosz életét, a ránk maradt írások közül Arrianosz (Flavius Arrianus) műve a legrészletesebb és legmegbízhatóbb. A Kr.u. II. században élt történetíró Hadrianus cappadociai helytartójaként hadat is viselt az alánok ellen, így a katonai múlt tanulmányozása egyben saját szakmai tudását is segítette. Arrianosz hivatkozott a művekre, amelyeket felhasznált, így elsősorban Alexandrosz egykori hadvezérének, Ptolemaiosznak a történetére támaszkodott. Felhasználta továbbá Alexandrosz másik két tisztjének, a mérnök Arisztobulosz és a flottaparancsnok Nearkhosz emlékiratait is.
A másik jelentős író, Plutarkhosz egymástól eltérő forrásokra hivatkozott, emiatt azonban sok benne a következetlenség. Quintus Curtius Rufus és Diodorus, a Kr.u. I században élt írók a kétes hírnevű Klitarkhoszra támaszkodtak, mégis fontos információk maradtak fenn ebben a műben is, még ha ezek történeti hűsége vitatható.

Szakirodalom
Több kisebb cikk és mű volt a segítségemre, amely a korabeli Makedóniát és a Perzsa birodalmat bemutatja. A legfontosabb felhasznált szakirodalom A. B. Bosworth – Nagy Sándor, a hódító és birodalma című monográfiája volt számomra, ebben ugyanis nem csupán a hadjárat hadtörténeti eseményeiről van jól használható, részletes leírás, de a korabeli makedón királyság intézményeiről és a keleti hadjárattal párhuzamos, égei-tengeri harcokról is. Ehhez jól használható térképeket is mellékelt a szerző, amelyek a hadjárat útvonalának nyomon követésében is segített eligazodni. A másik fontos monográfia, amelyet használtam, Kertész István ókortörténész két könyve, A görög-római hadművészet fejlődése és a Héraklész unokái. Ezek leírják a hadtörténeti eseményeket, részletes beszámoló található benne a makedón hadviselésről, és a keleti hadjárat logisztikájáról. Az ebben használt szakszavakat vettem át akkor, amikor az egyes makedón katonai egységeket megneveztem. Általános problémát jelentett ugyanis, hogy ezek nem voltak egységesek minden szakirodalomban. Így például egyes könyvekben a Kertész István által használt, hüpaszpisztész egységre másol hüpaszpisz, vagy hypaspis néven hivatkoznak, ahogyan a pezetairosz gyalogságot más könyvekben falangitész néven említik. Nagy segítségemre volt a Simon Sándor által összeállított Az ókor hadtörténete című, 1998-as egyetemi tansegédlet, amely elsősorban a katonai események elemzéséről és a hadművészetről ad hasznos megállapításokat. John Keegan – A parancsnoklás álarca című könyvében részletes személyképest fest a makedón királyról, cselekedetei alapján, megállapításokat tesz katonai képességeiről, de ugyanúgy fontos megállapításokat tesz magáról a keleti hadjáratról is. Szintén Alexandrosz személyét állítja a középpontba Paul Cartledge – Nagy Sándor a hódító című művében, ezen keresztül elemezve a keleti hadjárat eseményeit, szintén részletes és jól használható térképeket mellékelve a csaták bemutatásakor. Michael Wood – Nagy Sándor nyomában című könyvében bemutatja a hadjárat egyes állomásait, fókuszba helyezve ezeknek a helyeknek a földrajzi bemutatását. Fontos még megemlíteni Roman Ghirshman - Az ókori Irán című művét, amely bemutatja a Perzsa birodalmat, közvetlenül a makedón hadjárat megkezdése előtti időkben. Fontos még megemlíteni Anthony Livesey – Nagy hadvezérek, nagy csaták, John Warry – A klasszikus világ hadművészete és Winkler Gusztáv - A hadviselés művészete című könyveit, amelyek kiegészítő információkat, térképeket és további mellékletekkel segítették az írásomat.

A világ Kr.e. 334-ben

334-ben, a Makedón Királyságról úgy beszélhetünk, mint Hellász hegemón hatalmáról. A megerősödött királyságtól délre terült el a politikai függése alá került görög államok, keleten pedig a Perzsa Birodalom. Ellenben a görög városállamokkal, a makedón városokban élők jogilag azonosak voltak a nem városokban élő népességgel, így a katonáskodásra fogható népességszám is jelentősebb lehetett. Alexandrosz apjának, II. Philipposz hódításainak köszönhetően jelentős nemesfémlelőhelyekhez jutott hozzá a királyság. A több földnek köszönhetően több makedón közember jutott földhöz, így megnőtt azok száma is, akik megengedhették maguknak, hogy fegyvert és vértet vásárolva tudjanak katonaként szolgálni. Egyben, a meghódított terület arisztokráciája is az uralkodó támogatását élvezte. Erre jó példa, hogy az uralkodóhoz kötődő fegyveres kíséret, a hetairoszok sorait nemcsak a makedón arisztokrata ifjak alkották, de trákok és görögök is. Makedóniában az uralkodó, erre a szűk arisztokrata rétegre támaszkodott. Ennek a rétegnek a befolyása olyan esetben volt jelentős, amikor új királyt választottak. Ezt ugyanis formailag az összegyűlt hadsereg jelenlétével hagyták jóvá. Ennek súlya persze csak olyan esetben volt valós, amikor az öröklést megkérdőjelezték. Mégis, ez azt jelenti, hogy a hadsereg erős politikai tényezőt jelentett. A király elleni felségsértések estében is a hadsereg hozta meg a vétkes ellen az ítéletet, és hajtotta végre a büntetést.
A legyőzött görög poliszoknak a makedón király által vezetett szövetségbe, a Korinthoszi szövetségbe kellett becsatlakoznia. Ezeket a városállamokat kötelezték, hogy azoknak a kormányzatoknak kell hatalmon maradniuk, amely még II. Philiposszal léptek szövetségre 337-ben. Elvben önállóak voltak, de csak amíg követték a makedón király által diktált politikát. Az egyes poliszoknak kötelező volt meghatározott katonai egységeket kiállítania, beleszámítva az ellátmányukat, a hadi kiadásaikat stb. Ezt szigorúan be is tartatták, mulasztás esetén egy államot bírsággal büntethettek, rosszabb esetben katonai hadjáratot indítottak ellene. Hivatalosan a szövetség közös gyűlésének, a synedrionnak vezetője volt először Philipposz, majd halála után fia, Alexandrosz. Ekkor, Kr.e. 336-ban megerősítették a tisztségében Alexandroszt, és ekkor határoztak az Ázsia elleni hadjáratról is – majd ezt követően a synedrion tényleges működése már nem vált mérvadóvá. Alexandrosz, mint a szövetség hégemónja a hadjárat megkezdésével, már a felmerülő kérdésekben egyedül döntött.

A Perzsa Birodalom, a korábbi évszázadokhoz képest változáson esett át, még ha látszólag továbbra a kor legnagyobb hatalma volt. Nyugati határa a Hellészpontosz vidékéig, keletié pedig Indiáig terjedt. A birodalom egységét az Akhaimenida dinasztiából származó királyok toleráns politikájának köszönhette. A meghódított népek kultúrájukat és vallásukat szabadon gyakorolhatták, cserébe éves hozzájárulást fizettek a perzsa királynak. Hérodotosz szerint a birodalom húsz provinciára, vagyis satrapiára tagolódott, élén egy-egy helytartóval, vagyis satrapával, akinek legfontosabb feladatát ennek az éves adónak az összegyűjtése jelentette. Ezek a helytartók olykor kísérletet tettek az önállósodásra, így szinte minden uralkodó alatt jellemző volt, hogy egy-egy satrapia megpróbált elszakadni a birodalomtól. A 4. századra a satrapák erősödését, és ezzel együtt a központi hatalom gyengülését jelzi, hogy a helytartók kivívták annak a jogát, hogy tartományaikban maguk jelöljék ki saját tisztségviselőiket. Az ekkor uralkodó III. Dareiosz, formailag a végleges döntéshozó szerepét töltötte be, egyben ő volt a hadsereg ura. Az adóknak köszönhetően hatalmas vagyon felett rendelkezett, amelyet valamelyik királyi székhelyre, Perszepoliszba, Szúzába, Babilonba vagy Ekbatanába szállították, kiépített úthálózatokon keresztül. Ennek a kiépített úthálózatnak köszönhetően a hírek is gyorsan érkeztek a birodalom egyik végéből a másikba, és a seregek felvonulását is segítette.
Az egységesség felszíne alatt azonban jellemzővé vált, hogy egyes satrapiákban a központi hatalomtól függetlenül próbáltak a helytartók boldogulni. Dareiosz alatt ilyen satrapia volt a sardeiszi és a dasküleioni. Emellett Egyiptom is csak néhány évvel korábban vált újra perzsa tartománnyá, miután évtizedekre ki tudta vívni függetlenségét. Babilon pedig sokáig a perzsa királyok székhelyeként működött, annak ellenére, hogy gyakran törtek ki a városban felkelések. Bár a város híres volt gazdagságáról, korszakonként változott, hogy a mennyire vetette fel a pénz, vagy éppen szegényedett el. Ellenben a Földközi-tenger partjainál fekvő föníciai városok a távolsági kereskedelem lévén nagy anyagi hasznot, és persze tengeri erőt jelentettek, amelyre a központi hatalom is támaszkodott. A mai Afganisztán területén lévő Baktria tartomány pedig a birodalom keleti határtartományaként jelentős erősséget jelentett, ahonnan a birodalom legerősebb lovasságát toborozták. Így itt nem is lehetett akárki a helytartó. Általában az uralkodóházból származó egyik rokon kapta a tisztséget.

A Perzsia elleni hadjárat

Perzsia belső problémáival Philipposz is tisztában volt. Ez a kezére is játszott, és gondosan előkészítette a hadjáratot, amelyet a birodalom ellen kívánt indítani. Számára elsősorban a hadjárat politikai erőszerzést jelentett, hogy a Hellász feletti uralmát tovább szilárdítsa. A másik ok, hogy élére kívánt állni a görög poliszok által megfogalmazott „összgörög” ügynek. Eszerint büntetőhadjáratot kell indítani Perzsia ellen, a Kr.e. 480-as görög hadjárat miatt. Ekkor ugyanis Xerxész perzsa király felgyújtatta Athént. Ugyanakkor a hadjárat célját már nem a synedrion fogalmazta meg, arról egyedül a makedón király határozott. Még ma sem tudjuk biztosan, hogy ez mi is lehetett, amikor Philipposz határozott a hadjárat elindulásáról.
Az azonban világos, hogy a perzsa hadjárat első szakaszának célját jelentette a kis-ázsiai görög városállamok felszabadítása a perzsa uralom alól. Alexandrosz, aki végül a hadjáratot apja halála után vezette, már a kezdetektől távlatibb célokat határozott meg. De erről csupán a háború kezdetekor, a Trójánál bemutatott rituális cselekedetekből következtethetünk.
Az előkészületek 336 nyarától megkezdődtek. Egy 10 000 fős expedíció haderő ekkor kelt át a Hellészpontoszon, Philipposz legfőbb hadvezérének, Parmeniónnak a vezetésével. A makedón király azonban ebben az évben merénylet áldozata lett., és halála után gyors és határozott akcióval a vezetőréteg fiát, Alexandroszt ültette a trónra, miközben a rivális politikai erőket gyorsan hatástalanították. 336 tavaszán végül az ifjú makedón király elindította főseregét a Perzsa Birodalom ellen.

A makedón expedíciós hadsereg

Alexandrosz a kor legmodernebb hadseregével indította meg hadjáratát. A makedón hadsereg már II. Philipposz életében legendás volt hihetetlen fegyelméről, hiszen ezt a sereget az erős csapatszellem jegyében szervezték. A makedón katona mind képzettség, mind fegyverzet tekintetében magasabb harci értéket képviselt, mint a szemben álló a perzsa seregben szolgáló harcos.
A hadsereg ötvözte a görög és perzsa harceljárás elemeit, másfelől el is tért tőlük. A perzsákhoz hasonlóan a makedón hadseregben is a támadások élét a lovasság adta. A földrajzi adottságok kedvezőek voltak Makedóniában a lovak tartására. A görög vonást pedig a gyalogság falanxba szervezése adta. A folyamatos gyakorlatozás és a jó fegyelem nemcsak a csatában való önuralomra tanította meg ezt a lovasságot, hanem hogy együttműködjenek a csatatéren más makedón egységekkel. A sereg erős és fegyelmezett ereje elég lehengerlő volt, hogy csupán az ellenséges nehézgyalogság tudja feltartóztatni.

Gyalogság
A források a gyalogosokat pezetairosz és hüpaszpisztész gyalogságra osztja. A pezetairosz gyalogságot tekintik hagyományosan a makedón hadsereg nehézgyalogságának, amely falanx alakzatban harcolt, így ez a gyalogság jelentette a harcrend alapját. A nehézgyalogság különlegességét az általuk használt lándzsa, a szarissza jelentette. A lándzsa hossza olykor az 5 métert is elérte, így persze két kézzel kellett fogni. Ez a hosszúság lehetővé tette, hogy az ötödik sorban álló katona is az arcvonal elé tudta szegezni lándzsáját. Ez pedig a nehéz vértezetet is feleslegesség tette. Ezáltal a gyalogosok csak könnyű páncélt hordtak. A lényegesen olcsóbbá váló felszerelés is segítette, hogy több embert lehessen besorozni, így a falanxegység is nagyobbá vált. Az alapos begyakoroltatásnak köszönhetően pedig rugalmasabbá is vált, mint görög megfelelője. Be tudott állni egyenes, ferde, vagy akár négyzet alakba is, a harc körülményeinek megfelelően. A lándzsa mellett a pezetairoszok harcoltak karddal is, amely lehetett egyenes vagy görbe. Ezek a kis fegyverek akkor kaptak szerepet, ha az ellenség már olyan közel került, hogy a falanxalakzatot nem volt értelme tovább fenntartani. Mivel a gyalogos két kézzel fogta a szariszát, a pajzsot a karra felhúzva, hoplitafogantyú használatával hordhatta csak, így az alakzatban nem is használták. Így megszűnt a görög falanxnál jellemző helyzet, hogy a jobb oldalra zárkóztak fel a gyalogosok. A pajzsokat vállpánttal is ellátták, hogy szükség esetén a hátra lehessen fektetni, amikor a gyalogosok két kézzel fogták a szariszát, vagy ostromok idején is hasznosnak bizonyult, a felülről érkező lövedékek elleni védelemben.
A hüpaszpisztész gyalogság a régi „fegyvernök”, vagy „pajzshordozó” szóból származik, ami utalt a harcosok korábbi tisztségére. Alexandrosz kis-ázsiai hadjáratában már a leggyakrabban alkalmazott gyalogsági egységgé vált, ezért számuk folyamatosan nőtt. Nem falanx alakzatban harcoltak, így mozgékonyabbak is voltak a nehézgyalogosoknál, mégsem voltak könnyűgyalogosok. A támadó szárny részén álló gyalogságot alkották, amelyet manőverező képessége tett hatékony egységgé. Összekötő kapcsot jelentett az előcsatározó- és a falanx gyalogság között. Szintén lándzsával harcoltak, de ezek a lándzsák rövidebben voltak a pezetairoszok által használt szarisszáknál, így könnyű súlyuk miatt hajítódárdaként is használhatóak voltak.

A hadjárat állandó gyalogsága - hüpaszpitészek és pezetarioszok (Forrás: Johnny Shumate)

Támogató erők

A hadsereghez tartoztak még az előcsatározó könnyűgyalogos egységek, vagyis az íjász, parittyás és peltasztész alakulatok is. Jellemzően egy-egy népcsoport volt mestere az itt használt fegyvereknek. A görögök, elsősorban krétaiak alkották az íjászokat, Alexandrosz seregének dárdavetői és íjászai gyakran az agrianoszok, a Sztrümón folyó mellett élő nép soraiból kerültek ki. Zsoldosként harcoltak még trák könnyűgyalogosok is.
Nagyszámú mérnök csapatot is alkalmaztak, hiszen számos ostromot kellett végrehajtani Alexandrosz keleti hadjáratában. Philipposz alatt fejlesztették a hadigépeket. 353 és 341 között alakult ki a torziós tüzérség, vagyis a nagy és rugalmas íjak használata, amellyel az ellenség falait lehetett gyengíteni. Az emberi erő felhúzása helyett gerendák, és erős kötelek segítettek ezekből az ostromgépekből a lövedékeket kilőni az ellenség falaira. A szerkezetet katapeltésznek nevezték, vagyis katapultnak.  A szerkezetek eltérő nagyságú nyílvesszőket, vagy kőgolyókat voltak képesek kilőni. Ezek a rugóerővel működő ostromeszközök hordozhatóak voltak, csak a fából készült részeit kellett helyben beszerezni. Ezeket az eszközöket gyakran alkalmazták a számos ostrom során. Közel 300 méter távolságra tudtak kőlövedékeket hajítani. Főleg ezek a mobilis, és idővel egyre nagyobb és erősebb eszközök tették lehetővé az ostromok lerövidülését.

Lovasság
A hadsereg fő ütőerejét a lovasság alkotta. Ennek magvát a nehézlovasság képezte, amelynek tagjai az arisztokrácia soraiból kerültek ki. Ezt a nehézlovasságot nevezték hetairosz lovasságnak. Maga a szó jelentése „barátot”, „társat”, „bajtársat” jelent, ezzel jelezve, hogy ők az arisztokrácia soraiból valók, és a király bizalmi körét alkották. A csatatereken is ez az elitlovasság alkotta a makedón hadsereg csapásmérő erejét. A hetairosz lovasság bronz vértet viselt és csupán a leggazdagabbak engedhették meg maguknak a vasból készült vértet. A sisakból több típus is használatban volt. A verginai sírból ismert a király páncélzata jellemző: négy vaslemez fogta körbe magát a testet, a váll felett még két meghajlított vaslemez kötötte össze az elülső és a hátvértet. A hetairosz lovasság páncélzata valamivel szélesebb volt annál, amelyben a gyalogság harcolt, hogy kényelmesebb lehessen benne lovagolni. Pajzsot a lovasok nem használtak, mivel egyik kezükkel a kantárt fogták, a másikban a fegyvert. Harcoltak karddal, és lándzsával is. Az egyik sírból egy 78 centiméter hosszú, görbe pengéjű kard került elő, ez a fajta kard típus általánosan használatban lehetett. A lovasok által használt, a szarisszánál rövidebb lándzsával nemcsak szúrni tudtak, de ha a harc úgy kívánta, el is hajíthatták. 2,75 méter hosszú volt, mindkét végén vashegy, így közel 2 kg-t nyomott a lándzsa. A felső vashegyet szegezték előre, ha az ellenséges lovassággal küzdöttek, az alsó vasheggyel pedig az alattuk elhelyezkedő gyalogosat döfték le. A kiképzés során a lovasok megtanulták, hogy a szarisszát egy bizonyos ponton fogják meg, hogy hatékonyan harcolhassanak vele a lovon. Mivel nagyobb létszámban vetették be őket, mint a görög városok lovasságát, kis csoportokba lettek beosztva, így felkészültek voltak a csoportokon belüli együttműködésre is. Kertész továbbá megállapítja, hogy nehézlovassági egységként kell tekinteni a thesszáliai lovasságra, amely szintén lándzsával volt felszerelve és a hetairosz lovassághoz hasonlóan az ellenséges arcvonal megrohamozása és áttörése volt a feladata.

A hetairosz, vagyis a Társak lovassága (Forrás: Osprey Publishing)

A makedónok könnyűlovasságát a trák lovasság, a prodromoi alkotta, emellett feladataik miatt szintén könnyűlovassági egységként lehet tekinteni a paión lovasokra. Őket Alexandrosz uralkodása alatt szervezték egy új lovas alakulatba, a szarisszophoroszba, vagyis szarisszahordozó lovasságba. Hosszabb szarisszát, körülbelül 488 centimétereset használtak, amely éppenhogy alkalmas volt arra, hogy egy kézben lehessen vele harcolni. A perzsa hadjáratban használták őket elsősorban, a támadószárnyak oldalán. Ők, a hetairoszok rohamát követően szélesítették ki az ellenség harcrendjében keletkezett rést.

A Parancsnokok
A szó mai értelmében Alexandrosznak nem volt vezérkara. Alvezéreire bízta elkülönített erőit, például az előőrsét Kis-Ázsiában, illetve háttérerőket Makedóniában. Hadseregét mindig térképészek, titkárok, hivatalnokok, orvosok és tudósok kísérték, még egy hivatalos történetírója – Kalliszthenész – is volt. Alexandroszt, művelt neveltetése tette alkalmassá a jó helyzetfelismerésre, ahogyan társait is a kíséretben. Ptolemaiosz, Marszüasz, Héphaisztión és Peukesztasz hasonló nevelésben részesültek. Legtapasztaltabb hadvezérével, a már apját is szolgáló Parmeniónnal több alkalommal is voltak nézeteltéréseik. Arrianosz leginkább az a vele való konfliktusain keresztül mutatja be, hogy Alexandrosz egyedül döntött, olykor olyan helyzetben is, amit az idős hadvezére ellenzett.

A makedón sereg taktikája a perzsa hadjárat alatt
Alexandrosz hadjáratai során egy olyan hadseregre támaszkodhatott, amelyek a különböző fegyvernemek szerves együttműködésén alapultak. Egyrészt a makedón seregben folytatódott az Epameinóndasz által alkalmazott újítás, hogy a harcrend egy védekező és a támadó szárnyra lett bontva a centrum két oldalán. A granikoszi, isszoszi és gaugamélai ütközetekben a támadó a jobb, a védekező a balszárny volt. A támadó szárnyon olykor a könnyűgyalogság indult rohamra a könnyűlovassággal közösen. Ezek az egységek először gyengíteni igyekeztek az ellenséges vonalakat íjjal és hajítódárdával. Ezt követően indult rohamra a hetairosz lovasság, a király vezetésével, a főcsapás szerepét játszva az ütközetben. Mélyen behatolt az ellenséges arcvonalba, utat vágva magának, ami mindig kockázatos lépést jelentett, de a perzsák elleni háborúban bevált. A magának utat törő király általában a perzsa sereget ilyenkor összezavarta, amelynek arcvonala emiatt össze is omlott. A kialakult rést pedig a szarisszophorosz lovasság tágította ki. Ezt követően indult rohamra a hüpaszpisztész gyalogság, ugyanúgy a támadó szárnyon, amely a végső döfést adta a támadás lendületében. Amikor a perzsa hadsereg jobb, vagy balszárnya már az összeomlás szélén állt a makedón szárny támadásától, a centrumban álló pezetairosz gyalogság falanx alakzatban elérte a perzsa centrumot, és tolóerejével kibillentette az ellenséget. Ez után következett, hogy a támadó szárny az ellenséges centrumának hátába került. Az így, két oldalról nyomás alatt tartott ellenséges derékhad hamar felbomlott. A pezetairoszok falanxát a thesszáliai lovasság fedezte könnyűlovassággal, esetleg ugyanez a lovashad fejezte be az ellenség bekerítését is. Ezt követően a lovasság további veszteséget okozott az ellenségnek, amikor megkezdte a felbomlott csapatok üldözését.
Mindegyik seregrész a maga harcászati adottságainak megfelelő feladatot kapott, és a fegyvernemek kihasználhatták a fegyverzetükből adódó előnyöket. A taktika a csapatok jól begyakorolt együttműködésén alapult. Ennek pedig alapfeltételét jelentette, hogy a király mellett kiváló katonai vezetők sora álljon. Alexandrosz pedig számíthatott hadvezéreire, hiszen hűségük, a hasonló nevelés és a közösen megélt harci- és élettapasztalatok miatt megingathatatlan volt. A közös harcok során kialakult nemcsak a katonai vezetőkben, de az alattuk szolgáló középvezetőkben is a kezdeményezőkészség, ha a helyzet úgy kívánta. Ez a fajta széles önálló hatáskör a perzsa hadseregnél nem volt ismert. A perzsa uralkodó a teljes sereg felett rendelkezett, és ha ő a harcból kikapcsolódik, az az egész sereg felbomlását eredményezte. Ez volt az a gyenge pontja a perzsa hadi gépezetnek, amelyet Alexandrosz ki is használt. Isszosznál és később Gaugamélánál is a makedón király a perzsa uralkodó megközelítésére játszott, hogy az pánikba essen, ami egyben a perzsa sereg végét is jelentette.

Illusztráció a hadjárat egyik ostromáról. A várak bevétele leginkább a ostromgépek bevetésével történt, amelyeket szészterelve vitt magával Alexandrosz expedíciós serege, vagy az azt követő flotta. (forrás: Osprey Publishing)

A perzsák hadereje és hadviselése
A Perzsa Birodalom uralkodójának hadserege egészen másképpen épült fel, mint a makedón. Az uralkodó volt egyértelműen a hadsereg ura, és az ütközetekben az ezer fős testőrség védte, a Halhatatlanok. Nevüket a folyamatos utánpótlásuk után kapták. Ha a testőrök meghaltak, mindig újak álltak a helyükbe. Maga a hadsereg az évszázadok során, alapvetően véve nem változott: fő ütőerejét lovasság képezte, ahogy Nagy Kürosz idején is. A korra a legfőbb változást az jelentette, hogy a perzsák a kombinált lovas és könnyűgyalogos erőik mellé nagy számban toboroztak görög zsoldosokat is. Mint az egyik legerősebb harciegység, ezek a görögök ugyan jelentős szerepet kaptak a perzsa védelemben, de az ütközetek eldöntésében a perzsák még mindig a lovasság támadását és manővereit részesítették előnyben. Változatlan maradt az a stratégia, hogy a perzsa hadvezetés a döntő csaták lehetőségét kereste. A perzsák a csatákban először a gyalogos és lovas íjászokat vetették be, majd a nyílzáporban meggyengült ellenséget a lovasság rohama söpörte el. A perzsa nehézlovasság pedig figyelemreméltóan szívós és erős egységekből állt, így például a baktrikai vagy a daha lovasság. A perzsa lovas közelharci fegyvere jellemzően a rövid kard maradt. Sok lovas alakulatot a távolharcra alkalmaztak, mivel a lovak gyorsak voltak és szívósak. A csatában ezért ugyan nem semmisültek meg, de a perzsa könnyűlovasság a makedón lovassággal szemben nem tudott döntő tényezővé válni az ütközetekben. A perzsa hadsereg alacsonyabb harciértékét makedón ellenfelééhez képest az jelentette, hogy nem volt egységes. A katonaállomány mindenféle típusú és harciértékű erőkből állt össze, amelyek nem formáltak olyan kombinált, egymást támogató egységeket tartalmazó taktikai erőt, mint ami a makedón sereget jellemezte.

Perzsa és szítka lovasság (Forrás: Johnny Shumate)

Összefoglalásképp

Makedónia és a Perzsa birodalom Kr.e. 336-ban induló háborúja olyan körülmények között indult, amikor a kihívó Makedónia, mint erősödő királyság indított el a nagy, de már gyengülő keleti birodalom ellen. Makedónia jelentős erőforrásokkal, biztos gazdasági és katonai háttérrel rendelkezett. Alexandrosz határozott és erős személyiségként lépett trónra, hatalmát pedig semmilyen jelentős, vele szemben álló csoportosulás nem fenyegette. Legtöbb parancsnoka tapasztalt katonából állt, akik már apja háborúiban is bizonyítottak, vele egykorú társai pedig lojálisak voltak hozzá, hogy nem kelljen összeesküvéstől tartania. A hadsereg is a háborúkban kitapasztalt szervezetté nőtte ki magát, amelyet modern infrastruktúra támogatott.
Perzsia királya, Dareioszról az utókor nem emlékezett meg annyira, mint a makedón ellenfeléről, a háborúban meghozott döntései azonban jó szervezőképességről és megfelelő katonai szakértelemről tanúskodik, még ha nem is volt olyan felkészült és katonailag tapasztalt, mint Alexandrosz. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy Dareiosz birodalma nem volt olyan erős és egységes, mint Makedónia. Az egyes satrapiák további is törekedtek az elszakadásra, vagy azok ura lépett fel önhatalmúlag a perzsa királyi vezetés ellen. Perzsia gazdasága felülmúlta Makedóniáét, de az egyes tartományok mégsem voltak azonosan fejlettek. Részben ez is okozta a birodalom gyengeségét. Ennek pedig közvetlen hatása volt a hadszervezetre is, ami magyarázatot ad a hadsereg központosított felfejlesztésének elmaradására, és az ellenségként fellépő Makedóniával szembeni ellenlépések elmaradásával is.

- Berkes Márton

Felhasznált irodalom
B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Kertész István: A görög-római hadművészet fejlődése. Zrínyi Kiadó. Bp. 2017.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.
Roman Ghirshman: Az ókori Irán - médek, perzsák, párthusok. Gondolat Könyvkiadó. Bp. 1985.
Horst Klengel: Az ókori Szíria története és kultúrája. Gondolat Könyvkiadó. Bp. 1977.
Joan Oates: Babilon. General Press Kiadó. Bp. 2008.
Révay József: Százarcú ókor. Móra Ferenc infjúsági könyvkiadó. Bp. 1962.
Varga Csaba Béla: Afganisztán - a legyőzhetetlen. Kelet Kiadó. Bp. 2010.