Az 1704. augusztus 13-án zajlott le a spanyol-örökösödési háború első nagyobb ütközete, ahol a bajor-francia szövetséges haderők csaptak össze a holland-osztrák-angol koalíciós haderővel. Az Augsburgtól északnyugatra, Dunauwörth közelében lezajló összecsapásra a magyarok höchstädt-i, az angolok blenheim-i csataként emlékeznek.

Trónok harca

A spanyol uralkodó, II. Károly képtelen volt az utódnemzésre, ezért 1699-ben tárgyalások kezdődtek abban a kérdésben, hogy ki örökli majd a spanyol trónt halála után. A spanyol örökségre jogot az osztrák Habsburg- és a francia Bourbon-ház is. A tét az egész Spanyol királyság, annak birtokaival együtt. Ez számos városállamot magában foglalt Itáliában, Dél-Németalföldet, a nagy amerikai gyarmatokról nem is beszélve. Az óriási méretű birodalom átadására először kompromisszumos megoldást igyekeztek találni: eszerint a spanyol trónt XIV. Lajos király unokája, Fülöp, Anjou hercege kapja meg, azzal a kikötéssel, hogy a Spanyol Birodalom nem olvadhat bele a francia birodalomba, vagyis nem lehet perszonálunió a Spanyol és a Francia királyság között. Mégis, amikor II. Károly 1700. november 1-én meghalt, XIV. Lajos nem kívánta tiszteletben tartani az egyesség francia-spanyol perszonálunióra vonatkozó tiltását. Sietve megkoronázta fiát Madridban V. Fülöp néven, amit spanyol nemesek is támogattak. A helyzet ellen az osztrák uralkodó, I. Lipót természetesen tiltakozott, és bejelentette igényét, hogy saját fiát, Károly főherceget ültessék a spanyol trónra. Úgy tűnt a háború elkerülhetetlenné válik.

XIV. Lajos és I. Lipót, a két vetélkedő uralkodó

Lajos számított erre a lépésre, és időben felállította erőit a határ mentén. Hogy egy franciaországi támadást megelőzzön, elfoglalta a spanyol-németalföldi erődöket, amit természetesen Lipót háborús szándéknak tekintett. Válaszul maga is birodalom szerte összegyűjtötte haderőit, majd felvonultatta azokat Itáliában és a Rajna mentén. 1702-ig csupán határ menti összecsapások zajlottak le, hivatalos hadüzenet a két birodalom között addig nem is volt. A harci események előtt a francia és az osztrák uralkodó is igyekezett minél több szövetségest megnyerni magának. Lajos a saját oldalára állította Savoya és Mantova hercegét, majd a Bajor Választófejedelemséget és a Kölni Választóhercegséget. Lipót oldalára álltak viszont a német államok többsége és III. Vilmos, Anglia, Skócia és Írország uralkodója. Vilmos azért lépett be a háborúba, mert az őt megelőző uralkodót, az elűzött II. Jakabot Lajos király befogadta és támogatásáról biztosította. A diplomáciai manőverekkel párhuzamosan azonban nem történtek jelentősebb harci események. Azok 1704-ig várattak magukra.

Két hadvezér

Savoyai Jenő és Marlborough herceg

A háború 1704-ben francia sikerekkel kezdődött. Claude Villars vezette francia hadsereg először Friedlingnél legyőzte a birodalmi erőket, majd II. Miksa Emánuel, bajor választófejedelem foglalta el Ulmot. Ezután sem a francia, sem a bajor erők nem tudtak előrenyomulni, habár szabaddá vált az út számukra Bécs irányába. Ekkor tűnt fel a színen a háború legfőbb alakja, John Churchill, Marlborough grófja.
Churchill 1677 óta az angol hadsereg tisztjeként szolgált, és karrierje gyorsan ívelt felfelé. A háború kirobbanásakor a király már a legrátermettebb katonájaként tekintett rá. Rábízták a holland-angol expedíciós hadsereg vezetését, amely az osztrák seregeket lett volna hivatva támogatni a francia-bajor erők ellen.
Májusban a franciák késlekedését Churchill kihasználta. Ekkor Németalföldről öt hét alatt eljutott seregével a Dunához, hogy Bécs idő előtti elesését, – ez az osztrák szövetséges kiesését jelentette volna a háborúból - elkerülje. 40 000 jól felszerelt és kiképzett gyalogos és 4000 lovas felett parancsnokolva olyan hadmozdulatokkal vonult délre, ami összezavarta a francia hadvezetést, miközben az ellátást is tudta biztosítani, vagy a területen való vásárlással, vagy – ha szükséges volt – egy ellenséges erőd gyors rohammal való bevételével. A gyors és sikeres menetelésnek köszönhetően akadálytalanul ért Coblenzbe, ahol serege még kiegészült ötezer porosz katonával. Július 1-re elérte Dunauwörthöt, ahol Churchill még a badeni őrgróftól is kapott erősítést. Ez jókor érkezett, mivel itt a Dunán való átkelést csak ötezer fős veszteség árán sikerült végrehajtani. Ugyanis a bajor és a francia erők elfoglalták az összes átkelőhelyet. A szövetséges haderő ezt követően tovább vonult Bajorországig, ahol egyesült 1704. augusztus 11-én a badeni és az osztrák főseregekkel. Ez utóbbi erőt vezette az akkor már nagy katonai géniusznak számító Savoyai Jenő herceg.
Savoyai Jenő 1683-tól volt a Habsburg hadsereg katonája, és katonai sikerei, amelyeket a törökök ellen vívott Magyarország felszabadításakor, hamar tábornoki rangot hozott neki. A török elleni sikereinek köszönhetően Habsburg-ház előnyös békét köthetett a törökkel. Mire 11-én elérte a szövetségeseket, hadereje csupán 28 000 főből állt, ugyanis a magyar felkelés miatt a Habsburg hadvezetés kénytelen volt megosztani erőit. Az egyesülés éppen jókor történt, mert hamarosan egy francia hadsereg érkezett meg, amit Camille d’Hostun marsall, Tallard grófja vezetett.

A csata

12-én a szövetséges felderítők jelentették, hogy az egyesült bajor-francia csapatok Höchstädt felé készülnek előrenyomulni dél felé. Mivel a szövetségesek nem hagyhatták, hogy a francia-bajor erők átkeljenek a Dunán, úgy döntöttek, másnap csatát vállalnak.
Valójában Tallard a Höchstadtól nyugatra lévő, Blenheim településen állt meg seregével és tábort veretett. Serege a Blenheim-Lützingen út vonalában táborozott, szemben Marlborough herceg és Savoyai Jenő erőivel, arra az esetre, ha támadás érné. Tallard úgy vélte, a szövetségesek nem támadják meg az állásait, az mozgások csupán elterelő művelet, hogy nehogy a felmentésre váró Nördlingen felé vegye az irányt.
Augusztus 13-ra virradó éjszaka Savoyai és Marlborough erői felszedték a sátrakat. Hajnali három órára a sereg mozgásba lendült, négy-négy hadoszlopban összhangban előrehaladva. A Savoyai vezette 9000 gyalogosból és 9360 lovasból álló jobbszárny Lützingennél és Oberglauheimnél közelítette meg a bajor-francia csapatokat, ahol főleg a bajor erők táboroztak Marsin, francia marsall és II. Miksa Emánuel parancsnoksága alatt. Marlborough 23 000 gyalogossal és 10 560 lovassal balszárnyat vezette, az ő hadoszlopai Blenheim felé vették az irányt, Tallard marsall erőit támadva meg. A Münsterből a Reichen-patakig az előrenyomulás reggel 6 óráig tartott, mivel a mocsaras földterület lassította az előrehaladást. A reggeli köd is segítette az osztrál-angol erők észrevétlen menetelését.
Amikor a reggeli köd felszállt és láthatóvá váltak a közeledő osztrák-angol erők, Tallard marsall riadót parancsolt, viszont, mivel nem a franciák nem számítottak támadásra, sok parancsnok a helyén nem lévén kezdetben nagy volt a kavarodás, így időbe telt, amíg a csapatok felsorakoznak. A sereg rendezését Marsin marsall és Miksa Emánuel végezte, addig pedig Tallard kilovagolt felderítésre. Az ellenség közeledése miatt úgy döntött, a Nebel-Patak vonalában fogvédelmi vonalat kialakítani, ami mocsaras volta miatt lassítani fogja az osztrák-angol sereget.  Hadseregét úgy állította fel, ahogy táborozott, mivel megfelelő alakzatba állásba nem volt idő. Középen állt a lovasság, a szárnyakon a gyalogság. Tallard első céljaként Blenheimet, Oberglaunt és Lutzingent igyekezett megvédeni, ezért ezekhez a településekhez csoportosította gyalogsága nagy részét, a lovasságok pedig ezek közé a helységek közé állította fel. A lövegek viszont az egész sereg hadsorát tudták fedezni. Elképzelése szerint a szövetségesek az átkelés során sebezhetővé válnak, és ekkor a lovasság rohamával kívánta volna azokat visszavetni.

A blenheimi csata térképe

Marlborough és Savoyai tisztán megfigyelhette ezeket a mozgásokat és ez alapján pontosították a támadást. Eszerint Marlborough a balszárnnyal támadta meg Blenheimet, Savoyai pedig Schwennebachnál igyekezett átkarolni a bajor-francia erőket. A főcsapást pedig a lovasság mérte Blenheim és Oberglauheim között, s ezt vezette személyesen Marlborough, és az öccse, Charles Churchill. A felvonulás során az seregek lövegei természetesen folyamatosan tüzeltek egymás seregeire. A két szövetséges hadvezér fél egykor indította meg támadását a francia erők ellen, az együttműködés lehetősége nélkül. Vagyis a csata két, egymással egy időben zajló, de egymással nem összefüggő harci területre oszlott.
Marlborough először a balszárnyon indult támadásba Charles öccsével és Cutts altábornaggyal Blenheim, és az attól nyugatra eső francia állások ellen. A gyalogság indult meg először és átkelt a Nebel-patakon felállított hidak segítségével. Itt már a francia gyalogság várta az angol gyalogságot és heves sortüzet adtak le a támadókra. A nagy veszteségeket szenvedő angol gyalogosok ellen Tallard könnyűlovasokat küldött, amire Cutts is odarendelte nehézlovasait, a vérteseket. Az angol nehézlovasok és az újonann érkező angol gyalogosok végül rohammal meghátrálásra késztették a francia erőket, így visszavonultak Blenheimbe. A falu házait fedezékül használó francia erők és az őket segítő francia lovasság sokáig a patak közelében tartotta vissza a tovább haladni alig tudó angol erőket. Az angolok visszavonultak, majd újrarendeződtek és támadtak. Negyed négyre a harcok úgy alakultak, hogy az angolok teret nyertek és erőinek nagy része végül átkelt a Nebel-patakon, de Oberglauheimet és Blenheimet nem tudták bevenni. A francia erők a két településre szorultak vissza, de ezzel lehetőséget adtak az angol erőknek, hogy a két települést bekerítsék, így azok elszigetelődjenek.
Ezalatt a jobbszárnyon Savoyai Jenő kezdetben jól haladt, gyalogsága a rázúduló ellenséges ágyúzás közepette is rendben át tudott kelni a patakon és Lutzingen felé haladt előre. A bajor-francia vonalat az osztrákok már az első lendülettel visszaszorították, sőt, az osztrák sereg kötelékében lévő dán és porosz gyalogosok még a bajor ágyúkat is el tudták foglalni, amit a franciák ellen fordítottak. Ezután Savoyai parancsot adott, hogy a már átkelt 20 lovassvadronja támadja meg a Lutzingentől jobbra lévő bajor lovasságot. A bajor lovassággal vívott közelharcban az osztrák lovasok végül egészen a Nebel-patakig szorultak vissza. Ez ösztönözte Miksa Enámuelt, hogy a gyalogságot ellentámadásra küldje, ami vissza is szorította a dán és porosz gyalogosokat, amik eközben nagy veszteségeket szenvedtek. Délután két órára az osztrák hadvezér újra hadrendbe állította erőit, és újabb támadást parancsolt. Ez a támadás ismét sikeresen hátravetette a bajor csapatokat, s végül vissza is vonultak Lutzingenhez.

A csata kritikus szakasza

A francia-bajor sereg gyalogságának nagy része a három településre vonult vissza és rendezkedett védelemre, addig a lovasság igyekezett a települések között megállítani az angolok és osztrákok támadásait. Délután 4 órára Marlborough seregének nagy része átkelt a patakon, és a herceg összevonta lovas svadronjait, illetve Obergaluheim közelében felállította tüzérségét. Vele szemben Tallardnak csak 44 svadronja volt, Marsin lovasságát az osztrák erők kötötték le, így Tallard számára nem tudott erősítést biztosítani, ahogy a Blenheimbe visszaszorult gyalogság parancsnoka, Clérambault sem. Így Tallard csupán lovasságával vehette fel a harcot Marlborough gyalogságával, lovasságával és tüzérségével. A francia lovasság persze hamar megtört, és végül Höchstädtig üldözték az angolok.
Ez alatt Savoyai fél 5-kor újabb támadást parancsolt a Lutzingentől nyugatra lévő francia-bajor csapatok ellen, amit a dán és porosz erők nagy veszteségek árán, de végül visszavetettek Lutzingenbe. Közben pedig maga az osztrák hadvezér lovassága élén megrohamozta Mika Emánuel lovasságát. Félórás véres közelharcban a bajorok kerültek ki győztesen, az osztrák lovasságnak újra vissza kellett vonulnia a Nebel-patakig. A part túloldalán sikerült csak rendbe szedni a lovasságot, ami kiegészült még 2 vértes svadronnal, amit még nem vetettek be. De időbe telt, amíg a lovasságot újra be lehetett vetni, így ez alatt Savoyai a Lutzingent ostromló gyalogságához ment. A bajor-francia csapatok felismerve a veszélyt, hogy bármikor bekeríthetik őket, a települést felgyújtották, majd elhagyták, de visszavonulásuk alatt is folyamatosan támadta őket az osztrák gyalogság. A bajor választófejedelem, értesülve Lutzingen feladásáról, a lovasságát sem vetette be többet, hanem azzal maga is megkezdte a visszavonulást.

A csata végső fázisa

Délután 5 óra tájban Marlborough már csak a vele szemben lévő két településen voltak francia erők. Az Oberglauheimet védő francia erők parancsnoka, Blainville maga hagyta el a települést, hogy erőivel, Tallardhoz csatlakozzon Blenheimben. De az átvonulás közben az angol támadások során halálos sebet kapott, a vezér nélkül maradt francia erői pedig menekülésbe kezdtek. Az irányítás nélkül maradt, menekülő franciák soraiban az angol tüzérség nagy veszteségeket okozott, amit hamarosan az angol lovasság támadása tett teljessé. A francia erők maradéka végül Blenheimnél tömörült össze. Ezt végül az angol erők vették ostrom alá. Este 8 órára Tallard végül utasította erőit, hogy tegyék le a fegyvert. Ekkor esett fogságba a francia marsall, megmaradt tábornokaival együtt. Összesen 26 gyalog zászlóalj és 20 svadron került fogságba, megközelítőleg 15 000 fő. A foglyokat Marlborough levelében is megemlíti, utalva rá, hogy fogva tartásuk költséges. Csupán a francia erők egy része és Mika Emánuel bajor serege kerülte el a teljes bekerítést, ami Höchstädnél gyülekezett. Emiatt a Marlborough és Savoyai erőit csatarendben hagyta, de végül 9 órára kiderült, hogy Miksa Emánuel és a francia erők maradéka végül nem kísérel meg újabb támadást, hanem visszavonul Laning és Dilingen felé.
A csata így végződött, egyértelmű osztrák-angol győzelemmel, habár nagy veszteségek árán: 4724 fő halt meg, 7788 sebesült. A francia-bajor erők körülbelül 5000-6000 főt veszíthettek, és 7000-8000 fő volt a sebesültek száma.

Tanulságok, tapasztalatok

- A meglepetés ereje a francia erőket olyan arcvonal felállítására kényszerítette, amely előnytelen volt számukra. A gyalogságuk a helyszínek védelmére csoportosították össze, a két falu közti szakaszon pedig a lovasságot úgy állították fel, hogy nem kaphattak közvetlen támogatást a gyalogságtól. Ez, és a nagyobb számú angol-osztrák lovasság is a szövetségesek győzelmét segítette.
- A csata jellemezte Marlborough hadvezetési stílusát: a francia arcvonal egy pontját nyomást alá helyezte, így elvonva a tartalékokat, gyengítve ezzel egy másik pontot, ahova aztán szintén lecsapott. Gyalogsága nem vonalanként, hanem szakaszonként adott le sortüzet, amivel összpontosítottabb tűztalálatot adtak le katonái, ezzel növelve az ellenség veszteségeit.
- Savoyai ebben a csatában újra bizonyította rátermettségét. A jobbszárnyat vezetve a nehezebben járható terep jutott neki, amelyet sikeresen leküzdött erőivel, majd a túlerő, és többszöri visszaverés ellenére fegyelmezett csapataival megtörte. Vasszigorára jó példa, hogy amikor a csata közben két menekülő katonája után lovagolt, majd hátba lőtte őket.
- A blenheimi csata döntően befolyásolta a spanyol örökösödési háborút. Első lépésben a Habsburg hadvezetés fellélegzett, hiszen Bécs közvetlen fenyegetettsége megszűnt, miközben a szövetségesek átvehették a kezdeményezést. Marlborough tovább is vonult, elfoglalva az osztrákokkal Bajorországot. XIV. Lajos számára ez volt az első nagyobb vereség.
- Tovább a győzelem kudarcot jelentett a magyar ügynek is: Rákóczi fejedelem csapati nem tudtak közvetlen összeköttetést létesíteni francia szövetségeseikkel, ami erősítette volna az osztrákok elleni harcukat.

Berkes Márton

 Felhasznált irodalom:

• Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században. Budapest, Tankönyvkiadó, 1990.
• Charles Spencer: Marlborough hercege. Ford.: Molnár György. In: A hadviselés művészete: nagy hadvezérek az újkorban. Szerk.: Andrew Roberts. 1. kiad. Budapest, Kossuth, 2010.
• Hadtörténelem. Tankönyv a katonai főiskolák számára. Szerk.:Gonda András. Budapest, ZMNE, 1994.
• Hahner Péter: A Bastille-tól Waterloo-ig. Budapest, Zrínyi, 1989.
• Csikány Tamás: Az európai hadművészet a harmincéves háborútól a XIX. század végéig. Budapest, ZMNE, 2001.