Római katonák a Kr.e. 5-3. század közötti időszakban (A kép forrása: https://jmvh.org)

Róma birodalommá válását azok a háborúk alapozták meg, amelyeket Közép-Itáliában vívott szomszédaival a Kr.e. 6 és 3. század között. Ezeknek a háborúknak a végén Róma lett a félsziget középső részének hegemón hatalma, amik egyben jelentős társadalmi, gazdasági, politikai és katonai változásokat hozott el a városállam történetébe. Ezekben az évszázadokban olykor nehéz elválasztani a mítoszt és a valós eseményeket, mert a római emlékezetben ezek az évszázadok jelentették meg a római nagyság és hatalmi felsőség örökségét, amelyre ezt követően a későbbi korokban hivatkoztak.

Felhasznált szakirodalom
Tanulmányomban Róma történetének leírásánál leginkább Kertész István A hódító Róma, a Havas-Hegyi-Szabó által szerkesztett Római történelem, Mary Beard S. P. Q. R. és Alföldy Géza Római társadalomtörténet című szakmonográfiájára támaszkodtam. Külön segítséget jelentett Mary Beard könyve a hódítások eredetének és motivációinak közérthetőbb megértésében. Alföldy Géza tankönyve pedig részletekbe menően segített eligazítani annak folyamatában, hogy milyen fejlődési utat járt be a római társadalom, ami kialakította a hódításokra alkalmas gazdasági és katonai erejét. A római hadsereg felépítését korszakról korszakra igyekeztem felvázolni, amelyhez fontos mankót nyújtott Adrian Goldsworthy A római hadsereg története és John Warry A klasszikus világ hadművészete című művei, ehhez plusz kiegészítést nyújtott Szabó József ezredes A hadművészet és a katonai vezetés az ókorban című írásával, külön kiemelve a római kiképzésről leírtakat. Az ismereteket, amit a korszak egyéb, nem római népeiről ismerünk, John Reich Az ősi Itália (A múlt születése) című könyve biztosította.

Ókori források
A római hadsereg emlékeit a régészeti leletek mellett a görög és római írók által megörökített emlékek őrzik. Ezutóbbi esetében a legtöbb író irodalmi műfajban írt a római hadseregről, mivel a korban a magas szintű stílust és retorikát várták el, ami sok esetben a hitelesség rovására ment. Ezért a hadjáratok leírása a drámai eseményekre, a csatákra és ostromokra fókuszálnak. Olykor fiktív dramatikus elbeszélések is vannak ezekben az írásokban, hogy az olvasó az eseményeket jobban megérthesse. Számos harci cselekmény le van írva, a hétköznapi római katona életéről azonban kevesebb az írott forrás. Az írók attól is óvakodtak, hogy túl sok információval nehezítsék írásukat, hogy az ne menjen az olvashatóság rovására. Sok esetben a helyszíneket nehéz beazonosítani, a hadseregek felszereléséről, a szervezeti formákról, logisztikáról és a harci taktikákról is hiányosak a leírások. Talán az író azt feltételezte, hogy olvasói ezekkel tisztában vannak.
A köztársaság időszakáról a legfontosabb forrásunk Polübiosz, aki Kr.e. 140 körül kezdett Rómáról írni. Eredetileg nem volt római, túszként került a városállamba, valószínűleg maga is katonaiként szolgált, majd Scipio Aemilianus oldalán volt jelen Karthágó 147-146-os ostrománál. Részletes leírást közölt a kor római légióiról, felszerelésükről és táboraikról.
A másik jelentős forrás Livius, római történetíró, a Kr.e. 1. század végén, illetve a görög Appianus és Plutarkhosz, akik a Kr.e. 2. század elején írtak.
A korszak végére több forrásra támaszkodhatunk, és kevesebb a mítoszok homályába vesző részlet. Kr.e. 270 körül Fabius Pictor szenátor megírta történeti munkáját Róma múltjáról, a Historiát, és akire Livius is támaszkodott forrásként.
A régészeti leletek időről-időre jelentősen gyarapodnak. Számos katonai létesítményt sikerült beazonosítani, többségük feltárásra is került. Nagy római tábor feltárása még nem zajlott le. A hadsereg jelenlétére azonban számos helyen előkerült lelet. Az a nagyon kevés csatatér, ami feltárásra került, például a teutoborgi erdő, és ostromok Numantiában, Alesiánál és Masadánál. Ezen kívül maradtak fenn levelezések, kőtáblák, római nemesek sírfeliratai és egyéb epigráfiai források. Segítséget jelent még a rekonstrukciókban a fennmaradt szobrok és egyéb ábrázolások is. Mindezek együttesen sokféle nézőpontra adnak lehetőséget, amikor a római hadsereget vizsgáljuk.

Itália a római hódítások előtt – etruszkok, görögök, szamniszok, aequusok és volscusok
Mielőtt Róma vált volna Itália vezető hatalmává, egyike volt a számos városállamnak, amelyek a görögökkel, a karthágóiakkal, vagy az etruszkokkal harcoltak. E három jelentős népcsoport küzdött Itáliában, olykor egymás ellen harcolva, olykor szövetséget kötve. Itália és Szicília számos városállamra oszlott, amelyek egymástól függetlenül igyekeztek nagyobb hatalmi helyzetbe kerülni.
A római kor előtti időszakban az itáliai népek közül az etruszkokat ismerjük a legjobban, eredetük azonban nem ismert. Központjaik olyan városok voltak, mint Veii, Tarquinia, Cerveteri és Vulci. Ezek a városok élénk kereskedelmet folytattak olyan távoli népekkel is, mint az egyiptomiak. A 8. századtól a Dél-Itáliába érkező görögség is hatott a kultúrájukra, városaikban számos görög hatásról tanúskodnak a leletek. Ugyanakkor az etruszkok egymással politikailag önálló városokban éltek, minden városnak megvoltak a saját egyediségei. Ennek köszönhető, hogy a rómaiak 390 után egyenként hódították meg ezeket a városokat. De a 7. században még az etruszk városok jelentős hatalommal rendelkeztek Itáliában. A Földközi-tenger nyugati felét hajóik tartották ellenőrzés alatt, Elba, Korzika és Szardínia szigete felett is ők uralkodtak. A sírleletek tanúsága szerint ezek a városok egyiptomi és föníciai árukkal kereskedtek. Cerveteri gazdagságára jellemző, hogy élénk kapcsolatokat tartott fenn Karthágóval, és a Delphoi jósdában is rendelkezett kincstárral.
A 6. század végére érte el az etruszk befolyás legnagyobb kiterjedését. Hatalmuk a Pó völgyétől Campaniaig terjedt. A század folyamán, több esemény következtében az itáliai etruszk uralom gyengült. A riválissá váló görögök erősödtek meg: 480-ban a szürakuszai Gelón legyőzte az etruszkok karthágói szövetségesét, Hamilkart, majd 474-ben az új szürakuszai türannosz, Hierón tengeri győzelmet aratott az etruszk-pun flotta felett, aminek hatására az etruszkok közép-itáliai befolyása gyengült. Ennek ellenére ez a régió nem görög, hanem szamnisz és pun befolyás alá került.
Ennek egyik oka, hogy a szicíliai görög városok egymással szemben is harcoltak, és ebbe a harcba Athén is bekapcsolódott a 440-es években. Utóbbiak 413-ban expedíciót vezettek szürakuszai ellen, ami kudarccal végződött, de a sziget görög városait a háború kimerítette. Ezt kihasználva Karthágó tört előre. A görögök és a punok a sziget feletti uralomért egészen a római hódításig harcoltak. 397-ben a sziget nyugati csücskében megalapították Lilybaion-t, ami a karthágóiak stratégiai támaszpontjává vált a következő százötven évben. A 4. század elejét a szürakuszai uralkodó, I. Dionüszosz folyamatosan harcolt Karthágóval, közben pedig Adriai-tenger mentén, az észak-itáliai partokon is hódított, ezzel tovább gyengítve az etruszkokat. 385-ben kifosztotta Pyrgit, etruszk kikötővárost. Dél-Itáliában 387-ben elfoglalta Rhégiont és 379-ben Krotónt.

Itália népei és a hódítások (A kép forrása: Történelmi világatlasz)

A szamniszok eredetileg Itália hegyvidéki területeiről származtak, leginkább harcos törzsekbe szerveződtek. A gyengülő közép-itáliai etruszk befolyást kihasználva benyomultak Campaniába, de hatalmukat ki tudták terjeszteni Calabria területére is a 4. század folyamán. Az etruszk várost, Capuát talán már 438-ban elfoglalták, 421-ben Cumae-t szerezték meg, a század végére pedig kezükre került a Cumae-tól Paestumig terjedő tengerparti sáv. Az 4. század elején a rómaiakkal a viszonyuk még barátságos volt, a szamniszok ekkor inkább a tarentumi görögséggel álltak háborúban. De Campania földjei végül nemcsak az etruszkok és a görögök számára volt csábító terület, hanem a rómaiaknak is, ezért a század második felétől megkezdődtek a római-szamnisz háborúk.
Az etruszkok Latiumból is kiszorultak, ide az aequusok és a volscusok népe hatolt be Itália belső területeiről érkezve, hogy letelepedjen. Az aequusok kelet felől fenyegették Latiumot, a volscusok pedig délen lejutottak a parti síkságra, Antiumot el is foglalták. Ezeket a népeket a terület latin népei igyekeztek megállítani, ami több mint száz éves háborút jelentett. Antium a volscusok legfontosabb városa lett, és majd csak a rómaiak, a 370-es években tudták őket innen kiszorítani. Ezeken a harcokon kívül Róma még a szabinokkal is harcolt az 5. század folyamán. Ez utóbbi néppel azonban csak az Anio folyó vidékén harcoltak, így nagy nyomás nem nehezedett Latiumra a részükről. Ugyanakkor Rómában és a többi latin városban is nőtt a szabin betelepültek száma. Őket a latin városok fogadták, mert az egyben a város katonai erejét is erősítették.

A királyságról a köztársaságra való átmenet Rómában
Róma ugyanolyan utat járt be, mint a folyópart mentén és a tenger közelében fekvő városok szoktak. Fekvése meghatározta fejlődését. A város olyan csomópontot jelentett, ahol találkoztak az állataikat terelő pásztorok, a sószállítás, és a tengeri kereskedem. Az etruszk időben már egészen urbanizált terület volt. A hagyomány szerint a város Kr.e. 510-509-ben szabadult meg utolsó királyától, ez kapcsolódik össze az etruszk befolyás megszűnésével. Azonban az archeológiai adatok szerint Rómában 510 után is folytatódott az etruszk befolyás egészen a 470-es évekig, amikortól ez látványosan megszűnt. Ekkoriban mért tengeri vereséget görögség az etruszkokra, ami magyarázhatja a befolyásuk csökkenését. Ezt követően valóban végbemehetett egy belpolitikai-adminisztratív változás a városban.
Az államszervezés terén a királyság megszűnésekor már létezhettek azok az intézmények, amelyek a továbbiakban feleltek a városállam irányításáért. A város jó helyen feküdt, hogy bekapcsolódhasson a távolsági kereskedelembe, és Etruria közelsége is gazdag földekkel látta el. A feltételezés szerint a város a környékbeli latin városokhoz képest nagyobb volt, de legalábbis azonos nagyságú az északi etruszk városokat tekintve. Viszonyításképpen viszont a dél-itáliai és szicíliai görög városok nagyságát és pompáját meg sem közelítette.
Róma önállóbbá vált, és a köztársaság kialakulása fokozatosan, de konfliktusokkal fejlődött, többször át is alakult. Kr.e. 300-ban Róma már jelentős nagyvárossá vált, 60-90 ezer fős lakossal. Ezzel a Földközi-tenger legnagyobb városainak soraiba került. A legtöbb, jellegzetes intézménye éppen a Kr.e. 500 és 300 közötti időszakban alakult ki. Lerakták a köztársasági politika és az állampolgársági jogok alapelveit, és kialakították azokat a struktúrákat, amelyek a későbbi birodalmi terjeszkedés alapjául szolgáltak.

Róma makett ábrázolása Kr.e. 500 körül (A kép forrása: Római Civilizáció Múzeuma)

A Tiberis-parti területekért való harc végigkíséri az egész 5. századot. A Fabiusok történetét érdemes megemlíteni: a római nemzetség vállalja, hogy saját költségén, saját nemzetsége fiaival veszi fel a harcot Veiivel szemben. Az ellenség területén portyáznak, majd idővel a Cremera folyónál tőrbe csalják a sereget, és a nemzetség egyetlen férfi tagján kívül szinte mindenkit megölnek. A történet akár kitalált, akár valós, kiderül, hogy Róma erejét korábban a patríciusok nemzetsége adta, majd ezt váltotta fel már ebben az időben a cenzus alapján szervezett hadsereg. Tény azonban, hogy 585-től 479-ig valamelyik consuli tisztséget a Fabiusok töltötték be. Ez szakadt meg 479 után. Ezt magyarázhatja a Fabius nemzetség pusztulása.
Cato történeti munkájában említi, hogy Diana egyik szent ligetét több latin városállam közösen avatta fel, amely rítus egyben egy katonai szövetséget is jelent, bizonyosan a legerősebb latin város, Róma ellen. A szövetséget az elűzött királyi dinasztia, a Tarquiniusok szervezték. 496-ben a Regillius-tavi csatában jelentős győzelmet aratnak felettük a rómaiak, amit majd követ egy békekötés. Ez a foedus Cassianum, amely kötelezi a feleket, hogy egymás ellen nem kötnek egy külső erővel szövetséget, háború esetén egyenlően osztoznak a hadi terheken, és a zsákmányon is. A szerződés elsősorban a latin városokat fenyegető aequus és volscus népek támadásai ellen is született, és több mint száz évig sikeresen is fennmaradt, amikor a két nép támadásai el nem hárulnak. Ez a szerződés egyben a latin városok közti viszonyt is rendezi azt követően, hogy a Tarquiniusok hatalma a többi latin városban is megszűnt. A hagyomány szerint Róma ekkor válhatott teljesen szabaddá, végleg megszabadulva a Tarquiniusok fenyegetésétől.

Az itáliai harcok jellemzői az VI-V. században
Livius leírása szerint az 5. századi itáliai háborúk egyhangúak voltak, és Róma csak a szomszédos népekkel harcolt. A háborúk jellemzően kis létszámú városok közötti harcokat jelentettek egy-két magyarországi megyeméretű területeken, ugyanakkor ezek a harcok tétjét valóban az egyes városok fennmaradása jelentette. Az ellenséges földek feldúlása jellemzi leginkább ezeket a helyi háborúkat, hogy az ellenséget ily módon lassan felőröljék. Latiumban a háborús felek között nincs természetes védelmi környezet. Livius gyakran ír le olyan helyzetet, amikor az ellenséges erők egyidőben egymás földjét pusztítják.
Az óvatos becslés szerint Róma lélekszáma ekkor 30 000 körül lehetett, ehhez viszonyítva a római erők száma 3-4 ezer főt tehetett ki. Földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően a volscus és aequus támadásokkal szemben védte meg a latin városok gyűrűje. Ezáltal földjei védettebb helyzetben voltak, mint szövetségesei. Ez a szövetség pedig fokozatosan hódította vissza földjeit, amiken aztán új városokat és telepeket hoztak létre. Ezek aztán szintén részt vettek a térség védelmében.

Itáliai törzsi harcosok ábrázolásai, Kr.e. 5. század (A kép forrása: Osprey Publishing)

A szamnisz és etruszk harcosok
A szamniszok fegyverzete hasonló volt, mint a többi itáliai nép katonái. A városokban megőrzött falfestmények szerint a tipikus szamnisz gyalogost egy háromkorongos vértezet védte, amelynek volt hátvértje is, és ezeket kötötték össze váll-lapok. Használatban voltak még az ún. izomvértek is, amelyeket a görög hoplita harcosok is viseltek. Szintén használatban voltak még a kor tipikus lábvértjei, a sisakok pedig az „attikai” sisakok változatai voltak. A szamniszok fegyverként hajítólándzsákat használtak, pajzsként a hosszú pajzsot, tehát a scutumot használták. A fegyverzeteknél számos elemében görög mintára átvettek lehettek, és szinte biztosan a szamniszok a görögöktől vették át a kardok használatát is. A görögök görbe kopisz vágókardjának latin megfelelője a falcata, de voltak hosszabb kardok is használatban, amelyek valószínűleg a galloktól lett átvéve. Illetve léteztek olyan kardok is, amelyek a gall és a görög típusok keveredéséből születtek.
A rómaiak másik jelentős ellenségét az etruszkok tették ki, akik városállamok laza szövetségét alkották. Az etruszk harcosoknak jobb fegyverzet megszerzésére volt lehetősége, mint a szamniszoknak, így hordhattak bronzpikkelyekkel megerősített vászonvértet, sisakjaik szintén görög mintájú változatok lehettek, mint például a „Negau”, fegyverként pedig szintén a kopisz és a lándzsák használata volt a jellemző.

Szamnisz harcosok a paestumi sírfestményen

Róma hadszervezete az állandó hadsereg bevezetése előtt
A kor katonái nem voltak hivatásosak, a polgárok közül kerültek ki, és katonai szolgálatuk csak életük rövid időszakát jelentette. A leírt hadsereg évszázadok során alakult ki és fejlődött, a benne lezajló átalakulások gyakran a társadalmi és politikai változásokat is tükrözték. A Kr.e. 8.-7. századi hadsereg kicsi volt, egyike a helyi városok védelmi erejének, aminek tagjai az arisztokratákból és kíséretükből kerültek ki. Az itáliai háborúk során a város területe nőtt, így a katonai szolgálatot minden férfira kiterjesztették, akinek volt vagyona, hogy saját fegyverzetet vásárolhasson. Ezek a férfiak hadba vonultak, amikor egy-egy háború kitört. A hadjáratok végével pedig a katonák leszereltek. Ezért a katonáskodást szolgálatként fogták fel, nem hivatásként. A Római Köztársaság viszonylag későn, amikor már jelentős birtokok voltak a kezén, csak azt követően alakult át a hadsereg milícia-rendszerű haderőből hivatásos hadsereggé. A légiókban elhíresült kemény fegyelem csak ezt követően alakult ki.
A város alapításáról és az első időszakról szóló történetekben nehéz szétválasztani a valós eseményeket a mítoszoktól. Ezért a régészeti leletek is támaszt nyújthatnak, milyen volt a kor harci felszerelése és fegyverei. A bronzeszközöket csak lassan váltotta fel a vas. Több katonai sisak is előkerült, a leggyakoribb típus a villanovai harci sisak, amelyet a rómaiak, de ellenségeik is használhattak. A sisak csak a fejet védte, a nyak és az arc szabadon maradt. A testet védő páncélzat leggyakrabban egyszerű bronzlemezeket jelentett, ami a mellre lehetett szíjazni. A legtöbb lelet temetkezési helyeken került elő, a holttesttel elföldelve. Azonban a halottal eltemetett fegyverzet egy része dísz lehetett, amely csak az illető státuszszimbólumát adta meg, a harcokban nem ezeket használta. A gyakorlatban a pajzsok, sisakok és fegyverek egyszerűbbek lehettek, de formájukban hasonlíthattak azokhoz, amelyeket díszként a személy mellé temettek.
Bizonytalan mikor, de a rómaiak idővel átvették a görög harcmodort, a hoplita falanxot. Logikus lehet az elképzelés, hogy Róma ellenfelei, az etruszkok az itáliai görög városokkal való kapcsolatokon keresztül ismerték meg, majd ezen keresztül vették át a rómaiak is. Azonban, hogy időben ezekre a változásokra mikor kerülhetett sor, már nehéz megállapítani.
Hasonlóan a görög harcosokhoz, itt is a kerek pajzsra (hoplon) kell gondolni, amelyet szíjjal a bal könyökhöz szorítva viseltek és a pajzson lévő markolattal ragadtak meg. A testet védő mellvértek mellett bronzlábvért is védte a katonákat, a sisakokra pedig arcvédő is került. Az elsődleges támadófegyvert a 2,5 méteres lándzsa jelentette, a másodlagosat a rövid, vágásra és szúrásra egyaránt alkalmas kard. A hopliták zárt rendben harcoltak, a katonák szorosan egymás mellett és mögött állva álltak szemben, előre szegezett lándzsákkal. Ebben a formában közelítették meg az ellenséges sorokat és igyekeztek azt gyengíteni. Az ilyen jellegű harci forma átvételét Rómában társadalmi és politikai változások előzhették meg. Hiszen a hadfelszerelés drága volt, csak a vagyonosabb emberek engedhették meg maguknak a fegyverzetet. Vagyis a hoplita harcmodor Rómában akkor terjedhetett el, amikortól nőtt a lakosság és a jólét. Ez persze nem jelenti azt, hogy a falanx átvételével egycsapásra megszűnt volna a korábbi harcmodor. A kisebb háborúk, amelyek csak az ellenséges területek feldúlására korlátozódtak, még sokáig a háborúk jellemző elemei maradtak.
Ebből adódik, hogy a görög hoplita fegyverzetet és harcászatot másolták, nem csupán a rómaiak, hanem általában az itáliai népek. A vagyonosabb rétegek hoplita falanxban harcolhattak, a szegényebbek pedig előcsatározóként puhították az ellenséges sorfalakat. Őket fedezte oldalt a lovasság, vagy üldözte a visszavonuló ellenséget.

Ábrázolás a Kr.e. 8-7. századi itáliai harcosok összecsapása, a kor jellemző fegyverzeteivel ábrázolva (A kép forrása: Osprey Publishing)

A serviusi reform és a comitia centuriata
A rómaiak hatodik királyuk, Servius Tullius nevéhez (Kr.e. 578-534) kötik a hadügyi reformot, amikor részletesen szabályozták a lakosság sorkötelességét, anyagi lehetőségek szerint osztályokba sorolva a társadalmat. Az ekkor bevezetett változtatások a köztársasági kor végéig fennmaradtak. Livius és Dionüsziosz is leírja a serviusi rendszert, kevés eltéréssel. Ez alapján a katonai és közigazgatási reform alapján osztották öt osztályba a férfilakosságot, amely meghatározta, hogy adott személy a vagyona alapján milyen fegyverrel köteles hadba vonulni. Ezáltal az új törvények ujjászervezték a római hadviselést is. Megmaradt a hoplita harcmodoron alapuló hadviselés, de innentől kezdve a lovasság is szervezett módon megjelent.
A leggazdagabbak alkották az első osztályt, ami a legjobban felszerelt nehézgyalogságot jelentette, és ebből az osztályból állt fel a lovasság is. Korosztály szerint három csoportra volt felosztva a gyalogság: a fiatalabb katonákat alkotók hastati, a javakorabeliek princeps és a veteránokat alkotó triarii.
A második osztály jelentős vértezettel nem rendelkezett, kerek pajzs helyett pedig hosszú pajzsot használt, de rendelkezett lábvérttel, amit viszont a harmadik osztály nélkülözött. A negyedik osztály tekinthető a könnyűgyalogságnak, abban az értelemben, hogy az előző osztály fegyvereit, kardot és lándzsát használt, de vértezet nélkül, az ötödik osztályt pedig a parittyások alkották. Néha az osztályokon kívüli, legszegényebb rétegeket is behívták, ebben az esetben az állam biztosította számukra a felszerelést. Belőlük alakultak a velites egységek.  Könnyűgyalogosként, hajítólándzsával, karddal és bőrpajzzsal voltak felszerelve. Tipikus ábrázolás szerint farkas-vagy medvebőrt hordtak vértezetként.
A hadsereg tagolásának alapját már ebben az időben a centuriák, vagyis a századok alkották. Ez alapján a leggazdagabb osztály 80 centuriát adott ki, 40-40 ifjú és veterán centuriával, a másodiktól a negyedik osztályig 20-20 centuriát, amelyből 10 alkotta a junior, 10 a senior centuriákat. Az ötödik osztály pedig 15-15, tehát összesen 30 centuriát állított ki. Ezen felül a római haderő rendelkezett még 18 centuria lovasságról, 2 műszaki és 2 zenész alakulatról, valamint egy századnyi milíciáról, amibe a legszegényebbeket toborozták, ez utóbbit csak bizonyos esetekben állították fel. A katonák, a milites-ek a római polgárok soraiból kerültek ki, 17 és 46 éves életkoruk között vállalva hadkötelességet a seregben, illetve a 46-60 év közötti férfiak helyőrségi szolgálatot teljesítettek.

Római harcrend a serviusi reformot követően: A velites, az előcsatározó harcosok mögött előlről hátrébb állnak a hastati, princeps és triarii csatasorok, manipuláris harcrendbe osztva őket. (A kép forrása: Osprey Publishing)

Camillus hadreformja
A római katonai szervezet fejlődésének egyik fontos átalakulását kötik Marcus Furius Camillushoz, az 5-4. század fordulóján élt katonai tribunushoz. A hadvezérhez kötik Veii elfoglalását, illetve a gallok legyőzését azután, hogy azok megsarcolták Rómát. Ez utóbbi tettét azonban csak legendának tekintik. A katonai változásokról sem ismert, mennyire köszönhetőek kezdeményezéseinek, mindenesetre az új reformokat a nevéhez kötik. A reformok eredetéről többféle magyarázat is lehetséges: a Veii elleni harcok tapasztalatából az 5. században, a gallok elleni harcok során a 4. század első felében, de lehetséges, hogy a változások a szamnisz háborúk során alakult ki a 4-3. század fordulóján. Polübiosz, görög történetíró valószínűsíti, hogy a Kr.e. 3. század elejétől létezik olyan módon a római hadsereg, amely állapotában ő maga is leírja a 2. század közepén.
Ebben az időszakban több jelentős változás is történt. A szenátus döntött arról, hogy a harcoló polgárok pénzbeli juttatást kapnak, a nehézgyalogságban bevezették a könnyebb hajítódárdát, a pilumot, csak a triarii gyalogságnál maradt meg a korábbi lándzsatípus, a hasta, illetve innentől kezdődött el a nagy ovális pajzs, a scutum használata. Ez a fegyverzet egységessé vált, de a sisakok és a páncélzat eltért. Ez utóbbi sodronypáncél is lehetett, de használtak teljes bronzvérteket is, vagy olcsóbb páncéllemezeket.Római gyalogság a Kr.e. 3. századtól. A hastati, princeps, triarii és velites gyalogság általános ábrázolása (A kép forrása: Osprey Publishing)

Megjelent a hadsereg légiók alapján való felosztása. A szó eredetileg „sorozást” jelentett, és az összes sorköteles férfira utalt. Ez jelentette a legnagyobb méretű egységet a hadseregben, szám szerint 4000 főt. Viszont, a tényleges hadjáratok során a légió létszáma a körülményeknek megfelelően (harcok, betegségek stb.) változott. A légió a feladatát a csökkenő létszám ellenére is el tudta látni. Épp az ellenkezője is megtörténhetett, miszerint egy légió a Polübiosz által leírt létszámnál nagyobb létszámot tett ki. A szenátus olykor 5000, vagy 6000 fős légiókat is felállíthatott, ha úgy érezte szükségesnek.
Egy új taktikai alapegység is kialakult, a manipulus. Ilyen egységekbe szervezték a római hadsereg meghatározó fegyvernemét, a nehézgyalogságot. A taktika kialakulása a gallok és a szamniszok elleni háborúk idejéből eredt. Az akkori harcok Itália hegyes-dombos vidékein zajlottak, így a rómaiaknak szükséges volt kialakítani egy taktikailag hatékonyabb harcrendet ellenük. A korábbi, falanx taktika csak a sík terepen volt hatékony. A manipulus kisebb katonai csapatokból (általában 120 főből) állt, amelyben előnyt jelentett a szorosabb együttműködés és a mozgékonyság. A manipulusok zárt sorban álltak fel, közöttük 15-25 méteres teret tartva, hogy a mögöttük lévő manipulus egységek könnyen tudjanak előre-hátra mozogni, ha arra volt szükség. Az így sakktábla-szeren kialakított harcrend több oldalról tudta közrefogni az ellenséges csapatokat, és a harcoló római egységek helyét is könnyebben át tudta venni egyhátrébb álló, még nem harcoló, frissebb egység.
Ettől az időszaktól a római csatasor három felé tagolódott. A csatasor első sorát a hastati, a másodikat a princeps, a harmadikat a triarii katonái alkották. A csata első szakaszában a hastati előtt harcoló velites egységes puhították meg az ellenséges csatasort, ezután indultak harcba a hastati egységek. Ők elhajították nehéz lándzsáikat, a pilum-ot, ami után kardokkal folytatódott a harc. A princeps egységek az első sorok kimerülését követően avatkoztak közbe a harcba, a triarii egységeket pedig olyan alkalommal vetették be, amikor hosszú lándzsáikra volt szükség.
Egy legiót általában 60 centuriára osztottak fel, és 2 centuria alkotott egy manipulust. Camillus idején ismert először, hogy a katonai szolgálatért rendszeres fizetség járt. Ezt az állam jelentős adók behajtásából igyekezett fedezni, hol sikeresen, hol nehezen megoldva. Ebből adódhat, hogy a katonai fizetség jelentős tétel lehetett. A hadireform részben éppen a vagyoni osztályok eltűntetésének céljából zajlott le, de persze a legszegényebbeket besorozott velites könnyűgyalogság még sokáig fennmaradt.
A lovasság parancsnokát magister equitumnak hívták, és a szövetséges katonai erőket a prefektusok vezették. Minden legioban általában 300 lovas szolgált, amiket tíz szakaszra, turmae­-ra osztottak, azokat pedig további tizedekre, decuria-ra. Ennek parancsnoka volt a decurio, amely tisztség megegyezett a gyalogság centurio-jáéval. Polübiosz kevés részletet árul el a lovasság felszereléséről, csak azt jegyzi meg, hogy a rómaiak ennél a fegyvernemnél hellenisztikus fegyverzetet vették át. A lovasság valószínűleg zárt alakban harcolt, lándzsával és karddal harcolva, a lovasok pedig sisakot, mellvértet és kör alakú pajzsot hordtak.A korai római lovasság (A kép forrása: Medium.com)

A hadseregek vezetői helyén a praetorok álltak, légiónként hat fő. Ők olyan katonai tribunusok voltak, akiket a consul, a köztársaság legrangosabb vezetői választottak ki. Egyfajta helyettesét jelentette a consulnak, így hadsereget is vezethettek. Ezért is azonos ideig töltötték be a hivatalt, ameddig a parancsnokuk. Később a legiok felett több katonai tribunus parancsnokolt, és nem a consul, hanem a népgyűlés választotta őket. A tribunusok részben politikai, részben katonai hivatalok voltak, ezért évente más töltötte be ezt a tisztséget. Egyik fő feladatukat a sorozás lebonyolítása jelentette, amelyet évente egyszer tartottak. Ők válogatták szét az újoncokat, hogy mely legiokba kerüljenek.
Harcoltak a légiók mellett még szövetséges erők, más városállam erői, akiket ala nevű egységekbe osztottak. Az ala gyalogsága megegyezett a légióéval, a lovasság viszont háromszor annyi főt tett ki. Az ala kisebb cohors egységekre oszlott, ezek létszáma azonban nem ismert. Az lehetséges, hogy minden ala más és más létszámú, és felosztású erőt jelentett. Az alák élén azonban római polgárú prefektusok álltak, és a harcrendben a légiók jobb és bal oldalán sorakoztak fel.
A római állam veszély esetén egy személyű dictatort is kinevezhetett hat hónapra, ezt az időszakot tették meg egy hadműveleti időszak idejére.
Polübiosz leírja, hogy egy katona, az egyenlő közteherviselés érdekében maximum 16 hadjáratban szolgálhatott, vagy ugyanennyi évben, utána már nem lehetett kötelezni erre. A szenátus, az állam törvényhozó gyűlése évente meghatározta a katonakiállítás mennyiségét, és a hadjáratok irányát.
A római hadsereg erősségét mindig a harcászati szintű kiképzés jelentette. A katonai nevelés szigorú rendben folyt, nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy a római katona fizikai erőkifejtését maximalizálják. A menetek 25-30 kilométeresek voltak, 30 kg súlyú menetfelszerelést cipelve magukon. Ez a kiképzés folyamatos volt minden katonának, a szolgálat leteltéig.

Fegyverzet és taktikák
A légiók hastatus és princeps katonáinak felszereléséhez tartozott a nehézgerely, a pilum. Egy dárda volt, és egy gúla alakú vasrúdheggyel végződött. A kialakításának köszönhetően a súlya a hegy mögé összpontosult, ezáltal nagy volt az átütőereje. Amikor a gyalogság megközelítette az ellenséges katonákat, a pilumot elhajították, ami belefúdódott vagy az ellenségbe, vagy annak pajzsába, ami utána már használhatatlanná vált. A fegyvert ugyanis elhajítás után már nehéz volt kiszabadítani a pajzsból.
A római gyalogság rövid, szúrásra és vágásra is alkalmas kardját, a gladius-t valamikor a Kr.e. 3. században, vagy a 2. század elején kezdték el használni. A kard Hispániából származik, a rómaiak talán az első, vagy a második pun háború idején ismerték meg, amikor az ibér zsoldosokkal kerültek szembe. A köztársaság korai időszakában valószínűleg másfajta, hosszabb kardok is használatban voltak, azokat elsősorban döfésre használták.
A régi, kétkezes hoplita lándzsa is megmaradt, mint a triarii gyalogság fegyvere. Ismert olyan eset is, amikor a hastatus vagy a princeps gyalogság között is lándzsákat osztottak szét, ha olyan ellenséggel kellett szembe nézni, amikor ez a fegyver hatékonyabbnak bizonyult, így például a Pürrhosz elleni csatákban. Az is elképzelhető, hogy eredetileg a légiók alapfegyvere volt a lándzsa, és a pilum fokozatosan terjedt el. De erre vonatkozó források nem ismertek.
Többféle páncélt használtak, közülük a legtöbb védelmet a fűzött vasgyűrűkből álló páncéling adta, ez egyben a legdrágább is volt. A rómaiak valószínűleg az itáliai gall törzsektől ismerték meg és vették át ezt a vértet. Használatban volt még a bronzlemezekből álló pikkelypáncél, amely nem volt olyan hajlékony, mint a páncéling. Ezekhez képest a fémlemez mellvértek használata olcsóbb volt. Létezett kerek és négyszögletes formája, vas és bronz változata is. A lemezeket szíjakkal erősítették a testhez.
Hasonlóan a testpáncélokhoz, a sisak sem volt egységes. A legáltalánosabban használt sisak a Montefortino-i volt, ami magas volt és csúcsos, néha ellátták nyakvédővel vagy arcvédővel. Eredetileg gall eredetű sisak lehetett. Egy másik, széles körben használt típus volt az etruszk-korinthoszi sisak, amely a görög sisak egy itáliai változatát jelentette. Ez a sisak arcvédővel is el volt látva, amit ha nem használt a viselője, a homlokrészre lehetett feltolni. A köztársaság késői szakaszában megjelent még a Coolus típus is. Ezek a sisakok bronzból készültek, és általában egy forma szerint gyártották őket.
A pajzs esetében azonban a domináns típust a scutum jelentette. Polübiosz leírása szerint a félhenger alakú pajsz 1,2 m hosszú és 76 cm széles volt. A pajzsot két, egymásra merőleges falemezből alakították ki és vonták be borjúbőrrel, középre pedig vasdudort helyeztek. A hoplonnal ellentétben nem a karra hurkolták fel, hanem a légiós a bal kezében tartotta. A lovasság a scutumhoz képest kisebb, kerek pajzsokat használt, de erről részletesebb leírással nem rendelkezünk.

A haditengerészet
Az első pun háborúig (kr.e., 264-241) Róma csak kisebb hadiflottát tartott fenn, leginkább trimeris gályákkal. Jellemző helyzet volt, hogy a hadiflotta a rómaiak által legyőzött és szövetségessé tett városok hadihajóiból álltak össze. Ilyenek voltak a görög városok. Státuszuk szerint „socii navales” szövetségesek voltak, vagyis hajózási szövetségesek, ami megfogalmazta, hogy a többi szövetségessel szemben nekik nem szárazföldi, hanem tengeri erőket kellet Róma rendelkezésére bocsátaniuk.

3. századbeli római katonák, bal szélen a légió jelvényhordozói (A kép forrása: Paradox Forum)

A római hódítások kezdetei és jellemzői Itáliában
A 4-5. század folyamán lezajlottak a patrícius-plebejus ellentéteken alapuló társadalmi konfliktusok, ezzel párhuzamosan pedig a hódítások Itáliában. Ez utóbbi kezdetét Veii etruszk városának elfoglalása jelentette 396-ban, és körülbelül száz évvel később fejeződött be a szamniszok legyőzésével.
Róma külkapcsolatai 400-ig nem voltak jelentősek. Veii elfoglalása alapvetően megváltoztatta az addigi viszonyokat és Róma szerepét Itáliában. A város elfoglalása 60%-al növelte Róma birtokait. Livius szerint a Veii elleni harc kezdetén első alkalommal fizették a római katonák zsoldját a rómaiak adójából. Ez egyértelmű jele annak, hogy a római hadsereg ekkortól már egy központi irányítás alatt megszervezett erővé fejlődött. A korábbi háborúk a szomszédokkal ugyan folytatódtak, de változás következett a hadviselés méreteiben és arányaiban.
A terjeszkedés pedig már az elején nagy csapással kezdődött: 390-ben a gallok betörtek Itáliába, vereséget mértek a római erőkre alliánál, majd kifosztották Rómát. Livius szerint a város nagyrésze ekkor elpusztult, és Marcus Fullius Camillus irányításával újjá kellett építeni. A gallok betörése, majd a város feldúlása után nagy sietve megkezdődött a várost körülölelő fal kiépítése.
Ez az építkezés Róma számára egy új történelmi korszak kezdettét jelentette, ami a külvilággal való kapcsolatban is nyitott új fejezetet. A római seregek egyre távolabb harcoltak a várostól: míg Veii tíz mérföld távolságra volt Rómától, Sentium már kétszáz az Apennineken túl. Kr.e. 341 és 338 között zajlott le a latin háború, 343-290 között a szamnisz háborúk a dél-itáliai hegyvidéken. A latin háborúk megmaradt helyi konfliktusnak, amelynek befejezése megegyezéssel végződött: a legyőzött nép nagy része római polgárjogot kapott Közép-Itáliában. A szamnisz háborút viszont hosszú és nehéz harcok jellemezték. Ennek okát a korabeli írások abban látták, hogy a két állam az itáliai főhatalomért harcolt. Ekkor történt a caudiumi szorosban vívott rajtaütés, amiben a szamniszok legyőzték a rómaiakat, és ez olyan visszhangot kapott, mint a hetven évvel korábbi alliai vereség.
Livius külön megemlékszik róla, a rómaiak milyen elszántan szedték magukat össze a vereséget követően. A sentiumi ütközetben a rómaiak több, kisebb népből egyesülő sereggel nézett szembe: a szamniszok mellett etruszk és gall csapatok is harcoltak Róma ellen. Az itt lezajlott római győzelemre a történetírók különösen nagy diadalként tekintenek, azonban a mai napig vita tárgya, mekkorát lehettek az itt felvonult erők. Livius 16 ezer fős római seregről ír, de bizonytalan, ez mennyire valós. De ez a csata biztosan eltér a korábbi helyi harcoktól az 5. században.
Száz évvel a gall betörést követően a Róma által birtokolt terület 5000 négyzetmérföldet felölelő terület volt, birtokolva az Itáliai-félsziget felét. Róma terjeszkedését nem is a terület, hanem a többi néphez való viszonya határozta meg. A hatalmuk alá kerülő népektől embereket követeltek, akik a római hadseregben szolgáltak. Az adott népeket „szövetségesekké” tették és a helyi katonai erőiket használták fel a további hódításokhoz. A kiállított erőket helyben toborozták, szerelték fel és részben helyiek is vezényelték. A szövetségi rendszer így hatékony eszközzé vált a rómaiaknak, hogy a legyőzött népeket beintegrálja katonai erejébe. A szövetségesek számára azért vált érdekeltté ez a szövetség, mert győzelem esetén ők is részesültek a hadizsákmányból. Így a hódításokat önfenntartóvá sikerült tenni. A győzelem kulcsát tehát az jelentette, hány embert tudnak kiállítani a hadjáratokhoz. A IV. század végére a becslések szerint a rómaiak valószínűleg félmillió fő körül tudtak toborozni a hadsereg számára. Ennek köszönhetően a háborúk, még ha voltak is benne római vereségek, végül győzelemmel végződtek.
A szövetségesek hűségét római polgárjoggal és egyéb privilégiummal biztosították. Bizonyos városok korlátozott polgárjogot kaptak, vagy új városokat, coloniákat is alapítottak. Ezek a kapcsolatok nem voltak alaposan, hosszú távra előkészítve, valószínűleg rögtönözve alakítottak ki, az ismert kategóriák valamelyikét alkalmazva. A későbbi hódítások során ez a módszer a tengertúli hódítások során is a Római Birodalom bevett gyakorlata maradt.
A 390-es gall betörést követően a rómaiak elhatározták, hogy a jövőben mindenképp el kell kerülni, hogy ellenséges sereg jusson a város közelébe. Ezért védekezés helyett a támadás mellett döntöttek. Lehetséges, hogy néhány szerencsés győzelem, és az emberi erőforrás megugrása elegendő volt, hogy az expanziós folyamat magától értetődő politikává váljon.
A hódításokat a politikai gyakorlatok is motiválták. A sikeres politikusoknál már az számított, milyen hivatali státuszban dolgozott, milyenek a személyes képességei és milyen katonai sikereket tudott fölmutatni. A népek feletti uralom és a hadsereg igényeinek kielégítése számos újítást hozott magával, amelyek Rómában nagy változásokat hoztak: a IV. századtól általánossá vált a pénzverés, a hadsereg nagy kiadásai és az útépítések fedezésére. A város nagy infrastruktúrát épített ki a hadsereg számára, hiszen ellátása óriási logisztikai gépezetet igényelt. És ezek mind csak tovább ösztönözték a hódításokat.

Egy kutatási projekt közben vettem kézhez Aaron Wess Mitchell monográfiáját. A Habsburg birodalom nagystratégiája részben történelemírás és részben szakelméleti elemzés. A szerző egyébként nem történész, hanem amerikai külpolitikai elemző és diplomata, így nem teljesen azon a szemüvegen keresztül vizsgálja a könyvében meghatározott témát, mint ahogyan ezt egy hagyományos történész tenné. Ezt persze előszavában is említi, tisztázza, hogy könyve egy olyan elemzés, amelyben nem is volt célja minden részletében kifejteni a Habsburg Birodalom százötven évének minden védelempolitikai mozzanatát. Mitchell ugyanis meghatározza az időkeretet, amelyben elméletét vizsgálja: a 18. század elejétől az 1866-os évig bezárólag.
Az első fejezetekben a szerző egyik első gondolatában azt fejtegetni, hogy a Habsburg Birodalmat már a 18. század első éveiben gazdasági válság és egy olyan háború fenyegette, amelyben ellenségei majdnem minden oldalról körülfogták. Ennek ellenére a birodalom fennmaradt, ami részben annak köszönhető, hogy az európai hatalmak fenn akarták tartani. A dunai monarchia ugyanis fontos szereplője maradt annak, hogy a kontinensen fenn lehessen tartani a hatalmi egyensúlyt, és egyik birodalom se törjön hegemóniára, ezzel veszélyeztetve a többi európai nagyhatalom létét. Ehhez megfelelő birodalom lett, mert földrajzi elhelyezkedésében a keleti és a nyugati hatalmak között is ütközőzónát jelentett. Az évszázadok során számos nagyhatalommal vívott háborút a Habsburgokkal, de ezek a hatalmak belátták, hogy a birodalom összeomlásával a régióban nagyobb problémák keletkeznének, mint a fennmaradásával. Mitchell úgy véli, a Habsburg Birodalom vezetőinek távlati célja sok esetben a túlélés, a birodalom fennmaradása lett, elvetve a terjeszkedést, amelyre a birodalom szűkös erőforrásai lévén (gyenge hadsereg, zavaros pénzügyek) nem is gondolhattak. És amíg a birodalom vezetői az európai konfliktusokat leginkább diplomáciával rendezték, vagy háború idején inkább védelmi hadviselést folytattak, illetve volt egy erősebb szövetségesük, a birodalmat egyben tudták tartani.
Mitchell abban látja a Habsburg Birodalom hanyatlását, amikor a 19. század folyamán a békés, a többi hatalommal kompromisszumra, és a konfliktusokat megkerülő politikájukat felváltotta a hadseregközpontú biztonságpolitika - annak ellenére, hogy a birodalom vezetői tudták, hadseregük gyenge. Ezt súlyosbította továbbá a század folyamán vívott vesztes háborúk, a konfrontatívabb külpolitika, és az, hogy a korábbi birodalmak helyett az ellenfelek már nemzetállamok. Mitchell az első fontos fordulatot az 1820-as évekre teszi, amikor Oroszország egyre inkább a Balkán felé igyekezett terjeszkedni, innen azonban a Habsburgoknak érdekében állt távol tartani a cári birodalmat. A Habsburg Birodalom vezetői, a korábbi halogató diplomáciával ellentétben a balkán kérdésében kénytelen voltak állást foglalni, és az orosz érdekekkel szembeni diplomáciát választották. Innentől kezdve vált a két birodalom között fokozatosan egyre nehezebbé.
Amikor pedig megszülettek olyan nemzetállamok, mint Románia, Olaszország, Németország, majd Szerbia, a Monarchia olyan szomszédok gyűrűjében találta magát, amelyek számára már nem volt szükséges a birodalom mindenáron való fenntartása. Hiszen Németországon kívül a többi említett nemzetnek fájt a foga a Birodalom egy-egy tartományára, főleg olyan területek, ahol az adott nemzet népessége jelentős számban élt. Tehát a korábbi időszakokkal szemben a sok nemzetiséget magában foglaló dunai monarchiát most nem más birodalmak (mint a szintén sok népet magában foglaló Oszmán Birodalom), hanem nacionalista érdekekkel rendelkező országok fogták közre. Németország pedig a Monarchia európai hatalmi egyensúlyáról gondoskodó szerepkörét tette semmissé azáltal, hogy erősebb hatalommá vált nála.
Mitchell az 1867-es kiegyezésben a Habsburg birodalom hatalmi megosztottságát látja, amibe Ferenc Józsefnek azért kellett beleegyeznie, mert a magyarokon kívül más szövetségese már nem maradt. Az ára pedig a dualista rendszer lett, ami tovább gyengítette a monarchia birodalmi létét. Az ügyek intézésében több egyezkedés szükségeltetett, ezért aztán a hadsereg reformja olyan lassan haladt, hogy végül az a többi hatalom haderejéhez képest elavulttá vált, a magyarok kiegyezési példáját látva pedig a birodalom többi nemzetisége is igyekezett hasonló önállóságot kiharcolni. Ez pedig állandó bizalmatlanságot teremtett a Monarchia belpolitikájában. A külpolitikában pedig a Monarchia kényszerpályára került. A szövetség Németországgal egyenesen következett abból, hogy más hatalom nem segített volna, ha az ellenséges Oroszországgal kirobbant volna a háború. A másodlagos szerepet betöltő birodalom pedig egyre inkább Németország alárendelt szövetségese maradt, ami egyik fontos oka lett az első világháború kirobbanásának, amely elhozta a Habsburg Birodalom összeomlását.
Mitchell elemzése persze korántsem hibátlan. Fejtegetésében nem tesz említést arról, hogy a Habsburg Birodalom és Oroszország 1848-ban még katonailag közösen léptek fel, elfojtva a magyar szabadságharcot, és többször megemlíti a birodalom vezetőinek rugalmatlanságát, mégsem fejti ki ezt később olyan részleteséggel, amely megkövetelné, hogy a megállapítása szilárdan megálljon. Ez persze nem teszi semmissé a hipotézisét, hiszen a vitathatatlan, hogy igen színvonalas, sok szempontot figyelembe vevő fejtegetést kapunk arról, milyen elemek befolyásolhatták a Habsburg Birodalom védelemstratégiáját. Ezek a gondolatok érdekesek és magát a könyvet is jó olvasni, mert a témáról is igen közérthetően ír. Témájához jelentős bibliográfia nyújtott segítséget, amely a könyv végén lelhető fel, majd ezt egy név- és tárgymutató követ. Elolvasásával mindenkinek érdemes tennie egy próbát, akit érdekel a dunai monarchia had- és külpolitikatörténete.

Berkes Márton

Amit könnyen meg lehetett találni William Urban, amerikai történészről, hogy aktívan tanít történelmet az Illinois-i Monmouth College-ban, és számos könyv szerzője, amelyek témája a Balti és a kelet-közép európai államok középkori története. Amiről sehol nem volt szó, az, hogy egy amerikai történész miért választja témájának pont a középkori balti államokat. Választ ugyan nem találtam, még a könyvben leírt előszóban sincs ez konkretizálva, az vitathatatlan, hogy ezzel a 2003-ban kiadott művével hiánypótlót alkotott. A szerző könyvében végig követi a Szent János-Lovagrend, közismertebben a Teuton lovagrend létrejöttét a 12. század elején, Poroszországba való érkezését, majd Balti világban való tevékenységeit, fő fókuszban pedig az itt viselt háborúkat. A sok szereplő és esemény bemutatása ellenére elég olvasmányos a mű ahhoz, hogy az ember ne vesszen el nagyon az információk kuszaságában. A hadjáratok menetének megértése érdekében pedig térképeket kap az olvasó. A könyv a teuton lovagok tevékenysége mellett bemutatja a környező népeket, társadalmukat és uralkodóikat, akik ilyen-olyan módon viszonyultak a területre érkező lovagrenddel. A balti államok háborúit és fejlődését végig követi a 13. századtól a 15. század végéig, utolsó fejezeteiben pedig kapunk egy összefoglaló leírást a lovagrend újkorban való történetéről, egészen a 19. század eleji megszűnéséig. A könyvet függelék zárja, amely röviden leírja az egyes szereplők címeit, történelmi szerepüket, amivel elősegítette a történet közérthetőbb tovább olvasását. Továbbá a függelék még tartalmaz egy időrendi listát a lovagrend vezetőinek nevéről és vezetői idejéről, majd egy bibliográfia és névmutató zárja le a monográfiát.
Viszonylag gyorsan elolvastam William Urban könyvét, mert olvasmányos volt és egy kevésbé feldolgozott korszakot mutatott be. Hiánypótló művét érdemes bárkinek elolvasni, akit általában is érdekel a középkor hadtörténete, vagy csupán a középkori Balti világ és Kelet-Közép Európa.

Berkes Márton

Brian Bosworth (1942-2014), angol történész az Oxfordi egyetemen doktorált, majd több egyetemen, Angliában az Egyesül Államokban és Ausztráliában is professzori minőségében dolgozott, elsősorban az antik korszak kutatójaként. 1993-ban írta meg a címben említett monográfiáját, amely a legnagyobb segítséget nyújtotta számomra is abban, hogy III. Alexandrosz hadjáratait alaposan megismerhessem és saját hadtörténeti következtetéseket vonhassak le a blogomban írt tanulmányaimban.

A szerző ugyanis a lehető legmagasabb színvonalon, a legátfogóbb történetet igyekezett bemutatni a makedón hadvezérről. De művében nem csak a hadvezér élete és hadjáratai kerülnek bemutatásra, hanem a kor, amiben élt. Nem mellékes az a tény sem, hogy Bosworth támaszkodik kora újabb kutatásainak eredményeire is, azokat prezentálja és belehelyezi saját elbeszélésébe.

Műve két nagyobb részből áll. Az első, egyben a hosszabb rész Nagy Sándor hódításait mutatja be, politikáját és az ehhez szorosan kapcsolódó egyéb ismereteinket, ami segít megismerni a kort, és az adott helyszínek világát. Mert a szerző nem csupán Nagy Sándor életének egyes részeit mutatja be, hanem az adott hely politikai, gazdasági és kulturális világát is, akár Makedóniáról, Hellászról, Perzsiáról vagy a távolkeletről esik szó.

A hadjáratok leírása is elképesztően részletes. Bosworth nem spórolta meg a fáradságot, hogy alapos kutatásnak vegye alá Nagy Sándor útvonalát. Olykor mások kutatásaira támaszkodva, olykor saját számításai szerint igyekszik ismertetni az olvasót arról, adott időszakban hol menetelhetett a makedón hadsereg, és milyen katonai célok szerint tevékenykedtek a hadjárat adott időszakaiban. Nagyon alapos földrajzi leírásokat is kapunk, hogy jobban megérthesse az olvasó a katonai események ok-okozati összefüggéseit. Ez annál is inkább figyelemreméltó teljesítmény, hogy olykor a korabeli források is ellent tudnak mondani egymásnak. Bosworth mégis leírja a saját következtetéseit, miközben jelzi, hogy az egyes ókori történetírók között hol nincs egyetértés az események leírásánál. És habár művében a hangsúly hadtörténeti események leírásán van, olykor a fontos politikai, kulturális és vallási kérdésekre is igyekszik választ adni, hogy minél jobban megérthesse az olvasó a kort és a benne élő népek gondolkodását. Jó példa az ilyen, hosszabb elemzésre, amely nem katonai téma, amikor a makedón vezetésben vita tárgya lett proszkünészisz alkalmazása, vagy a király elleni lázadások körülményei.

A könyv második részében olyan tanulmányok kapnak helyet, amelyek nem szigorúan véve Nagy Sándorhoz kapcsolódnak, hanem a korszakhoz. Több fejezet mutatja be Hellászt és városállamainak politikai berendezkedését a Kr.e. 4. században, a meghódított birodalom közigazgatását, általában a makedón hadsereget, és egy utolsó fejezetben a Nagy Sándorról vallott isteni felfogást.

A könyvet egy nagyon részletes függelék zárja, amely útmutatást nyújt a rövidítések megértésére, két fejezet egy-egy esettanulmány kapcsán mutat be még kérdésköröket, végül egy részletes bibliográfiát kapunk, köztük az ókori források értékelésével. A könyvet végül egy tárgy- és térképmutató zárja le.

Ez utóbbi kapcsán érdemes megjegyezni, hogy egy ennyire részletes leírás esetében én hiányoltam a több térképet. Majdnem minden fontos hadszíntér kapott egy-egy térképmellékletet, de az olvasó még így sem tudja minden esetben behatárolni, hogy hol lehet elhelyezni a megemlített helyszíneket.

Ettől az egyetlen hiányérzettől eltekintve A. B. Bosworth egy felbecsülhetetlen értékű művet alkotott meg minden olyan érdeklődő számára, aki a lehető legmélyebben szeretné megismerni Nagy Sándort, hódításait, birodalmát és hatását a történelemre.

Berkes Márton

Makedón katonák összecsapása (A kép forrása: https://about-history.com)

Alexandrosz, vagyis Nagy Sándor halála után birodalma több, független államra bomlott fel. Az első években Alexandrosz hadvezérei irányították ezeket a területeket, és idővel királyai lettek az általuk megszerzett birodalmi részeknek. Az új államok katonakirályai gyakran vívtak háborúkat a szomszédos népek ellen, illetve egymás ellen is, hogy saját királyságaik területét bővítsék. Ez utóbbi háborúkat Diaodokhosz háborúknak nevezzük. Ez az időszak, amelyet hellenisztikus kornak is nevezünk, az ókor hadtörténetében jelentős változásokat hozott. Alexandrosz hadjáratai és a kialakult új államok helyzete együttesen hatott az új királyságok hadseregének összetételére, a harci taktikákra, a szárazföldön vívott harcokra éppúgy, mint a tengereken vívottra. Tanulmányomban egy összefoglaló képet igyekszem bemutatni ezeknek a királyságoknak a hadtörténetéről. A terjedelem nem teszi lehetővé a teljes, hellenisztikusnak nevezett időszak háborút részletesen taglalni, így csak egy átfogó kép bemutatására szorítkozom, egy-egy csata vagy egyéb hadiesemény példájával kiegészítve a leírtakat.

A hellenisztikus világ hadművészetének szakirodalma
Számtalan tanulmány foglalkozik a hellenisztikus korszak háborúival, ezen belül is nagyobb hangsúlyt kapnak a diadokhosz háborúk, III. Alexandrosz egykori hadvezéreinek harcai. Legalapvetőbb szakirodalom, amelyre támaszkodhattam tanulmányom során, az Kertész István művei, a Hellénisztikus történelem, A görög-római hadművészet fejlődése és az Ókori hősök, ókori csaták című monográfiái. Fontos megemlítenem még Hegyi Dolores Hellénizmus keleten című könyvét, amely szintén a kor legfontosabb általánosságainak megértésében volt segítségemre. Említést érdemel még Roman Ghirshman Az ókori Irán és Vojtech Zamarovsky A görög csoda című könyve, amelyek szintén a korszakot mutatták be egyedi szempontok szerint. A kor hadtörténetéről alapos áttekintést nyújtott számomra John Warry A klasszikus világ hadművészete és Winkler Gusztáv A hadviselés művészete című írásai.

Ókori források
Azok a történetírók, akik megírták Nagy Sándor hadjáratait, a halálát követő időszakról is beszámoltak. Erről az időről a legfontosabb forrás Diodorus Siculus, aki a Kr.e. I. században írta meg művét, a Bibliothéké-t, amely egy világtörténeti leírás lett volna Caesar háborúinak befejezésével. Számos görög történetíró művét felhasználta művéhez, ezek közül azonban nem szűrte ki, kinek az írása tényszerűbb. Mellette fontos forrás még Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című műve, hiszen több olyan görög hadvezérről és államférfiról írt akik az adott korszak meghatározó személyiségei. Arrianosz, a Kr.u. II. században élt történetíró Hadrianus cappadociai helytartójaként hadat is viselt az alánok ellen, így a katonai múlt tanulmányozása egyben saját szakmai tudását is segítette. A Nagy Sándor utáni időszakról külön művet írt, ez azonban csak töredékesen maradt fenn. Egyes művek a kor hadelméletével, és különösen az ostromtechnikák leírásával foglalkoznak, így például Aineiasz Taktikosz (Kr.e. IV. század vége), Büzantioni Philón (Kr.e. III. század), Athénaiosz (Kr.e. I. század) és Bitón (Kr.e. III. század körül) művei.

A birodalom felbomlása
III. Alexandrosz Kr.e. 323-as halálakor az utódlás rendezetlen volt. A Babilónban összegyűlt hadvezérek végül megegyeztek, hogy a főhatalmat Perdikkasz, lovassági parancsnok, Antipatrosz, Makedónia helytartója és Antigonosz, Alexandrosz tábornoka gyakorolják majd. Perdikkasz azonban az egyeduralomra törekedett, és hamarosan, az egymás ellen forduló hadvezérek háborújában saját tiszttásai ölték meg. Ezután Antipatrosz vette át a legfőbb hatalmat és újraosztotta a satrapiákat. Ő tartotta meg tisztségében Ptolemaioszt, aki Egyiptom satrapésa maradt, az Eufrátesztől Indiáig terjedő keleti terület a fővárossal, Babilónnal pedig Szeleukoszé lett. Kis-Ázsiát Antigonosz kapta meg, Thrákia és Kis-Ázsia kisebb, nyugati területei Lüszimakhoszé lettek. Kasszandrosz, Antipatrosz fia, apja halála után erőszakkal foglalta el Makedóniát.
Antigonosz, mint a legambíciózusabb vezér, birodalmának központi helyzetének köszönhetően újra megkísérelte saját kezében újraegyesíteni a birodalmat. Meghódította majdnem egész Kis-Ázsiát, majd 306-ban fia, Démétriosz megszerezte számára Ciprust. Antigonosz ezután vette fel a királyi címet, amelyben aztán a többi hadvezér is követte a példáját. Hamarosan az egykori birodalom számos területén zajlottak harcok – volt csata Kis-Ázsiában, Rhodosz és Ciprus szigetén, Egyiptomban és Mezopotámiában is. A teljes birodalmat visszafoglalni akaró Antigonoszt végül a többi hadvezér egyesített serege győzte le Ipszosznál, 301-ben. Az ipszoszi csatát tekinthetjük a diadokhosz háborúk döntő csatájának, ugyanis ezt követően a birodalom már visszafordíthatatlanul felbomlott. Végül 281-re váltak véglegessé a területi felosztások. Az egykori alexandroszi birodalom helyét három nagyobb királyság vette át: a Ptolemaidák Egyiptoma, az Antigoniák Makedóniája és a Szeleukidák keleti területei. Ezen kívül jelentős állam lett Kis-Ázsiában Pergamon, Bithünia, Pontosz és Kappadókia. Keleten pedig megalakult a Baktriai királyság. Hellászban Makedónia már nem tudta fenntartani hegemón szerepét a görög poliszok felett, amelyek szövetségekbe tömörülve rivalizáltak egymással. A városállamok közül Rhodosz és Kréta helyzete vált erősebbé, köszönhetően jó földrajzi helyzetüknek és kereskedelmi kapcsolataiknak.
A hellenisztikus királyságok Kr.e. 281-től (A kép forrása: www.quora.com)

A hellén királyságok általános jellemzői
Hegyi Dolores említi meg (Hellénizmus keleten), hogy „Hellénizmus” kifejezés J. G. Droysentől származik. Meghatározása szerint ez a makedón hódítástól a római hegemónia kialakulásáig tartó időszakot jelenti. Kulturálisan egy egymásmellettiségről szóló időszakot jelöl, amikor is kölcsönhatásba kerültek a görög és a keleti kultúrák.
Alexandrosz halálát hamar követte birodalma megszűnése, és azok kisebb királyságokká tagozódása, amelyet hadvezérei irányítottak. Uralkodói stílusát azonban ezek a hadvezérek hamar átvették, módszereket és a külsőségeket tekintve. Az uralkodók használták a királyi diadémot, udvaraik nagy pompával rendelkeztek, illetve az istenekkel kialakított kapcsolataiban is őt másolták. A királyok isteni származásukra hivatkoztak, így ők magukat is isteni tiszteletben részesítették, ami a keleti királyságoknál korábban is bevett gyakorlat volt. Szeleukosz Apóllóntól származtatta magát, Ptolemaiosz Héraklésztől, Antigonosz és fia pedig szentélyeket és szobrokat állítatott fel magának a hellén poliszokban. Isteni mivoltukra hivatkozva alakult ki a királyságukban betöltött autokrata szerepük is: a király akarata törvény, szabadságát pedig semmi nem korlátozza. Ezek szintén Alexandrosz államvezetésének utolsó éveiből erednek, amikor átvette a keleti despotikus irányítási módszereket, és ilyen minőségében még a görög városállamok belügyei felett is dönteni kívánt.
A birodalom feldarabolása a belharcok következtében indult meg, és az egyes területek új urainak ambíciói inkább a rivális uralkodók ellen indultak, nem pedig a külső népek leigázására. Céljuk elsősorban saját birodalmuk területi épségének megőrzése volt. Erre jó példa Szeleukosz, aki az Arakhósziától keletre fekvő birtokokat feladta az indiai fejedelem, Csandragupta javára, a határvidék stabilitása érdekében. Ptolemaiosz is inkább csupán Egyiptom védelme szempontjából fogalt el szigeteket az Égei-tengeren, vagy foglalta el Szíria egyes részeit.
A felbomlás leginkább Makedóniát gyengítette. A lakosság jelentős számban áramlott ki a keleti területekre, mivel Alexandrosz leginkább a makedón népességből álló haderőre tartott igényt. Halála után a makedón helytartó, Antipatrosz már csak egy kisebb sereget tudott felállítani, amikor a görög városállamok fellázadtak. A lázadást csupán azután tudta elfojtani, hogy keletről Kraterosz saját sereggel érkezett a segítségére. Alexandrosz halála után a legtöbb makedón katona nem tért haza, hanem Ázsiában maradt, és valamelyik hadvezér szolgálatába állt. Makedónia emberanyagát tovább apasztották az új hatalmi központok megjelenése Babilónban, Antiochiában és Alexandriában. A 4. század végére Makedónia új urának, Kasszandrosznak már csak egy kisebb hadereje maradt, amivel alig tudta megvédeni magát egy erősebb sereg betörésével szemben. Ez volt a magyarázat arra, hogy többször elüldözték trónjáról, majd idővel újra vissza is tudott térni. Emiatt azonban Makedónia már nem volt Hellász hegemón szereplője, a görög ügyekbe gyakran beleavatkoztak az egyiptomi és a szeleukida uralkodók is. Makedónia támogatott egyes poliszokat, velük szemben pedig többi polisz Egyiptom vagy a Szeleukida birodalom támogatását élvezték. Számos vezér, aki Hellászban fellépett Makedónia ellen, később Egyiptomban talált menedéket és kapott támogatást, hogy újra harcolhasson. A diadokhosz államok versengései megmaradtak Hellászban, de bizonyos városállamoknak így is sikerült függetlenednie, mivel Makedónia már nem volt olyan erős hatalom, mint II. Philipposz idején.
Így a gazdasági erő is fokozatosan áthelyeződött a keleti területekre, hiszen Alexandrosz saját kincstárát ide költöztette hadjáratai alatt. A háború következtében felhalmozott vagyon most a hadvezérek államainak rendelkezésére állt. Óriásai gazdasági erővé vált Egyiptom és a Szeleukida birodalom. A diadokhosz háborúk idején ezt a hatalmas vagyont használták fel a hadvezérek, hogy saját sereget toborozhassanak. Ezeknek a seregeknek a nagyságára jó példa Démétriosz flottája, amelyet Hellászban építtetett: állítólag 500 hajót rendelt meg, amiből több nagyméretű, 15-16 evezőpados monstrumokat is vízre bocsátottak.
Alexandrosz utolsó éveiben tanúsított uralkodói magatartása hatott leginkább az utódok hatalomgyakorlására. Ők később dinasztiákat alapítottak, de kevés volt a kapcsolatuk a népek felett, akiken uralkodtak és hatalmi alapjukat leginkább a hódítás jelentette. Ebből következik, hogy hatalmuk megőrzésében leginkább a hadseregre támaszkodtak, amelyet országuk jövedelméből tartottak fent, miközben korlátlan volt a hatalmuk.
A királyok saját pénzérméiken. Balról jobbra: Szeleukosz, Ptolemaiosz és Antigonosz (A kép forrása: www.thecollector.com)

Hadsereg és társadalom
Ebből következik, hogy a diadokhoszok és az őket követő utódok is elsősorban a katonai sikereikre hivatkozva irányították saját királyságukat. Királyságuk stabilitása katonai sikerüktől függött, ezért gyakran vezettek hadjáratot, egymás – és az országuk határán élő „barbároknak” nevezett népek ellen, akiket nem tartottak a hellén civilizáció részeinek. A királyságok szinte folyamatosan háborúztak egymással, saját királyságuk területének növeléséért. Ehhez azonban szinte állandóan nagy hadsereget kellett fenntartani. A királyok azt a korábbi makedón gyakorlatot folytatták, hogy kisebb földbirtokot adományoztak a harcolni képes társadalmi rétegnek, cserébe adókedvezményben részesültek, de szükség esetén katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. Birtokaikat bérelték, a tulajdonjog a királyé maradt, és nem volt örökletes a bérlés. Gyakorta előfordult, hogy a katonák csoportosan, egy helyen kaptak birtokokat, így kialakultak olyan katonai telepek, amelyek később görög mintájú városokká váltak. Ezeket a katonáskodó csoportokat nevezték klérukhoszoknak.
Mellettük nagy számban toboroztak zsoldosokat a seregekbe. A zsoldosok fizetsége általában csak a létfenntartásra volt elegendő, meggazdagodni a zsákmányszerzés során lehetett. Az ellenséges területen általános volt, hogy a zsoldosok kifosztották a városokat, falvakat, és ebből szerezték a vagyonukat. Nagy vagyont főleg a foglyok ejtéséből lehetett összegyűjteni. A háborúk folyamán a seregeket mindig követték a rabszolgakereskedők. Az elfogott emberekért nagy pénzt fizettek a fogjul ejtőknek. A zsoldosok viszont pont a zsákmányszerzés miatt nem voltak megbízhatóak. II. Kleomenész spártai király vereséget szenvedett 222-ben Szelasziánál a betörő makedónok ellen, mert katonáit nem tudta kifizetni. Több ütközet a zsoldosok fegyelmezetlensége miatt változott vereséggé, mert a táborba betörve a zsákmányszerzésre koncentráltak és nem figyeltek az ellentámadásokra. Mégis, a diadokhoszok leginkább zsoldosseregekkel vívták meg a háborúikat, emiatt ezek a konfliktusok nem is hoztak látványos sikert egyik félnek sem.
Ráadásul ezek a zsoldoscsapatok akkor is veszélyessé váltak saját felfogadó uraik számára, ha a dinasztián belül robbant ki harc, és az egyes politikai szereplők saját erőt toboroztak ezekből a zsoldos alakulatokból. Ha ezek a zsoldosok a politikai központtól távol szolgáltak, elfordult, hogy egy-egy zsoldosvezér függetlenítette magát, ez pedig nehezítette az egységes birodalom működését. Ez vezetett a Szeleukida Birodalom, majd a Ptolemaida Egyiptom meggyengüléséhez is a II. századtól.

Szárazföldi csaták a hellénizmus korban
A szárazföldi erők fegyverzetében történt némi változás, és új katonatípusok is megjelentek. Már Nagy Sándor is szervezett új típusú elitegységet, ezek voltak az argüraszpideszek, az utódállamok hadseregeiben aztán ezek általánossá váltak. Az egyes csapatok megkülönböztetésére fémdomborítású pajszokkal szerelték őket fel, innen ered a nevük is.
A 3. század folyamán a görög világot kelta támadások érték, ami hatott a görög fegyverzet átalakulására. A régebbi pajzsot, a peltét felváltotta a nagyobb, ovális pajzs, a thüreosz. Egy egyiptomi lelet alapján ez többféle falécből volt összeállítva, belső részén fogantyúval és kívülről nemezzel volt borítva. Új könnyűgyalogos típus is megjelent, a thüreophoroi, akik hajítódárdával és lándzsával harcoltak. Szintén kelta hatással magyarázható, hogy a lovasságnál megjelent a kerek pajzs, amely fogantyúval és kart megtartó szíjjal volt ellátva. A keltáktól ered egy újfajta nyereg, amelyet szintén a görögök átvettek. Ennek köszönhetően a lovas biztosabban ült a lovon, és a lábaival irányította a lovat. Így a lovasnak nem kellett a kantárt fognia harc közben, mindkét kezét használhatta a harcban.
A diadokhosz királyságokban jellemző maradt, hogy a lovasság volt a csatadöntő fegyvernem. A könnyűlovasságot üldözésre, portyázásra és felderítésre használták, a nehézlovasságot az ellenséges harcsorok megtörésére. A Szeleukida birodalomban jelent meg a teljes páncélban harcoló kataphraktárius, amelyet aztán más birodalmak hadseregei is átvettek. A kor könnyűlovasait, akik hajítódárdával harcoltak, tarentumiaknak nevezték. A Szeleukida uralkodók átvették a perzsa hadművészet néhány elemét, így például a harci szekereket. Volt példa rá, hogy a harci szekerek hatékonyságát több ló befogadásával kívánták elérni. De a harci szekerek csak a Szeleukida birodalomban maradtak meg, más hellén királyságokban ezeket jellemzően nem használták.
Makedón gyalogos és felszerelése a Kr.e. 4. század végén; Támadó harci elefánt (A képek forrása: Pinterest)

Harci elefántokat viszont más királyságokban is elkezdtek alkalmazni. A Szeleukida birodalom uralkodója, I. Szeleukosz szerződést kötött Csandragupta indiai fejedelemmel, aki körülbelül 150 harci elefántot küldött a hellén birodalomba. 273-ban I. Antiokhosz tömegesen vette be elefántjait az egyik csatában a kelták ellen. Míg a szeleukidák indiai elefántokat idomítottak, az egyiptomi ptolemaioszok a nehezebben idomítható afrikai elefántokat fogták be. John Warry (A klasszikus világ hadművészete) arra következtet, hogy a harci elefántok széleskörű használata beleillik abba a gyakorlatba, hogy fontos volt a hadvezérek számára a magassági fölényből származó előny. Ezen elv szerint építették a flottáikat és az erődjeiket is.
Az elefántok kiképzése több évbe telt. A hajtójuk a nyakukban ült és egy hegyes bottal irányították őket. Hátukon 3-4 íjász és hajítódárdás állt egy kosárban. Később az állatokra fatornyokat erősítettek, ahonnan ezek az íjászok és dárdások az ellenségre lőttek. A kiképzés része volt, hogy az állatok megszokják a közelükben felsorakozó lovakat is. A csatákat eldönthette, hogy ezek az állatok mennyire szokták meg egymást. Egyes alkalmakkor mindkét fél seregében felsorakoztak harci elefántok.
Ezek a nagytestű állatok egymástól 20-50 méterre álltak a csatasorban, és ilyen formában rohamoztak. Az elefántok hátrányát az jelentette, ha a hajtójuk leesett róluk, vagy túl sok sebet szereztek az állatok, pánikba estek. Ennek következtében akár saját erőik ellen kezdtek rohanni, nagy zavart keltve és nagyobb veszteséget okozva, mint az ellenségnek. Éppen ezért az elefántokat gyalogos kísérettel védték. Egy-egy elefántot 40-50 fős könnyűfegyverzetű osztag védett, akik között voltak dárdások és parittyások is. A későbbi időszakban úgy fejlődött az állatok védelme, hogy megnövelték a hátukon álló tornyot, agyarukat kihegyezték, illetve a lábukra bőr- és páncélabroncsokat szereltek, hogy nehezen lehessen átvágni a térdínjukat.
A 217-es raphiai ütközetben a szeleukidák 102 indiai elefánttal rendelkeztek, az egyiptomiak pedig 73 afrikaival, mégis az utóbbiak vívták ki a győzelmet. Magában az ütközetben azonban az indiai harci elefántok meg tudták futamítani az afrikai elefántokat, mert fizikailag erősebben voltak a szavannai elefántoknál. Az is egy általános tendenciát jelentett, hogy a harci elefántokat a falanx ellen vetették be, együtt a lovassággal, de például a 301-es ipszoszi csatában a lovasságot vágták el vele a sereg többi részétől. Többféle módszert is alkalmaztak az elefántok megbénítására, például disznócsordát tereltek a közelükbe, vagy megbesesítették a talpukat. Ezek következtében gyakran a megvadult állat a saját seregének katonáiban okoztak veszteségeket.
Az egyre nehézkesebben mozgó, de létszámban nagyobb makedón gyalogság ellen is hatékonyabban lehetett bevetni a harci elefántokat. Nagy Sándor hadjáratainál még a makedón gyalogság rugalmasabb volt, így hatékonyan ki tudott térni az elefántok támadásai elől, amelyre jó példa a Hüdaszpész menti csata is. Démétriosz seregéből ismert olyan katona, amelynek a páncélja olyan vastag volt, amely egy ostromlövedék ellen is védte viselőjét, emiatt nehezebb is lehetett, mint a korábbi makedón katonák páncélja. Ilyen nehéz páncéllal már nem lehetett kivitelezni, hogy a falanx rugalmas mozgással kitérhessen a harci elefántok rohamai elől.
A diadokhoszok serege etnikailag vegyes összetételű volt. Ez részben a nagyszámú alkalmazott zsoldos is magyarázza, illetve a birodalmakban élő népek sokszínűsége. Ezért a legtöbb seregben volt nehéz- és könnyűlovas is, falanx gyalogos, több fegyverrel harcoló könnyűgyalogos és persze harci elefántok.
A szárazföldi ütközetek taktikái hasonlóak voltak II. Philipposz és fia, Alexandrosz hadviseléséhez. Döntő fegyvernemként megmaradt a szárnyakon álló lovasság. A falanx gyalogság viszont passzív fegyvernemmé vált, és a korábbi időszakokhoz képest gyengébb csapatokból is állt, így gyakoribbá vált az is, hogy az ellenséges lovassággal szembe kerülve megadták magukat. Arra is volt példa, hogy a makedónokból álló falanx gyalogság egyszerűen nem akart harcolni a szintén makedón lovasággal. Ez történt 316-ban Gabiénél, 312-ben Gázánál és 301-ben Ipszosznál. Ennek következtében a legyőzött ellenféllel is kegyesen bántak a győztes felek. A leszerelt katonákat jellemzően klérukhoszokként letelepítették és nem vetették őket fogságba.

A kor ostromművészete
A korábbi görög ostromharcokra is jellemzőek voltak a faltörő kosok, az ostromtornyok, a gyújtónyilak használata, az ostromtöltések építése, vagy a falak aláaknázása. A makedón ostromtechnika elterjedésével az ostromok is hatásosabbá váltak. Megjelentek a kézi hajítófegyverek és a tüzérségi eszközök. II. Philipposz is használt már katapultokat az ellenséges városok bevételéhez. Ezek nagy nyílvesszőket, vagy kőgolyókat tudtak kilőni, amikkel a falakat lehetett gyengíteni. Ezeket az eszközöket persze az ostromlottak is használták. Nagy Sándor ostromainál jellemző volt, hogy a védekező fél is fel volt szerelve kisebb ostromeszközökkel. Az erős védőfalak ellen egyre bonyolultabb ostromtornyokat építettek az ostromlók, amelyeket szintén ellátták katapultokkal, kerekekkel a mozgatásukhoz és akár még csörlőkkel működtetett faltörőkosokkal. Az ostromlétrák használata is gyakoribbá vált. Az ostromlók a tüzérség zárótüzének fedezékében közelítették meg a falakat, a magukkal cipelt létrák pedig nemcsak fából épülhettek, de bőrből és kötélhágcsókból is, amelyeket nehezebben lehetett meggyújtani.

A torziós tüzérség egyik ostromgépe (A kép forrása: www.hellenicaworld.com)

A kifinomultabb ostromgépekre válaszképp az erődépítészet is fejlődött. Az erdőfalakat fűrészfogminta szerűen építették, hogy oldaltüzet lehessen zúdítani a támadó erőkre. Ilyen falat építettek Szamikonnál és Milétosznál. Az ostromtornyok elleni védelemre válaszul a falak előtt árokkal védekeztek, esetleg annak belső oldalán a védők még védőpalánkokat is építhettek. Az aknamunkák ellen az erődök alapkőzete mélyebben került be a földbe. Növekedett a bástyák, védőtornyok száma is, amelyek magasabbak lettek, hogy az ostromtornyok ellen hatékony védőerőt képezzenek. A tornyokat is úgy alakították ki, hogy azok egymást támogassák. Nem alakult ki olyan holttér, ahol az ostromlókat ne tudták volna lőni ezekből a tornyokból. Alaprajzuk többéle formában épült, nem csupán négyzet alakú létezett. Bennük tüzérségi eszközöket is felszereltek, tetejükön pedig lőréseket alakítottak ki. Sok görög gyarmatot védő épületre a kőalapozású vályogtégla-falak is jellemzőek voltak, illetve egyes helyeken külsőtornyos védelem is épült. Ezek a tornyok egy mélységi védelem elemei voltak – erődrendszerekkel védtek bizonyos területeket.
A kisebb erődökre, erősségekre a sáncfalak voltak jellemzőek, amelyet kazettaszerkezettel építettek. Ez utóbbi olyan falat jelent, amelyben a farönkök egymáshoz kötve alkotnak palánkokat, és ezeket egymásra helyezve építik magasabbra a falat. A technika eredete még nem bizonyított. Lehet teljesen görög eredetű, de a keltáktól is átvett technika sem kizárt.

A haditengerészet fejlődése

A görög-perzsa háborúk időszakában jellemzően a háromevezősoros hajókat, a triérészeket alkalmazták a tengeri ütközetekben. Jellemző taktika volt ekkor, hogy ezek a hajók az ellenséges hadihajók meglékelésére, vagy mozgásképtelenségére törekedtek. A hellenisztikus korban a flottákat erős építésű, mély merülésű és magas felépítményekkel rendelkező hadihajók jellemezték. Ennek egyik okát a torziós tüzérség hajóra telepítése jelentette. Már Türosz ostroma idején elterjedt, hogy hadihajókra ostromgépet szereltek fel. A hellenisztikus királyságok idején a taktika az lett, hogy a hajókon felszerelt ostromeszközökkel igyekeztek az ellenséges hajókat hatástalanítani, vagy elsüllyeszteni. Gyújtónyilak és kőgolyók segítségével elsüllyesztették a hajókat, vagy horgok és szigonyok segítségével közel húzták egymáshoz a szembenálló felek hajóit, hogy aztán közelharcban elfoglalhassák. A meglékelés gyakorlata is megmaradt, ezért a hajóorrokra fémsarkantyúkat szereltek fel. Mivel a hajókon felszerelt eszközök nehezek voltak, a háromevezősoros hajókat felváltotta a négy-öt-, vagy hatevezősoros hadihajó, de előfordult több is. A tizenhat evezősoros hajótípus volt még jellemző. Olykor az egyiptomi uralkodók húsz, harminc vagy akár negyven evezősoros hajókat is építettek, ezek viszont nem voltak teljesen alkalmasak harci feladatra, hiszen lassúak és nehezek voltak.Illusztráció a kor tengeri csatájáról (A kép forrása:https://www.deviantart.com)

John Warry (A klasszikus világ hadművészete) rámutat, hogy a triérész esetében az elnevezés nem az evezősorok hármas tagolódására utal, hanem arra, hogy „háromszorosan felszerelt” a hadihajó. Ebből adódik, hogy a diadokhoszok idején gyakrabban használt tetrakonterosz és pentékonterosz hadihajók nem négy- vagy ötsoros monstrumokra utalnak, hanem négy- és ötszörösen felszerelt hadihajókra. Annál is inkább, mivel a későbbiekben a források húsz- és százszorosan felszerelt hadihajókról is említést tesznek, és ezekben az esetekben értelmetlen égigérő hadihajókra gondolni. A triérészek evezősorai sem feltétlenül egymás felett- és alatt feküdtek, hanem egymástól eltolva, ezáltal lehettek ezek a hadihajók könnyűek és gyorsak. Ugyanakkor az ókori hadihajók osztályzásának kérdéséről még nincs teljes megegyezés a tudományban.
Azonban az bizonyos, hogy Nagy Sándor örököseinek hadihajói nagyobbak, de nehezebbek lettek. Ezekre a hajókra jellemző Démétriosz Poliorkétész hétevezősorosa, ami 41-43 méter hosszú volt, 5-8 méter széles és 1,8 méterre merülhetett. összesen 350 fő mozgatta az evezőpárokat. Az alsóbb sorokban eveztek többen, hiszen ott nagyobb erőre volt szükség, rajtuk kívül pedig még 15-20 matróz és 150-200 harci személyzet szolgált a hajón. Ez a hadihajó is bronz sarkantyúval, és talán öt nagyobb ostromgéppel volt felszerelve.

A hellenisztikus kor hadművészetének néhány esettanulmánya

Gáza, Kr.e. 312
Kr.e. 312-ben a diadokhoszok háborújában Antigonosz és Ptolemaiosz küzdött egymással, elsősorban Szíria birtoklásáért. Démétriosz atyjától kapott sereget, hogy azt Ptolemaiosz ellen vezesse. A két fél Gázánál találkozott. Mindkét sereg vegyes összetételű népességből állt. Felsorakoztak mindkét oldalon makedónok, görögök, kis-ázsiaiak, de csak Ptolemaiosz seregében voltak egyiptomiak. Démétriosz balszárnya jelentette a támadó éket, ahol 3000 lovas, és mögöttük 30 harci elefánt sorakozott fel. A derékhad nehézgyalogságból állt, összesen 11 000 fő, falanx alakzatban felsorakozva. Ezt a jobbszárnyon még további 1500 lovas fedezte. Démétriosz terve szerint a balszárnyra sorakoztatta fel a támadóéket, amely rohammal áttöri az egyiptomi arcvonalat, majd bekeríti az ellenség seregét. Ptolemaiosz azonban számított erre a lépésre, és miután értesült róla, hogy Démétriosz a balszárnyára helyezte támadása súlypontját, erőit átcsoportosítva jobbszárnyára sorakoztatta fel 3000 fős lovasságát, könnyűgyalogosokkal kiegészítve. Az egyiptomi derékhad 18 000 nehézgyalogosból állt, a balszárnyon pedig 1000 lovas sorakozott fel. Mindkét sereg olyan alakzatban vonult fel, hogy a szárnyak valamivel előrébb álltak, mint a derékhad, ezzel egy V alakú arcvonalat kialakítva.
A csata, ahogyan az várható volt, a balszárnyon felsorakozott lovasság összecsapásával kezdődött. Ez hosszan elnyúlt, Démétriosz pedig türelmetlenné vált. Ezért támadást parancsolt a harci elefántjainak is, akiknek oldalba kellett támadniuk az éppen harcoló ptolemaida lovasságot. Ptolemaiosz erre a lépésre is számított, így amikor érzékelte az elefántok rohamát, parancsot adott a kharaxok kivetésére. Ezek hegyes szögekkel kivert deszkalapok voltak, amelyekre rálépve az állatok megbénultak. Ezek mögé pedig íjászok és dárdások sorakoztak fel, hogy további sebesüléseket okozzanak az elefántoknak. A harci elefántok a rájuk zúdult nyilakra és dárdákra hamarosan be is pánikoltak. Az összezavarodott állatokat aztán hamar le is gyűrték Ptolemaiosz erői. Az elefántok támadásának kudarca Démétriosz harcoló lovasságát is összezavarta. A demoralizált lovasság hamarosan megfutamodott. Az elmenekülő lovasságot látva Démétriosz gyalogságának nagyobbik fele inkább feladta a harcot és megadta magát Ptolemaiosznak. A csatatérről menekülő Démétrioszt Ptolemaiosz nem üldözte. Megelégedett azzal, hogy a csatát követően egy számára kedvező status quo maradhatott fenn a régióban.
A csata megmutatja, hogy az Alexandrosz halálát követő években a hadviselés jelentősen nem változott. A taktikák továbbra is a korábbi nagy makedón hadjáratok által begyakoroltak maradtak, megerősítve az egyik seregrészt, amely a támadás súlypontját jelentette. Gázánál a seregek derékhada nem csapott össze, hanem a harc kizárólag a szárnyakon lévő lovassági erőkre maradt, ott is csak a támadó manővert végrehajtó szárnyra. Ez a későbbi csatákban is egy visszatérő elem lett. A támadó szárnyak összecsaptak, míg a centrumban felsorakozott, de manőverezni nehezen tudó nehézgyalogság és a védekező szárny tétlen maradt. Ebből adódóan a veszteségek kisebbek lettek a csatákban, és több fogoly került inkább az ellenség kezére. A királyok inkább abban váltak érdekelté, hogy az ellenséges sereg nagyobbik részét inkább megkíméljék, és megpróbálják a saját oldalukra állítani, hogy tovább alkalmazzák őket zsoldoskatonaként, vagy letelepíteni őket. Ptolemaiosz is ezt tette a gázai csata után a neki megadó katonákkal. (A kép forrása: Winkler Gusztáv: A hadviselés művészete)

Ciprus, Kr.e. 306
Démétriosz nevéhez kötődik a diadokhosz háborúk egyik fontos tengeri ütközete, amelyet I. Ptolemaiosszal vívott a ciprusi Szalamisz közelében. Démétriosz, miután elfoglalta Apja, Antigonosz Monophthalmosz számára Athént, Ciprus felé vette az irányt 15 000 gyalogossal és 400 lovassal. A szállítóhajóit 163 hadihajó kísérte, és ehhez csatlakoztak még a vele szövetséges ciprusi városok hadihajói is. A sziget jelentős stratégiai pontot jelentett, hiszen jelentős állomása volt az európai, ázsiai s afrikai tengeri útvonalaknak. Emiatt városai is nagy gazdagságra tettek szert az idők folyamán. Ekkor az egyiptomi király, Ptolemaiosz kezén volt a sziget és öccse, Menelaosz védelmezte. Démétriosz a várostól 7,5 kilométerre partra szállt, majd a rá támadó Menelaosz flottáját legyőzte. A városba visszavonuló védőket Démétriosz tengeren és szárazföldi oldalon is ostrom alá vette. A hódító hadvezér ostromtornyot építettet a város bevételére.
Démétriosz már ostrom alatt tartotta Szalamiszt, amikor megérkezett Menelaosz felmentésére Ptolemaiosz 150 gályából álló hajóhada. Amint ennek híre eljutott Menelaoszhoz, a kikötőben maradt hajóit felszereltette hajítógépekkel, majd megkísérelt a tenger felől kitörni a tengeri ostromzárból. Démétriosz Ptolemaiosz érkezésére úgy döntött, 10 darab öt evezősorost hagy a blokád fenntartására, a flottája többi részével – 170-180 hadihajó - pedig az érkező egyiptomi flotta ellen veszi fel a harcot. Hogy a partraszálló egyiptomi erők ellen védje a szárazföldi erőit, a part mentén felsorakoztatta lovasságát is, gyalogsága pedig a szirteken várakozott.
Kettős vonalban állította fel hajóit, és a balszárnyra helyezte a legerősebb gályákat, ahova támadás súlypontját tervezte. Elöl és a középső részen 7 föníciai és 30 athéni négy evezősoros sorakozott fel, mögöttük 10-10 hat- és öt evezősoros. A könnyebb hajók középen és a jobb oldalon helyezkedtek el. Az ellene felvonuló Ptolemaiosz 140 öt- és négyevezősorossal rendelkezett, és Démétriosz csatarendjével párhuzamosan sorakoztatta fel hajóit. Az egyiptomi király a balszárnyán irányította legerősebb hajóit. Az ütközet lefolyását Diodóroszról ismerjük. A hajók egymásra rontottak, hogy minél többet mozgásképtelenné tegyenek, elsősorban a vágósarkantyúkat használva a hajók meglékelésével, vagy az evezők tönkretételével. Démétriosz erősebb hajói eredményesebben harcoltak Ptolemaiosz kisebb öt- és négyevezősorosaival. Az egyiptomi jobbszárnyat Démétriosz balszárnyon álló hajói megfutamították, amit követett az egyiptomi centrum megtámadása, amin szintén sikerült felülkerekedni. Ptolemaiosz viszont a másik oldalon, Démétriosz jobb szárnyán ért el sikereket. Azonban az egyiptomi uralkodónak maradt kevesebb hajója, ezért megmaradt 20 hadihajójával inkább visszavonult Kition felé. Démétriosznak sikerült 100 ellátójárművet és 40 hadihajót zsákmányolnia és 8000 katonát foglyul ejtenie. 20 gályája megsérült ugyan, de egy sem semmisült meg, így később újra szolgálatba tudta őket állítani.
A csata következményeként Menelaosz is megadta magát, Ciprus Démétriosz kezére került. Démétriosz győzelmét a túlerőből származó előny gyors kihasználásával vívta ki. Plutarkhosz szerint rá jellemző volt, hogy nem volt feltétlenül jó taktikus, de hadseregét igyekezett mindig a legjobb minőségben felszerelni, és elsősorban ennek köszönhette győzelmeit. (A kép forrása: E. A. Razin: A hadművészet története)

Rhodosz ostroma, Kr.e. 305
Rhodosz szigetén a peloponnészoszi háború végéig három kisebb autonóm város feküdt, míg ezek a városok szövetségbe nem tömörültek. Ennek jeleként a szigeten fővárost alapítottak, ez volt Rhodosz, ahol felállították a központi kormányzatot. A szigetállam a kereskedelem lévén jelentős gazdasági erővé vált, és amikor Alexandrosz elpusztította Türoszt, a sziget rivális nélkül maradt. Politikájában pedig sikerült elkerülnie, hogy bármelyik uralkodó vazallusává váljon. A saját védelme érdekében pedig erős hadiflottát is fenntartott, amelyben saját polgárai szolgáltak, így jelentős összegeket sem kellett zsoldosokra költenie a szigetállamnak. A sziget sziklás vidéke szintén erősítette védelmi erejét. Ezek a körülmények tették Rhodoszt vezető görög tengeri hatalommá, amilyen egykor Athén is volt. A külpolitika, hogy a szigetállam egyik hatalomnak sem kötelezte el magát, persze nem lehetett hosszú ideig tartós. Hamarosan a Ptolemaiosz és Antigonosz közti háború kereszttüzébe került, ahol oldalt kellett választania. Mivel Rhodosz végül Ptolemaiosszal kötött számára kedvezőbb szerződést, Démetriosz elhatározta, hogy elfoglalja a szigetet.
305-ben indult meg a sziget ellen 200 hadihajóval, amelyet 150 kisegítőhajó kísért. Számos kalózhajó is az oldalára állt, Rhodosz elfoglalása ugyanis nagy zsákmányt ígért. Rhodosz városát azonban erős tornyok és falak védték, még a kikötőjét is. Az ostrom kezdetén Démétriosz nem tudta hatékonyan blokád alá venni a várost. A makacs védőket először Ptolemaiosz látta el segítséggel, később pedig a makedón és a thrák király is. A rodoszi flotta is erősebb volt, mint korábban a ciprusi, ezért sem tudta Démétriosz teljesen blokád alatt tartani a szigetet. Kezdetben a szigeten nagy tábort építettet és egy saját kikötőt, amelyet akadályokkal erősített meg az ellentámadások ellen. Az ostrom során az ostromlók építettek aknajáratokat, amelyek ellen a védők ellenaknák építésével válaszoltak. Néha Démétriosz serege be tudott törni a városba, vagy a kikötőbe, de minden esetben rövidesen visszaverték a támadókat. A hadvezér végül egy nagy ostromtorony építésével igyekezett a város védelmét megdönteni. A Helepolisz, vagyis várospúszíttónak elkeresztelt ostromtorony 44,4 méter magas volt, favázát vaslemezek borították három oldalról, teteje pedig bőrlepellel volt védve tűztámadások ellen. A torony ablaknyílásaiban nyíl- és kőhajító gépek álltak. A kerekeit egy küllőszerkezet segítségével mozgatta 430 ember. Kettős létrarendszert használtak rajta, amin az egyik oldalon csak le- a másikon fel lehetett közlekedni, hogy a lőszerutánpótlás ne akadjon meg. A kivételes ostromeszköz hatására kapta Démétriosz a Poliorkétész, vagyis várostromló melléknevet. A rodosziak válaszul egykori hadmérnökükhöz fordultak, Diognétoszhoz, aki korábban bonyolult védelmi emelőkarokat telepített a bástyákra. Ő, a Démétriosz ostromtornyával szemben álló városfalat lebontatta, és egy palánkokkal elzárt medencét ásatott a helyére. A medencét szennyvízzel töltötték fel. Amikor pedig az ostromtorony a városfal ellen indult, a szennyvizet egyszerűen kiengedték a medencéből, ezáltal a talajt sarassá, latyakossá téve. Az ostromtorony ezáltal mozgásképtelenné vált. Démétriosz végül ennek hatására hagyott fel Rhodosz másfél évig tartó ostromával.
Démétriosz híres ostromtornya, a Helepolisz (A kép forrása: https://weaponsandwarfare.com)

Ipszosz, Kr.e. 301Az ipszoszi csata rekonstrukciója (A kép forrása: www.thecollector.com)

A háború döntő pontján Antigonosz és fia, Démétriosz ellen Szeleukosz és Lüszimakhosz egyesített serege sorakozott fel. Erőiket Antigonosz eredeti hatalmi területe, Phrügia ellen vezették, őket pedig segítette Ptolemaiosz és Kasszandrosz. Előbbi Szíriába hatolt be, utóbbi pedig a Balkánon támadt. Démétriosznak félbe kellett szakítania Hellászban vezetett hadjáratát, hogy erőivel segíthessen apjának. A felek végül Phrügiában, a Szangariosz folyótól délre ütköztek meg. Szeleukosz és Lüszimakhosz 64 000 gyalogossal 10 500 lovassal, 120 harci szekérrel és bizonytalan számú harci elefánttal rendelkeztek. Antigonosz serege 70 000 ezer gyalogosból, 10 000 lovasból és 75 harci elefántból állt. Jó leírás az ütközetről nem maradt fenn. Szeleukosz és Lüszimakhosz arra törekedett, hogy Démétrioszt távol tartsa Antigonosz erőitől. Az ütközetben Démétriosz saját lovasságával Szeleukosz lovassága ellen támadt, amely a főseregtől egyre távolabb csalta a támadót. Antigonosz derékhada ezért védtelen maradt, amire Szeleukosz rátámadt tartalék lovaságával és harci szekereivel. Démétriosz túl későn vette észre, hogy távol került a főseregtől, amelyet addigra már Szeleukosz és Lüszimakhosz erői körbevettek. Antigonosz nehézgyalogságát a sorozatos lovassági támadások fokozatosan felőrölték, de sok demoralizálódott csapat meg is adta magát. A harcban végül Antigonosz is elesett, Démétriosz pedig 5000 gyalogos és 4000 lovas vezetésével elmenekült. A győzelem részben magyarázható annak a haditervnek a sikerességével, hogy Démétrioszt távol sikerült csalni az antigonida főseregtől. Szeleukosz és Lüszimakhosz jóval több lovassal, harci szekérrel és harci elefánttal rendelkeztek, mint Démétriosz és Antigonosz. Csupán a gyalogságuk volt nagyobb ez utóbbiaknak, ezek azonban már nehezen mozgó erőt jelentettek, mint korábban, III. Alexandrosz hadjáratai idején. Antigonosz veresége és halála egyben birodalma halálát is jelentette. Területeit felosztották egymás között a győztesek.

Raphia, Kr.e. 217A raphiai csata illusztrációja (A kép forrása: weaponsandwarfare.com)

III. Antiokhosz uralkodása alatt folytatódott a Szeleukida birodalom és Egyiptom között a háború Szíria birtoklásáért. Antiokhosz a Nílus felé nyomult előre, hogy kedvezőbb határterületeket elfogadására kényszerítse Egyiptomot. IV. Ptolemaiosz seregével Gaza városánál találkozott az ellenséggel. A Raphiánál felsorakozó két sereg közül az egyiptomi volt nagyobb: 70 000 gyalogos, 5000 lovas és 73 harci elefánt nézett szembe Antiokhosz 62 000 gyalogosával, 6000 lovasával és 102 elefántjával. A szeleukida sereg fő erősségét a 10 000 zsoldos gyalogság és 20 000 fős falanx gyalogság alkotta. 5 nap után az egymással szembe néző erők felsorakoztak: az egyiptomi hadrend közepén állt a falanx gyalogság, szárnyakon a lovasság és az elefántok, közöttük zsoldos erők, könnyűgyalogosok és pletasztések. A szeleukida sereg derékhadában szintén a falanxgyalogság állt, melynek oldalát fedezték a könnyűgyalogos egységek és a makedón módra felszerelt szíriai gyalogság. A szárnyakon sorakozott fel a lovasság, előttük a harci elefántok. Ez utóbbiak támadása kezdte meg az ütközetet. Antiokhosz indiai elefántjai hamarosan visszaszorították az egyiptomiak afrikai elefántjait, mire Antiokhosz jobbszárnyon álló lovassága megtámadta az egyiptomi balszárnyon álló lovasságot. Az egyiptomi balszárny idővel meg is ingott, ezért az egyiptomi jobbszárny válaszul erőteljes rohamot indított a szeleukida balszárny ellen. Ezt sikerült is megfutamítania az egyiptomiaknak, mire válaszul az egyiptomi derékhad megindult a szeleukida derékhad ellen. Egy ideig a támadást a szeleukida derékhad felfogta, de idővel a sorok felbomlottak és Antiokhosz gyalogsága végül futamodott a támadással szemben. Ezalatt a szeleukida jobbszárny túl távol került a derékhadtól, hogy megfelelő segítséget tudjon nyújtani. Felismerve a helyzetet, Antiokhosz maradék erőivel visszavonult. Polübiosz leírása szerint Antiokhosz 10 000 gyalogost és 300 lovast veszített, míg Ptolemaiosz 1500 gyalogost és 700 lovast. A harci elefántok esetében, amelyek értékes fegyvert jelentettek mindkét sereg számára, csekély veszteségeket jegyez fel: 16 és 5.
A győzelemnek köszönhetően Ptolemaiosz további területeket szerzett Szíriából. Raphia egyedi példája a korszakban azoknak az ütközeteknek, amikor a sereg különböző fegyvernemei egyaránt szerepet vállalnak az ütközetben, és nem csupán a szárnyakon zajlik tényleges harc. Ugyanakkor mégis a csatát a derékhad gyalogságának harca döntötte el, ellentétben a diadokhosz háború többi csatájával, ahol ezt jellemzően a szárnyakon való harcok kimenetelén múlt.

A csata lefolyása (A kép forrása: R.G. Grant: Csaták)

Antiokhosz Hürkaniai hadjárata, Kr.e. 211
Antiokhosz Raphia után Ptolemaiosszal fegyverszünetet kötött, és hozzálátott birodalma keleti felén a lázadások elfojtásához. Seregével először elérte Parthiát, elérve Hekatomplyos városát. Innen a Lagosz-hágón volt szükséges átkelnie, hogy Hürkaniában semlegesítse az ellenálló törzseket. A hágókon gyakoriak voltak a rajtaütések a szakadékok és a veszélyesebb útszakaszok mentén. Antiokhosz seregét könnyűgyalogosokra osztotta, amelyek a fősereg és az ellátókaravánok előtt - és oldalt - tisztították meg az utat. Ezek a csapatok leginkább parittyásokból, dárdavetős csapatokból és íjászokból álltak, és az ellenálló erők is hasonlóan harcoltak. Ilyen módon tisztították meg az utat az ellenséges táboroktól. A nyolcadik napon Antiokhosz serege elérte a Labos hágó tetejét, ahol az ellenséges erők gyülekeztek. Innen nehéz volt a védőket legyűrni, így a könnyűgyalogság az éjszaka leple alatt fedezte fel a környéket és foglalta el a magaslatokat olyan módon, hogy az ellenállók hátrányba kerüljenek. Amikor felismerték, hogy Antiokhosz erői fölénybe kerültek, visszavonultak. A király nem adott parancsot az üldözésre, hogy erői ne kerüljenek csapdába.

Khiosz, Kr.e. 201
Ötödik Philipposz makedón király kísérletet tett az Égei-tenger mentén való befolyása kiterjesztésére. Ezt igyekezett megakadályozni a pergamoni-rhodoszi szövetség, amely 65 nehéz hadihajóval egyesült és nézett szembe Khiosz szigeténél Philipposz 53 hadihajójával. Khiosz szigetének birtokosa stratégiai előnyt élvezett a tengeri utak feletti ellenőrzésben, ezért igyekeztek megakadályozni a szövetségesek, hogy Philipposz elfoglalja. A Theophiliszkosz tengernagy és az Attalosz király vezette flotta óvatosan közelítette meg Philipposz flottáját, amely nagyobb hajókkal rendelkezett. Óvatos közeledésük ellenére jelentős veszteségeket okoztak a makedón flottának. Mindkét fél az ütközetben elvesztette zászlóshajóját, de a makedónok szenvedtek nagyobb veszteségeket. Az ütközetet követően Pergamon oldalán csatlakozott a harchoz Róma, s ezzel kirobbant a második makedón háború.Illusztráció a kor jellemző tengeri ütközetéről (A kép forrása: https://history-maps.com)

Berkes Márton

Benkő Mihály történész 1983-ban írta meg az ókori Spártáról szóló könyvét, az Új törvény Spártában-t. A könyvében is kifejti, hogy a III. Kleonemész idején játszódó történethez felhasználta a korabeli forrásokat, és elsősorban azokat felhasználva írta meg regényét. Regényes formában ismerhetjük meg Spárta egyik utolsó királyát, aki kísérletet tett rá, hogy Spártát újra Hellász vezető hatalmává tegye, miközben belső reformokkal igyekezett a királyság intézményét erősíteni az arisztokrácia gyűlése, az ephoroszokkal szemben. A szerző a végszóban írja le, hogy mely karakterek kitaláltak a történetben, vagy melyek azok, amelyekről keveset közöl Plutarkhosz és Polübiosz. Ezeket a hiányokat az írói képzelet töltötte ki. Maga a regény izgalmas, és csodás leírást ad nemcsak az időszámítás előtti 2. századi Spártáról, a katonaállamról, hanem a főhős, Xenarész utazásai folytán Korinthoszt és Tegeát is megismerheti az olvasó. Az izgalmas és fordulatokban gazdag történetben persze az ókori görög életmódot sok aspektusból megismerhetjük, így például a korabeli étkezés és a sportolás is itt-ott érzékletes leírást kap. Személy szerint én a részletesebb harci jeleneteket hiányoltam annak ellenére, hogy a háború sokszor megjelenik a történetben. Igaz, ebben lehet, hogy a korábbi ókori művek, Steven Pressfield és Michael Curtis Ford műveinek harci leírásai hatottak, amelyet igényeltem volna.
Ez persze nem von le semmit a regény értékéből. Spárta utolsó, rövid felvirágzásának történetét Benkő izgalmasan írta meg. Az egyetlen amit furcsáltam, hogy a legtöbb könyvtárban ez a regény a gyerekpolcra van helyezve. A történet egyes elemei, amelyben például a krüpteia kegyetlen leszámolásáról van egy erős leírás, véleményem szerint kizárná, hogy ifjúsági irodalomként legyen a mű besorolva. Az ókori görög világ iránt érdeklődő olvasók számára mindenképp érdemes egy próbát tenni a regénnyel.

Berkes Márton

(A kép forrása: https://greekcitytimes.com)

A makedón király Kr.e. 327 és 325 között vezetett indiai hadjárata is számos fontos hadművészeti tanulságot foglal magában, amelyek elemei tanulmányozásra érdemesek. A makedónoknak itt nagyon eltérő kihívásokkal kellett szembenéznie, mint a korábbi háborúk kapcsán, figyelembe véve, hogy a régióban számtalan fejedelemség létezett egymástól függetlenül, de eltérő volt az éghajlat, és az indiaiak által alkalmazott hadviselés is. Ebben az írásomban az indiai hadjárat során lezajló harci események hadászati és harcászati sajátosságait igyekszem bemutatni, illetve az abból levonható katonai-hadtörténeti tanulságokat.

Ókori források és szakirodalom
Az indiai hadjáratról leginkább Curtius Rufus és Arrianosz írásai adnak részletes információkat, illetve rövidebben ír róla Plutarkhosz is. Mindhárom író az Alexandrosz mellett dolgozó történetírókra hivatkoznak, ezért a tudomány elfogadja valósnak az általuk leírtakat. Az elfogadást segíti, hogy kevés bennük az ellentmondás és a túlzó kijelentés. Az 1920-as években pedig jelentős kutatásokat végzett Stein Aurél Indiában, hogy rekonstruálhassa Alexandrosz hadjáratának útvonalát, és az egyes csaták és ostromok helyszíneit. Legtöbb megállapítását a mai napig elfogadja a történészek nagy része. Megbízható szakirodalmat jelent az indiai hadjárat leírására A. B. Bosworth Nagy Sándor, A hódító és Birodalma, Kertész István Nagy Sándor a hódító és Michael Wood Nagy Sándor nyomában című monográfiái. A hadjárat ostromairól írt elemző tanulmányt John Keegan A parancsnoklás álarca című könyvében, és magáról a Hüdaszpész folyónál zajló csatát többen is elemezték: John Warry A klasszikus világ hadművészete című monográfiájában Kelly DeVries Az ókor nagy csatái és Robin Lane Fox A hadviselés művészete című többszerzős könyvekben.

India III. Alexandrosz idején
India földrajzi helyzetét ismerve megérthetjük a makedón hadjárat irányát. Az indiai félsziget felé csak az északnyugati hegységek hágóin keresztül lehet eljutni, a Himalája lábánál, ahol a klíma is enyhébb, a lehulló csapadék pedig termékennyé teszik a földeket. Ezért az évszázadok során ezen a területen számtalan nép vándorolt át. Ez, a mai Pakisztán területét, az Indus- és mellékfolyói forrásvidékét Pandzsábnak hívták. A jó termőfölddel rendelkező területen fokozatosan kialakultak a városok, amelyek aztán a Kr.e. 4. századra egy-egy kis fejedelemség központjai lettek. Ezek többnyire a korábbi törzsek, vagy törzsszövetségek szálláshelye körül jöttek létre, ahol jellemzően egy-egy uralkodó vezette a régiót, általában egy nagyobb városból. Pandzsábban az egyik legfontosabb város Taxila lett, amely egyben a királyság neve is volt.
Számos részlet és az időrend nem ismert az akkori Észak-India történetéről. Az Alexandrosz hadjárata előtti időszakról kevés az írott forrás. Ekkoriban erősödött meg a Gangesztől délre a Magadha Királyság, amely jelentősége miatt inkább került a források figyelmébe. Ismeretes viszont, hogy Pandzsáb időről-időre a Perzsa Birodalom uralma alatt állt, indiai harcosok pedig még I. Dareiosz és I. Xerxész Hellász elleni hadjáratában is harcoltak. Valószínűsíthető, hogy indiaiak harcoltak Gaugamélánál is a perzsa király seregében, és szinte biztosan indiaiak voltak azok a harci elefántok is, amelyeket Dareiosz az ütközetben felsorakoztatott.
Pandzsáb, az indiai hadjárat helyszíne (A kép forrása: A. B. Bosworth Nagy Sándor: A hódító és Birodalma)

Az Indiai hadjárat előzményei
Nem ismert teljesen, hogy Alexandrosz az indiai hadjárattal milyen célokat kívánt elérni. Lehetséges, hogy a perzsa birodalom határáig akart csak eljutni, ugyanakkor a perzsa fennhatóság a mai Pakisztán és India területén csak névleges volt. Indiáról akkoriban a görögség keveset tudott. Alexandrosznál már Szogdiában több indiai fejedelem tiszteletét tette, hogy megnyerje magának a makedón királyt saját fejedelemsége megerősítése érdekében. Kezdetben a legtekintélyesebb fejedelem, Taxila nyerte meg a király szövetségét, akinek területei az Indus és a Hüdaszpész folyó közötti területen feküdtek. Alexandrosz úgy vélte, Taxila birtokai közelében fekszik a Déli óceán, ezért is tekintett az első időszakban jelentős szövetségesként az indiai fejedelemre. Tehát nem kizárt, hogy a makedón király az indiai hadjáratra felfedezőexpedícióként tekintett annak érdekében, hogy a déli óceán elérésével tengeri úton jusson vissza Hellász felé.

Alexandrosz hadserege a hadjárat kezdetén
Amikor 327-ben megindult az indiai hadjárat, a makedón sereg jelentősen átalakult a Kr.e. 334-es expedíciós haderőhöz képest. Ekkor már jelentős a száma a keleti népekből toborzott csapatoknak. A hadsereg magját alkotó görög és makedónok soraiban egyre több volt a már kiszolgált katona, és közöttük nagy számban voltak azok is, akik a hosszúra nyúlt háborús időszak miatt elégedetlenné váltak a hadjáratok további folytatása miatt.
A makedón hadsereg változásairól alapos összefoglaló olvasható A. B. Bosworth monográfiájában. Alexandrosz seregét a meghódított népekből toborozott segédcsapatok jelentősen megduzzasztották, így Indiába már egy jelentős haderő indult meg. Az indiai hadjárat idejéből ismeretes egy korábban nem létező, hetedik falanx csapattest – korábban hat volt. Lehetséges, hogy az egyik egység az erősítések révén megduzzadt a többihez képest, így két parancsnok alá rendelték. De ez csupán feltételezés.
A lovasságnál a korábi ilé-ket két lochos-ra osztották, és az új vezetőik nem területi elv szerint, hanem érdemeik alapján lettek kinevezve. Ez volt az első lépés olyan parancsnoki kar létrejötte felé, amelynél már nincs kötelék a tisztek és a közkatonák között. 330 után kialakul egy új lovasalakzat, a hipparchia. Innentől ez a kizárólagos lovasegység elnevezés. Az ilék alegységekké váltak a hipparchián belül. Az indiai hadjárat alatt végig nyolc hipparchia szolgált a seregben. Teljesen eltűnt a prodromoi (eredetileg trák) lovasság. Az eddigi thesszáliai és trák lovasság, amely a szarisszophorosz lovasság részeként harcolt, ekkorra összeolvadt a Társlovassággal. Ugyanakkor az lehetséges, hogy minden hipparchia rendelkezett egy szarisszophorosz egységgel, amely növelte volna az egység rugalmasságát. Az átszervezésnek magyarázata lehet Philótasz, a korábbi lovassági parancsok kivégzése, amely után a lovasság megosztva került Kleitosz és Héphaisztión parancsnoksága alá.
Nem változott azonban a hüpaszisztészek és a falanxegységek szervezete. A hüpaszpisztészekre kialakult egy új elnevezés is az indiai hadjárat előtt: argyraspydes (ezüstpajzsúak). Alexandrosz uralkodása alatt végig a legtapasztaltabb harci egységet, az elitgyalogságot jelentették. Sorai a veteránokból álltak, így időnként a falanxegységekből töltötték fel, hogy számuk állandóan fennmaradjon. Ez csupán a 324-ben történt leszerelés idején változott, amikor Alexandrosz hazaküldött 10 000 veteránt. Ekkor seregében már csak egy kis makedón mag szolgált. A falanx- és a hüpaszpisztész egységeket egyre több perzsával töltötték fel. Ezáltal ezeknek az egységeknek csökkent a harci értéke, ami magyarázatot ad arra, hogy az Alexandrosz halála utáni háborúk során ezek az egységek miért adták meg magukat hamar a makedón lovassággal szemben.
330-ban a görög szövetség katonáit Ekbatanában elbocsátották. Egyedül a thesszáliai lovasság szolgált még egy évig, majd az Óxosznál őket is hazaküldték. Ezt követően a makedón erők mellett még nagyobb európai létszám a zsoldosok és a kiegészítő egységek soraiban volt. Egyre nagyobb számban vettek részt keleti egységek is a hadjáratban. A folyamat valamikor 330 végétől kezdődhetett. Ekkortól egy új, dárdával harcoló lovassági egység is feltűnt, nem világos azonban, hogy perzsa vagy európai eredetű lovasságról van-e szó. Bosworth megállapítása szerint a már Indiában nem említett paiónokat ebbe az új dárdás-lovasságba olvasztották be. Az első adat, amikor megemlítik, hogy keleti csapatokat alkalmaztak, 328-327 telén a szogdiai hadjárat idejére datálható. Ezután ezek a keleti lovasok együtt harcoltak a makedón lovassággal Indiában. A hüdaszpészi csatában Arachósiából, Parapamisadaiból, Baktriából és Szogdiából érkező lovasok is harcoltak. Amikor indiai lovasok is csatlakoznak a sereghez, állítólag a lovasság száma a 120 000 főt tett ki. A keleti lovasok még önálló nemzeti egységekben szolgáltak, kivételt csak a daha lovasok képeztek, akiket a makedón egységek mellé osztottak be. Amikor a források megemlítik a veteránok elbocsátását Ópisznál, említik, hogy keleti csapatok még a Társlovasságba is bekerültek. Négy hipparchia állt keleti csapatokból és volt egy irániakból és makedónokból vegyesen. Az utóbbi vegyes összetételű egység azonban kivételt jelent, nem volt jellemző, hogy a két nemzetet összeolvasszák. Alexandrosz inkább párhuzamos alakulatokat szervezett.
A keleti gyalogságról egyértelműbbek az adatok. 327-ben, a Baktriai hadjárat befejésekor Alexandrosz parancsot ad 30 000 helyi besorozására és makedón falanx mintára való kiképzésére. 324-ben vált bevethetővé ez az alakulat, és a terv szerint a következő hadjáratokban ezekre a gyalogosokra támaszkodott volna a király, amíg nem érkezik újabb, jelentős erősítés Makedóniából.

Az indiai erők
Kevesen írtak azokról az indiai harcosokól, akik a makedón hadsereggel szembe kerültek. A legtöbb szakirodalom az indiai harci elefántokról ad leírást, akiknek kiemelt szerepe volt, bár a makedónok már tudták, hogyan harcoljanak ellenük. Korábban ugyanis, Gaugamélánál is vetettek be a perzsák ilyen állatokat. Más elefántokkal szemben, az indiai harci elefántok jól idomíthatóak voltak és nagy agyarral rendelkeztek ahhoz, hogy harcieszközként használhassák őket. Magasságuk 3,5 méter is lehetett, súlyuk az 5 tonnát is elérhette. Megjelenésük és szaguk a lovakat meg tudta ijeszteni, így harci helyzetekben akár hatástalaníthatták is az ellenséges lovasságot. Testüket ökör- vagy bivalybőr védte, hátukon íjjal- vagy hajítódárdával harcolókat szállított.
A hüdaszpésznél harcolók jellemzően bambuszlándzsákat hajítottak a makedónokra. Az íjászok egy hosszú, kb. 1,8 m hosszú íjat használtak, ami miatt a nyíl is legalább 1 méter hosszú volt. Az indiak a közelharcban egy hosszabb kardot, egy pallos szerű, széles pengéjű fegyvert használtak. A pajzs bőrből készült.
Indiai gyalogság, íjász és a harci elefántok (A kép forrása: John Warry: A klasszikus világ hadművészete; Nick Sekunda-John Warry: Alexander The Great - His Armies and Campaigns 334-323 BC )

A hadjárat menete a Hüdaszpész-folyóig

Alexandrosz legkésőbb 328 körül kezdte megtenni az előkészületeket, hogy Baktriából tovább vonuljon az Indus völgyébe. 327 nyarán indult meg az expedíciós sereg India felé, de a hadjárat nagy része földrajzilag a mai Pakisztán területén zajlott. Nehéz megállapítani a hadjáratban részt vevő sereg nagyságát. Michael Wood a makedón sereg ekkori nagyságát 80 000 fősre számolja, ezen kívül pedig óriási számban követte ezt a hadsereget az ellátókaraván, ostromfelszerelés, harci elefántok és tudósok, akik követték a makedónokat. A hadjáratra összegyűjtött sereg tíz napig menetelt a Hindukus hágóin, majd átvonult a Kabul völgyén, hogy az Indus síkságáig eljusson. A sereg két részre osztva menetelt. A Héphaisztión és Perdikkasz vezette makedón csapatok körülbelül fele és a zsoldos egységek az Indiába vezető útvonalon haladtak és biztosították azt. Alexandrosz a hüpaszpisztészeket, az agriánokat és az újonnan szervezett felső-makedón aszthetairoszokat vezette a Badzsaur és Swat hegyvidékére, hogy ott törjék le az esetleges ellenálló népeket.
A hadjárat egész menetére jellemző volt a makedónok kegyetlen eljárása az ellenálókkal, vagy bárkivel, akire ellenállóként tekintettek. Ezért gyakoriak voltak a mészárlások és a tömeges rabszolgaságba vetések. A makedón király minél gyorsabban igyekezett haladni, ennek elérésére pedig a legbrutálisabb módszereket is hajlandó volt alkalmazni. Ennek következtében a lakosság inkább a hegyekbe menekült, vagy jelentősebb erődök falai mögé szorultak. A Choés folyónál az első erősséget a makedónok rohammal vették be, a túlélő védőket lemészárolták a helyet lerombolták. Ezekben a harcokban Alexandrosz eltalálta egy nyílvessző a vállán. A kegyetlenség hírére a szomszédos Andaka város harc nélkül megadta magát. Krateroszt bízták meg az újonnan elfoglalt terület igazgatásának megszervezésével. Ez egyben azt is jelentette, hogy Kraterosz a gyalogság válogatott osztagaival pusztította el a környező falvakat, ha a helyiek ellenálltak. Az ellenállás pedig gyakorta felütötte a fejét. A hegyes terület, amely tele volt barlangokkal, alkalmas volt újabb ellenálló csoportok megszervezésére.
Az Alsó-Swat völgyében az asszakénoszok királysága jelentős sereggel rendelkezett, belátva azonban, hogy a makedón sereggel nem vehetik fel nyíltan a harcot, erődjeikbe húzódtak vissza. Egyik legjelentősebb erődjük a Katgala-hágó környékén álló Masszaga erődje volt, amelyet 7000 indiai zsoldos védett. Alexandrosz erre az erődre fókuszált. A makedón sereg ostromgépeket vonultatott fel, és négy napig folyamatosan lőtték a kőből és vályogból épült falait. Az erőd parancsoka az egyik lövedék áldozata lett, s halála után a védők készek voltak tárgyalni a megadásról, cserébe az életükért. A makedón király ezt elfogadta, de elvárta a védőktől, hogy csatlakozzanak a seregéhez. A védők elvonultak az erődből és egy helyi dombon táboroztak. Ezt a tábort aztán a makedón sereg bekerítette és a védőket egytől-egyig lemészárolták. A körülmények nem ismertek, talán Alexandrosz az elvonulásukat elszökésnek értette, de az is lehet, hogy egyszerűen szavát megszegve továbbra is élt az eddigi módszerrel, tudatosítva mindenkivel szemben, mi vár arra, aki neki ellenáll.

Aornosz ostroma
Az egyre kegyetlenebb hadjárat következtében egyre elszántabbá vált az ellenállás. Amikor a helyiek Aornoszba, egy erődített fennsíkra menekültek, Alexandrosz követte őket. Az itteni erősséget sziklafalak védték, és a helyi források biztosították a védőknek, hogy hosszabb ideig is ki tudjanak tartani. A legenda szerint a helyet Heraklész sem tudta bevenni, ez pedig Alexandrosznak elegendő motiváció jelentett, hogy felülmúlja mitikus elődjét.
A mai napig az ostrom kapcsán Stein Aurél kutatásaira támaszkodik a történettudomány. 1926-ban a Pir-szár magaslatot jelölte meg az egykori Aornosz erőd helyszínéül. Azóta sem javasolt senki más helyszínt, részben mert nehéz a hegyes területen ásatásokat végezni. Kraterosz az erődhöz legközelebb lévő városban gyűjtött elegendő gabonát a hosszú ostromra felkészülve. Alexandrosz Ptolemaioszt bízta meg az előcsapat vezetésére, amely agrianokból, könnyűgyalogosokból, és a testőrség válogatott embereiből állt, és a magaslat felderítése lett a feladatuk. Az ókori források szerint a makedónoknak az asszakénosz törzsből érkező férfiak mutatták meg az utat az erőd felé, így azt a sziklás részt is, ahonnan könnyen megközelíthették az erődöt. 
Ptolemaiosz egy ponton az asszakénoszok iránymutatása nélkül haladt tovább, mert nem bízott a helyiekben. Az erőd közelében fekvő, de magasabb ponton álló ún. nyerget először az agrián gyalogosok bevették, itt a makedón parancsnok ideiglenes táborhelyet építtetett árkokkal és cölöpkerítéssel. Ezután tűzjellel adta Alexandrosz tudtára, hogy sikeresen feljutott. Hamarosan kiderült, az asszakénoszok valóban a makedónok ellen fordultak. Egy éjszaka megtámadták a tábort, amely kemény harcok árán védekezett. A helyi törzsnek aztán végül vissza kellett vonulnia, másnap pedig megérkezett Alexandrosz a főerőkkel, hogy támadásba lendüljön az erőd elfoglalására. Ezután már az előretolt helyőrség nem volt veszélyben, és egyesült a főerőkkel, megkezdődött Aornosz ostroma. A felszállított hajítógépek folyamatos tűz alá vették az erődöt. Alexandrosz parancsot adott egy fából készült, 500 méter távolságú és 30 méter széles ostromrámpa építésére, hogy onnan lehessen lőni Aornosz belsejét. Végül egy közeli dombot is elfoglaltak a makedónok a védőktől, amivel az indiaiak helyzete még veszélyesebbé vált.
Négy napos sáncépítés és az ostromgépek tüze miatt a védők megpróbáltak az éj leple alatt elmenekülni. A makedónok azonban időben megtudták ezt a tervet, és az erődből kimenekülő védőket Alexandrosz erői megsemmisítették. Az erőd makedón kézre került, méghozzá csekély veszteséggel. Aornosz stratégiai szempontból nem volt jelentős győzelem, csupán különleges taktikai megoldásai miatt emlékeztek meg róla a makedón királyt méltató krónikások.
Ezt követően már nem állt ellenálló erő a makedónok útjában. Héphaisztión és Perdikkasz tovább haladt a Kóphén völgy felé. Héphaisztión erőivel elérte az Indust, 326 tavaszán pedig Alexandrosz a fősereggel beérte. A Kóphén-völgy pacifikálása ezzel teljesült, de csupán egyenlőre. Egy év múlva az asszakénoszok újra fellázadtak a makedón satrapa ellen.

Csata a Hüdaszpész folyónál
A sereg valószínűleg Ohind közelében kelt át az Induson, amelyen Héphaisztión veretett hidat, mire Alexandrosz megérkezett a fősereggel. A helyi fejedelem már korábban megegyezett Alexandrosszal, aki segédcsapatokkal, 30 elefánttal és élelemmel látta el a makedón sereget. Cserébe megtarthatta fejedelemségét, sőt, később további birtokokat kapott jutalmul. A makedón király gond nélkül eljutott Taxila városába, amely Arrianosz szerint a legnagyobb város volt az Indus és Hüdaszpész folyók között. A fejedelem nagy ünnepséggel és ajándékok átadásával fogadta a makedón királyt.
Alexandrosz elvárta a közeli fejedelmek behódolását. Egyikük, Paurava, vagy ahogy a görög leírásokban nevezik, Pórosz ezt megtagadta, aki jelentős terület felett gyakorolta hatalmát: Hüdaszpész és az Akeszinész folyók közötti terület ura volt, jelentős sereggel a kezében, köztük harci elefántokkal, mint az legütőképesebb egységekkel. Erői azonban harci értékben és létszámban sem vehették fel a versenyt Alexandrosz erőivel. Ezért elsősorban távol akarta tartani a makedón betörést a területén, ehhez pedig a Hüdaszpészt igyekezett használni, mint védelmi vonalat. Azt remélte, egy esetleges átkelést meg tud akadályozni, illetve bízott abban, hogy a közeledő monszun erre nem is fog lehetőséget adni a hódítóknak. Alexandrosz éppen ezért, szinte azonnal megindította seregét a folyó felé, hogy még az áradási idő – június vége fele - előtt átjusson a folyón. A Nagy Sós-hegységen való átkelést követően érte el a Hüdaszpészt, Stein Aurél megállapítása szerint Haran Pur közelében.
Pontosan nem ismert, a folyó melyik részén történt meg a csata. Az azóta eltelt időszakban a folyó többször változtatta meg a medrét. A viszonyítási pont lehet, ha sikerül feltárni a csata közelében épített Nikaiát és Bukephalát. A folyónál több kis sziget volt, ezek megkönnyítették az átkelést.
Az átkelés a Hüdaszpész folyónál (A kép forrása: Nagy Csaták. Duna International, 2011.)

Pórosz fő taktikája az lehetett, hogy vagy megakadályozza a makedónok folyón való átkelését, vagy az átkelés során támadja meg őket, amikor a legsebezhetőbbek. Ehhez jól láthatóan sorakoztatta fel a harci elefántokat. A seregek méretéről eltérő adatokat közölnek a források. Arrianosz szerint Pórosz 4000 fős lovassággal, 30 000 gyalogsággal, 300 harci szekérrel és 200 elefánttal rendelkezett. A többi forrás ennél kisebb méretűre becsüli az indiai sereget. Vele szemben Alexandrosz serege 60-80 000 főt tett ki, de ebből csak körülbelül 15 000 fő lehetett a makedón. Ehhez csatlakozott nagy számú görög, perzsa, más keleti nép és később indai zsoldos is. Ez utóbbiak a behódolt fejedelmek erőiből álltak.
Alexandrosz még előtte szétszedette az Induson használt hidat, hogy az átszállítsák a Hüdaszépszhoz. Taxila ezalatt élelmet halmozott fel a makedón seregnek, illetve a makedón csapatok elterelő hadműveleteket hajtottak végre, hogy Pórosz erőit megzavarják. Emiatt Pórosz serege folyamatosan fel-alá járt, hogy megakadályozzon mindenfajta átkelési kísérletet a folyón.
Amikor Alexandrosz erői felfedeztek egy, a Nagy-Sós hegység lábánál lévő folyószakaszt, amit sűrű erdő borított, a király úgy döntött, ott hajtja végre az átkelést. Ezen a szakaszon ráadásul egy sziget is elrejtette hajói többségét. Az eredeti táborban 8 000 gyalogos és 3 000 lovas maradt hátra elterelésként, Kraterosz vezetésével, amíg Meleagrosz, Attalosz és Gorgiasz parancsoksága alatt a zsoldoscsapatok szétszóródtak a folyó mentén, szintén figyelem eltérés céljából. Alexandrosz a főerőket egy átkelési ponton összpontosította. Ez az erő Arrianosz szerint a hipparchiák felét, baktrikai és szaka lovasokat, a hüpaszpisztészeket és két falanx zászlóaljat foglalt magában, összesen 6000 gyalogosra és 5000 lovasra becsülve ezt az erőt. Pórosz serege kisebb volt, mit Dareioszé Gaugamélánál, így Alexandrosznak elegendő volt kisebb erővel belevágni az átkelésbe.
Az átkelést tavaszi zivatar is segítette, így az elfedte azt az ellenség felderítésétől. A sereg csónakokat és bőrtutajokat használva hajnalra átkelt, amit Pórosz erői már csak későn fedeztek fel. Alexandrosz a lovassággal és a szaka lovas íjászok fedezetében nyomult előre, hogy gyalogsága biztonságban felsorakozhasson.
Először az ellenük induló 2000 indiai lovassal és 120 harci szekérrel csaptak össze, amelyet Pórosz fia vezetett. Ezt, gyengébb erő lévén, a makedónok gyorsan megfutamították, illetve a harci szekereket a zivatar lelassította a nedves föld miatt.
A csata menete (A kép forrása: Andrew Roberts szerk.: A hadviselés művészete)

Amikor Pórosz realizálta, hogy Alexandrosz a főerőivel kelt át a folyón, maga indult meg a makedón sereg ellen. Kraterosz átkelése ellen csak egy kisebb haderőt hagyott hátra. Erőit egy tiszta, homokos síkon állította fel. A centrumban harci elefántjai és a gyalogság állt, a szárnyakon a még megmaradt lovasság és harci szekerek. Az ezzel szemben felálló makedón sereg derékhadában állt a gyalogság, a balszárnyon két hipparchiás egység Koinos vezetésével, Alexandrosz pedig a jobbszárnyon a lovassággal. A csata kezdetén Alexandrosz rátámadt az indiai balszárnyon az ellenséges lovasságra, amely nemsokára meghátrált, hiába vonult oda az indiai lovasság jobbszárnya is. Végül a makedón király ide helyezte a harcok súlypontját. Az indiai lovasság végül a két szárny támadásának szorításába került, emiatt végül miatt az indiai gyalogság soraiban keresett menedéket. Ezáltal azonban hamar zűrzavar támadt az indiai seregben. Ezt követően Koinosz parancsot kapott, hogy az indiai balszárny lovasságát támadja hátba.
Közben Pórosz megindította gyalogságát a makedón erőkkel szemben. A kialakult harc során a makedón gyalogság, támaszkodva az íjászokra, eredményesen fogta fel az indiai gyalogság és az elefántok támadását. A korábbi harci tapasztalatok felkészítették a makedónokat a harci elefántokkal vívott harcra. A szariszafal hatékonyan hatástalanította az állatokat. Az elefántok hátán álló vezetőket is le tudták taszítani a hosszú lándzsákkal, a megriadt állatok végül pedig saját soraikban is pusztítást végeztek. Míg a makedón gyalogság nyomult előre, a lovasság kerítette be az indiai erőket. Csupán egy kisebb indiai seregtest tudott elmenekülni. Pórosz a végsőkig kitartott, csupán akkor adta meg magát, amikor körülötte alig maradt élő harcos. A már menekülő ellenséget Kraterosz átkelő csapatai üldözték tovább.
A csata nem lehetett nagyszabású, de az utókor számára mégis eltúlozták a sereg és az indiai veszteségek számát. A források nem megbízhatóak a veszteségek leírásakor. Arrianosz leírása szerint 20 000 indiai gyalogos és 3 000 lovas esett el, Diodórosz 12 000 halottról és 9000 hadifogolyról és 80 megölt elefántról ír. A makedónok vesztesége 1200 fő és 1000 sebesült lehetett.
A hüdaszpészi csata leginkább taktikai oldalról jelent értékes tanulságokat. Alexandrosz lovassága ebben a csatában létszámban és harci erőben is felülmúlhatta az indiai lovasságét. A csatát alapos felderítés előzte meg, ennek köszönhetően Alexandrosz megfelelő helyen kelt át a folyón, miközben sikeresen csalta el az ellenség figyelmét. A harcok oroszlánrészét a lovasság viselte, itt is leginkább ez a fegyvernem harcolta ki a döntést. A seregek erőviszonyait tekintve az indiai sereg mindenképp hátrányból indult, hiába harci szekereiknek és az elefántoknak. A gyalogságuk és lovasságuk harci értéke elmaradt makedón ellenfeleikével szemben, amely aztán döntő elemet jelentett a csatában. A legütőképesebb indiai erőt, a harci elefántokat a korábbi tapasztalatoknak köszönhetően tudta a makedón falanx hatástalanítani – de biztosan jelentős veszteségek árán. Alexandrosz koncentrált támadást indított az indiai balszárny ellen, amelynek következtében a csata kimenetele hamar döntésre jutott. Végig kezdeményezett a csatában, Pórosz csak ezt követően tette meg a védelmi lépéseket ellenfelével szemben.

Menetelés és visszafordulás
Póroszt Alexandrosz meghagyta királysága élén, de vazallusának kellett maradnia, ugyanakkor a későbbi hódítások leginkább az ő királyságának kedveztek. Tovább haladva Alexandrosz északkelet felé haladt, később ezek a területek is Pórosz királyságához kerültek. A makedón király a harcok során határozta el, hogy birodalmának határát kiterjeszti oda, ahol az Indus a déli óceánba ömlik. Michael Wood viszont azon az állásponton van, hogy Alexandrosz a Hüdaszpészen túl nem kívánt tovább menni. Ő csupán a Perzsa Birodalom keleti határáig kívánt előre nyomulni, amely az idők során mindig változott: volt, hogy ezt a határt az Indusnál, a Hüdaszpésznél, vagy a Beasznál húzták meg.
Június végén a sereg újra elindult. Az indiai segédcsapatokkal Alexandrosz serege ekkor 120 000 fősre duzzadt. A továbbhaladást minden esetben nehezítették a folyók, ahol a Koinosz vezette mérnökcsapatnak újra kellett építenie a szétszerelhető hajóhidat. Újabb felkelő népekkel kerültek szembe a makedónok, ezért Alexandrosz kelet felé haladt, ekkor azonban beköszöntött a monszun időszak. Ez szeptember közepéig nem enyhült, majd csak ezt követően tudtak tovább haladni. Ezt követően az újonnan elfoglalt terület semlegesítésére a makedón király Héphaisztiónt hagyta hátra, amíg ő a seregében tovább haladt Szangala városa felé, ahol újabb indiai népcsoport ellenállását igyekezett megtörni. Szangala ostrom alá került, amit csak azt követően tudtak bevenni a makedónok, hogy Pórosz is megérkezett megmaradt seregével. Szangalát végül lerombolták, a területét pedig egy szomszédos, behódoló népnek adták.
Alexandrosz tovább haladt a Hüpaszpisz folyóig, amelyen át is tervezett kelni, hogy a part túloldalán élő népeket is behódoltassa. A makedón sereg azonban itt megállt. Ebben az időben lehetett a nyári napforduló, fullasztó pára és a monszunesők miatt felduzzadó folyók nehezítették meg a menetelő sereg útját. Az állandóan esős idő elsősorban a makedón katonákat viselte meg, és az állandó menetelés miatt egy ponton a sereg megállt, és a király parancsa ellenére sem volt hajlandó tovább haladni. A seregben lévő elégedetlenség most nyílt szembeállássá fajult a közkatonák és a király között. Alexandrosz gyűlésre hívta a parancsnokokat, amelyen Koinosz lovassági parancsnok képviselve a közkatonákat nyíltan megmondta a királynak, hogy nem hajlandóak tovább menni. A király emiatt sértődötten bevonult a sátrába és három napig nem történt változás. Végül, az átkelést megelőző hagyományos áldozattétel kedvezőtlen előjeleire hivatkozva jelentette ki a makedón király, hogy lemond a további tovább haladásról. Ettől fogva azonban sosem javult meg a viszony a király és a veterán beosztottjai között. Koinosz néhány nap múlva egy betegségben meghalt, ez azonban spekulációk témáját is képezte, hogy nem lett-e gyilkosság áldozata, ami miatt nyíltan szembe fordult a király akaratával. Kraterosz pedig a továbbiakban csak távoli területeken kapott feladatokat.
Alexandrosz ezt követően megkezdte a visszaút megszervezését. Úgy tervezte, dél felé fordul, hogy az óceánon keresztül folytassa a visszautat. Az eddig meghódított területet a Hüpaszpisz -folyóig Pórosz kapta meg, a makedón király pedig visszavonult a Hüdaszpész-folyó területére. Itt parancsot adott egy flotta építésére. Bázisnak az újonnan alapított Nikaia és Bukephala városát használta. Az új flotta parancsnokának Nearkhoszt nevezte ki, aki vegyes méretű hajók felett parancsnokolt. A hajók leginkább folyami szállításra alkalmatos vízieszközöket jelentettek, leginkább az emberek, lovak és áruk szállítására, tengeri harcra nem voltak alkalmasak. Számukat Nearkhosz emlékirataiban 800, Ptolemaiosz sajátjában pedig 2000-re teszi. A folyók sodrása és a kiszámíthatatlan időjárás – bár a monszun már véget ért – sokszor okoztak kárt a flottában. Több hajó is megsemmisült, emberéleteket is követelve. Az újjáépítések alatt Alexandrosz dél felé haladva igyekezett kiterjeszteni uralmát a helyi törzsekre, a malloszokra. A Hüdraótész és az Akeszinész összefolyásánál kezdődött ennek a népnek a szállásterülete. Nearkhosz a flottával a Hüdraótész folyása mentén hajózott, őt követte a nyugati parton Kraterosz és Felső-India satrapája, Philipposz egy hadoszloppal. A keleti parton pedig Héphaisztión és Ptolemaiosz haladt két seregtesttel. A fősereg Alexandrosz élén haladt, amely ekkor hüpaszpisztészekből, egy falanx zászlóaljból, könnyűgyalogságból, a Társlovasság feléből és a daha lovasíjászokból állt.

Multan ostroma és távozás Indiából
A folyó mentén a menekülő népességre ellenségként tekintettek, ezért az öldöklés a sereg útján folytonos volt. A lakosság a városokba menekült, amelyet nagyrészt a makedónok rohammal bevettek. A legnagyobb város, Multan ostroma folyamán a makedón sereg motiválatlansága újra kiütközött. A város falait hamar bevették, de a fellegvár makacsul ellenállt. A számtalan várostrom kiábrándulttá tehette a katonákat, ezért az ostrom itt megtorpant. Talán Alexandrosz türelmetlensége okán döntött úgy, hogy személyesen mutat példát, és maga indított rohamot a fellegvár ellen. Felmászott a falakon, de mire a fal tetejére ért, a rohamlétra eltölt és csupán néhány társával maradt az ellenség gyűrűjében. Itt egy nyílvessző áthatolt a vértjén és belefúródott a jobb mellkasába. Néhány pajzshordozó védelmezte, amíg a hüpaszpisztészek újra el nem érték a falakat és ki nem mentették a királyt. A makedónok dühükben mindenkivel végeztek a városban.
A súlyos sebesülést szerzett király híre gyorsan terjedt a seregben. Alexandrosz sebesülését ellátták, de kis híja volt, hogy nem halt meg. Időbe telt az is, míg hajóra rakták. A táborba való visszaérkezésekor ragaszkodott hozzá, hogy lóra üljön és így mutassa meg magát a katonáinak. A gyógyulása azonban hosszú időt vett igénybe. Ez alatt megtörtént helyi lakosság behódoltatása, illetve rendbe hozták a flottát. A sereg következő úticélja az Indus elérése lett.
A déli út során továbbra is voltak ellenállások. Muszikanosz király kezdetben behódolt a makedón királynak, utólag azonban, mikor a sereg távozott, fellázadt. Emiatt a sereg visszafordult, Muszikanoszt pedig elfogták és kivégezték. Királyságának déli területén új lázadás robbant ki, amelyre Alexandrosz véres büntetőhadjárattal válaszolt. Egy forrás szerint 80 000 indiai halt meg az Indus alsófolyásánál. A véres megtorlások következtében az ellenállás csak erősödött. Emiatt a későbbiekben sem maradt tartós Indiában a makedón uralom.

A gedrósziai menetelés
(A kép forrása: A. B. Bosworth Nagy Sándor: A hódító és Birodalma)

Az Indus völgyének elérése időszakában (325 júniusa) engedte haza Alexandrosz a veteránok nagy részét, akik letöltötték szolgálatukat. Őket Kraterosz vezetésével engedte haza. Ez három falanxegységet, a harci elefántokat és a már szolgálatra nem egészséges lovasokat és gyalogosokat jelentette. Ennek a seregtestnek Arakhószián és Zarangaián keresztül kellett végig haladnia Karmaniáig, ahol újra egyesül a fősereggel. A fősereg és part menti hadoszlopok pedig a flottát kísérve haladtak tovább. Jellemző eset volt, hogy amikor a sereg elérte Patalát, a lakosság elmenekült, így alig maradt munkaerő, amely elláthatta volna a sereget. Alexandrosz ezért inkább sértetlenséget ígért, hogy a lakosság visszaszivárogjon a területre. A király úgy tervezte, a fősereggel a déli óceán mentén haladna végig a parton, miközben a flotta követné őket a vízen. A vonulás végcélja Babilón, az új birodalmi főváros lett. Alexandrosz igyekezett a leggyorsabb útvonalon visszatérni birodalma szívébe, hogy rendezze a hadjárata alatt, a birodalmában felgyülemlett problémákat. Először Kraterosz seregteste indult el a már említett útvonalon júniusban. Két hónappal később Alexandrosz indult meg az Indus deltájától, ahol megbízta Héphaisztiónt, hogy Patala városát erősítse meg és alakítson ki ott bázist a flotta és a szárazföldi sereg számára. Ez lett a visszaút kiindulópontja. Innen a part mentén haladt volna tovább, ahol két hónapos késéssel, októberben indult volna a flotta is, amit egy 1000 fős lovas és 8 000 fős seregtest segített a szárazföldön haladva, Leonnatosz parancsoksága alatt.
Kraterosz vonulása viszonylag esemény nélkül zajlott le, olyan területen, ahol a veteránok biztonságosan vonulhattak végig, egy termékeny területen. Az alapos előkészítést követően a szárazföldi sereg Alexandrosz vezetésével előbb elindult, mint a flotta. A seregből valószínűleg az indiai csapatok már távoztak, illetve már ettől a seregtől eltávoztak a görög zsoldosok és a keleti satrapiák csapatai, akik Kraterosz vezetésével indultak vissza a birodalom belsejébe. A sereg megbecsült létszáma 30 000 fő körül lehetett, amelyet ismeretlen számú kísérő tömeg követett. A haderő útja végig egy sivatagi pusztaságon át vezetett, ahol ezért időről-időre szükség volt kutak elérésére és élelemraktárak telepítésére mind a szárazföldi erők, mint a flotta számára. Nearkhosz beszámolója szerint mire Alexandrosz a serege elérte a Makránt, a Perzsa-öböl menti sivatagot, szerencsére a monszun miatt a legtermékenyebb időszakban kelt át a hadsereg. A szárazföld belseje felé hatoltak, hogy a part menti sávon ne éljék fel az élelmet, ahol a flotta később áthaladt. A hosszú menetelés azonban megviselte a sereget, az ellátmány hamar elfogyott. Az éhező sereg 60 napon keresztül vonult, mire elérték Karmania határát, ahol a már korábban behódolt satrapa, a hozzá küldött üzeneteknek megfelelően már ellátmánnyal várta az érkező makedónokat.
Nearkhosz hajóinak útvonala olyan területen haladt végig, amely korábban feltérképezetlen terület volt. A part mentén haladva sztyeppés, sivatagos területen haladt végig az útjuk. Hajói leginkább két-három evezősoros hajók voltak, amelyek könnyen kiköthettek homokos parton is. 325 októberében indult el a hajóhad Patalából, de az Indus torkolatát a kedvezőtlen szelek miatt jelentős késéssel érték el. A felhalmozott élelmiszertartalékok hamar elfogytak. Alexandrosz serege előbb indult el, ezért a part mentén kutakat és élelem raktárakat létesített a hajók számára, ezeket azonban a szárazföldi sereg távozása után a helyiek megsemmisítették. Az út utolsó szakaszában a hajóhad már jelentősen szűkölködött élelemben, így a helyi bennszülött népeket kényszerítették az élelmeik átadására. Végül 324 januárjában a flotta kikötött a Perzsa öbölben, Harmozeia közelében, Bosworth számításai szerint 1300 kilométert megtéve.
Nem ismertek az átkelés során szenvedett veszteségek. Valószínűsíthető, hogy a harcedzett katonák jobban elviselték a nélkülözést, mint a sereget követő népes embertömeg. Karmania elérésével azonban bőséges ellátmányhoz jutott az egész sereg, és kipihenhették az utat.

Az utolsó időszak
Alexandrosz serege és Nearkhosz flottája végül Karmaniában találkozott újra. Alexandrosz itt még további hadjáratok terveit dolgozta ki, de ezek végül csak tervek maradtak. Az év telén visszaindult – több kitérővel - Babilon felé. 324 őszén Alexandrosz Ekbatanában tartózkodott. Erre az időre esett Héphaisztión, az Alexandroszhoz legközelebb álló bajtárs halála. A király nehezen jutott túl barátja halálán. Részben ezért is vethette bele magát egy újabb hadjárat vezetésébe.
A Zagroszban élő kosaiosok ellen indult, akik a perzsa uralom alatt is viszonylag szabadon éltek, mert birtokolták az Ekbatana és Szúza közötti utat. Alexandrosz seregét több menetoszlopra osztotta, amelyek körbekerítették a kosaiosok erődjeit, majd megkezdődött ezek kiéheztetése. A stratégia hamar sikeressé vált, és a helyiek behódoltak. A király a terület semlegesítésére több katonai telepet is létesített. Ezekről a telepekről azonban a későbbieken nem hallani, így feltételezhetően a makedón uralom hosszú távon nem volt tartós.
Alexandrosz ezt követően tovább vonult Szúzába, ami alatt Nearkhoszt újabb felfedezőexpedícióra küldte, hogy a Karmaniától Szúzáig húzódó partvidéket feltérképezze. Ez lett volna az előkészítése az Arábia meghódítására vonatkozó céljainak. Szúzában ekkor már javában folyt az a 30 000 perzsa fiatal makedón harcmodor szerinti kiképzése, amelyre Alexandrosz adott parancsot még az indiai hadjárat kezdete előtt. Ez az új erő, az epigonoi lett volna a makedón sereg következő harci generációja, amelyet az arábiai hadjáratban tervezett volna bevetni a király. A seregben ekkorra az ázsiai etnikum többségbe került, a parancsnoki törzset azonban továbbra is a makedónok képezték.
Alexandrosz 324 őszén a Babilon felé tartó visszaúton megállt Ópiszban. Ekkor seregének 10 000 veteránját hazaküldte, a gesztus azonban a katonákkal újabb konfliktust szült. Hazajutásukat Kraterosz biztosította, akinek további parancs szerint Makedóniában kellett átvennie Antipatrosz helyét, akit Alexandrosz magához hívatott frissen toborzott sereg élén. A feltételezések szerint ennek oka, hogy Alexandrosz már távol akarta tudni a seregben népszerű Krateroszt, Antipatrosz pedig ekkorra kegyvesztett lett, és nem kívánta, hogy helytartóként kormányozza tovább Makedóniát. Számítások szerint ezután 15 000 makedón maradhatott a seregben Ázsiában.
Alexandrosz végül 323 tavaszán indult vissza Babilónba. Életének ezen utolsó időszakát a következő hadjáratok megtervezésével töltötte. Egy éjszaka azonban súlyos betegséget kapott és néhány nap múlva meghalt. Halálával birodalma is rövid időn belül felbomlott, amelyből egy-egy terület került hadvezéreihez.

Alexandrosz indiai hadjáratának hadművészeti tapasztalatai
Az indiai hadjárat megítélése több szempontból is nehéz. Az első problémát maga a hadjárat célja jelenti, amelyről csak találgatások vannak. Nem ismert, hogy Alexandrosz meddig is akart eljutni, de a hadjárat jellege is kérdéses, hogy India felfedező expedíciót vagy hódító hadjáratot jelentett-e. Michael Wood megállapítása szerint Alexandrosz csupán a Perzsa birodalom határáig kívánta újra kiterjeszteni birodalmát, amely korábban az Indusig terjedt. Ez azonban nem magyarázza meg, miért haladt az Induson túl egészen a Hüphaszisz-folyóig (a mai Beas). Talán ha hadserege ekkor nem áll meg, tovább haladt volna kelet felé.
Az indiai hadjáratban Alexandroszra jellemző volt a makacsság, a türelmetlenség és a személyes jelleg. Sok várost az első rohammal vett be és rendezett mészárlást a bevétel után, hogy megakadályozza az újabb felkeléseket. Ez azonban hosszú távon nem volt eredményes stratégia, ugyanis a király Indiából való távozását követően a makedón uralom nem maradt tartós Pandzsábban.
A számtalan folyón való átkelés nagy haditettként értékelhető, tekintve, hogy az indiai folyók jóval szélesebb és gyorsabb sodrásúak, mint amelyekkel korábban a makedónok találkoztak. Részben a hüdaszpészi csata sikerét is a jól megszervezett folyón való átkelés tette lehetővé.
Ahogy korábban is, az ostromoknál ekkor is jellemző maradt a hatékonyság, a gyors reakció és a kreatív megoldások alkalmazása, például Masszaga és Aornosz erődjeinek bevételénél. Továbbra is megmaradt a hadjáratot megelőző alapos előkészítése az ellátóvonalnak és annak biztosításának. Ez, a már korábban is professzionálisan működő ellátórendszer mégis kudarcot vallott, amikor Alexandrosz a déli óceánt mentén haladva vonult, keresztül a felfedezetlen Makrán sivatagon. A sivatagi átkelést ekkor az jellemezte, hogy rögtönzött megoldásokra kényszerült a makedón sereg és a flotta, hogy élelemhez- és vízhez jusson.
Alexandrosz hadjáratainak motivációjánál számos történész az Arrianosz által emlegetett „pothos” fogalmát veszik át, amely Alexandrosz esetében az ellenállhatatlan vágyakozást, a törekvést jelenti, hogy állandó jelleggel tovább akar haladni. Ez ugyanúgy a dicsőségvágyat, ahogy a felfedezés iránti vágyat és a mitikus hősökkel való versengést is jelentette a makedón király esetében. Az indiai hadjáratnál pedig ennek a jellemvonásának legfényesebb és legsötétebb oldalai is megmutatkoztak.

Berkes Márton

Makedónok és szkíta harcosok összecsapása (A kép forrása: thelastdiadoch.tumblr.com)

A gaugamélánál aratott győzelmét követően, III. Alexandrosz folytatta a Perzsa Birodalom meghódítását. A birodalom keleti felének meghódítása azonban eltért a korábbi hadjáratok menetétől. Az itt harcoló helyi népek részben a perzsák, részben a perzsák ellen harcoló népekből állt, és leginkább a terep adottságait kihasználva folytattak nem hagyományos, modern fogalmaink szerint aszimmetrikus hadviselést a makedón hódítók ellen. A harci cselekmények a mai Irak, Irán, Afganisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán területén zajlottak. Az éghajlat, a földrajzi körülmények és az itt harcoló hadseregek összetétele is eltért a Földközi-tenger medencéjében lezajlott hadjárathoz képest. Ebben az írásomban III. Alexandrosz hadjáratának, a gaugamélai csatától az Indiai hadjárat kezdetéig lezajló harci események hadászati és harcászati sajátosságait igyekszem bemutatni, illetve az abból levonható katonai-hadtörténeti tanulságokat.

Ókori források és szakirodalom
Hasonlóan Alexandrosz korábbi hadjáratához, ebben az esetben is Arrianosz (Flavius Arrianus), Plutarkhosz, Curtius Rufus és Diodorus művei írtak Alexandrosz belső-ázsiai hadjáratairól. Ezen belül tudjuk, hogy Arrianosz leginkább Alexandrosz egyik hadvezérének, Ptolemaiosznak az emlékirataira támaszkodott. Curtius, Diodorus és Plutarkhosz eltérő forrásokra támaszkodtak, ezért az írásaikban több ugyan a pontatlanság, mégis számos helyen fontos információkat közölnek.
Ebben az írásomban is támaszkodhattam azokra az írásokra, amelyek segítettek megértenem Alexandrosz korábbi háborúit. A. B. Bosworth Nagy Sándor, A hódító és Birodalma, Kertész István Nagy Sándor a hódító és Michael Wood Nagy Sándor Nyomában című műveik jelentették számomra az elsődleges szakirodalmat. Belső-Ázsia ókori világának bemutatásában Vásáry István A régi Belső-Ázsia története című könyve volt a segítségemre, illetve jelentős eligazodást jelentett Harmatta János Nagy Sándor Transoxaniában (Antik Tanulmányok, 48 [1-2]. pp. 35-42.) című írása, ami a szkíták egyes megnevezéseiről segített eligazodni az antik forrásokban. A sztyeppei lovasnomád népek hadművészetéről írt közérthető összefoglalót John Keegan A hadviselés története című monográfiájában.

A Perzsa birodalom helyzete Gaugaméla után
A Perzsa Birodalom belső-ázsiai satrapiái (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Dareiosz gaugamélai veresége a birodalom legtöbb alattvalója számára jelzésértékű volt. Azok a városok, amelyek menekülése után védtelenné váltak, megnyitották a kapuikat Alexandrosz előtt és behódoltak. Így sikerült harc nélkül elfoglalni Babilont, Szúzát, Perszepoliszt, majd Ekbatanát. A hadjárat ezen szakaszában a makedón király több gesztussal is jelezte, hogy innentől megváltozott a görögséggel való viszonya is. Eddig a korinthoszi szövetség sztratégoszaként, a görög szövetségeseivel és a nevükben tekintett a Perzsa birodalom megdöntésére, ezt követően azonban szakított ezzel a kötelékkel, és ennek jegyében küldte haza a szövetséges katonai egységeket anyaországukba. Ezt követően már végképp egyedül kívánta kormányozni újonnan megszerzett birodalmát. Politikájában hangsúlyosabbá vált a leigázott népekre való támaszkodás. Azok a korábbi satrapák, akik nem álltak ellen a makedón seregnek, Alexandrosz megtartotta tisztségében – bár egy makedón katonai parancsnokkal mindig osztozkodnia kellett hatalmán. Ezt részben tette azért, hogy a terület pacifikálása is gond nélkül megtörténjen. Másfelől ez ösztönözte a még ingatag satrapákat, hogy inkább Alexandroszt ismerjék el új királyuknak, így a menekülő Dareiosz egyre kevesebb lojális perzsa vezetőre számíthatott a harc további folytatásában.
Az elfoglalt területeken csak kisebb helyőrségek maradtak, amelyeknek a tovább vonuló sereg ellátását kellett biztosítania. Az elfoglalt nagyvárosok kincstárát Alexandrosz gyorsan le tudta foglalni, lovascsapatok odaküldésével. Ennek köszönhetően Alexandrosz a hadjárat későbbi időszakában a sereg ellátását, a katonák kifizetését, a veteránok letelepítését és persze a pacifikált hátországban zajló újabb toborzásokat tudta fedezni. Egyben hadjárata során elért, fontos stratégiai pontokon való bázisépítkezésekre is jutott elég forrás. Ezt, a városokból megszerzett hatalmas perzsa kincstárat végül Parmenion parancsoksága alá bízva küldte Ekbatanába.
Ugyanebbe a városba vonult vissza Dareiosz, közvetlenül a gaugamélai vereség után. Ekkor már csak egy maroknyi erő maradt hű hozzá: Besszosz lovassága, Nabarzanész, Artabazosz erői, illetve a megmaradt görög zsoldosok. A Média területén élő satrapák többsége már nem küldött a felhívására újabb csapatokat, reálisan felmérve, hogy Alexandrosszal szemben alulmaradnának. Dareiosz számára ezért csupán a további visszavonulás maradt opció. Dareiosz végül kiürítette Médiát, és északkelet felé vonult, a Kaszpi-kapun túli területekre.

Az átalakuló makedón sereg és a belső konfliktusok csírái
A perzsa birodalom keleti felén zajló harcok eltértek a korábbiaktól. Itt nem nagyobb csaták zajlottak nyílt csatatereken, hanem kisebb erők összecsapásai, rajtaütések és portyázások jellemezték a makedónok, és az ellenük harcoló helyi népek közötti harcokat. A görög szövetségesek Ekbatana után elhagyták Ázsiát, és a makedónok ugyan maradtak – sőt, az Antipatrosz által küldött jelentős erősítés is ekkor érte be Alexandrosz seregét – az eredeti haderő létszáma jelentősen csökkent. Ennek oka részben az elszenvedett veszteségek, vagy mert a makedón erők hátra maradtak, mint megszálló helyőrség a birodalom tartományaiban. Így elindult a makedón sereg átalakulása az által, ahogy a meghódított népek fiait is besorozták. A falanx egységeket ázsiai gyalogosokkal töltötték fel, illetve a királyi testőrségnek alakult egy új, gyalogos alakulata, akiket argüraszpidesz-eknek neveztek. Ugyanakkor ezeket az egységeket továbbra is makedón tisztek vezették.
A jellemzően nagy távolságok, és a kis csapatok között vívott harcok miatt, a Belső-Ázsiában lezajlott hadjáratokban a főszerepet a lovassági egységek játszották. Alexandrosz jelentős számú, a helyi népek könnyűlovasait csatlakoztatta seregéhez, de szervezetileg már nem a korábbi makedón lovasegységekbe, ilékbe tömörítette ezeket, hanem nagyobb létszámú hipparhákba. A korábbi makedón lovasegységek, a hetairoszok továbbra is az elitet képezték, de a többi besorozott, korábban a perzsa szolgálatban álló lovasegység is részt vett az itteni harcokban.
A perzsák bevonása a birodalmi politikába, és az elhúzódó hadjáratok is feszültség forrásai lettek Alexandrosz és hadvezérei, illetve közkatonái között. A belső ázsiai hadjárat alatt emiatt több konfliktus is kialakult. A közkatonák olykor hangot adtak az elhúzódó hadjáratokkal szembeni ellenérzéseiknek, ami ellen olykor a király hatásos beszéddel próbálta őket meggyőzni, néha pedig engedélyezte egy-egy helység kifosztását, hogy zsákmányhoz jussanak. Ez utóbbi gyakrabban történhetett meg, mint amennyiről a leírások beszámolnak. Curtius leginkább csak a legnevezetesebb eseteket írja le, így például Perszepolisz véres kifosztását (annak is politikai magyarázatot adva), illetve egy meg nem nevezett, görög közösség lakta városban a lakosság lemészárlását és a település kirablását.
Ebben az időben két összeesküvésről is beszámolnak a történetírók. Az elsőről Kr.e. 330-ban, amikor egy állítólagos király-elleni összeesküvéssel vádolták meg Philótas lovassági parancsnokot. A király óhajának megfelelően végül Philótast kivégezték, és apját, Parmeniont pedig merénylettel távolították el. A király elleni merénylettel kapcsolatban sok részlet nem tisztázott, de Alexandrosz hatalma számára előnyt jelentett Philótas és apjának eltávolítása, amely addig akár akadályozhatta is cselekvési szabadságát. A második összeesküvés, az ún. az apródok összeesküvése, amely a király meggyilkolását tűzte ki célul. A merénylet résztvevőit időben elfogták és kivégezték, de gyanúba keveredett a makedón király történetírója, Kalliszthenész is, akit szintén elfogtak. Életét vagy fogságban fejezte be, vagy szintén kivégezték.
A feszültségek tartós fennmaradására jellemző maradt az a 328 körül történt esett, amikor egy éjszakai italozás során Alexandrosz leszúrta Kleitoszt, lovassági parancsnokot, aki vitába szállt vele, szemére vetve a királynak, hogy túl gőgössé vált.

A makedónokkal szemben álló erők
A belső-ázsiai hadjárat során Alexandrosz serege több, egymással kapcsolatban nem álló népcsoporttal kellett harcolnia. A hadjárat első időszakában a makedónok még a menekülő Dareiosz oldalán harcoló perzsákkal, később a hegyvidéki területeken élő, ellenséges törzsekkel, majd az utolsó időszakban a birodalom határán élő szkíta lovasnomád népekkel, a szkítákkal álltak szemben. Az itt élő népcsoportok hadművészetéről kevés ismeretünk van, hiszen a történetírók leginkább Alexandrosz, vagy a hadvezérei szemszögéből számoltak be az eseményekről.
A Belső Ázsiában harcoló perzsák, akik a makedónok ellen küzdöttek, valószínűleg már a helyi népek soraiból kerültek ki, akik valamelyik satrapa védőseregének tagjaiból álltak. Ezek a seregek vegyes harci értékű egységeket jelenthettek, mivel a helyi adottságok befolyásolták az itt harcoló katonák harci tapasztalatait, taktikáját és a fegyverzetüket. A gyalogság könnyűfegyverzetű karddal és lándzsával, kezében fapajzzsal harcolt. Hasonló fegyverzete volt az íjászoknak is. A perzsa lovasság, amely többféle népcsoport harcosait alkotta, szintén sokféle típusú íjjal, lándzsával, hajítódárdával, vagy karddal harcolt. Az itteni harcokban jól ki lehetett használni, hogy alkalmas volt a terep a rajtaütésekre és szétszórt, zaklató harcot is jól lehetett folytatni.
Szkíta lovasíjászok harc közben (A kép forrása: Pinterest)

A nomád gazdaság egyoldalúsága miatt adódott, hogy a portyázások gyakoriak voltak. A nomád népek állandóan háborúskodtak, hiszen ez kényszerből fakadt. A gazdasági kényszeren kívül a nomád társadalom szerkezete és elvei is ebbe a katonai irányba hatott. Ez magyarázza, hogy Kínától Bizáncig miért úgy jelentek meg az írásokban, mint veszélyes hódítók. Belső-Ázsia történetében a nomádok világát szinte állandó harcok, háborúk jellemzik, a helyek, népek és törzsek kavarodásával. Ezeknek a népek jellemzően lóháton, nyíllal, könnyűfegyverzetben harcoltak, és amennyire lehetett, kerülték a nyílt összecsapásokat. A szkíta hadművészet jellemzője, hogy a lovasíjászok távolról, nyílzáporral gyengítik meg az ellenség erőit, amíg az szét nem szóródik, ekkor pedig kézitusában már könnyű megsemmisíteni. Nem kizárt, hogy a lóról való íjászatot a sztyeppéken élő népek alakították ki, majd tőlük terjedt más népek seregeinél, így például az asszíroknál majd a perzsáknál. De sok sereg zsoldosként toborzott magának a sztyeppei népekből is harcosokat, akik számára a lovasíjászat az életük részét jelentette. Ezért Alexandrosz ellen is harcoltak a perzsa seregben, mint zsoldosegységek.

A hadjáratok hadművészete

Makedón lovastámadás (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Gaugaméla után Alexandrosz több hadjáratot vezetett a birodalom keleti tartományaiba, amelyeknek egyenként eltérő céljai voltak. Az első időszakban, tehát Kr.e. 331 őszétől immár Dareiosz elfogása lett a cél, illetve a birodalom keleti részeinek behódoltatása. Mezopotámia elfoglalását követően a mai Irán területétől kezdve a makedón hadsereg jellemzően több, párhuzamos útvonalon volt kénytelen haladni, ezért gyakori volt, hogy Alexandrosz seregét megosztotta, aszerint, hogy az egyes egységek milyen gyorsan tudnak haladni az egyes útvonalakon. Szúza, Perszepolisz és Ekbatana gyors elfoglalása a királyi kincstárok megszerzése miatt volt fontos, illetve mert a terület ellátóbázisaiként is szolgáltak. Ezért a városok bevételét követően, a hadjáratok egyik legfontosabb motivációját jelentették, hogy a sereg mögött az ellátóútvonalak mindvégig biztosítottak legyenek. Ezért ezeket a hadjáratokat mindig egy lassabb, megfontoltabb szervezés előzte meg: a hadjáratok szünetében a makedón király erődöket és városokat építtetett, illetve jelentős felderítőexpedíciókat küldött ki. A seregek vonulásánál előre figyelembe lett véve az adott terület eltartóképessége. És mivel Baktria, Areia és Szogdia területe a korábbi területekhez képest gyéren lakott, a makedón sereg kisebb egységekre bontva vonult. Alexandrosz számára kulcsfontosságú volt a mai Irán és Afganisztán területének meghódítása, illetve az ottani ellenállás semlegesítése. Ezek a területek a Perzsa Birodalom határvidékét jelentették, ahol a helyi népek viszonylagos szabadságban éltek, ennek megvédése pedig erős motivációt jelentett számukra, amikor Alexandrosz erőszakos eszközökkel igyekezett beolvasztani őket birodalmába. A makedón erők itteni helyzetét nehezítette a régió nehéz megközelíthetősége: Baktria magas hegységei jól védhető helyeket biztosítottak a helyieknek, Szogdia sztyeppéi mögött pedig az ellenálló törzsek könnyen elmenekülhettek.
Ugyanúgy, ahogyan az ellenség, a makedónok is hajtottak végre gerillaakciókat: rajtaütéseket és gyors, hirtelen manővereket. Emiatt Alexandrosz a főseregét nagyobb bázisokon tartotta, vagy kisebb, mozgékonyabb erőkre osztotta. Segítette még a jó ellátást, hogy a hadjáratok idejét hozzáigazították a meghódított területek aratási idejéhez. Mindezeket figyelembe véve érthető, hogy a lovasság továbbra is kulcsfontoságú egységgé vált. A lovasegységek 70-100 fős csapatokba lettek szervezve, többségükben dárdával vagy íjjal felfegyverkezett ázsiai könnyűlovasokkal, élén egy-egy megbízható makedón lovasparancsnokkal, leginkább Alexandrosz testőrségi tagjának valamelyikéből. Szerveződtek új gyalogsági egységek is, egyenként 1000 fős csapatok, akik gyorsmozgású, mai szóval élve kommandós harcmodorban harcoltak. Az itteni harcokat is leginkább kisebb csapatok közötti összecsapások jellemezték. Csak kivételes volt az olyan ütközet, például Perzsa-kapunál, vagy a Jaxartész partja mentén, amely nagyobb létszámú erők között zajlott.

Úton Perszepolisz felé
Kr.e. 331-330 teléig Alexandrosz serege nem ütközött ellenállásba. A makedón erők ellenállás nélkül jutottak el Szúzáig. Itt érte be az a 15 000 főből álló erősítés, amelyet Antipatrosz az előző évben indított a király után küldve. Ez az új erő 6 ezer makedón gyalogosból és 500 lovasból állt, a többi részét thrák és peloponnészoszi erők jelentették. A hamarosan közeledő tél ellenére Alexandrosz vállalta, hogy tovább halad Perszisz tartomány felé, hogy elérje a következő királyi várost, Perszepolist. Ehhez azonban át kellett kelni a Zagrosz hágóin. A makedón sereg Michael Wood megállapítása szerint a város elhagyásakor 80 000 fős lehetett.

Az Uxioszokon való rajtaütés (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

Az átkelésről nincs részletes leírás. A kevés információ szerint az alföldi területen, ahol az uxioszok éltek, a helyi satrapa, Médatés csapataival megpróbálta Alexandrosz seregét megállítani. A helytartó a tovább haladásért vám fizetésére akarta kényszeríteni a makedón királyt. Elvben a helyieknek kedvezett a hegyi terep, ahol kisebb erő is fel tudta volna tartóztatni a makedónokat. Alexandrosz válasza erre a fajta hadviselésre már ekkor a kisebb, gyorsan mozgó csapatok alkalmazása lett, amelyek egy pontra több irányból mérnek csapást.
Találkozóra hívta meg az uxiosz harcosokat, közben Kraterosz parancsnoksága alatt 8 ezer főt, a testőrgárdát, a hüpaszpisztészeket és más csapatokat felosztva küldte a mellékutak és ösvények mentén, hogy kerítsék be az uxioszokat, foglalják el a szorosokat, magaslatokat és pusztítsák el a falvakat. Mindez viszonylag gyorsan, az éj leple alatt ment végbe. A gyors művelet megbénította az uxioszokat. Médatés visszavonult egy erődbe, ahonnan röviddel később, számára kedvező feltételek mellett megadta magát. A legyőzöttek megúszták a további megtorlást, de adót kellett fizetniük. Most már nyitva állt az út Perszepolisz felé.
A sikeres akció a túlerőnek és a gyors bekerítésnek volt köszönhető, ráadásul ezek a hadműveletek egymástól nagy távolságban lévő hegyi és völgyes terepen zajlottak le. Ugyanakkor a mai kutatók előtt nehéz behatárolni, hogy a Persziszbe vezető úton, mely helyszíneken zajlottak le ezek a katonai műveletek. Erről a források kevés konkrét támpontot adnak. Ezért az ellenálláló erők mérete sem ismert.

Csata a Perzsa-kapunál

Csata a Perzsa-kapunál, 1. fázis (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

A Perszepoliszig tartó további menetet sem könnyebb rekonstruálni. A sereg egy ponton kettévált. Parmenión vezetésével a szövetséges csapatok, a zsoldosok és az ellátócsapatok dél felé vették az irányt, ahol volt lehetőség lassabban, de biztonságosan haladni. Míg Alexandrosz az agriánok, íjászok, a lovasság és a gyalogság élén a Zagrosz-hegységen keresztül vonult, hogy hatástalanítsa a perzsa fővárost védelmező közeli erődöket. A Zagrosz-hegységen át haladva, Alexandrosz serege elért egy szűk hegyszorost, amelyet mindkét irányból magaslatok vettek körül. Ezt nevezték el a görög történetírók utólag a „perzsa-” vagy „szúzai kapunak”. Itt zajlott le a perzsák egyik sikeres rajtaütése, amelyet Ariobarzanész strapa vezetett. Az itteni eseményekről Curtius és Diodórosz beszámolója nagyrészt megegyezik. A szoros útelágazásánál a perzsa vezető falat emelt a makedónok haladásának megállítására, a magaslatokról pedig kiváló pozícióban tudtak rajtaütni a védekező perzsák, a szűk sorokban vonuló makedón seregre. A perzsák a magaslatokról íjjal és dárdával, a fal megközelítésekor pedig ostromgépekkel okoztak további veszteségeket a makedónoknak. Alexandrosz kezdetben próbált felülkerekedni a mindkét oldalon támadó perzsákon, de serege komoly veszteségeket szenvedett, így a hegyszorosból kénytelen volt visszavonulni. Diodórosz arról írt, hogy a visszavonulás során a makedónok kénytelenek volta hátra hagyni saját halottjaikat, annyira intenzív támadás érte őket. A perzsák sikeres rajtaütését követően Alexandrosz tábort vert a szoros bejáratánál, és újra tervezte az útvonalat, amíg makedón katonái kipihenték a támadást.

Csata a Perzsa-kapunál, 2. fázis (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

A fordulópontot a makedón sereg számára a környék felderítése jelentette. Feltehetően a helyiek, vagy a hadifoglyok elmondásaiból felfedezett kerülőösvények, amelyen keresztül lehetőség nyílt Ariobarzanész védelmét megkerülni. Ez valószínűleg egész napos átkelést jelentett több ezer ember számára. Alexandrosz az újabb támadást éjszaka indította meg. Kettéosztotta erőit úgy, hogy csapatai nagyobb részével a kerülőösvényeken közelítette meg a perzsa védők táborát. Itt újra kettéosztotta seregét: három falanx- és néhány könnyűgyalogos egység a közeli folyó felé vonult, hogy azon átkelve érjék el a perzsa védők táborát. Alexandrosz még egy falanxegységgel, íjászokkal, agrián lovasokkal és testőrlovasságával a hágó másik oldala felől közelítette meg a perzsákat. Ez a menet szintén éjszaka indult el, hogy a perzsák fel ne derítsék a manővert. Hajnalban Alexandrosz elérte a szorost, és megparancsolta Ptolemaiosznak, hogy lovasaival támadja meg a perzsa állásokat. Reggelre Alexandrosz a perzsa védelem egy másik pontján tette ugyanezt. Ptolemaiosz és Alexandrosz támadásával egy időben pedig az eredeti táborból Kraterosz indította meg támadását a perzsák eredeti védővonala ellen, ahonnan az előző napi támadás kudarcot vallott. Ennek, a három irányból indított támadásnak a célja a pánik megteremtése lehetett a perzsa táborban.

Csata a Perzsa-kapunál, 3. fázis (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

 A. B. Bosworth feltételezi, hogy Ariobarzanész számíthatott rá, hogy Alexandrosz több irányból igyekszik majd megroppantani a perzsa védelmet, ezért a szorosban több csapat is működhetett és építhetett ki védelmi állást. A perzsa helytartónak azonban valószínűleg kisebb ereje volt, neki nem lehetett lehetősége arra, hogy több irányból védekezzen, míg Alexandrosz nemcsak kettő, de akár három csoportra is oszthatta seregét. A támadást az összeszokott makedónok egyszerre tudták megindítani, ezeknél a kürtjelek voltak a segítségükre. A három irányból érkező támadás nyomásától a perzsa védelem összeomlott, bár valószínűleg ez egy lassabb, felmorzsoló harcokból álló folyamat lehetett. Curtius leírása szerint két éjszakán keresztül zajlottak itt a harcok. Alexandrosz támadását követően Kraterosz rohama szorította vissza a perzsákat saját táborukig, ahol azonban már Philotasz rohama zúzta szét a védőerők nagy részét. Azok a perzsák, akik túlélték a harcot, a hegyekbe menekültek, vagy Ptolemaiosz erre megbízott csapata fogta el őket. A csata valószínűleg igen véres lehetett, Ariobarzanész maga is elesett menekülés közben. A perzsa kapunál lezajló ütközet első részében Ariobarzanész kiváló védelmet épített ki, amely épített a makedón vezetés elővigyázatlanságára, és a felderítés hiányára. Azonban az ezt követő újabb makedón roham újból megmutatta, hogy Alexandrosz jól tudta felmérni ellenségének gyenge pontjait és jó szervező készséggel oldotta meg az elsöprő támadást.

Dareiosz üldözése
Nyitva állt az út Perszepoliszba. A perzsa királyi város szabad bebocsátást engedett Alexandrosznak. A király azonban, a háború eredeti, görögök számára fontos céljait figyelembe helyezve engedélyezte a katonáknak a városban a szabadrablást. Így kívánta megüzenni hellén szövetségeseinek, bosszút állt azért, amit Xerxész, perzsa király követett el Hellászban, 150 évvel azelőtt. A civileket rabszolgává tette a makedón hadsereg, az előkelők javait kifosztották. Alexandrosz valószínűleg már akkor úgy számolt, birodalmát a későbbiekben nem Perszepoliszból, hanem Babilónból irányítja, ami megmagyarázza, hogy miért nem törődött a város pusztulásával. A szomszédos Paszargadait, amely a korábbi királyi város volt, Alexandrosz érintetlenül hagyta, csupán az itt őrzött kincstárat kobozta el, amelynek egy részét megtartotta, másik részét Szúzába küldte.
A következő időszakban a makedón sereg a telet itt várta be, addig Alexandrosz nagy ellátókaravánt szervezett és gyűjtött össze Mezopotámiában, a hadjárat folytatására. 330 tavaszán, a sereg újra megindulása előtt Perszepolisz palotáját is felgyújtották. A mai napig kérdéses, a palota felgyújtása mennyire volt teljesen tudatos döntés. Mindenesetre Perszepolisz később helytartói központtá alakult, bár régi fényét nem nyerte vissza.
Dareiosz Ekbatanába vonult vissza, ahol már csak egy maroknyi erő maradt hű hozzá: Besszosz lovassága, Nabarzanész, Artabazosz erői, illetve a megmaradt görög zsoldosok. A Média területén élő satrapák többsége már nem küldött a felhívására újabb csapatokat, reálisan felmérve, hogy Alexandrosszal szemben alulmaradnának. Dareiosz számára ezért csupán a további visszavonulás maradt opció. Dareiosz ezért kiürítette Médiát, és északkelet felé vonult, a Kaszpi-kapun túli területekre.

Nagy Sándor belső-ázsiai hadjáratainak útvonala (A kép forrása: Facebook: Szórakoztató történelem)

Az ezt követő hadjárat a mai Afganisztán területén zajlott, ami akkoriban Parthia, Batria, Areia, Gandhara és Szogdia tartományokat jelentette. Ezen a területen extrém hidegek, magas hegyégek és olykor az éhezés nehezítette a makedón hadsereg előrenyomulását.
A sereg 330 májusában kelt újra útnak. Alexandrosz tudomást szerzett arról, hogy Dareiosz folytatni kívánja a harcot, ezért az ellátó karavánt hátrahagyva gyors menetben vonult Ekbatana felé. Kertész István szerint a sereg a D. W. Engels által felvázolt útvonalon haladhatott, amely jó termő vidékeken haladt keresztül, ezért a makedón sereg ellátása végig biztosítva volt. Arrianosz és Curtius leírása szerint, amikor Alexandrosz elérte Gabait, a király előtt megjelent III. Artaxerxész, az egykori perzsa király fia, és ő informálta Alexandroszt arról, hogy Dareiosz elhagyta Ekbatanát, 7 ezer talanton értékű vagyonnal, 3 ezer lovassal és 6 ezer gyalogossal. Hogy utolérje, a makedón király lemondott Ekbatana elfoglalásáról, amelyet Parmenionra bízott. Az öreg parancsnok 6 ezer falanxgyalogos biztosította a menetet, amely 20 ezer öszvér és 5 ezer hátán jutott el a legtávolabbi királyi városba. Neki kellett megszerveznie továbbá Média és Parthia kormányzását és a hadsereg hátországának biztosítását, mialatt Alexandrosz Dareiosz üldözését folytatta. Parmenion ezt követően Ekbatanában rendezkedett be a kezében maradt helyőrséggel és szállíttatta a városba a teljes kincstárat.
A makedón király csak a legmozgékonyabb erőivel, a lovassági egységekkel, a falanx és a könnyűgyalogsággal, az íjászokal és az agriánokkal, összesen körülbelül 20 000 fővel folytatta az üldözést. Ragáig, a Kaszpi-kapu előtt folytatta az üldözést, itt seregének ötnapos pihenőt engedélyezett. 7 nappal később a makedón sereg elérte a Kaszpi-kaput, amit nem őriztek.
Ezalatt Dareiosz hadvezetésében megindult a felbomlás. A perzsa király ezeken a távoli, keleti tartományokban sosem járt, ezért a helyi satrapák nem bíztak a már menekülő uralkodóban. Nem kívánták, hogy az irányítás az ő kezében maradjon, és inkább Besszoszt látták volna vezetőnek. Dareiosz mellé csupán Artabazosz nyugati satrapa és a görög zsoldosok álltak. Ezek a viták lassították az ellenállás megszervezését, sőt, Dareiosz seregéből sokan meg is szöktek. A széthúzásról egyes satrapák Alexandroszt is informálhatták. Ennek hatására még gyorsabb iramot diktált a seregének. Körülbelül 200 km-t tett meg rövid idő alatt, az út utolsó szakaszát már csak lóháton lehetett megtenni, így csak mintegy 6000 lovassal folytatta az üldözést. Dareioszt hamarosan Besszosz fogságba ejtette, a perzsa királyhoz hű görög zsoldosok pedig az Elburz-hegységbe vonultak vissza. Alexandrosz közeledtével, a perzsák azonban úgy döntöttek, Dareioszt megölik. Valahol a mai Dámgán város közelében - Bosworth megállapítása szerint Hekatompylos városa előtt - a királyt ledöfték, majd a satrapák különváltak, mindenki a maga saját tartományába.
Alexandrosz percekkel Dareiosz halála után érkezett a helyszínre. A satrapák valószínűleg nem akarták, hogy Alexandrosz fogolyként Dareioszt bábfiguraként felhasználja arra, hogy a még ellenálló perzsákat felszólítsa a megadásra. Alexandrosz a meggyilkolt király holtesttét kellő tiszteletadás mellett küldte vissza Perszepoliszba, ahol királyi sírba helyezték. J. F. C. Fuller számításai szerint a Kaszpi-kaputól Alexandrosz kísérete hét nap alatt 335 kilométert tett meg, amely figyelemre méltó teljesítmény.
Dareiosz halála olyan szempontból jelentett fordulópontot, hogy a háború fő célja, a Perzsa Birodalom legyőzése és megtorlásul fővárosának elpusztítása, teljesült. A korinthoszi szövetség görög csapatai ekkor már javarészt elhagyták a makedón expedíciós erőket, azok a görögök pedig, akik zsoldosként tovább szolgáltak, Parmenion vezetése alá kerültek. Őket elsősorban a már elfoglalt területeken alkalmazták őket megszálló csapatokként.
A távozó szövetséges csapatok, Perszepolisz felgyújtása és Dareiosz halálának hatására a makedón katonai vezetők a hadjárat befejezését kívánták. A hosszú távollét miatt a makedón seregben is felütötte fejét az elégedetlenkedést. Alexandrosz ezért lelkesítő beszédben igyekezett hatni katonáira. A király nem csupán azért akarta folytatni a hódítást, mert birodalomban gondolkodott, hanem Besszosz ellenállása még valós fenyegetést jelentett az eddig megszerzett területekre. A sereg a beszéd hallatán fellelkesült, a belső ellenállás csírái azonban megmaradtak, és az évek múltával erősebbé váltak.

Hadjáratok a birodalom északi-határvidékén
Alexandrosz végül Khoraszánban várta be seregét, és a teljes sereg végül Hekatoinpüloszban szerveződött újjá. 330 nyarán Alexandrosz megállt Kummisznál, ahol a hadjárat folytatását dolgozta ki. A hadjárat célja ettől kezdve az lett, hogy Alexandrosz biztosítsa uralmát az északkeleti-satrapiákban. Ekkor talán már felmerült benne a későbbi indiai hadjárat, de az indiai expedíciót szükséges volt előkészíteni, a hátország biztosításával. Ez végül több éves hadjáratok sorozatát jelentette.
Alexandrosz ezúttal az Elburz-hegységben lévő ellenállást igyekezett semlegesíteni. A hegyvidékes terep arra késztette, hogy seregét 3 részre ossza: maga a király, Kraterosz és Erigüiosz egy-egy hadoszlop élén vonult különböző útvonalakon. Mindhárom egység csak kisebb ellenállással találkozott. Hamarosan az eddig ellenálló satrapák, közülük olyanok is, akik közreműködtek Dareiosz meggyilkolásában, megadták magukat. A makedón király mindegyiküknek garantálta a személyes szabadságát. Utolsóként Artabazosz jelent meg a király előtt és a még szolgálatában lévő görög zsoldosok számára is kegyelmet kért. Alexandrosz végül, a korábbi görög zsoldosokkal való kegyetlen bánásmód ellenére, most megkímélte a Dareiosz zsoldjában álló görögöket. A veteránokat hazaengedte, akik pedig tovább akartak szolgálni, saját seregébe, mint zsoldosokat toborozta be.
Ezt követően, Hyrkánia délnyugati határán Alexandrosz hadjáratot vezetett az addig független mardoszok ellen. A támadásra föl nem készülő mardoszok először a hegyekbe menekültek, de a makedónok ott is folytatták ellenük a vadászatot mindaddig, amíg meg nem adták magukat. Ezt követően a birodalom részeivé váltak. Bosworth említi meg, hogy ez a hadjárat öt napig tartott, ami annak jele lehet, hogy itt is leginkább a gyors, rohamok és rajtaütések voltak a jellemzőek. A király ezt követően két hétre megpihent erőivel Zadrakartában, ahol a teljes sereg újraegyesült.
Ez alatt ért vissza Besszosz saját satrapiájába, Baktriába, ahol királynak kiáltotta ki magát, és vállalta az ellenállást Alexandrosszal szemben. Abban bízott, hogy a keleti tartományok strapái majd mellé állnak. A makedón király a hírek hallatára felkészült, hogy ellene indítson újabb hadjáratot. Curtius leírása szerint Alexandrosz ekkor is gyors menetben igyekezett haladni, hogy Besszosz ne tudja saját erőit egyesíteni. Politikai téren pedig válaszlépésként Alexandrosz magára öltötte a perzsa uralkodói jelvényeket, és udvarába is felvett néhány perzsa előkelőt, például Dareiosz testvérét, Oxyathrészt is.
Az új hadjárat célja Besszosz kézre kerítése lett, ehhez előbb azonban először Alexandrosz biztosítani akarta a Perszepolisztól keletre és északra lévő területek biztonságát.  Ez egy nagyobb, dél felé irányuló hadmozdulatot jelenett, hogy biztosítsa Kelet- Irán déli tartományait, amelyek fontos háttérterületet jelentettek Besszosznak. Ennek elvágásával a trónbitorló serege megerősítésének esélyétől esne el. Alexandrosz hasonló hadászati megfontolást alkalmazott korábban is, amikor az Issosnál kivívott győzelem után nem üldözte tovább Dareioszt, hanem fontosabbnak tekintette Egyiptom és a levantei partvidék elfoglalását, hogy a perzsa hadiflottát hadműveleti támpontjaitól megfossza, és így utánpótlási vonalait biztosítsa. A vonuló sereg a mai Dámgántól délnyugatra egyesült újra, ahol tábort vert és begyűjtötte a szükséges ellátmányt.
Azonban már a hadjárat kezdetekor Areia satrapája, Szatibarzanész fellázadt, és Besszosz alattvalójának kiáltatta magát. Az udvarában álló makedón helyőrséget pedig lemészároltatta. Alexandrosz válaszul a sereg nagy részének vezetését Krateroszra bízta, ő maga pedig a Társakkal, könnyűlovasságával és két phalanx zászlóaljjal Areia felé vette az irányt. Szatibarzanész előle 2000 lovassal vonult vissza a város közelében lévő hegyi erődbe, amelyet sűrű erdő vett körül. Hamarosan azonban erdőtűz keletkezett, amelyről nem ismert, hogy szándékos gyújtogatás történt, vagy a nyári meleg következtében tört ki. Ez végül menekülésre kényszerítette lázadó perzsa vezért, aminek hatására a tartomány feletti makedón uralom újra helyreállt. Ennek megerősítésére a makedón király itt alapított új várost Alexandria Areia néven, amit fallal láttak el, és leginkább veterán katonák települtek itt le. Hamarosan azonban újabb satrapa, Barszaentész lázadt fel, aki szintén királynak kiáltotta magát. Míg korábban a királygyilkos statrapáknak Alexandrosz megkegyelmezett, az ellene lázadó satrapák ellen már kész volt megtorló akciókkal fellépni. Ennek tudatában Barszaentész már inkább Indiába menekült. Tartományába a makedónok valószínűleg már ellenállás nélkül vonultak be.
Alexandrosz tovább vonult a Hilmend-folyó vidékére, amely terület jellemzően a birodalom egyik éléskamráját jelentette. A sereget itt feltöltötték élelemmel, amelyért cserébe a makedón király a helyi lakosság névleges autonómiáját megerősítette, amelyben korábban is éltek. Szatibarzanész, a makedónok tovább vonulását kihasználva újabb felkelést robbantott ki Areiában. Ezzel egyidőben, Besszosz Baktriából csapatokat küldött Média felé, hogy nagyobb területre terjeszthesse ki a lázadást. A makedón király később értesült a lázadásról, mire – eltérve a korábbi esetektől – úgy döntött, magán kívül más bíz meg a felkelés leverésével. Több parancsnok vezetésével küldött expedíciós erőt küldött, amely 329 tavaszán behatolt Areiába, és Szatibarzanész lefejezésével meg is állították a lázadást.

(A kép forrása: A. B. Bosworth: Nagy Sándor, A hódító és Birodalma)

Alexandrosz, seregével nemsokára elérte Baktriát, ahol Besszosz vezéreivel egészen 327 tavaszáig elhúzódtak a harcok. Az Aeria és Baktria ellenállását letörő harcokra jellemző volt, hogy itt már nemcsak a makedón erők, de a már meghódoltatott satrapák seregei is részt vettek segéderőként. Az itteni háború elhúzódó, másfél-két évig tartó harcokat eredményezett. A makedón király serege 329 márciusára érte el a Kabul völgyét, ahol a Baktriába, Indiába és Arachosiába vezető utak keresztezték egymást. A nehéz terep és az időjárás nehézségei csak még jobban nehezítették a tovább haladást, így seregét tavasszal a Hindukus lábainál lévő területen szállásoltatta el, hogy újra fel tudjon készülni az út folytatására. Ekkor alapította meg Alexadria Arachosia városát, hogy az északi hágókat ellenőrizhesse, mert innen számított Besszosz betöréseire Baktria felől.
Az év folyamán betakarították az ellátmányt, majd következett az átkelés a Hindukuson. Az átkelés pontos útvonala nem ismert. Michael Wood szerint a makedón sereg a 3550 méter magas és 75 kilométer hosszú Khawak-hágón kelt át, mivel a másik lehetséges útvonal körül Besszosz elpusztította a vidéket, ezzel akadályozva Alexandrosz útját. Ezen az útvonalon, keresztül a Pandzsir-völgyön a sereg valószínűleg lassan és logisztikai nehézségek közepette tudott haladni. A hágón való átjutás több hetes menetet is jelenthetett. Kertész megállapítása szerint az átjutás 16-17 nap alatt történhetett meg, a 64 ezer katonából és 36 ezer fő kisegítő személyzetből álló seregnek, amelyet 12,5 ezer ló kísérhetett. A gyalogság a hágón kettes sorokban tudott vonulni, míg a lovasság és a kordék 1-1 sorban haladhattak, ilyen tempóval pedig csak a hágón való átkelés 4 napig tarthatott. Az éhezés és a hideg nyilván a makedón sereget megviselte.
Az átkelést követően azonban a termékeny Kunduz-völgybe jutott a sereg, ahol megpihenhetett a következő hóolvadásig. A pihenést Alexandrosz a tartomány közigazgatásának kiépítésével töltötte. A tartományba helyőrségeket állított, helytartóként pedig Artabazoszt nevezte ki, a görög zsoldosok korábbi parancsnokát.
Besszosz azonban nem tudta Batria teljes nemességét mozgósítani. A hó olvadását követően, az ellene induló Alexandrosz útját csak a földterületek elpusztításával lassíthatta, ereje nem volt a nyílt harchoz. Az alatta szolgáló lovasság legfeljebb 7000 fős lehetett, illetve a helyi sztyeppei törzsek, a szakák támogatására volt utalva. Stabilan csak az Óxos (Amu-darya) folyó északi területén tudta megvetni a lábát. Alexandrosz következő célja éppen ennek a folyónak az elérése lett.
Miután újra elolvadt a hó, a hadjárat folytatódott. A király átkelt a hágókon, és két hetes menet után elérte Baktria egyik fontos központját, Drapsakát. Hamarosan a teljes satrapia makedón kézre került, szinte ellenállás nélkül. Ezt követően észak felé indult Szogdia felé, hogy az Óxos folyón túl folytassa Besszosz üldözését. A gyorsabb haladás érdekében Alexandrosz a könnyűfegyverzetű csapait vitte magával a folyóhoz. Ez a terület sivatagos vidék volt, ráadásul nyár közepén indult meg a makedón sereg, erre a körülményre pedig nem voltak a katonák felkészülve. Sokan meghaltak a kiszáradástól, amikor pedig elérték a folyót, a gyors ivás is szedett áldozatokat. Ráadásul az Óxoson való átkelés is nehézségekbe ütközött. A perzsa satrapa megsemmisített minden átkelésre alkalmas járművet, ezért a makedónok feltöltött állatbőrökön kapaszkodva keltek át. A folyó gyors folyása miatt is ez lassan haladt, a teljes sereg öt nap alatt jutott át a másik oldalra. Ez a terület Szogdia, a Perzsa Birodalom határvidékét jelentette, ahol erődök sora akadályozta meg a birodalomba való szkíta lovasok betörését. A sík területen az időjárás szélsőséges, de a folyó mentén, a vidéken a makedónok szerezhettek búzát, kölest és árpát, illetve nagy számban juthattak szarvasmarhához és birkához, így az ellátást biztosítva lett. A sivatag belső területeire Alexandrosz nem hatolt be, seregének nem volt ereje és eszköze a lovasnomádok elleni harcra.
Maga az átkelés azonban lélektanilag hatott az eddig ellenálló perzsákra. Mivel Alexandrosz csupán Besszoszt akarta elfogni, és mindenki mással szemben kegyelmet hirdetett, két szogd nemes, Szpitamenész és Dataphernész végül elfogták Besszoszt és átadták Alexandrosznak. Besszoszt hamarosan kivégezték, s ezzel együtt a hadjárat célja is megváltozott. Ezt követően Alexandrosz a birodalom határmenti területének meghódoltatására törekedett.

A szogdiai háború

Szpitamenész felkelése Baktirában és Szogdiában (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Alexandrosz hamarosan seregével elérte az Jaxartész folyót (Szir-darja), amely a perzsa birodalom északi határát jelentette. Az itteni szkítákkal, a szakákkal a makedón király megegyezett, hogy továbbra is önállóan élhetnek, de a területen helyőrséget állít fel, amelyet nem érheti sérelem. Ennek megfelelően a területen, már korábban a határvédelmet ellátó erődökben szállásoltatott el helyőrséget, köztük a Kürosz által alapított Küropoliszba, illetve Marakandába, Szir-darja folyó mentén fekvő, kereskedelmi csomóponton fekvő városba.
A folyó eredetét vizsgálva Alexandrosz felfedező expedíciót is küldött. A folyó mentén várost alapított, Alexandria Eschaté néven, a mai Hodzsend közelében. Ekkor, 328 nyarán robbant ki a makedónok elleni felkelés Baktriában.
A felkelést a két korábbi behódoló nemes, Szpitamenész és Dataphernész robbantotta ki, és az Alexandrosszal szemben bizalmatlan baktriai és szkíta-szogd nemesek többsége is az oldalukra álltak. A harcok a baktriai makedón helyőrségek lemészárlásával kezdődött. Alexandroszt az egyik támadás során egy nyílvessző is eltalálta a lábán. A király végül visszavonult Marakandába. Ide helyezte át bázisát a király a következő másfél évben. A felkelőkkel szemben a felperzselt föld taktikáját alkalmazta: a visszafoglalt területet felégette, hogy a felkelők ne tudjanak itt ellátáshoz jutni, azonban ez csak fokozta az ellenállást. Szpitamenész végül Alexandrosz egyik legádázabb ellenfele lett. A makedónok ellen tipikus gerillamódszerekkel harcolt: rajtaütésekkel, mozgó hadviseléssel gyengítette a makedón sereget Baktriában és Szogdiában. A szogd nyelvet kevesen beszélték, Michael Wood feltételezi, hogy Szpitamenész tudta, hogy csak egy szogd nyelven beszélő tolmácsa van Alexandrosznak.
Alexandrosz igyekezett gyors és brutális választ adni, hogy a felkelést eltörje. Curtius leírása szerint a Jaxartész mentén a hét erőd ellen indult meg a makedón sereg, amelynek többsége kisebb, anyagfalból épült helység volt, ezeket hamar elfoglalták a makedónok, amit helyi leszámolások követtek. Komolyabb volt az ellemállás Kürupolisznál, és egy meg nem nevezett erőd ostrománál is. Az előbbinél az ostromot vezető Kraterosz sérült meg, az utóbbi ostrománál Alexandroszt is érte egy erős fejsérülés, amely miatt egy ideig ágyban kellett vezetnie a hadjárattot. A harc hevességét mutatja, hogy 7-8 ezer ember öltek meg a védők közül az ostrom során. Az erődök bevételét követően stabilizálódott a helyzet az Óxosz mentén.

Ütközet Jaxartész folyónál
A közeli terület semlegesítése ellenére azonban a felkelés tovább terjedt. A szakák területén, a Jaxartész másik odalán komoly lovassereg gyűlt össze, Szpitamenész pedig saját erőivel ostrom alá vette Marakanda fellegvárának makedón helyőrségét. Alexandrosz sietve megszervezte Alexandria Eschaté megerősítését a helyiek munkába besorozásával. Ez az erősség, szerepe szerint szintén a birodalomba betörő lovasnomád betöréseket gátolta volna. Ezután erőivel először a szakák ellen indított ellentámadást, Marakanda felmentésére pedig segédcsapatot küldött.
A folyón átkelve a szaka lovasság ellen indított támadást. Curtius az itteni csatáról részletesebben írt. Hajítógépekről ír, amelyeket a makedón király a folyón lévő hajókra helyezett, és onnan lőtték az északi parton felsorakozott szakákat. Egyes történészek kétségbe vonják a vízen szállított hajítógépek lehetőségét, így valószínűbbnek találják, hogy ezek a gépek a túloldalt lőtték az ellenséges erőket. Mindenesetre a hajítógépek megtisztították az északi partvonal egy szakaszát, hogy elegendő makedón könnyűfegyveres kelhessen át biztonságosan. Őket követték a falanxgyalogosok és a lovasság, akik a hídfőállást kiszélesítették. Amikor átkelt a teljes sereg, Alexandrosz a lovasság élén támadást indított. A szakák, a rájuk jellemző lovasnomád harcmodor szerint kerülték a közvetlen harcérintkezést, hanem távolra ható fegyvereikkel puhították a makedón sereget. A makedón király válaszul egyesítette lovasságát a könnyűfegyveres erőkkel és íjászaival. Ezt követően a szakák ellen nehézlovasaival és lovasdárdás egységeivel indított rohamot, amire a szakák már nem tudtak kitérni, így elmenekültek. Hosszú üldözés következett, Bosworth leírása szerint 15 kilométeren keresztül, majd a makedón király erőivel megálljt parancsolt. Arrianosz szerint az üldözés során a nomádok veszteségei olyan nagyok voltak, hogy végül a közeli szaka király békét kért, és felajánlotta behódolását.

A makedón és a szkíta lovasság összecsapása (A kép forrása: Pinterest)

A szkíta háború
Alexandrosz így Szogdia északi részét pacifikálta, most figyelmét Marakanda felé fordította. Az erősséget Szpitamenész ostrom alá vette, ami ellen kezdetben Alexandrosz egy kisebb felmentősereget küldött a védők megsegítésére: Menedémosz vezetésével ez egy 60 hetairosz, 800 lovas és 1500 gyalogos egységből állt. A sereg közeledtére szogd nagyúr felhagyott az ostrommal. Hamarosan azonban egy újabb szkíta törzs, a dahák csatlakoztak hozzá, akikkel kiegészülve felkészült, hogy egy rajtaütés során számoljon le a közeledő makedón felmentősereggel. A támadásról annyi bizonyos, hogy makedónokat egy számukra nehezebb terepbe csalták, majd a mozgékonyabb szkíták folyamatos nyílzápor alatt tartották a makedónokat, ami így idővel felmorzsolódott. Arrianosz becslése szerint 300 gyalogos és 40 élte túl csak a támadást, ebből a leírás szerint egy tiszt sem maradt életben. A vereség valószínűleg fokozta a helyiek kedvét a lázadásra.

Szkíta harcosok (A kép forrása: Pinterest)

Amikor Alexandrosz semlegesítette a szkítákat a Jaxartésznál, felkészült, hogy személyesen induljon Marakandába, amiről időközben megkapta a hírt a felmentősereg megsemmisüléséről. A Társlovasság felével és íjász- és könnyűgyalogsággal erőltetett menetben megindult Marakanda felé, amelyet Szpitamenész újra ostrom alá vett. A 278 kilométeres távolságot 3-4 nap alatt tették meg. Alexandrosz közeledtének hírére azonban újra elhagyta Marakandát, majd visszavonult a nyugati sivatagba. Ide Alexandrosz nem tudta tovább üldözni, egységeinek erre már nem volt ereje. Helyette a helyieken torolta meg a veszteségeit, feltételezve, hogy Szpitamenészt segítik. A Zeravsan völgye mentén végigpusztította a vidéket, hogy a későbbiekben a szogd lázadóvezér innen ne tudjon ellátmányhoz jutni. Ezt követően Alexandrosz erőit visszavonult télire a biztonságosabb Baktriába. Ezen a télen Antipatrosz újabb erő elküldésével frissítette seregét: 600 lovas, 7400 gyalogos Hellászból, a levantei partokról 1000 lovas és 800 gyalogos, az észak-balkánról pedig 1000 lovas és 400 gyalogos zsoldos érkezett.
A 327-es év elején, amikor már az időjárás lehetővé tette, de még a tél vége előtt újabb hadjárattal indult Szogdiába, hogy minél kevesebb időt hagyjon Szpitamenésznek a felkészülésre. Először az Óxosz-völgyet tisztította meg a felkelő gócoktól, majd átkelt a folyón. A korábbi területek őrzésére pedig Kraterosz parancsoksága alatt falanxegységeket hagyott hátra. A katonai egységeket is rugalmasabb egységekbe szervezte. Elsősorban a lovasságra fektetett hangsúlyt, amit Szogdiában jól el lehettet látni, hiszen lótenyésztő vidék volt. Ezek a lovascsapatok fésülték át a vidéket és számolták fel az ellenállásokat.
A szogd szikla megmászása (A kép forrássa: byzantinetales.com)

Szogdiába visszatérve az Óxos mentén, hat, egymáshoz közel fekvő faluban építette ki ellátóbázisát, ahol idővel hadifoglyokat küldtek, akiket szintén az ellátás biztosítására fogtak munkába. Az itt kiépített ellátóbázis idővel görög kolóniává fejlődött. Szogdia területén az ellenállást seregének kisebb osztagokra való felosztásával kívánta letörni. Az egyes csapatok egy-egy körzetbe hatoltak be, amit meg kellett tisztítaniuk az ellenállóktól. A helyi erődök sorra makedón kézre kerültek. Az egyik ilyen erőd eseményeinél írja le Arrianosz, hogy a sziklaerődöt 12 talentum ígéretében mászták meg az önként jelentkező makedónok. Amikor az erőd parancsnoka, Ariamazés szembesült vele, hogy erődje falait a makedónok megmászták, inkább megadta magát. Curtius leírása szerint ennek az erődnek a főura, Oxüartész lánya volt Roxané, akit aztán Alexandrosz elsőként feleségül vett.
A nyár végén a makedón király visszatért Marakandába, ahonnan a következő években indultak újra a hadjáratok Szogdia semlegesítésére. A háborút az évente indított hadjáratok és ki-kiújuló felkelései jellemezték. Marakandában Alexandrosz kialakította udvarát, hogy a közeli törzseket itt fogadhassa, akikre hatottak a büntetőhadjáratok, és behódoltak a további ellenállás helyett.
A felkelés Szogdiában folytatódott, ahol Szpitamenész a jelentős szkíta törzset, a masszagétákat is rá tudta venni, hogy a makedónok ellen harcoljanak. A masszagéták sikeresen ütöttek rajta makedón helyőrségeken. Válaszul Kraterosz vissza tudta őket kergetni a sivatagig, azon túl azonban a szkíta lovasok menedéket tudtak találni. Egy újabb hadjárat vezetésével Alexandrosz megbízta Koinoszt, aki két falanx zászlóalj és vegyes lovasegységek élén indult észak felé, hogy Szpitamenész nomád szövetségeseit legyőzze. Ő maga pedig délre vonult, hogy serege többi részével Nautakában szálljon meg a következő télre. Itt csupán egy sziklaerőd állt ellen, de ez már a makedónok ostromra való előkészítése idején megadta magát. Északon Koinosz hamarosan harcérintkezésbe került Szpitamenésszel és szövetségeseivel. A nomádok súlyos vereséget szenvedtek (J. F. C. Fuller szerint 800 szkíta esett el), aminek következményeként a lázadó vezértől legtöbb szövetségese elpártolt. Hamarosan egykori szövetségesei ellene fordultak, és a hírre, hogy Alexandrosz közeledik, Szpitamenészt lefejezték, és a fejet elküldték a makedón királynak kiengesztelésként. A másik felkelő vezér, Dataphernés is hamarosan makedón kézre jutott.
A lázadás, amelyet eredetileg Besszosz indított meg, végül ekkortól aludt ki. Az itteni harcokból okulva Alexandrosz jelentős katonai helyőrséget bocsátott a helytartó, Amüntasz rendelkezésére: 10 000 gyalogost és 3500 lovast. Ezek kívül jelentős görög betelepítést is elrendelt az újonnan alapított kolóniákba, illetve a helyi népességből 30 000 fő részére rendelte el, hogy görög mintájú katonaként képezzék őket ki. A helyi lovasságot Alexandrosz saját seregébe osztotta be. 
327 tavaszán Alexandrosz seregével tovább vonult, immár Baktria déli irányába, hogy tovább folytathassa útját India felé. Csupán két felkelővezér ellen kellett akciót indítani, ezt Kraterosz vezetésével a makedónok hamar elvégezték. Baktriában időbe telt a teljes sereget egyesíteni.

Belső-Ázsia pacifikálása (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Nagy Sándor belső-ázsiai hadjáratának hadművészeti tapasztalatai
A Kr.e. 331-327 közötti makedón hódítások legfontosabb elemeit a gyorsaság, a hatékony logisztikai rendszer megteremtése és a gerillaakciók jelentették. Elsősorban Alexandrosz határozott jelleme, és szervezői hatékonysága tette sikeressé a belső-ázsiai hódításait. Alexandrosz továbbra is számíthatott arra a jól felépített felderítőhálózatra, amely már a korábbi hadjáratokban segítette az ellenség, és az előtte még fel nem fedezett terület megismerésében. De a korábbiaknál is nehezebb terep a makedón felderítés számára is kihívást jelentett. A felderítés hiányának bizonyítéka a perzsák sikeres rajtaütése Perszepolisz előtt, vagy amikor Menedémosz felmentő seregén sikeresen rajtaütött Szpitamenész Marakanda közelében. A makedónok ellen harcoló helyiek pedig, jobban ismerve a terepet, könnyebben vissza tudtak vonulni saját bázisaikra, vagy a sztyeppén túli területekre, így évente mindig újra, friss erővel tudtak harcolni.
Ugyanakkor ugyanez a felderítőhálózat tudta jól előkészíteni a hadjáratok logisztikai kihívásait. A bázisokról az ismeretlen utak felé meginduló makedón sereg csak úgy élhette túl ezeket a műveleteket, hogy a falvakba és városokba kiküldött lovascsapatok előre begyűjtötték az élelmet. Az ellátás sikerességét növelte, hogy Alexandrosz egyes erődöket megerősített, más területeken pedig új telepeket létesített, amelyek szintén ezt biztosították.
Alexandrosz számára valószínűleg egyértelmű lehetett, hogy Belső-Ázsia területén elsősorban a lovasságra kell koncentrálnia. Az itt élő ellenséges népek is elsősorban lovon harcoltak, illetve a gyors műveletek itt is szükségesen voltak, hogy elkerülhesse az ellenség felkészülését. Ennek a határozott és gyors katonai fellépésnek jellemző pillanatát jelentette az uxioszok lerohanása Perszepolisz előtt, vagy Dareiosz üldözése, amely a menekülő perzsákat is meglepte.
Alexandrosz erős katonai karaktere mellett szkíta ellenfele, Szpitamenész is valószínűleg hasonlóan erős, határozott katonai vezető lehetett, aki jól kiismerve az ellenséges sereg gyenge pontjait, évekig hatékony gerillaháborút tudott vívni a makedónok ellen. Mind Szpitamenész, mind Alexandrosz igen könyörtelen eszközöket hajlandó volt alkalmazni a győzelemért. Mégis, hogy az utóbbi került ki győztesen ebből a hosszúra nyúlt háborúból, annak több, de egyértelmű magyarázata van: Alexandrosz erőit nagyobb élőerő és pénzügyi háttér támogatta, seregét tapasztalt háborús veteránokból állt, illetve maga a makedón hadvezér képességei. Alexandrosz itt is megmutatta, hogy képes az adott helyzethez igazodva változtatni a katonai taktikán.

Berkes Márton

A Magyar História sorozat részeként jelent meg a címben feltüntetett munka. Az, hogy a mű csupán kétszáz oldalas, senkit ne tévesszen meg! Ez a könyv elképesztően részletes és jól megírt korrajz a 17. századi Magyarországról, annak helyzetéről és a benne lévő fontos politikai szereplőkről.

Péter Katalin történész (1937-2020), a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet munkatársaként számos témában írt, és tartott órákat az ELTE-n és a CEU-n. Kezdetben ókortörténettel foglalkozott, de leginkább Magyarország koraújkori történetével kapcsolatban születtek írásai. Írt különböző társadalmi csoportokról, izgalmas életrajzokat is publikált, és kutatta az Erdélyi Fejedelemség 16.-17. századi történetét is.
Nevével először akkor találkoztam, amikor elolvastam ezt, az 1975-ben kiadott művét. A könyv fő vonalakban a magyar Habsburg-ellenes nemesi csoportosulásról szól, annak politikai elképzeléseiről, de emellett sokat megismerünk a három részre szakadt Magyarország általános helyzetéről, és persze az európai politikáról, amely hatott a magyar viszonyokra is. Péter Katalin remek írói vénával festette fel az eseményeket. Művének különlegessége, hogy az események leírásakor mindig van egy személy, akit főszereplőként beállít, s ezzel is jobban bevonódik az olvasó az eseményekbe. Ez a személy vezet végig minket a történéseken, aki kezdetben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, majd Esterházy Miklós, majd halála után az őt követő nemesi csoportosulás. Ezután a két Rákóczi, György és Zsigmond politikai céljai alakítják az eseményeket, a könyv utolsó negyede pedig Zrínyi Miklóssal foglalkozik. Ahogy olvassuk ezeket az emberi élettörténeteket, különleges módon nemcsak életrajzokat kapunk, hanem egy egész ország száz éves történetét.

A könyv utolsó fejezetében a szerző megállapítja, mennyire lehettek sikeresek a történet szereplői abban, hogy a török, vagy a Habsburg ellen, esetleg mindkettővel harcolva kivívják az ország szabadságát. Természetesen nincs könnyű válasz a kérdésre, de a jó írói vezetés miatt mégsem érzünk hiányt, de mégcsak szomorúságot sem erről, a kevésbé dicsőséges időszakról. Mert Péter Katalin remekül megfogta, hogy a 17. századi magyar történelmet nem a nagy tettek jellemezték, hanem számos olyan történelmi karakter, akik ennek ellenére csodálatos szellemi örökségeket hagytak hátra. Ezért nem a nagy tettek kora ez, hanem a nagy embereké. És erre is lehetünk annyira büszkék, mint például egy Nándorfehérvári diadalra, vagy egy 6-3-as magyar-angol győzelemre.

Berkes Márton

Zachar József hadtörténész egyik korábbi könyvéről már írtam egy véleményezést. Amíg a Habsburg uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683-1792 egy komoly és jelentős szakmunka lett, a Hunyadi Mátyás és kora egy nagyon furcsa, néha nehezen érthető összefoglalója lett a magyar történelem egyik legfontosabb uralkodójáról. Zachar József vitathatatlanul jól ismeri a kort, és nagyon alaposan is utánajárt a Mátyás uralkodását megelőző időszaknak, I. Zsigmondtól egészen Mátyás megkoronázásáig.
A kevesebb, mint 100 oldalas monográfiában látszik, hogy amennyire lehet, a sokoldalúságra törekedett. Bizonyos történetekről korábban nem volt annyi ismeretem, amilyen jól és közérthetően a szerző itt leírja: így például, amikor Luxemburgi Erzsébet kilopta az országól a Szent koronát, vagy Frigyes német-római császár harcai Mátyás ellen.
A szerző igyekezett Mátyás uralkodását sok szempontból bemutatni, bár elsősorban a politika- és a hadtörténet kapott igazán hangsúlyt. Mégis úgy éreztem, Mátyás hadseregéről jóval többet is el lehetne beszélni, és azokat rajzos illusztrációkkal ellátni. De az ember még így is kap egy jól átfogó képet a kor harcairól, a déli végvárrendszer kiépítéséről, és a diplomáciai harcokról is.
Negatívumként éltem meg azonban, hogy Zachar olykor nagyon hosszú és adatokban túltengő, körmondatokban fogalmazza meg olykor elbeszélését, ami miatt nagyon olykor nehéz volt követni, mit is szeretett volna eredetileg elmondani. A másik problémám azokkal az elemekkel volt, amikor a szerző olyan állításokat fogalmaz meg, amelyek csupán elméletként léteznek, de mégis tényállításként fogalmazza meg. Tényként tartja Dugovics Titusz önfeláldozását, akinek létezését sosem sikerült megállapítani, ahogy tényként írja le azt, hogy Hunyadi János, Mátyás apja Luxemburgi Zsigmond király törvénytelen fia, holott ez sem bizonyították azóta sem. A könyvben bizonyos képi ábrázolások bántóan a szöveget törik meg, bizonyos képek pedig azért voltak problémások, mert a hozzá kapcsolódó témáról nem is esik a könyvben szó. Erre jó példa egy ábrázolás Janus Pannoniusról, aki talán a könyvben nem is lett megemlítve, vagy egy térkép a humanizmus és a reneszánsz elterjedéséről Magyarországon, amiről egyáltalán nincs szó.
Nehéz volt megérteni, milyen koncepcióval született meg Zachar József könyve Mátyásról. Jól leírja életének fontos pillanatait, az előzményeket és a halál utáni magyar királyság helyzetének megváltozását, de a címben szereplő korról csak bizonyos szeleteket kapunk. De ha új ismereteket szeretnénk Mátyás külpolitikájáról, trónjáért való küzdelmeiről és a törökellenes harcokat motiváló nagyobb politikai akcióiról, Zachar József könyve jó ismereteket adhat. Ennek ára azonban az olykor tömény megfogalmazás.

Berkes Márton