Töriblogger

Töriblogger

III. Alexandrosz (Nagy Sándor) indiai hadjárata

2023. július 23. - Berkes Márton, Töriblogger

1-93.jpg(A kép forrása: https://greekcitytimes.com)

A makedón király Kr.e. 327 és 325 között vezetett indiai hadjárata is számos fontos hadművészeti tanulságot foglal magában, amelyek elemei tanulmányozásra érdemesek. A makedónoknak itt nagyon eltérő kihívásokkal kellett szembenéznie, mint a korábbi háborúk kapcsán, figyelembe véve, hogy a régióban számtalan fejedelemség létezett egymástól függetlenül, de eltérő volt az éghajlat, és az indiaiak által alkalmazott hadviselés is. Ebben az írásomban az indiai hadjárat során lezajló harci események hadászati és harcászati sajátosságait igyekszem bemutatni, illetve az abból levonható katonai-hadtörténeti tanulságokat.

Ókori források és szakirodalom
Az indiai hadjáratról leginkább Curtius Rufus és Arrianosz írásai adnak részletes információkat, illetve rövidebben ír róla Plutarkhosz is. Mindhárom író az Alexandrosz mellett dolgozó történetírókra hivatkoznak, ezért a tudomány elfogadja valósnak az általuk leírtakat. Az elfogadást segíti, hogy kevés bennük az ellentmondás és a túlzó kijelentés. Az 1920-as években pedig jelentős kutatásokat végzett Stein Aurél Indiában, hogy rekonstruálhassa Alexandrosz hadjáratának útvonalát, és az egyes csaták és ostromok helyszíneit. Legtöbb megállapítását a mai napig elfogadja a történészek nagy része. Megbízható szakirodalmat jelent az indiai hadjárat leírására A. B. Bosworth Nagy Sándor, A hódító és Birodalma, Kertész István Nagy Sándor a hódító és Michael Wood Nagy Sándor nyomában című monográfiái. A hadjárat ostromairól írt elemző tanulmányt John Keegan A parancsnoklás álarca című könyvében, és magáról a Hüdaszpész folyónál zajló csatát többen is elemezték: John Warry A klasszikus világ hadművészete című monográfiájában Kelly DeVries Az ókor nagy csatái és Robin Lane Fox A hadviselés művészete című többszerzős könyvekben.

India III. Alexandrosz idején
India földrajzi helyzetét ismerve megérthetjük a makedón hadjárat irányát. Az indiai félsziget felé csak az északnyugati hegységek hágóin keresztül lehet eljutni, a Himalája lábánál, ahol a klíma is enyhébb, a lehulló csapadék pedig termékennyé teszik a földeket. Ezért az évszázadok során ezen a területen számtalan nép vándorolt át. Ez, a mai Pakisztán területét, az Indus- és mellékfolyói forrásvidékét Pandzsábnak hívták. A jó termőfölddel rendelkező területen fokozatosan kialakultak a városok, amelyek aztán a Kr.e. 4. századra egy-egy kis fejedelemség központjai lettek. Ezek többnyire a korábbi törzsek, vagy törzsszövetségek szálláshelye körül jöttek létre, ahol jellemzően egy-egy uralkodó vezette a régiót, általában egy nagyobb városból. Pandzsábban az egyik legfontosabb város Taxila lett, amely egyben a királyság neve is volt.
Számos részlet és az időrend nem ismert az akkori Észak-India történetéről. Az Alexandrosz hadjárata előtti időszakról kevés az írott forrás. Ekkoriban erősödött meg a Gangesztől délre a Magadha Királyság, amely jelentősége miatt inkább került a források figyelmébe. Ismeretes viszont, hogy Pandzsáb időről-időre a Perzsa Birodalom uralma alatt állt, indiai harcosok pedig még I. Dareiosz és I. Xerxész Hellász elleni hadjáratában is harcoltak. Valószínűsíthető, hogy indiaiak harcoltak Gaugamélánál is a perzsa király seregében, és szinte biztosan indiaiak voltak azok a harci elefántok is, amelyeket Dareiosz az ütközetben felsorakoztatott.
bosworth_pandzsab.jpgPandzsáb, az indiai hadjárat helyszíne (A kép forrása: A. B. Bosworth Nagy Sándor: A hódító és Birodalma)

Az Indiai hadjárat előzményei
Nem ismert teljesen, hogy Alexandrosz az indiai hadjárattal milyen célokat kívánt elérni. Lehetséges, hogy a perzsa birodalom határáig akart csak eljutni, ugyanakkor a perzsa fennhatóság a mai Pakisztán és India területén csak névleges volt. Indiáról akkoriban a görögség keveset tudott. Alexandrosznál már Szogdiában több indiai fejedelem tiszteletét tette, hogy megnyerje magának a makedón királyt saját fejedelemsége megerősítése érdekében. Kezdetben a legtekintélyesebb fejedelem, Taxila nyerte meg a király szövetségét, akinek területei az Indus és a Hüdaszpész folyó közötti területen feküdtek. Alexandrosz úgy vélte, Taxila birtokai közelében fekszik a Déli óceán, ezért is tekintett az első időszakban jelentős szövetségesként az indiai fejedelemre. Tehát nem kizárt, hogy a makedón király az indiai hadjáratra felfedezőexpedícióként tekintett annak érdekében, hogy a déli óceán elérésével tengeri úton jusson vissza Hellász felé.

Alexandrosz hadserege a hadjárat kezdetén
Amikor 327-ben megindult az indiai hadjárat, a makedón sereg jelentősen átalakult a Kr.e. 334-es expedíciós haderőhöz képest. Ekkor már jelentős a száma a keleti népekből toborzott csapatoknak. A hadsereg magját alkotó görög és makedónok soraiban egyre több volt a már kiszolgált katona, és közöttük nagy számban voltak azok is, akik a hosszúra nyúlt háborús időszak miatt elégedetlenné váltak a hadjáratok további folytatása miatt.
A makedón hadsereg változásairól alapos összefoglaló olvasható A. B. Bosworth monográfiájában. Alexandrosz seregét a meghódított népekből toborozott segédcsapatok jelentősen megduzzasztották, így Indiába már egy jelentős haderő indult meg. Az indiai hadjárat idejéből ismeretes egy korábban nem létező, hetedik falanx csapattest – korábban hat volt. Lehetséges, hogy az egyik egység az erősítések révén megduzzadt a többihez képest, így két parancsnok alá rendelték. De ez csupán feltételezés.
A lovasságnál a korábi ilé-ket két lochos-ra osztották, és az új vezetőik nem területi elv szerint, hanem érdemeik alapján lettek kinevezve. Ez volt az első lépés olyan parancsnoki kar létrejötte felé, amelynél már nincs kötelék a tisztek és a közkatonák között. 330 után kialakul egy új lovasalakzat, a hipparchia. Innentől ez a kizárólagos lovasegység elnevezés. Az ilék alegységekké váltak a hipparchián belül. Az indiai hadjárat alatt végig nyolc hipparchia szolgált a seregben. Teljesen eltűnt a prodromoi (eredetileg trák) lovasság. Az eddigi thesszáliai és trák lovasság, amely a szarisszophorosz lovasság részeként harcolt, ekkorra összeolvadt a Társlovassággal. Ugyanakkor az lehetséges, hogy minden hipparchia rendelkezett egy szarisszophorosz egységgel, amely növelte volna az egység rugalmasságát. Az átszervezésnek magyarázata lehet Philótasz, a korábbi lovassági parancsok kivégzése, amely után a lovasság megosztva került Kleitosz és Héphaisztión parancsnoksága alá.
Nem változott azonban a hüpaszisztészek és a falanxegységek szervezete. A hüpaszpisztészekre kialakult egy új elnevezés is az indiai hadjárat előtt: argyraspydes (ezüstpajzsúak). Alexandrosz uralkodása alatt végig a legtapasztaltabb harci egységet, az elitgyalogságot jelentették. Sorai a veteránokból álltak, így időnként a falanxegységekből töltötték fel, hogy számuk állandóan fennmaradjon. Ez csupán a 324-ben történt leszerelés idején változott, amikor Alexandrosz hazaküldött 10 000 veteránt. Ekkor seregében már csak egy kis makedón mag szolgált. A falanx- és a hüpaszpisztész egységeket egyre több perzsával töltötték fel. Ezáltal ezeknek az egységeknek csökkent a harci értéke, ami magyarázatot ad arra, hogy az Alexandrosz halála utáni háborúk során ezek az egységek miért adták meg magukat hamar a makedón lovassággal szemben.
idaspe.jpg330-ban a görög szövetség katonáit Ekbatanában elbocsátották. Egyedül a thesszáliai lovasság szolgált még egy évig, majd az Óxosznál őket is hazaküldték. Ezt követően a makedón erők mellett még nagyobb európai létszám a zsoldosok és a kiegészítő egységek soraiban volt. Egyre nagyobb számban vettek részt keleti egységek is a hadjáratban. A folyamat valamikor 330 végétől kezdődhetett. Ekkortól egy új, dárdával harcoló lovassági egység is feltűnt, nem világos azonban, hogy perzsa vagy európai eredetű lovasságról van-e szó. Bosworth megállapítása szerint a már Indiában nem említett paiónokat ebbe az új dárdás-lovasságba olvasztották be. Az első adat, amikor megemlítik, hogy keleti csapatokat alkalmaztak, 328-327 telén a szogdiai hadjárat idejére datálható. Ezután ezek a keleti lovasok együtt harcoltak a makedón lovassággal Indiában. A hüdaszpészi csatában Arachósiából, Parapamisadaiból, Baktriából és Szogdiából érkező lovasok is harcoltak. Amikor indiai lovasok is csatlakoznak a sereghez, állítólag a lovasság száma a 120 000 főt tett ki. A keleti lovasok még önálló nemzeti egységekben szolgáltak, kivételt csak a daha lovasok képeztek, akiket a makedón egységek mellé osztottak be. Amikor a források megemlítik a veteránok elbocsátását Ópisznál, említik, hogy keleti csapatok még a Társlovasságba is bekerültek. Négy hipparchia állt keleti csapatokból és volt egy irániakból és makedónokból vegyesen. Az utóbbi vegyes összetételű egység azonban kivételt jelent, nem volt jellemző, hogy a két nemzetet összeolvasszák. Alexandrosz inkább párhuzamos alakulatokat szervezett.
A keleti gyalogságról egyértelműbbek az adatok. 327-ben, a Baktriai hadjárat befejésekor Alexandrosz parancsot ad 30 000 helyi besorozására és makedón falanx mintára való kiképzésére. 324-ben vált bevethetővé ez az alakulat, és a terv szerint a következő hadjáratokban ezekre a gyalogosokra támaszkodott volna a király, amíg nem érkezik újabb, jelentős erősítés Makedóniából.

Az indiai erők
Kevesen írtak azokról az indiai harcosokól, akik a makedón hadsereggel szembe kerültek. A legtöbb szakirodalom az indiai harci elefántokról ad leírást, akiknek kiemelt szerepe volt, bár a makedónok már tudták, hogyan harcoljanak ellenük. Korábban ugyanis, Gaugamélánál is vetettek be a perzsák ilyen állatokat. Más elefántokkal szemben, az indiai harci elefántok jól idomíthatóak voltak és nagy agyarral rendelkeztek ahhoz, hogy harcieszközként használhassák őket. Magasságuk 3,5 méter is lehetett, súlyuk az 5 tonnát is elérhette. Megjelenésük és szaguk a lovakat meg tudta ijeszteni, így harci helyzetekben akár hatástalaníthatták is az ellenséges lovasságot. Testüket ökör- vagy bivalybőr védte, hátukon íjjal- vagy hajítódárdával harcolókat szállított.
A hüdaszpésznél harcolók jellemzően bambuszlándzsákat hajítottak a makedónokra. Az íjászok egy hosszú, kb. 1,8 m hosszú íjat használtak, ami miatt a nyíl is legalább 1 méter hosszú volt. Az indiak a közelharcban egy hosszabb kardot, egy pallos szerű, széles pengéjű fegyvert használtak. A pajzs bőrből készült.
john_warry_indiai_harcosok.jpgnicksecunda-john_warry_harcielefant.jpgIndiai gyalogság, íjász és a harci elefántok (A kép forrása: John Warry: A klasszikus világ hadművészete; Nick Sekunda-John Warry: Alexander The Great - His Armies and Campaigns 334-323 BC )

A hadjárat menete a Hüdaszpész-folyóig

Alexandrosz legkésőbb 328 körül kezdte megtenni az előkészületeket, hogy Baktriából tovább vonuljon az Indus völgyébe. 327 nyarán indult meg az expedíciós sereg India felé, de a hadjárat nagy része földrajzilag a mai Pakisztán területén zajlott. Nehéz megállapítani a hadjáratban részt vevő sereg nagyságát. Michael Wood a makedón sereg ekkori nagyságát 80 000 fősre számolja, ezen kívül pedig óriási számban követte ezt a hadsereget az ellátókaraván, ostromfelszerelés, harci elefántok és tudósok, akik követték a makedónokat. A hadjáratra összegyűjtött sereg tíz napig menetelt a Hindukus hágóin, majd átvonult a Kabul völgyén, hogy az Indus síkságáig eljusson. A sereg két részre osztva menetelt. A Héphaisztión és Perdikkasz vezette makedón csapatok körülbelül fele és a zsoldos egységek az Indiába vezető útvonalon haladtak és biztosították azt. Alexandrosz a hüpaszpisztészeket, az agriánokat és az újonnan szervezett felső-makedón aszthetairoszokat vezette a Badzsaur és Swat hegyvidékére, hogy ott törjék le az esetleges ellenálló népeket.
A hadjárat egész menetére jellemző volt a makedónok kegyetlen eljárása az ellenálókkal, vagy bárkivel, akire ellenállóként tekintettek. Ezért gyakoriak voltak a mészárlások és a tömeges rabszolgaságba vetések. A makedón király minél gyorsabban igyekezett haladni, ennek elérésére pedig a legbrutálisabb módszereket is hajlandó volt alkalmazni. Ennek következtében a lakosság inkább a hegyekbe menekült, vagy jelentősebb erődök falai mögé szorultak. A Choés folyónál az első erősséget a makedónok rohammal vették be, a túlélő védőket lemészárolták a helyet lerombolták. Ezekben a harcokban Alexandrosz eltalálta egy nyílvessző a vállán. A kegyetlenség hírére a szomszédos Andaka város harc nélkül megadta magát. Krateroszt bízták meg az újonnan elfoglalt terület igazgatásának megszervezésével. Ez egyben azt is jelentette, hogy Kraterosz a gyalogság válogatott osztagaival pusztította el a környező falvakat, ha a helyiek ellenálltak. Az ellenállás pedig gyakorta felütötte a fejét. A hegyes terület, amely tele volt barlangokkal, alkalmas volt újabb ellenálló csoportok megszervezésére.
Az Alsó-Swat völgyében az asszakénoszok királysága jelentős sereggel rendelkezett, belátva azonban, hogy a makedón sereggel nem vehetik fel nyíltan a harcot, erődjeikbe húzódtak vissza. Egyik legjelentősebb erődjük a Katgala-hágó környékén álló Masszaga erődje volt, amelyet 7000 indiai zsoldos védett. Alexandrosz erre az erődre fókuszált. A makedón sereg ostromgépeket vonultatott fel, és négy napig folyamatosan lőtték a kőből és vályogból épült falait. Az erőd parancsoka az egyik lövedék áldozata lett, s halála után a védők készek voltak tárgyalni a megadásról, cserébe az életükért. A makedón király ezt elfogadta, de elvárta a védőktől, hogy csatlakozzanak a seregéhez. A védők elvonultak az erődből és egy helyi dombon táboroztak. Ezt a tábort aztán a makedón sereg bekerítette és a védőket egytől-egyig lemészárolták. A körülmények nem ismertek, talán Alexandrosz az elvonulásukat elszökésnek értette, de az is lehet, hogy egyszerűen szavát megszegve továbbra is élt az eddigi módszerrel, tudatosítva mindenkivel szemben, mi vár arra, aki neki ellenáll.

Aornosz ostroma
Az egyre kegyetlenebb hadjárat következtében egyre elszántabbá vált az ellenállás. Amikor a helyiek Aornoszba, egy erődített fennsíkra menekültek, Alexandrosz követte őket. Az itteni erősséget sziklafalak védték, és a helyi források biztosították a védőknek, hogy hosszabb ideig is ki tudjanak tartani. A legenda szerint a helyet Heraklész sem tudta bevenni, ez pedig Alexandrosznak elegendő motiváció jelentett, hogy felülmúlja mitikus elődjét.
A mai napig az ostrom kapcsán Stein Aurél kutatásaira támaszkodik a történettudomány. 1926-ban a Pir-szár magaslatot jelölte meg az egykori Aornosz erőd helyszínéül. Azóta sem javasolt senki más helyszínt, részben mert nehéz a hegyes területen ásatásokat végezni. Kraterosz az erődhöz legközelebb lévő városban gyűjtött elegendő gabonát a hosszú ostromra felkészülve. Alexandrosz Ptolemaioszt bízta meg az előcsapat vezetésére, amely agrianokból, könnyűgyalogosokból, és a testőrség válogatott embereiből állt, és a magaslat felderítése lett a feladatuk. Az ókori források szerint a makedónoknak az asszakénosz törzsből érkező férfiak mutatták meg az utat az erőd felé, így azt a sziklás részt is, ahonnan könnyen megközelíthették az erődöt. 
Ptolemaiosz egy ponton az asszakénoszok iránymutatása nélkül haladt tovább, mert nem bízott a helyiekben. Az erőd közelében fekvő, de magasabb ponton álló ún. nyerget először az agrián gyalogosok bevették, itt a makedón parancsnok ideiglenes táborhelyet építtetett árkokkal és cölöpkerítéssel. Ezután tűzjellel adta Alexandrosz tudtára, hogy sikeresen feljutott. Hamarosan kiderült, az asszakénoszok valóban a makedónok ellen fordultak. Egy éjszaka megtámadták a tábort, amely kemény harcok árán védekezett. A helyi törzsnek aztán végül vissza kellett vonulnia, másnap pedig megérkezett Alexandrosz a főerőkkel, hogy támadásba lendüljön az erőd elfoglalására. Ezután már az előretolt helyőrség nem volt veszélyben, és egyesült a főerőkkel, megkezdődött Aornosz ostroma. A felszállított hajítógépek folyamatos tűz alá vették az erődöt. Alexandrosz parancsot adott egy fából készült, 500 méter távolságú és 30 méter széles ostromrámpa építésére, hogy onnan lehessen lőni Aornosz belsejét. Végül egy közeli dombot is elfoglaltak a makedónok a védőktől, amivel az indiaiak helyzete még veszélyesebbé vált.
Négy napos sáncépítés és az ostromgépek tüze miatt a védők megpróbáltak az éj leple alatt elmenekülni. A makedónok azonban időben megtudták ezt a tervet, és az erődből kimenekülő védőket Alexandrosz erői megsemmisítették. Az erőd makedón kézre került, méghozzá csekély veszteséggel. Aornosz stratégiai szempontból nem volt jelentős győzelem, csupán különleges taktikai megoldásai miatt emlékeztek meg róla a makedón királyt méltató krónikások.
Ezt követően már nem állt ellenálló erő a makedónok útjában. Héphaisztión és Perdikkasz tovább haladt a Kóphén völgy felé. Héphaisztión erőivel elérte az Indust, 326 tavaszán pedig Alexandrosz a fősereggel beérte. A Kóphén-völgy pacifikálása ezzel teljesült, de csupán egyenlőre. Egy év múlva az asszakénoszok újra fellázadtak a makedón satrapa ellen.

Csata a Hüdaszpész folyónál
A sereg valószínűleg Ohind közelében kelt át az Induson, amelyen Héphaisztión veretett hidat, mire Alexandrosz megérkezett a fősereggel. A helyi fejedelem már korábban megegyezett Alexandrosszal, aki segédcsapatokkal, 30 elefánttal és élelemmel látta el a makedón sereget. Cserébe megtarthatta fejedelemségét, sőt, később további birtokokat kapott jutalmul. A makedón király gond nélkül eljutott Taxila városába, amely Arrianosz szerint a legnagyobb város volt az Indus és Hüdaszpész folyók között. A fejedelem nagy ünnepséggel és ajándékok átadásával fogadta a makedón királyt.
Alexandrosz elvárta a közeli fejedelmek behódolását. Egyikük, Paurava, vagy ahogy a görög leírásokban nevezik, Pórosz ezt megtagadta, aki jelentős terület felett gyakorolta hatalmát: Hüdaszpész és az Akeszinész folyók közötti terület ura volt, jelentős sereggel a kezében, köztük harci elefántokkal, mint az legütőképesebb egységekkel. Erői azonban harci értékben és létszámban sem vehették fel a versenyt Alexandrosz erőivel. Ezért elsősorban távol akarta tartani a makedón betörést a területén, ehhez pedig a Hüdaszpészt igyekezett használni, mint védelmi vonalat. Azt remélte, egy esetleges átkelést meg tud akadályozni, illetve bízott abban, hogy a közeledő monszun erre nem is fog lehetőséget adni a hódítóknak. Alexandrosz éppen ezért, szinte azonnal megindította seregét a folyó felé, hogy még az áradási idő – június vége fele - előtt átjusson a folyón. A Nagy Sós-hegységen való átkelést követően érte el a Hüdaszpészt, Stein Aurél megállapítása szerint Haran Pur közelében.
Pontosan nem ismert, a folyó melyik részén történt meg a csata. Az azóta eltelt időszakban a folyó többször változtatta meg a medrét. A viszonyítási pont lehet, ha sikerül feltárni a csata közelében épített Nikaiát és Bukephalát. A folyónál több kis sziget volt, ezek megkönnyítették az átkelést.
hudaszpesz1_nagycsataksor1.jpgAz átkelés a Hüdaszpész folyónál (A kép forrása: Nagy Csaták. Duna International, 2011.)

Pórosz fő taktikája az lehetett, hogy vagy megakadályozza a makedónok folyón való átkelését, vagy az átkelés során támadja meg őket, amikor a legsebezhetőbbek. Ehhez jól láthatóan sorakoztatta fel a harci elefántokat. A seregek méretéről eltérő adatokat közölnek a források. Arrianosz szerint Pórosz 4000 fős lovassággal, 30 000 gyalogsággal, 300 harci szekérrel és 200 elefánttal rendelkezett. A többi forrás ennél kisebb méretűre becsüli az indiai sereget. Vele szemben Alexandrosz serege 60-80 000 főt tett ki, de ebből csak körülbelül 15 000 fő lehetett a makedón. Ehhez csatlakozott nagy számú görög, perzsa, más keleti nép és később indai zsoldos is. Ez utóbbiak a behódolt fejedelmek erőiből álltak.
Alexandrosz még előtte szétszedette az Induson használt hidat, hogy az átszállítsák a Hüdaszépszhoz. Taxila ezalatt élelmet halmozott fel a makedón seregnek, illetve a makedón csapatok elterelő hadműveleteket hajtottak végre, hogy Pórosz erőit megzavarják. Emiatt Pórosz serege folyamatosan fel-alá járt, hogy megakadályozzon mindenfajta átkelési kísérletet a folyón.
Amikor Alexandrosz erői felfedeztek egy, a Nagy-Sós hegység lábánál lévő folyószakaszt, amit sűrű erdő borított, a király úgy döntött, ott hajtja végre az átkelést. Ezen a szakaszon ráadásul egy sziget is elrejtette hajói többségét. Az eredeti táborban 8 000 gyalogos és 3 000 lovas maradt hátra elterelésként, Kraterosz vezetésével, amíg Meleagrosz, Attalosz és Gorgiasz parancsoksága alatt a zsoldoscsapatok szétszóródtak a folyó mentén, szintén figyelem eltérés céljából. Alexandrosz a főerőket egy átkelési ponton összpontosította. Ez az erő Arrianosz szerint a hipparchiák felét, baktrikai és szaka lovasokat, a hüpaszpisztészeket és két falanx zászlóaljat foglalt magában, összesen 6000 gyalogosra és 5000 lovasra becsülve ezt az erőt. Pórosz serege kisebb volt, mit Dareioszé Gaugamélánál, így Alexandrosznak elegendő volt kisebb erővel belevágni az átkelésbe.
Az átkelést tavaszi zivatar is segítette, így az elfedte azt az ellenség felderítésétől. A sereg csónakokat és bőrtutajokat használva hajnalra átkelt, amit Pórosz erői már csak későn fedeztek fel. Alexandrosz a lovassággal és a szaka lovas íjászok fedezetében nyomult előre, hogy gyalogsága biztonságban felsorakozhasson.
Először az ellenük induló 2000 indiai lovassal és 120 harci szekérrel csaptak össze, amelyet Pórosz fia vezetett. Ezt, gyengébb erő lévén, a makedónok gyorsan megfutamították, illetve a harci szekereket a zivatar lelassította a nedves föld miatt.
robinlanefox_hudaszpesz2.jpgA csata menete (A kép forrása: Andrew Roberts szerk.: A hadviselés művészete)

Amikor Pórosz realizálta, hogy Alexandrosz a főerőivel kelt át a folyón, maga indult meg a makedón sereg ellen. Kraterosz átkelése ellen csak egy kisebb haderőt hagyott hátra. Erőit egy tiszta, homokos síkon állította fel. A centrumban harci elefántjai és a gyalogság állt, a szárnyakon a még megmaradt lovasság és harci szekerek. Az ezzel szemben felálló makedón sereg derékhadában állt a gyalogság, a balszárnyon két hipparchiás egység Koinos vezetésével, Alexandrosz pedig a jobbszárnyon a lovassággal. A csata kezdetén Alexandrosz rátámadt az indiai balszárnyon az ellenséges lovasságra, amely nemsokára meghátrált, hiába vonult oda az indiai lovasság jobbszárnya is. Végül a makedón király ide helyezte a harcok súlypontját. Az indiai lovasság végül a két szárny támadásának szorításába került, emiatt végül miatt az indiai gyalogság soraiban keresett menedéket. Ezáltal azonban hamar zűrzavar támadt az indiai seregben. Ezt követően Koinosz parancsot kapott, hogy az indiai balszárny lovasságát támadja hátba.
Közben Pórosz megindította gyalogságát a makedón erőkkel szemben. A kialakult harc során a makedón gyalogság, támaszkodva az íjászokra, eredményesen fogta fel az indiai gyalogság és az elefántok támadását. A korábbi harci tapasztalatok felkészítették a makedónokat a harci elefántokkal vívott harcra. A szariszafal hatékonyan hatástalanította az állatokat. Az elefántok hátán álló vezetőket is le tudták taszítani a hosszú lándzsákkal, a megriadt állatok végül pedig saját soraikban is pusztítást végeztek. Míg a makedón gyalogság nyomult előre, a lovasság kerítette be az indiai erőket. Csupán egy kisebb indiai seregtest tudott elmenekülni. Pórosz a végsőkig kitartott, csupán akkor adta meg magát, amikor körülötte alig maradt élő harcos. A már menekülő ellenséget Kraterosz átkelő csapatai üldözték tovább.
A csata nem lehetett nagyszabású, de az utókor számára mégis eltúlozták a sereg és az indiai veszteségek számát. A források nem megbízhatóak a veszteségek leírásakor. Arrianosz leírása szerint 20 000 indiai gyalogos és 3 000 lovas esett el, Diodórosz 12 000 halottról és 9000 hadifogolyról és 80 megölt elefántról ír. A makedónok vesztesége 1200 fő és 1000 sebesült lehetett.
A hüdaszpészi csata leginkább taktikai oldalról jelent értékes tanulságokat. Alexandrosz lovassága ebben a csatában létszámban és harci erőben is felülmúlhatta az indiai lovasságét. A csatát alapos felderítés előzte meg, ennek köszönhetően Alexandrosz megfelelő helyen kelt át a folyón, miközben sikeresen csalta el az ellenség figyelmét. A harcok oroszlánrészét a lovasság viselte, itt is leginkább ez a fegyvernem harcolta ki a döntést. A seregek erőviszonyait tekintve az indiai sereg mindenképp hátrányból indult, hiába harci szekereiknek és az elefántoknak. A gyalogságuk és lovasságuk harci értéke elmaradt makedón ellenfeleikével szemben, amely aztán döntő elemet jelentett a csatában. A legütőképesebb indiai erőt, a harci elefántokat a korábbi tapasztalatoknak köszönhetően tudta a makedón falanx hatástalanítani – de biztosan jelentős veszteségek árán. Alexandrosz koncentrált támadást indított az indiai balszárny ellen, amelynek következtében a csata kimenetele hamar döntésre jutott. Végig kezdeményezett a csatában, Pórosz csak ezt követően tette meg a védelmi lépéseket ellenfelével szemben.

Menetelés és visszafordulás
Póroszt Alexandrosz meghagyta királysága élén, de vazallusának kellett maradnia, ugyanakkor a későbbi hódítások leginkább az ő királyságának kedveztek. Tovább haladva Alexandrosz északkelet felé haladt, később ezek a területek is Pórosz királyságához kerültek. A makedón király a harcok során határozta el, hogy birodalmának határát kiterjeszti oda, ahol az Indus a déli óceánba ömlik. Michael Wood viszont azon az állásponton van, hogy Alexandrosz a Hüdaszpészen túl nem kívánt tovább menni. Ő csupán a Perzsa Birodalom keleti határáig kívánt előre nyomulni, amely az idők során mindig változott: volt, hogy ezt a határt az Indusnál, a Hüdaszpésznél, vagy a Beasznál húzták meg.
Június végén a sereg újra elindult. Az indiai segédcsapatokkal Alexandrosz serege ekkor 120 000 fősre duzzadt. A továbbhaladást minden esetben nehezítették a folyók, ahol a Koinosz vezette mérnökcsapatnak újra kellett építenie a szétszerelhető hajóhidat. Újabb felkelő népekkel kerültek szembe a makedónok, ezért Alexandrosz kelet felé haladt, ekkor azonban beköszöntött a monszun időszak. Ez szeptember közepéig nem enyhült, majd csak ezt követően tudtak tovább haladni. Ezt követően az újonnan elfoglalt terület semlegesítésére a makedón király Héphaisztiónt hagyta hátra, amíg ő a seregében tovább haladt Szangala városa felé, ahol újabb indiai népcsoport ellenállását igyekezett megtörni. Szangala ostrom alá került, amit csak azt követően tudtak bevenni a makedónok, hogy Pórosz is megérkezett megmaradt seregével. Szangalát végül lerombolták, a területét pedig egy szomszédos, behódoló népnek adták.
Alexandrosz tovább haladt a Hüpaszpisz folyóig, amelyen át is tervezett kelni, hogy a part túloldalán élő népeket is behódoltassa. A makedón sereg azonban itt megállt. Ebben az időben lehetett a nyári napforduló, fullasztó pára és a monszunesők miatt felduzzadó folyók nehezítették meg a menetelő sereg útját. Az állandóan esős idő elsősorban a makedón katonákat viselte meg, és az állandó menetelés miatt egy ponton a sereg megállt, és a király parancsa ellenére sem volt hajlandó tovább haladni. A seregben lévő elégedetlenség most nyílt szembeállássá fajult a közkatonák és a király között. Alexandrosz gyűlésre hívta a parancsnokokat, amelyen Koinosz lovassági parancsnok képviselve a közkatonákat nyíltan megmondta a királynak, hogy nem hajlandóak tovább menni. A király emiatt sértődötten bevonult a sátrába és három napig nem történt változás. Végül, az átkelést megelőző hagyományos áldozattétel kedvezőtlen előjeleire hivatkozva jelentette ki a makedón király, hogy lemond a további tovább haladásról. Ettől fogva azonban sosem javult meg a viszony a király és a veterán beosztottjai között. Koinosz néhány nap múlva egy betegségben meghalt, ez azonban spekulációk témáját is képezte, hogy nem lett-e gyilkosság áldozata, ami miatt nyíltan szembe fordult a király akaratával. Kraterosz pedig a továbbiakban csak távoli területeken kapott feladatokat.
Alexandrosz ezt követően megkezdte a visszaút megszervezését. Úgy tervezte, dél felé fordul, hogy az óceánon keresztül folytassa a visszautat. Az eddig meghódított területet a Hüpaszpisz -folyóig Pórosz kapta meg, a makedón király pedig visszavonult a Hüdaszpész-folyó területére. Itt parancsot adott egy flotta építésére. Bázisnak az újonnan alapított Nikaia és Bukephala városát használta. Az új flotta parancsnokának Nearkhoszt nevezte ki, aki vegyes méretű hajók felett parancsnokolt. A hajók leginkább folyami szállításra alkalmatos vízieszközöket jelentettek, leginkább az emberek, lovak és áruk szállítására, tengeri harcra nem voltak alkalmasak. Számukat Nearkhosz emlékirataiban 800, Ptolemaiosz sajátjában pedig 2000-re teszi. A folyók sodrása és a kiszámíthatatlan időjárás – bár a monszun már véget ért – sokszor okoztak kárt a flottában. Több hajó is megsemmisült, emberéleteket is követelve. Az újjáépítések alatt Alexandrosz dél felé haladva igyekezett kiterjeszteni uralmát a helyi törzsekre, a malloszokra. A Hüdraótész és az Akeszinész összefolyásánál kezdődött ennek a népnek a szállásterülete. Nearkhosz a flottával a Hüdraótész folyása mentén hajózott, őt követte a nyugati parton Kraterosz és Felső-India satrapája, Philipposz egy hadoszloppal. A keleti parton pedig Héphaisztión és Ptolemaiosz haladt két seregtesttel. A fősereg Alexandrosz élén haladt, amely ekkor hüpaszpisztészekből, egy falanx zászlóaljból, könnyűgyalogságból, a Társlovasság feléből és a daha lovasíjászokból állt.

Multan ostroma és távozás Indiából
A folyó mentén a menekülő népességre ellenségként tekintettek, ezért az öldöklés a sereg útján folytonos volt. A lakosság a városokba menekült, amelyet nagyrészt a makedónok rohammal bevettek. A legnagyobb város, Multan ostroma folyamán a makedón sereg motiválatlansága újra kiütközött. A város falait hamar bevették, de a fellegvár makacsul ellenállt. A számtalan várostrom kiábrándulttá tehette a katonákat, ezért az ostrom itt megtorpant. Talán Alexandrosz türelmetlensége okán döntött úgy, hogy személyesen mutat példát, és maga indított rohamot a fellegvár ellen. Felmászott a falakon, de mire a fal tetejére ért, a rohamlétra eltölt és csupán néhány társával maradt az ellenség gyűrűjében. Itt egy nyílvessző áthatolt a vértjén és belefúródott a jobb mellkasába. Néhány pajzshordozó védelmezte, amíg a hüpaszpisztészek újra el nem érték a falakat és ki nem mentették a királyt. A makedónok dühükben mindenkivel végeztek a városban.
A súlyos sebesülést szerzett király híre gyorsan terjedt a seregben. Alexandrosz sebesülését ellátták, de kis híja volt, hogy nem halt meg. Időbe telt az is, míg hajóra rakták. A táborba való visszaérkezésekor ragaszkodott hozzá, hogy lóra üljön és így mutassa meg magát a katonáinak. A gyógyulása azonban hosszú időt vett igénybe. Ez alatt megtörtént helyi lakosság behódoltatása, illetve rendbe hozták a flottát. A sereg következő úticélja az Indus elérése lett.
A déli út során továbbra is voltak ellenállások. Muszikanosz király kezdetben behódolt a makedón királynak, utólag azonban, mikor a sereg távozott, fellázadt. Emiatt a sereg visszafordult, Muszikanoszt pedig elfogták és kivégezték. Királyságának déli területén új lázadás robbant ki, amelyre Alexandrosz véres büntetőhadjárattal válaszolt. Egy forrás szerint 80 000 indiai halt meg az Indus alsófolyásánál. A véres megtorlások következtében az ellenállás csak erősödött. Emiatt a későbbiekben sem maradt tartós Indiában a makedón uralom.

A gedrósziai menetelés
bosworth_gedroszia.jpg(A kép forrása: A. B. Bosworth Nagy Sándor: A hódító és Birodalma)

Az Indus völgyének elérése időszakában (325 júniusa) engedte haza Alexandrosz a veteránok nagy részét, akik letöltötték szolgálatukat. Őket Kraterosz vezetésével engedte haza. Ez három falanxegységet, a harci elefántokat és a már szolgálatra nem egészséges lovasokat és gyalogosokat jelentette. Ennek a seregtestnek Arakhószián és Zarangaián keresztül kellett végig haladnia Karmaniáig, ahol újra egyesül a fősereggel. A fősereg és part menti hadoszlopok pedig a flottát kísérve haladtak tovább. Jellemző eset volt, hogy amikor a sereg elérte Patalát, a lakosság elmenekült, így alig maradt munkaerő, amely elláthatta volna a sereget. Alexandrosz ezért inkább sértetlenséget ígért, hogy a lakosság visszaszivárogjon a területre. A király úgy tervezte, a fősereggel a déli óceán mentén haladna végig a parton, miközben a flotta követné őket a vízen. A vonulás végcélja Babilón, az új birodalmi főváros lett. Alexandrosz igyekezett a leggyorsabb útvonalon visszatérni birodalma szívébe, hogy rendezze a hadjárata alatt, a birodalmában felgyülemlett problémákat. Először Kraterosz seregteste indult el a már említett útvonalon júniusban. Két hónappal később Alexandrosz indult meg az Indus deltájától, ahol megbízta Héphaisztiónt, hogy Patala városát erősítse meg és alakítson ki ott bázist a flotta és a szárazföldi sereg számára. Ez lett a visszaút kiindulópontja. Innen a part mentén haladt volna tovább, ahol két hónapos késéssel, októberben indult volna a flotta is, amit egy 1000 fős lovas és 8 000 fős seregtest segített a szárazföldön haladva, Leonnatosz parancsoksága alatt.
Kraterosz vonulása viszonylag esemény nélkül zajlott le, olyan területen, ahol a veteránok biztonságosan vonulhattak végig, egy termékeny területen. Az alapos előkészítést követően a szárazföldi sereg Alexandrosz vezetésével előbb elindult, mint a flotta. A seregből valószínűleg az indiai csapatok már távoztak, illetve már ettől a seregtől eltávoztak a görög zsoldosok és a keleti satrapiák csapatai, akik Kraterosz vezetésével indultak vissza a birodalom belsejébe. A sereg megbecsült létszáma 30 000 fő körül lehetett, amelyet ismeretlen számú kísérő tömeg követett. A haderő útja végig egy sivatagi pusztaságon át vezetett, ahol ezért időről-időre szükség volt kutak elérésére és élelemraktárak telepítésére mind a szárazföldi erők, mint a flotta számára. Nearkhosz beszámolója szerint mire Alexandrosz a serege elérte a Makránt, a Perzsa-öböl menti sivatagot, szerencsére a monszun miatt a legtermékenyebb időszakban kelt át a hadsereg. A szárazföld belseje felé hatoltak, hogy a part menti sávon ne éljék fel az élelmet, ahol a flotta később áthaladt. A hosszú menetelés azonban megviselte a sereget, az ellátmány hamar elfogyott. Az éhező sereg 60 napon keresztül vonult, mire elérték Karmania határát, ahol a már korábban behódolt satrapa, a hozzá küldött üzeneteknek megfelelően már ellátmánnyal várta az érkező makedónokat.
Nearkhosz hajóinak útvonala olyan területen haladt végig, amely korábban feltérképezetlen terület volt. A part mentén haladva sztyeppés, sivatagos területen haladt végig az útjuk. Hajói leginkább két-három evezősoros hajók voltak, amelyek könnyen kiköthettek homokos parton is. 325 októberében indult el a hajóhad Patalából, de az Indus torkolatát a kedvezőtlen szelek miatt jelentős késéssel érték el. A felhalmozott élelmiszertartalékok hamar elfogytak. Alexandrosz serege előbb indult el, ezért a part mentén kutakat és élelem raktárakat létesített a hajók számára, ezeket azonban a szárazföldi sereg távozása után a helyiek megsemmisítették. Az út utolsó szakaszában a hajóhad már jelentősen szűkölködött élelemben, így a helyi bennszülött népeket kényszerítették az élelmeik átadására. Végül 324 januárjában a flotta kikötött a Perzsa öbölben, Harmozeia közelében, Bosworth számításai szerint 1300 kilométert megtéve.
Nem ismertek az átkelés során szenvedett veszteségek. Valószínűsíthető, hogy a harcedzett katonák jobban elviselték a nélkülözést, mint a sereget követő népes embertömeg. Karmania elérésével azonban bőséges ellátmányhoz jutott az egész sereg, és kipihenhették az utat.

Az utolsó időszak
alexanderdeadth.jpgAlexandrosz serege és Nearkhosz flottája végül Karmaniában találkozott újra. Alexandrosz itt még további hadjáratok terveit dolgozta ki, de ezek végül csak tervek maradtak. Az év telén visszaindult – több kitérővel - Babilon felé. 324 őszén Alexandrosz Ekbatanában tartózkodott. Erre az időre esett Héphaisztión, az Alexandroszhoz legközelebb álló bajtárs halála. A király nehezen jutott túl barátja halálán. Részben ezért is vethette bele magát egy újabb hadjárat vezetésébe.
A Zagroszban élő kosaiosok ellen indult, akik a perzsa uralom alatt is viszonylag szabadon éltek, mert birtokolták az Ekbatana és Szúza közötti utat. Alexandrosz seregét több menetoszlopra osztotta, amelyek körbekerítették a kosaiosok erődjeit, majd megkezdődött ezek kiéheztetése. A stratégia hamar sikeressé vált, és a helyiek behódoltak. A király a terület semlegesítésére több katonai telepet is létesített. Ezekről a telepekről azonban a későbbieken nem hallani, így feltételezhetően a makedón uralom hosszú távon nem volt tartós.
Alexandrosz ezt követően tovább vonult Szúzába, ami alatt Nearkhoszt újabb felfedezőexpedícióra küldte, hogy a Karmaniától Szúzáig húzódó partvidéket feltérképezze. Ez lett volna az előkészítése az Arábia meghódítására vonatkozó céljainak. Szúzában ekkor már javában folyt az a 30 000 perzsa fiatal makedón harcmodor szerinti kiképzése, amelyre Alexandrosz adott parancsot még az indiai hadjárat kezdete előtt. Ez az új erő, az epigonoi lett volna a makedón sereg következő harci generációja, amelyet az arábiai hadjáratban tervezett volna bevetni a király. A seregben ekkorra az ázsiai etnikum többségbe került, a parancsnoki törzset azonban továbbra is a makedónok képezték.
Alexandrosz 324 őszén a Babilon felé tartó visszaúton megállt Ópiszban. Ekkor seregének 10 000 veteránját hazaküldte, a gesztus azonban a katonákkal újabb konfliktust szült. Hazajutásukat Kraterosz biztosította, akinek további parancs szerint Makedóniában kellett átvennie Antipatrosz helyét, akit Alexandrosz magához hívatott frissen toborzott sereg élén. A feltételezések szerint ennek oka, hogy Alexandrosz már távol akarta tudni a seregben népszerű Krateroszt, Antipatrosz pedig ekkorra kegyvesztett lett, és nem kívánta, hogy helytartóként kormányozza tovább Makedóniát. Számítások szerint ezután 15 000 makedón maradhatott a seregben Ázsiában.
Alexandrosz végül 323 tavaszán indult vissza Babilónba. Életének ezen utolsó időszakát a következő hadjáratok megtervezésével töltötte. Egy éjszaka azonban súlyos betegséget kapott és néhány nap múlva meghalt. Halálával birodalma is rövid időn belül felbomlott, amelyből egy-egy terület került hadvezéreihez.

Alexandrosz indiai hadjáratának hadművészeti tapasztalatai
Az indiai hadjárat megítélése több szempontból is nehéz. Az első problémát maga a hadjárat célja jelenti, amelyről csak találgatások vannak. Nem ismert, hogy Alexandrosz meddig is akart eljutni, de a hadjárat jellege is kérdéses, hogy India felfedező expedíciót vagy hódító hadjáratot jelentett-e. Michael Wood megállapítása szerint Alexandrosz csupán a Perzsa birodalom határáig kívánta újra kiterjeszteni birodalmát, amely korábban az Indusig terjedt. Ez azonban nem magyarázza meg, miért haladt az Induson túl egészen a Hüphaszisz-folyóig (a mai Beas). Talán ha hadserege ekkor nem áll meg, tovább haladt volna kelet felé.
Az indiai hadjáratban Alexandroszra jellemző volt a makacsság, a türelmetlenség és a személyes jelleg. Sok várost az első rohammal vett be és rendezett mészárlást a bevétel után, hogy megakadályozza az újabb felkeléseket. Ez azonban hosszú távon nem volt eredményes stratégia, ugyanis a király Indiából való távozását követően a makedón uralom nem maradt tartós Pandzsábban.
A számtalan folyón való átkelés nagy haditettként értékelhető, tekintve, hogy az indiai folyók jóval szélesebb és gyorsabb sodrásúak, mint amelyekkel korábban a makedónok találkoztak. Részben a hüdaszpészi csata sikerét is a jól megszervezett folyón való átkelés tette lehetővé.
Ahogy korábban is, az ostromoknál ekkor is jellemző maradt a hatékonyság, a gyors reakció és a kreatív megoldások alkalmazása, például Masszaga és Aornosz erődjeinek bevételénél. Továbbra is megmaradt a hadjáratot megelőző alapos előkészítése az ellátóvonalnak és annak biztosításának. Ez, a már korábban is professzionálisan működő ellátórendszer mégis kudarcot vallott, amikor Alexandrosz a déli óceánt mentén haladva vonult, keresztül a felfedezetlen Makrán sivatagon. A sivatagi átkelést ekkor az jellemezte, hogy rögtönzött megoldásokra kényszerült a makedón sereg és a flotta, hogy élelemhez- és vízhez jusson.
Alexandrosz hadjáratainak motivációjánál számos történész az Arrianosz által emlegetett „pothos” fogalmát veszik át, amely Alexandrosz esetében az ellenállhatatlan vágyakozást, a törekvést jelenti, hogy állandó jelleggel tovább akar haladni. Ez ugyanúgy a dicsőségvágyat, ahogy a felfedezés iránti vágyat és a mitikus hősökkel való versengést is jelentette a makedón király esetében. Az indiai hadjáratnál pedig ennek a jellemvonásának legfényesebb és legsötétebb oldalai is megmutatkoztak.

Berkes Márton

Nagy Sándor Belső-Ázsiai hadjáratai

borito-thelastdiadoch_tumblr_com.jpgMakedónok és szkíta harcosok összecsapása (A kép forrása: thelastdiadoch.tumblr.com)

A gaugamélánál aratott győzelmét követően, III. Alexandrosz folytatta a Perzsa Birodalom meghódítását. A birodalom keleti felének meghódítása azonban eltért a korábbi hadjáratok menetétől. Az itt harcoló helyi népek részben a perzsák, részben a perzsák ellen harcoló népekből állt, és leginkább a terep adottságait kihasználva folytattak nem hagyományos, modern fogalmaink szerint aszimmetrikus hadviselést a makedón hódítók ellen. A harci cselekmények a mai Irak, Irán, Afganisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán területén zajlottak. Az éghajlat, a földrajzi körülmények és az itt harcoló hadseregek összetétele is eltért a Földközi-tenger medencéjében lezajlott hadjárathoz képest. Ebben az írásomban III. Alexandrosz hadjáratának, a gaugamélai csatától az Indiai hadjárat kezdetéig lezajló harci események hadászati és harcászati sajátosságait igyekszem bemutatni, illetve az abból levonható katonai-hadtörténeti tanulságokat.

Ókori források és szakirodalom
Hasonlóan Alexandrosz korábbi hadjáratához, ebben az esetben is Arrianosz (Flavius Arrianus), Plutarkhosz, Curtius Rufus és Diodorus művei írtak Alexandrosz belső-ázsiai hadjáratairól. Ezen belül tudjuk, hogy Arrianosz leginkább Alexandrosz egyik hadvezérének, Ptolemaiosznak az emlékirataira támaszkodott. Curtius, Diodorus és Plutarkhosz eltérő forrásokra támaszkodtak, ezért az írásaikban több ugyan a pontatlanság, mégis számos helyen fontos információkat közölnek.
Ebben az írásomban is támaszkodhattam azokra az írásokra, amelyek segítettek megértenem Alexandrosz korábbi háborúit. A. B. Bosworth Nagy Sándor, A hódító és Birodalma, Kertész István Nagy Sándor a hódító és Michael Wood Nagy Sándor Nyomában című műveik jelentették számomra az elsődleges szakirodalmat. Belső-Ázsia ókori világának bemutatásában Vásáry István A régi Belső-Ázsia története című könyve volt a segítségemre, illetve jelentős eligazodást jelentett Harmatta János Nagy Sándor Transoxaniában (Antik Tanulmányok, 48 [1-2]. pp. 35-42.) című írása, ami a szkíták egyes megnevezéseiről segített eligazodni az antik forrásokban. A sztyeppei lovasnomád népek hadművészetéről írt közérthető összefoglalót John Keegan A hadviselés története című monográfiájában.

A Perzsa birodalom helyzete Gaugaméla után
okori_belso_azsia_invicta.jpgA Perzsa Birodalom belső-ázsiai satrapiái (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Dareiosz gaugamélai veresége a birodalom legtöbb alattvalója számára jelzésértékű volt. Azok a városok, amelyek menekülése után védtelenné váltak, megnyitották a kapuikat Alexandrosz előtt és behódoltak. Így sikerült harc nélkül elfoglalni Babilont, Szúzát, Perszepoliszt, majd Ekbatanát. A hadjárat ezen szakaszában a makedón király több gesztussal is jelezte, hogy innentől megváltozott a görögséggel való viszonya is. Eddig a korinthoszi szövetség sztratégoszaként, a görög szövetségeseivel és a nevükben tekintett a Perzsa birodalom megdöntésére, ezt követően azonban szakított ezzel a kötelékkel, és ennek jegyében küldte haza a szövetséges katonai egységeket anyaországukba. Ezt követően már végképp egyedül kívánta kormányozni újonnan megszerzett birodalmát. Politikájában hangsúlyosabbá vált a leigázott népekre való támaszkodás. Azok a korábbi satrapák, akik nem álltak ellen a makedón seregnek, Alexandrosz megtartotta tisztségében – bár egy makedón katonai parancsnokkal mindig osztozkodnia kellett hatalmán. Ezt részben tette azért, hogy a terület pacifikálása is gond nélkül megtörténjen. Másfelől ez ösztönözte a még ingatag satrapákat, hogy inkább Alexandroszt ismerjék el új királyuknak, így a menekülő Dareiosz egyre kevesebb lojális perzsa vezetőre számíthatott a harc további folytatásában.
Az elfoglalt területeken csak kisebb helyőrségek maradtak, amelyeknek a tovább vonuló sereg ellátását kellett biztosítania. Az elfoglalt nagyvárosok kincstárát Alexandrosz gyorsan le tudta foglalni, lovascsapatok odaküldésével. Ennek köszönhetően Alexandrosz a hadjárat későbbi időszakában a sereg ellátását, a katonák kifizetését, a veteránok letelepítését és persze a pacifikált hátországban zajló újabb toborzásokat tudta fedezni. Egyben hadjárata során elért, fontos stratégiai pontokon való bázisépítkezésekre is jutott elég forrás. Ezt, a városokból megszerzett hatalmas perzsa kincstárat végül Parmenion parancsoksága alá bízva küldte Ekbatanába.
Ugyanebbe a városba vonult vissza Dareiosz, közvetlenül a gaugamélai vereség után. Ekkor már csak egy maroknyi erő maradt hű hozzá: Besszosz lovassága, Nabarzanész, Artabazosz erői, illetve a megmaradt görög zsoldosok. A Média területén élő satrapák többsége már nem küldött a felhívására újabb csapatokat, reálisan felmérve, hogy Alexandrosszal szemben alulmaradnának. Dareiosz számára ezért csupán a további visszavonulás maradt opció. Dareiosz végül kiürítette Médiát, és északkelet felé vonult, a Kaszpi-kapun túli területekre.

Az átalakuló makedón sereg és a belső konfliktusok csírái
A perzsa birodalom keleti felén zajló harcok eltértek a korábbiaktól. Itt nem nagyobb csaták zajlottak nyílt csatatereken, hanem kisebb erők összecsapásai, rajtaütések és portyázások jellemezték a makedónok, és az ellenük harcoló helyi népek közötti harcokat. A görög szövetségesek Ekbatana után elhagyták Ázsiát, és a makedónok ugyan maradtak – sőt, az Antipatrosz által küldött jelentős erősítés is ekkor érte be Alexandrosz seregét – az eredeti haderő létszáma jelentősen csökkent. Ennek oka részben az elszenvedett veszteségek, vagy mert a makedón erők hátra maradtak, mint megszálló helyőrség a birodalom tartományaiban. Így elindult a makedón sereg átalakulása az által, ahogy a meghódított népek fiait is besorozták. A falanx egységeket ázsiai gyalogosokkal töltötték fel, illetve a királyi testőrségnek alakult egy új, gyalogos alakulata, akiket argüraszpidesz-eknek neveztek. Ugyanakkor ezeket az egységeket továbbra is makedón tisztek vezették.
A jellemzően nagy távolságok, és a kis csapatok között vívott harcok miatt, a Belső-Ázsiában lezajlott hadjáratokban a főszerepet a lovassági egységek játszották. Alexandrosz jelentős számú, a helyi népek könnyűlovasait csatlakoztatta seregéhez, de szervezetileg már nem a korábbi makedón lovasegységekbe, ilékbe tömörítette ezeket, hanem nagyobb létszámú hipparhákba. A korábbi makedón lovasegységek, a hetairoszok továbbra is az elitet képezték, de a többi besorozott, korábban a perzsa szolgálatban álló lovasegység is részt vett az itteni harcokban.
makedon_lovas_pinterest.jpgA perzsák bevonása a birodalmi politikába, és az elhúzódó hadjáratok is feszültség forrásai lettek Alexandrosz és hadvezérei, illetve közkatonái között. A belső ázsiai hadjárat alatt emiatt több konfliktus is kialakult. A közkatonák olykor hangot adtak az elhúzódó hadjáratokkal szembeni ellenérzéseiknek, ami ellen olykor a király hatásos beszéddel próbálta őket meggyőzni, néha pedig engedélyezte egy-egy helység kifosztását, hogy zsákmányhoz jussanak. Ez utóbbi gyakrabban történhetett meg, mint amennyiről a leírások beszámolnak. Curtius leginkább csak a legnevezetesebb eseteket írja le, így például Perszepolisz véres kifosztását (annak is politikai magyarázatot adva), illetve egy meg nem nevezett, görög közösség lakta városban a lakosság lemészárlását és a település kirablását.
Ebben az időben két összeesküvésről is beszámolnak a történetírók. Az elsőről Kr.e. 330-ban, amikor egy állítólagos király-elleni összeesküvéssel vádolták meg Philótas lovassági parancsnokot. A király óhajának megfelelően végül Philótast kivégezték, és apját, Parmeniont pedig merénylettel távolították el. A király elleni merénylettel kapcsolatban sok részlet nem tisztázott, de Alexandrosz hatalma számára előnyt jelentett Philótas és apjának eltávolítása, amely addig akár akadályozhatta is cselekvési szabadságát. A második összeesküvés, az ún. az apródok összeesküvése, amely a király meggyilkolását tűzte ki célul. A merénylet résztvevőit időben elfogták és kivégezték, de gyanúba keveredett a makedón király történetírója, Kalliszthenész is, akit szintén elfogtak. Életét vagy fogságban fejezte be, vagy szintén kivégezték.
A feszültségek tartós fennmaradására jellemző maradt az a 328 körül történt esett, amikor egy éjszakai italozás során Alexandrosz leszúrta Kleitoszt, lovassági parancsnokot, aki vitába szállt vele, szemére vetve a királynak, hogy túl gőgössé vált.

A makedónokkal szemben álló erők
A belső-ázsiai hadjárat során Alexandrosz serege több, egymással kapcsolatban nem álló népcsoporttal kellett harcolnia. A hadjárat első időszakában a makedónok még a menekülő Dareiosz oldalán harcoló perzsákkal, később a hegyvidéki területeken élő, ellenséges törzsekkel, majd az utolsó időszakban a birodalom határán élő szkíta lovasnomád népekkel, a szkítákkal álltak szemben. Az itt élő népcsoportok hadművészetéről kevés ismeretünk van, hiszen a történetírók leginkább Alexandrosz, vagy a hadvezérei szemszögéből számoltak be az eseményekről.
A Belső Ázsiában harcoló perzsák, akik a makedónok ellen küzdöttek, valószínűleg már a helyi népek soraiból kerültek ki, akik valamelyik satrapa védőseregének tagjaiból álltak. Ezek a seregek vegyes harci értékű egységeket jelenthettek, mivel a helyi adottságok befolyásolták az itt harcoló katonák harci tapasztalatait, taktikáját és a fegyverzetüket. A gyalogság könnyűfegyverzetű karddal és lándzsával, kezében fapajzzsal harcolt. Hasonló fegyverzete volt az íjászoknak is. A perzsa lovasság, amely többféle népcsoport harcosait alkotta, szintén sokféle típusú íjjal, lándzsával, hajítódárdával, vagy karddal harcolt. Az itteni harcokban jól ki lehetett használni, hogy alkalmas volt a terep a rajtaütésekre és szétszórt, zaklató harcot is jól lehetett folytatni.
szkita_lovasijaszok_pinterest.jpgSzkíta lovasíjászok harc közben (A kép forrása: Pinterest)

A nomád gazdaság egyoldalúsága miatt adódott, hogy a portyázások gyakoriak voltak. A nomád népek állandóan háborúskodtak, hiszen ez kényszerből fakadt. A gazdasági kényszeren kívül a nomád társadalom szerkezete és elvei is ebbe a katonai irányba hatott. Ez magyarázza, hogy Kínától Bizáncig miért úgy jelentek meg az írásokban, mint veszélyes hódítók. Belső-Ázsia történetében a nomádok világát szinte állandó harcok, háborúk jellemzik, a helyek, népek és törzsek kavarodásával. Ezeknek a népek jellemzően lóháton, nyíllal, könnyűfegyverzetben harcoltak, és amennyire lehetett, kerülték a nyílt összecsapásokat. A szkíta hadművészet jellemzője, hogy a lovasíjászok távolról, nyílzáporral gyengítik meg az ellenség erőit, amíg az szét nem szóródik, ekkor pedig kézitusában már könnyű megsemmisíteni. Nem kizárt, hogy a lóról való íjászatot a sztyeppéken élő népek alakították ki, majd tőlük terjedt más népek seregeinél, így például az asszíroknál majd a perzsáknál. De sok sereg zsoldosként toborzott magának a sztyeppei népekből is harcosokat, akik számára a lovasíjászat az életük részét jelentette. Ezért Alexandrosz ellen is harcoltak a perzsa seregben, mint zsoldosegységek.

A hadjáratok hadművészete

makedon_lovastamadas-invicta.jpgMakedón lovastámadás (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Gaugaméla után Alexandrosz több hadjáratot vezetett a birodalom keleti tartományaiba, amelyeknek egyenként eltérő céljai voltak. Az első időszakban, tehát Kr.e. 331 őszétől immár Dareiosz elfogása lett a cél, illetve a birodalom keleti részeinek behódoltatása. Mezopotámia elfoglalását követően a mai Irán területétől kezdve a makedón hadsereg jellemzően több, párhuzamos útvonalon volt kénytelen haladni, ezért gyakori volt, hogy Alexandrosz seregét megosztotta, aszerint, hogy az egyes egységek milyen gyorsan tudnak haladni az egyes útvonalakon. Szúza, Perszepolisz és Ekbatana gyors elfoglalása a királyi kincstárok megszerzése miatt volt fontos, illetve mert a terület ellátóbázisaiként is szolgáltak. Ezért a városok bevételét követően, a hadjáratok egyik legfontosabb motivációját jelentették, hogy a sereg mögött az ellátóútvonalak mindvégig biztosítottak legyenek. Ezért ezeket a hadjáratokat mindig egy lassabb, megfontoltabb szervezés előzte meg: a hadjáratok szünetében a makedón király erődöket és városokat építtetett, illetve jelentős felderítőexpedíciókat küldött ki. A seregek vonulásánál előre figyelembe lett véve az adott terület eltartóképessége. És mivel Baktria, Areia és Szogdia területe a korábbi területekhez képest gyéren lakott, a makedón sereg kisebb egységekre bontva vonult. Alexandrosz számára kulcsfontosságú volt a mai Irán és Afganisztán területének meghódítása, illetve az ottani ellenállás semlegesítése. Ezek a területek a Perzsa Birodalom határvidékét jelentették, ahol a helyi népek viszonylagos szabadságban éltek, ennek megvédése pedig erős motivációt jelentett számukra, amikor Alexandrosz erőszakos eszközökkel igyekezett beolvasztani őket birodalmába. A makedón erők itteni helyzetét nehezítette a régió nehéz megközelíthetősége: Baktria magas hegységei jól védhető helyeket biztosítottak a helyieknek, Szogdia sztyeppéi mögött pedig az ellenálló törzsek könnyen elmenekülhettek.
Ugyanúgy, ahogyan az ellenség, a makedónok is hajtottak végre gerillaakciókat: rajtaütéseket és gyors, hirtelen manővereket. Emiatt Alexandrosz a főseregét nagyobb bázisokon tartotta, vagy kisebb, mozgékonyabb erőkre osztotta. Segítette még a jó ellátást, hogy a hadjáratok idejét hozzáigazították a meghódított területek aratási idejéhez. Mindezeket figyelembe véve érthető, hogy a lovasság továbbra is kulcsfontoságú egységgé vált. A lovasegységek 70-100 fős csapatokba lettek szervezve, többségükben dárdával vagy íjjal felfegyverkezett ázsiai könnyűlovasokkal, élén egy-egy megbízható makedón lovasparancsnokkal, leginkább Alexandrosz testőrségi tagjának valamelyikéből. Szerveződtek új gyalogsági egységek is, egyenként 1000 fős csapatok, akik gyorsmozgású, mai szóval élve kommandós harcmodorban harcoltak. Az itteni harcokat is leginkább kisebb csapatok közötti összecsapások jellemezték. Csak kivételes volt az olyan ütközet, például Perzsa-kapunál, vagy a Jaxartész partja mentén, amely nagyobb létszámú erők között zajlott.

Úton Perszepolisz felé
Kr.e. 331-330 teléig Alexandrosz serege nem ütközött ellenállásba. A makedón erők ellenállás nélkül jutottak el Szúzáig. Itt érte be az a 15 000 főből álló erősítés, amelyet Antipatrosz az előző évben indított a király után küldve. Ez az új erő 6 ezer makedón gyalogosból és 500 lovasból állt, a többi részét thrák és peloponnészoszi erők jelentették. A hamarosan közeledő tél ellenére Alexandrosz vállalta, hogy tovább halad Perszisz tartomány felé, hogy elérje a következő királyi várost, Perszepolist. Ehhez azonban át kellett kelni a Zagrosz hágóin. A makedón sereg Michael Wood megállapítása szerint a város elhagyásakor 80 000 fős lehetett.

uxiosok_ellen_kings_and_generals.jpgAz Uxioszokon való rajtaütés (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

Az átkelésről nincs részletes leírás. A kevés információ szerint az alföldi területen, ahol az uxioszok éltek, a helyi satrapa, Médatés csapataival megpróbálta Alexandrosz seregét megállítani. A helytartó a tovább haladásért vám fizetésére akarta kényszeríteni a makedón királyt. Elvben a helyieknek kedvezett a hegyi terep, ahol kisebb erő is fel tudta volna tartóztatni a makedónokat. Alexandrosz válasza erre a fajta hadviselésre már ekkor a kisebb, gyorsan mozgó csapatok alkalmazása lett, amelyek egy pontra több irányból mérnek csapást.
Találkozóra hívta meg az uxiosz harcosokat, közben Kraterosz parancsnoksága alatt 8 ezer főt, a testőrgárdát, a hüpaszpisztészeket és más csapatokat felosztva küldte a mellékutak és ösvények mentén, hogy kerítsék be az uxioszokat, foglalják el a szorosokat, magaslatokat és pusztítsák el a falvakat. Mindez viszonylag gyorsan, az éj leple alatt ment végbe. A gyors művelet megbénította az uxioszokat. Médatés visszavonult egy erődbe, ahonnan röviddel később, számára kedvező feltételek mellett megadta magát. A legyőzöttek megúszták a további megtorlást, de adót kellett fizetniük. Most már nyitva állt az út Perszepolisz felé.
A sikeres akció a túlerőnek és a gyors bekerítésnek volt köszönhető, ráadásul ezek a hadműveletek egymástól nagy távolságban lévő hegyi és völgyes terepen zajlottak le. Ugyanakkor a mai kutatók előtt nehéz behatárolni, hogy a Persziszbe vezető úton, mely helyszíneken zajlottak le ezek a katonai műveletek. Erről a források kevés konkrét támpontot adnak. Ezért az ellenálláló erők mérete sem ismert.

Csata a Perzsa-kapunál

perzsakapu1-kingsandgenerals.jpgCsata a Perzsa-kapunál, 1. fázis (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

A Perszepoliszig tartó további menetet sem könnyebb rekonstruálni. A sereg egy ponton kettévált. Parmenión vezetésével a szövetséges csapatok, a zsoldosok és az ellátócsapatok dél felé vették az irányt, ahol volt lehetőség lassabban, de biztonságosan haladni. Míg Alexandrosz az agriánok, íjászok, a lovasság és a gyalogság élén a Zagrosz-hegységen keresztül vonult, hogy hatástalanítsa a perzsa fővárost védelmező közeli erődöket. A Zagrosz-hegységen át haladva, Alexandrosz serege elért egy szűk hegyszorost, amelyet mindkét irányból magaslatok vettek körül. Ezt nevezték el a görög történetírók utólag a „perzsa-” vagy „szúzai kapunak”. Itt zajlott le a perzsák egyik sikeres rajtaütése, amelyet Ariobarzanész strapa vezetett. Az itteni eseményekről Curtius és Diodórosz beszámolója nagyrészt megegyezik. A szoros útelágazásánál a perzsa vezető falat emelt a makedónok haladásának megállítására, a magaslatokról pedig kiváló pozícióban tudtak rajtaütni a védekező perzsák, a szűk sorokban vonuló makedón seregre. A perzsák a magaslatokról íjjal és dárdával, a fal megközelítésekor pedig ostromgépekkel okoztak további veszteségeket a makedónoknak. Alexandrosz kezdetben próbált felülkerekedni a mindkét oldalon támadó perzsákon, de serege komoly veszteségeket szenvedett, így a hegyszorosból kénytelen volt visszavonulni. Diodórosz arról írt, hogy a visszavonulás során a makedónok kénytelenek volta hátra hagyni saját halottjaikat, annyira intenzív támadás érte őket. A perzsák sikeres rajtaütését követően Alexandrosz tábort vert a szoros bejáratánál, és újra tervezte az útvonalat, amíg makedón katonái kipihenték a támadást.

perzsakapu3-kingsandgenerals.jpgCsata a Perzsa-kapunál, 2. fázis (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

A fordulópontot a makedón sereg számára a környék felderítése jelentette. Feltehetően a helyiek, vagy a hadifoglyok elmondásaiból felfedezett kerülőösvények, amelyen keresztül lehetőség nyílt Ariobarzanész védelmét megkerülni. Ez valószínűleg egész napos átkelést jelentett több ezer ember számára. Alexandrosz az újabb támadást éjszaka indította meg. Kettéosztotta erőit úgy, hogy csapatai nagyobb részével a kerülőösvényeken közelítette meg a perzsa védők táborát. Itt újra kettéosztotta seregét: három falanx- és néhány könnyűgyalogos egység a közeli folyó felé vonult, hogy azon átkelve érjék el a perzsa védők táborát. Alexandrosz még egy falanxegységgel, íjászokkal, agrián lovasokkal és testőrlovasságával a hágó másik oldala felől közelítette meg a perzsákat. Ez a menet szintén éjszaka indult el, hogy a perzsák fel ne derítsék a manővert. Hajnalban Alexandrosz elérte a szorost, és megparancsolta Ptolemaiosznak, hogy lovasaival támadja meg a perzsa állásokat. Reggelre Alexandrosz a perzsa védelem egy másik pontján tette ugyanezt. Ptolemaiosz és Alexandrosz támadásával egy időben pedig az eredeti táborból Kraterosz indította meg támadását a perzsák eredeti védővonala ellen, ahonnan az előző napi támadás kudarcot vallott. Ennek, a három irányból indított támadásnak a célja a pánik megteremtése lehetett a perzsa táborban.

perzsakapu4-kingsandgenerals.jpgCsata a Perzsa-kapunál, 3. fázis (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

 A. B. Bosworth feltételezi, hogy Ariobarzanész számíthatott rá, hogy Alexandrosz több irányból igyekszik majd megroppantani a perzsa védelmet, ezért a szorosban több csapat is működhetett és építhetett ki védelmi állást. A perzsa helytartónak azonban valószínűleg kisebb ereje volt, neki nem lehetett lehetősége arra, hogy több irányból védekezzen, míg Alexandrosz nemcsak kettő, de akár három csoportra is oszthatta seregét. A támadást az összeszokott makedónok egyszerre tudták megindítani, ezeknél a kürtjelek voltak a segítségükre. A három irányból érkező támadás nyomásától a perzsa védelem összeomlott, bár valószínűleg ez egy lassabb, felmorzsoló harcokból álló folyamat lehetett. Curtius leírása szerint két éjszakán keresztül zajlottak itt a harcok. Alexandrosz támadását követően Kraterosz rohama szorította vissza a perzsákat saját táborukig, ahol azonban már Philotasz rohama zúzta szét a védőerők nagy részét. Azok a perzsák, akik túlélték a harcot, a hegyekbe menekültek, vagy Ptolemaiosz erre megbízott csapata fogta el őket. A csata valószínűleg igen véres lehetett, Ariobarzanész maga is elesett menekülés közben. A perzsa kapunál lezajló ütközet első részében Ariobarzanész kiváló védelmet épített ki, amely épített a makedón vezetés elővigyázatlanságára, és a felderítés hiányára. Azonban az ezt követő újabb makedón roham újból megmutatta, hogy Alexandrosz jól tudta felmérni ellenségének gyenge pontjait és jó szervező készséggel oldotta meg az elsöprő támadást.

Dareiosz üldözése
Nyitva állt az út Perszepoliszba. A perzsa királyi város szabad bebocsátást engedett Alexandrosznak. A király azonban, a háború eredeti, görögök számára fontos céljait figyelembe helyezve engedélyezte a katonáknak a városban a szabadrablást. Így kívánta megüzenni hellén szövetségeseinek, bosszút állt azért, amit Xerxész, perzsa király követett el Hellászban, 150 évvel azelőtt. A civileket rabszolgává tette a makedón hadsereg, az előkelők javait kifosztották. Alexandrosz valószínűleg már akkor úgy számolt, birodalmát a későbbiekben nem Perszepoliszból, hanem Babilónból irányítja, ami megmagyarázza, hogy miért nem törődött a város pusztulásával. A szomszédos Paszargadait, amely a korábbi királyi város volt, Alexandrosz érintetlenül hagyta, csupán az itt őrzött kincstárat kobozta el, amelynek egy részét megtartotta, másik részét Szúzába küldte.
A következő időszakban a makedón sereg a telet itt várta be, addig Alexandrosz nagy ellátókaravánt szervezett és gyűjtött össze Mezopotámiában, a hadjárat folytatására. 330 tavaszán, a sereg újra megindulása előtt Perszepolisz palotáját is felgyújtották. A mai napig kérdéses, a palota felgyújtása mennyire volt teljesen tudatos döntés. Mindenesetre Perszepolisz később helytartói központtá alakult, bár régi fényét nem nyerte vissza.
Dareiosz Ekbatanába vonult vissza, ahol már csak egy maroknyi erő maradt hű hozzá: Besszosz lovassága, Nabarzanész, Artabazosz erői, illetve a megmaradt görög zsoldosok. A Média területén élő satrapák többsége már nem küldött a felhívására újabb csapatokat, reálisan felmérve, hogy Alexandrosszal szemben alulmaradnának. Dareiosz számára ezért csupán a további visszavonulás maradt opció. Dareiosz ezért kiürítette Médiát, és északkelet felé vonult, a Kaszpi-kapun túli területekre.

nagy_sandor_birodalma2.jpgNagy Sándor belső-ázsiai hadjáratainak útvonala (A kép forrása: Facebook: Szórakoztató történelem)

Az ezt követő hadjárat a mai Afganisztán területén zajlott, ami akkoriban Parthia, Batria, Areia, Gandhara és Szogdia tartományokat jelentette. Ezen a területen extrém hidegek, magas hegyégek és olykor az éhezés nehezítette a makedón hadsereg előrenyomulását.
A sereg 330 májusában kelt újra útnak. Alexandrosz tudomást szerzett arról, hogy Dareiosz folytatni kívánja a harcot, ezért az ellátó karavánt hátrahagyva gyors menetben vonult Ekbatana felé. Kertész István szerint a sereg a D. W. Engels által felvázolt útvonalon haladhatott, amely jó termő vidékeken haladt keresztül, ezért a makedón sereg ellátása végig biztosítva volt. Arrianosz és Curtius leírása szerint, amikor Alexandrosz elérte Gabait, a király előtt megjelent III. Artaxerxész, az egykori perzsa király fia, és ő informálta Alexandroszt arról, hogy Dareiosz elhagyta Ekbatanát, 7 ezer talanton értékű vagyonnal, 3 ezer lovassal és 6 ezer gyalogossal. Hogy utolérje, a makedón király lemondott Ekbatana elfoglalásáról, amelyet Parmenionra bízott. Az öreg parancsnok 6 ezer falanxgyalogos biztosította a menetet, amely 20 ezer öszvér és 5 ezer hátán jutott el a legtávolabbi királyi városba. Neki kellett megszerveznie továbbá Média és Parthia kormányzását és a hadsereg hátországának biztosítását, mialatt Alexandrosz Dareiosz üldözését folytatta. Parmenion ezt követően Ekbatanában rendezkedett be a kezében maradt helyőrséggel és szállíttatta a városba a teljes kincstárat.
A makedón király csak a legmozgékonyabb erőivel, a lovassági egységekkel, a falanx és a könnyűgyalogsággal, az íjászokal és az agriánokkal, összesen körülbelül 20 000 fővel folytatta az üldözést. Ragáig, a Kaszpi-kapu előtt folytatta az üldözést, itt seregének ötnapos pihenőt engedélyezett. 7 nappal később a makedón sereg elérte a Kaszpi-kaput, amit nem őriztek.
Ezalatt Dareiosz hadvezetésében megindult a felbomlás. A perzsa király ezeken a távoli, keleti tartományokban sosem járt, ezért a helyi satrapák nem bíztak a már menekülő uralkodóban. Nem kívánták, hogy az irányítás az ő kezében maradjon, és inkább Besszoszt látták volna vezetőnek. Dareiosz mellé csupán Artabazosz nyugati satrapa és a görög zsoldosok álltak. Ezek a viták lassították az ellenállás megszervezését, sőt, Dareiosz seregéből sokan meg is szöktek. A széthúzásról egyes satrapák Alexandroszt is informálhatták. Ennek hatására még gyorsabb iramot diktált a seregének. Körülbelül 200 km-t tett meg rövid idő alatt, az út utolsó szakaszát már csak lóháton lehetett megtenni, így csak mintegy 6000 lovassal folytatta az üldözést. Dareioszt hamarosan Besszosz fogságba ejtette, a perzsa királyhoz hű görög zsoldosok pedig az Elburz-hegységbe vonultak vissza. Alexandrosz közeledtével, a perzsák azonban úgy döntöttek, Dareioszt megölik. Valahol a mai Dámgán város közelében - Bosworth megállapítása szerint Hekatompylos városa előtt - a királyt ledöfték, majd a satrapák különváltak, mindenki a maga saját tartományába.
Alexandrosz percekkel Dareiosz halála után érkezett a helyszínre. A satrapák valószínűleg nem akarták, hogy Alexandrosz fogolyként Dareioszt bábfiguraként felhasználja arra, hogy a még ellenálló perzsákat felszólítsa a megadásra. Alexandrosz a meggyilkolt király holtesttét kellő tiszteletadás mellett küldte vissza Perszepoliszba, ahol királyi sírba helyezték. J. F. C. Fuller számításai szerint a Kaszpi-kaputól Alexandrosz kísérete hét nap alatt 335 kilométert tett meg, amely figyelemre méltó teljesítmény.
Dareiosz halála olyan szempontból jelentett fordulópontot, hogy a háború fő célja, a Perzsa Birodalom legyőzése és megtorlásul fővárosának elpusztítása, teljesült. A korinthoszi szövetség görög csapatai ekkor már javarészt elhagyták a makedón expedíciós erőket, azok a görögök pedig, akik zsoldosként tovább szolgáltak, Parmenion vezetése alá kerültek. Őket elsősorban a már elfoglalt területeken alkalmazták őket megszálló csapatokként.
A távozó szövetséges csapatok, Perszepolisz felgyújtása és Dareiosz halálának hatására a makedón katonai vezetők a hadjárat befejezését kívánták. A hosszú távollét miatt a makedón seregben is felütötte fejét az elégedetlenkedést. Alexandrosz ezért lelkesítő beszédben igyekezett hatni katonáira. A király nem csupán azért akarta folytatni a hódítást, mert birodalomban gondolkodott, hanem Besszosz ellenállása még valós fenyegetést jelentett az eddig megszerzett területekre. A sereg a beszéd hallatán fellelkesült, a belső ellenállás csírái azonban megmaradtak, és az évek múltával erősebbé váltak.

Hadjáratok a birodalom északi-határvidékén
Alexandrosz végül Khoraszánban várta be seregét, és a teljes sereg végül Hekatoinpüloszban szerveződött újjá. 330 nyarán Alexandrosz megállt Kummisznál, ahol a hadjárat folytatását dolgozta ki. A hadjárat célja ettől kezdve az lett, hogy Alexandrosz biztosítsa uralmát az északkeleti-satrapiákban. Ekkor talán már felmerült benne a későbbi indiai hadjárat, de az indiai expedíciót szükséges volt előkészíteni, a hátország biztosításával. Ez végül több éves hadjáratok sorozatát jelentette.
Alexandrosz ezúttal az Elburz-hegységben lévő ellenállást igyekezett semlegesíteni. A hegyvidékes terep arra késztette, hogy seregét 3 részre ossza: maga a király, Kraterosz és Erigüiosz egy-egy hadoszlop élén vonult különböző útvonalakon. Mindhárom egység csak kisebb ellenállással találkozott. Hamarosan az eddig ellenálló satrapák, közülük olyanok is, akik közreműködtek Dareiosz meggyilkolásában, megadták magukat. A makedón király mindegyiküknek garantálta a személyes szabadságát. Utolsóként Artabazosz jelent meg a király előtt és a még szolgálatában lévő görög zsoldosok számára is kegyelmet kért. Alexandrosz végül, a korábbi görög zsoldosokkal való kegyetlen bánásmód ellenére, most megkímélte a Dareiosz zsoldjában álló görögöket. A veteránokat hazaengedte, akik pedig tovább akartak szolgálni, saját seregébe, mint zsoldosokat toborozta be.
Ezt követően, Hyrkánia délnyugati határán Alexandrosz hadjáratot vezetett az addig független mardoszok ellen. A támadásra föl nem készülő mardoszok először a hegyekbe menekültek, de a makedónok ott is folytatták ellenük a vadászatot mindaddig, amíg meg nem adták magukat. Ezt követően a birodalom részeivé váltak. Bosworth említi meg, hogy ez a hadjárat öt napig tartott, ami annak jele lehet, hogy itt is leginkább a gyors, rohamok és rajtaütések voltak a jellemzőek. A király ezt követően két hétre megpihent erőivel Zadrakartában, ahol a teljes sereg újraegyesült.
Ez alatt ért vissza Besszosz saját satrapiájába, Baktriába, ahol királynak kiáltotta ki magát, és vállalta az ellenállást Alexandrosszal szemben. Abban bízott, hogy a keleti tartományok strapái majd mellé állnak. A makedón király a hírek hallatára felkészült, hogy ellene indítson újabb hadjáratot. Curtius leírása szerint Alexandrosz ekkor is gyors menetben igyekezett haladni, hogy Besszosz ne tudja saját erőit egyesíteni. Politikai téren pedig válaszlépésként Alexandrosz magára öltötte a perzsa uralkodói jelvényeket, és udvarába is felvett néhány perzsa előkelőt, például Dareiosz testvérét, Oxyathrészt is.
Az új hadjárat célja Besszosz kézre kerítése lett, ehhez előbb azonban először Alexandrosz biztosítani akarta a Perszepolisztól keletre és északra lévő területek biztonságát.  Ez egy nagyobb, dél felé irányuló hadmozdulatot jelenett, hogy biztosítsa Kelet- Irán déli tartományait, amelyek fontos háttérterületet jelentettek Besszosznak. Ennek elvágásával a trónbitorló serege megerősítésének esélyétől esne el. Alexandrosz hasonló hadászati megfontolást alkalmazott korábban is, amikor az Issosnál kivívott győzelem után nem üldözte tovább Dareioszt, hanem fontosabbnak tekintette Egyiptom és a levantei partvidék elfoglalását, hogy a perzsa hadiflottát hadműveleti támpontjaitól megfossza, és így utánpótlási vonalait biztosítsa. A vonuló sereg a mai Dámgántól délnyugatra egyesült újra, ahol tábort vert és begyűjtötte a szükséges ellátmányt.
Azonban már a hadjárat kezdetekor Areia satrapája, Szatibarzanész fellázadt, és Besszosz alattvalójának kiáltatta magát. Az udvarában álló makedón helyőrséget pedig lemészároltatta. Alexandrosz válaszul a sereg nagy részének vezetését Krateroszra bízta, ő maga pedig a Társakkal, könnyűlovasságával és két phalanx zászlóaljjal Areia felé vette az irányt. Szatibarzanész előle 2000 lovassal vonult vissza a város közelében lévő hegyi erődbe, amelyet sűrű erdő vett körül. Hamarosan azonban erdőtűz keletkezett, amelyről nem ismert, hogy szándékos gyújtogatás történt, vagy a nyári meleg következtében tört ki. Ez végül menekülésre kényszerítette lázadó perzsa vezért, aminek hatására a tartomány feletti makedón uralom újra helyreállt. Ennek megerősítésére a makedón király itt alapított új várost Alexandria Areia néven, amit fallal láttak el, és leginkább veterán katonák települtek itt le. Hamarosan azonban újabb satrapa, Barszaentész lázadt fel, aki szintén királynak kiáltotta magát. Míg korábban a királygyilkos statrapáknak Alexandrosz megkegyelmezett, az ellene lázadó satrapák ellen már kész volt megtorló akciókkal fellépni. Ennek tudatában Barszaentész már inkább Indiába menekült. Tartományába a makedónok valószínűleg már ellenállás nélkül vonultak be.
Alexandrosz tovább vonult a Hilmend-folyó vidékére, amely terület jellemzően a birodalom egyik éléskamráját jelentette. A sereget itt feltöltötték élelemmel, amelyért cserébe a makedón király a helyi lakosság névleges autonómiáját megerősítette, amelyben korábban is éltek. Szatibarzanész, a makedónok tovább vonulását kihasználva újabb felkelést robbantott ki Areiában. Ezzel egyidőben, Besszosz Baktriából csapatokat küldött Média felé, hogy nagyobb területre terjeszthesse ki a lázadást. A makedón király később értesült a lázadásról, mire – eltérve a korábbi esetektől – úgy döntött, magán kívül más bíz meg a felkelés leverésével. Több parancsnok vezetésével küldött expedíciós erőt küldött, amely 329 tavaszán behatolt Areiába, és Szatibarzanész lefejezésével meg is állították a lázadást.

khorezm_margia_sogdia_baktria_bosworth.jpg(A kép forrása: A. B. Bosworth: Nagy Sándor, A hódító és Birodalma)

Alexandrosz, seregével nemsokára elérte Baktriát, ahol Besszosz vezéreivel egészen 327 tavaszáig elhúzódtak a harcok. Az Aeria és Baktria ellenállását letörő harcokra jellemző volt, hogy itt már nemcsak a makedón erők, de a már meghódoltatott satrapák seregei is részt vettek segéderőként. Az itteni háború elhúzódó, másfél-két évig tartó harcokat eredményezett. A makedón király serege 329 márciusára érte el a Kabul völgyét, ahol a Baktriába, Indiába és Arachosiába vezető utak keresztezték egymást. A nehéz terep és az időjárás nehézségei csak még jobban nehezítették a tovább haladást, így seregét tavasszal a Hindukus lábainál lévő területen szállásoltatta el, hogy újra fel tudjon készülni az út folytatására. Ekkor alapította meg Alexadria Arachosia városát, hogy az északi hágókat ellenőrizhesse, mert innen számított Besszosz betöréseire Baktria felől.
Az év folyamán betakarították az ellátmányt, majd következett az átkelés a Hindukuson. Az átkelés pontos útvonala nem ismert. Michael Wood szerint a makedón sereg a 3550 méter magas és 75 kilométer hosszú Khawak-hágón kelt át, mivel a másik lehetséges útvonal körül Besszosz elpusztította a vidéket, ezzel akadályozva Alexandrosz útját. Ezen az útvonalon, keresztül a Pandzsir-völgyön a sereg valószínűleg lassan és logisztikai nehézségek közepette tudott haladni. A hágón való átjutás több hetes menetet is jelenthetett. Kertész megállapítása szerint az átjutás 16-17 nap alatt történhetett meg, a 64 ezer katonából és 36 ezer fő kisegítő személyzetből álló seregnek, amelyet 12,5 ezer ló kísérhetett. A gyalogság a hágón kettes sorokban tudott vonulni, míg a lovasság és a kordék 1-1 sorban haladhattak, ilyen tempóval pedig csak a hágón való átkelés 4 napig tarthatott. Az éhezés és a hideg nyilván a makedón sereget megviselte.
makedon_vonulas_pinterest.jpgAz átkelést követően azonban a termékeny Kunduz-völgybe jutott a sereg, ahol megpihenhetett a következő hóolvadásig. A pihenést Alexandrosz a tartomány közigazgatásának kiépítésével töltötte. A tartományba helyőrségeket állított, helytartóként pedig Artabazoszt nevezte ki, a görög zsoldosok korábbi parancsnokát.
Besszosz azonban nem tudta Batria teljes nemességét mozgósítani. A hó olvadását követően, az ellene induló Alexandrosz útját csak a földterületek elpusztításával lassíthatta, ereje nem volt a nyílt harchoz. Az alatta szolgáló lovasság legfeljebb 7000 fős lehetett, illetve a helyi sztyeppei törzsek, a szakák támogatására volt utalva. Stabilan csak az Óxos (Amu-darya) folyó északi területén tudta megvetni a lábát. Alexandrosz következő célja éppen ennek a folyónak az elérése lett.
Miután újra elolvadt a hó, a hadjárat folytatódott. A király átkelt a hágókon, és két hetes menet után elérte Baktria egyik fontos központját, Drapsakát. Hamarosan a teljes satrapia makedón kézre került, szinte ellenállás nélkül. Ezt követően észak felé indult Szogdia felé, hogy az Óxos folyón túl folytassa Besszosz üldözését. A gyorsabb haladás érdekében Alexandrosz a könnyűfegyverzetű csapait vitte magával a folyóhoz. Ez a terület sivatagos vidék volt, ráadásul nyár közepén indult meg a makedón sereg, erre a körülményre pedig nem voltak a katonák felkészülve. Sokan meghaltak a kiszáradástól, amikor pedig elérték a folyót, a gyors ivás is szedett áldozatokat. Ráadásul az Óxoson való átkelés is nehézségekbe ütközött. A perzsa satrapa megsemmisített minden átkelésre alkalmas járművet, ezért a makedónok feltöltött állatbőrökön kapaszkodva keltek át. A folyó gyors folyása miatt is ez lassan haladt, a teljes sereg öt nap alatt jutott át a másik oldalra. Ez a terület Szogdia, a Perzsa Birodalom határvidékét jelentette, ahol erődök sora akadályozta meg a birodalomba való szkíta lovasok betörését. A sík területen az időjárás szélsőséges, de a folyó mentén, a vidéken a makedónok szerezhettek búzát, kölest és árpát, illetve nagy számban juthattak szarvasmarhához és birkához, így az ellátást biztosítva lett. A sivatag belső területeire Alexandrosz nem hatolt be, seregének nem volt ereje és eszköze a lovasnomádok elleni harcra.
Maga az átkelés azonban lélektanilag hatott az eddig ellenálló perzsákra. Mivel Alexandrosz csupán Besszoszt akarta elfogni, és mindenki mással szemben kegyelmet hirdetett, két szogd nemes, Szpitamenész és Dataphernész végül elfogták Besszoszt és átadták Alexandrosznak. Besszoszt hamarosan kivégezték, s ezzel együtt a hadjárat célja is megváltozott. Ezt követően Alexandrosz a birodalom határmenti területének meghódoltatására törekedett.

A szogdiai háború

szpitamenesz_felkelese2_invicta.jpgSzpitamenész felkelése Baktirában és Szogdiában (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Alexandrosz hamarosan seregével elérte az Jaxartész folyót (Szir-darja), amely a perzsa birodalom északi határát jelentette. Az itteni szkítákkal, a szakákkal a makedón király megegyezett, hogy továbbra is önállóan élhetnek, de a területen helyőrséget állít fel, amelyet nem érheti sérelem. Ennek megfelelően a területen, már korábban a határvédelmet ellátó erődökben szállásoltatott el helyőrséget, köztük a Kürosz által alapított Küropoliszba, illetve Marakandába, Szir-darja folyó mentén fekvő, kereskedelmi csomóponton fekvő városba.
A folyó eredetét vizsgálva Alexandrosz felfedező expedíciót is küldött. A folyó mentén várost alapított, Alexandria Eschaté néven, a mai Hodzsend közelében. Ekkor, 328 nyarán robbant ki a makedónok elleni felkelés Baktriában.
A felkelést a két korábbi behódoló nemes, Szpitamenész és Dataphernész robbantotta ki, és az Alexandrosszal szemben bizalmatlan baktriai és szkíta-szogd nemesek többsége is az oldalukra álltak. A harcok a baktriai makedón helyőrségek lemészárlásával kezdődött. Alexandroszt az egyik támadás során egy nyílvessző is eltalálta a lábán. A király végül visszavonult Marakandába. Ide helyezte át bázisát a király a következő másfél évben. A felkelőkkel szemben a felperzselt föld taktikáját alkalmazta: a visszafoglalt területet felégette, hogy a felkelők ne tudjanak itt ellátáshoz jutni, azonban ez csak fokozta az ellenállást. Szpitamenész végül Alexandrosz egyik legádázabb ellenfele lett. A makedónok ellen tipikus gerillamódszerekkel harcolt: rajtaütésekkel, mozgó hadviseléssel gyengítette a makedón sereget Baktriában és Szogdiában. A szogd nyelvet kevesen beszélték, Michael Wood feltételezi, hogy Szpitamenész tudta, hogy csak egy szogd nyelven beszélő tolmácsa van Alexandrosznak.
Alexandrosz igyekezett gyors és brutális választ adni, hogy a felkelést eltörje. Curtius leírása szerint a Jaxartész mentén a hét erőd ellen indult meg a makedón sereg, amelynek többsége kisebb, anyagfalból épült helység volt, ezeket hamar elfoglalták a makedónok, amit helyi leszámolások követtek. Komolyabb volt az ellemállás Kürupolisznál, és egy meg nem nevezett erőd ostrománál is. Az előbbinél az ostromot vezető Kraterosz sérült meg, az utóbbi ostrománál Alexandroszt is érte egy erős fejsérülés, amely miatt egy ideig ágyban kellett vezetnie a hadjárattot. A harc hevességét mutatja, hogy 7-8 ezer ember öltek meg a védők közül az ostrom során. Az erődök bevételét követően stabilizálódott a helyzet az Óxosz mentén.

Ütközet Jaxartész folyónál
A közeli terület semlegesítése ellenére azonban a felkelés tovább terjedt. A szakák területén, a Jaxartész másik odalán komoly lovassereg gyűlt össze, Szpitamenész pedig saját erőivel ostrom alá vette Marakanda fellegvárának makedón helyőrségét. Alexandrosz sietve megszervezte Alexandria Eschaté megerősítését a helyiek munkába besorozásával. Ez az erősség, szerepe szerint szintén a birodalomba betörő lovasnomád betöréseket gátolta volna. Ezután erőivel először a szakák ellen indított ellentámadást, Marakanda felmentésére pedig segédcsapatot küldött.
A folyón átkelve a szaka lovasság ellen indított támadást. Curtius az itteni csatáról részletesebben írt. Hajítógépekről ír, amelyeket a makedón király a folyón lévő hajókra helyezett, és onnan lőtték az északi parton felsorakozott szakákat. Egyes történészek kétségbe vonják a vízen szállított hajítógépek lehetőségét, így valószínűbbnek találják, hogy ezek a gépek a túloldalt lőtték az ellenséges erőket. Mindenesetre a hajítógépek megtisztították az északi partvonal egy szakaszát, hogy elegendő makedón könnyűfegyveres kelhessen át biztonságosan. Őket követték a falanxgyalogosok és a lovasság, akik a hídfőállást kiszélesítették. Amikor átkelt a teljes sereg, Alexandrosz a lovasság élén támadást indított. A szakák, a rájuk jellemző lovasnomád harcmodor szerint kerülték a közvetlen harcérintkezést, hanem távolra ható fegyvereikkel puhították a makedón sereget. A makedón király válaszul egyesítette lovasságát a könnyűfegyveres erőkkel és íjászaival. Ezt követően a szakák ellen nehézlovasaival és lovasdárdás egységeivel indított rohamot, amire a szakák már nem tudtak kitérni, így elmenekültek. Hosszú üldözés következett, Bosworth leírása szerint 15 kilométeren keresztül, majd a makedón király erőivel megálljt parancsolt. Arrianosz szerint az üldözés során a nomádok veszteségei olyan nagyok voltak, hogy végül a közeli szaka király békét kért, és felajánlotta behódolását.

szkitavsmakedon_pinterest.jpgA makedón és a szkíta lovasság összecsapása (A kép forrása: Pinterest)

A szkíta háború
Alexandrosz így Szogdia északi részét pacifikálta, most figyelmét Marakanda felé fordította. Az erősséget Szpitamenész ostrom alá vette, ami ellen kezdetben Alexandrosz egy kisebb felmentősereget küldött a védők megsegítésére: Menedémosz vezetésével ez egy 60 hetairosz, 800 lovas és 1500 gyalogos egységből állt. A sereg közeledtére szogd nagyúr felhagyott az ostrommal. Hamarosan azonban egy újabb szkíta törzs, a dahák csatlakoztak hozzá, akikkel kiegészülve felkészült, hogy egy rajtaütés során számoljon le a közeledő makedón felmentősereggel. A támadásról annyi bizonyos, hogy makedónokat egy számukra nehezebb terepbe csalták, majd a mozgékonyabb szkíták folyamatos nyílzápor alatt tartották a makedónokat, ami így idővel felmorzsolódott. Arrianosz becslése szerint 300 gyalogos és 40 élte túl csak a támadást, ebből a leírás szerint egy tiszt sem maradt életben. A vereség valószínűleg fokozta a helyiek kedvét a lázadásra.

szkitak.jpgSzkíta harcosok (A kép forrása: Pinterest)

Amikor Alexandrosz semlegesítette a szkítákat a Jaxartésznál, felkészült, hogy személyesen induljon Marakandába, amiről időközben megkapta a hírt a felmentősereg megsemmisüléséről. A Társlovasság felével és íjász- és könnyűgyalogsággal erőltetett menetben megindult Marakanda felé, amelyet Szpitamenész újra ostrom alá vett. A 278 kilométeres távolságot 3-4 nap alatt tették meg. Alexandrosz közeledtének hírére azonban újra elhagyta Marakandát, majd visszavonult a nyugati sivatagba. Ide Alexandrosz nem tudta tovább üldözni, egységeinek erre már nem volt ereje. Helyette a helyieken torolta meg a veszteségeit, feltételezve, hogy Szpitamenészt segítik. A Zeravsan völgye mentén végigpusztította a vidéket, hogy a későbbiekben a szogd lázadóvezér innen ne tudjon ellátmányhoz jutni. Ezt követően Alexandrosz erőit visszavonult télire a biztonságosabb Baktriába. Ezen a télen Antipatrosz újabb erő elküldésével frissítette seregét: 600 lovas, 7400 gyalogos Hellászból, a levantei partokról 1000 lovas és 800 gyalogos, az észak-balkánról pedig 1000 lovas és 400 gyalogos zsoldos érkezett.
A 327-es év elején, amikor már az időjárás lehetővé tette, de még a tél vége előtt újabb hadjárattal indult Szogdiába, hogy minél kevesebb időt hagyjon Szpitamenésznek a felkészülésre. Először az Óxosz-völgyet tisztította meg a felkelő gócoktól, majd átkelt a folyón. A korábbi területek őrzésére pedig Kraterosz parancsoksága alatt falanxegységeket hagyott hátra. A katonai egységeket is rugalmasabb egységekbe szervezte. Elsősorban a lovasságra fektetett hangsúlyt, amit Szogdiában jól el lehettet látni, hiszen lótenyésztő vidék volt. Ezek a lovascsapatok fésülték át a vidéket és számolták fel az ellenállásokat.szogd_szikla_megmaszasa_byzantinetales_com.jpg
A szogd szikla megmászása (A kép forrássa: byzantinetales.com)

Szogdiába visszatérve az Óxos mentén, hat, egymáshoz közel fekvő faluban építette ki ellátóbázisát, ahol idővel hadifoglyokat küldtek, akiket szintén az ellátás biztosítására fogtak munkába. Az itt kiépített ellátóbázis idővel görög kolóniává fejlődött. Szogdia területén az ellenállást seregének kisebb osztagokra való felosztásával kívánta letörni. Az egyes csapatok egy-egy körzetbe hatoltak be, amit meg kellett tisztítaniuk az ellenállóktól. A helyi erődök sorra makedón kézre kerültek. Az egyik ilyen erőd eseményeinél írja le Arrianosz, hogy a sziklaerődöt 12 talentum ígéretében mászták meg az önként jelentkező makedónok. Amikor az erőd parancsnoka, Ariamazés szembesült vele, hogy erődje falait a makedónok megmászták, inkább megadta magát. Curtius leírása szerint ennek az erődnek a főura, Oxüartész lánya volt Roxané, akit aztán Alexandrosz elsőként feleségül vett.
A nyár végén a makedón király visszatért Marakandába, ahonnan a következő években indultak újra a hadjáratok Szogdia semlegesítésére. A háborút az évente indított hadjáratok és ki-kiújuló felkelései jellemezték. Marakandában Alexandrosz kialakította udvarát, hogy a közeli törzseket itt fogadhassa, akikre hatottak a büntetőhadjáratok, és behódoltak a további ellenállás helyett.
A felkelés Szogdiában folytatódott, ahol Szpitamenész a jelentős szkíta törzset, a masszagétákat is rá tudta venni, hogy a makedónok ellen harcoljanak. A masszagéták sikeresen ütöttek rajta makedón helyőrségeken. Válaszul Kraterosz vissza tudta őket kergetni a sivatagig, azon túl azonban a szkíta lovasok menedéket tudtak találni. Egy újabb hadjárat vezetésével Alexandrosz megbízta Koinoszt, aki két falanx zászlóalj és vegyes lovasegységek élén indult észak felé, hogy Szpitamenész nomád szövetségeseit legyőzze. Ő maga pedig délre vonult, hogy serege többi részével Nautakában szálljon meg a következő télre. Itt csupán egy sziklaerőd állt ellen, de ez már a makedónok ostromra való előkészítése idején megadta magát. Északon Koinosz hamarosan harcérintkezésbe került Szpitamenésszel és szövetségeseivel. A nomádok súlyos vereséget szenvedtek (J. F. C. Fuller szerint 800 szkíta esett el), aminek következményeként a lázadó vezértől legtöbb szövetségese elpártolt. Hamarosan egykori szövetségesei ellene fordultak, és a hírre, hogy Alexandrosz közeledik, Szpitamenészt lefejezték, és a fejet elküldték a makedón királynak kiengesztelésként. A másik felkelő vezér, Dataphernés is hamarosan makedón kézre jutott.
A lázadás, amelyet eredetileg Besszosz indított meg, végül ekkortól aludt ki. Az itteni harcokból okulva Alexandrosz jelentős katonai helyőrséget bocsátott a helytartó, Amüntasz rendelkezésére: 10 000 gyalogost és 3500 lovast. Ezek kívül jelentős görög betelepítést is elrendelt az újonnan alapított kolóniákba, illetve a helyi népességből 30 000 fő részére rendelte el, hogy görög mintájú katonaként képezzék őket ki. A helyi lovasságot Alexandrosz saját seregébe osztotta be. 
327 tavaszán Alexandrosz seregével tovább vonult, immár Baktria déli irányába, hogy tovább folytathassa útját India felé. Csupán két felkelővezér ellen kellett akciót indítani, ezt Kraterosz vezetésével a makedónok hamar elvégezték. Baktriában időbe telt a teljes sereget egyesíteni.

belso_azsia_pacifikalasa_invicta.jpgBelső-Ázsia pacifikálása (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Nagy Sándor belső-ázsiai hadjáratának hadművészeti tapasztalatai
A Kr.e. 331-327 közötti makedón hódítások legfontosabb elemeit a gyorsaság, a hatékony logisztikai rendszer megteremtése és a gerillaakciók jelentették. Elsősorban Alexandrosz határozott jelleme, és szervezői hatékonysága tette sikeressé a belső-ázsiai hódításait. Alexandrosz továbbra is számíthatott arra a jól felépített felderítőhálózatra, amely már a korábbi hadjáratokban segítette az ellenség, és az előtte még fel nem fedezett terület megismerésében. De a korábbiaknál is nehezebb terep a makedón felderítés számára is kihívást jelentett. A felderítés hiányának bizonyítéka a perzsák sikeres rajtaütése Perszepolisz előtt, vagy amikor Menedémosz felmentő seregén sikeresen rajtaütött Szpitamenész Marakanda közelében. A makedónok ellen harcoló helyiek pedig, jobban ismerve a terepet, könnyebben vissza tudtak vonulni saját bázisaikra, vagy a sztyeppén túli területekre, így évente mindig újra, friss erővel tudtak harcolni.
Ugyanakkor ugyanez a felderítőhálózat tudta jól előkészíteni a hadjáratok logisztikai kihívásait. A bázisokról az ismeretlen utak felé meginduló makedón sereg csak úgy élhette túl ezeket a műveleteket, hogy a falvakba és városokba kiküldött lovascsapatok előre begyűjtötték az élelmet. Az ellátás sikerességét növelte, hogy Alexandrosz egyes erődöket megerősített, más területeken pedig új telepeket létesített, amelyek szintén ezt biztosították.
Alexandrosz számára valószínűleg egyértelmű lehetett, hogy Belső-Ázsia területén elsősorban a lovasságra kell koncentrálnia. Az itt élő ellenséges népek is elsősorban lovon harcoltak, illetve a gyors műveletek itt is szükségesen voltak, hogy elkerülhesse az ellenség felkészülését. Ennek a határozott és gyors katonai fellépésnek jellemző pillanatát jelentette az uxioszok lerohanása Perszepolisz előtt, vagy Dareiosz üldözése, amely a menekülő perzsákat is meglepte.
Alexandrosz erős katonai karaktere mellett szkíta ellenfele, Szpitamenész is valószínűleg hasonlóan erős, határozott katonai vezető lehetett, aki jól kiismerve az ellenséges sereg gyenge pontjait, évekig hatékony gerillaháborút tudott vívni a makedónok ellen. Mind Szpitamenész, mind Alexandrosz igen könyörtelen eszközöket hajlandó volt alkalmazni a győzelemért. Mégis, hogy az utóbbi került ki győztesen ebből a hosszúra nyúlt háborúból, annak több, de egyértelmű magyarázata van: Alexandrosz erőit nagyobb élőerő és pénzügyi háttér támogatta, seregét tapasztalt háborús veteránokból állt, illetve maga a makedón hadvezér képességei. Alexandrosz itt is megmutatta, hogy képes az adott helyzethez igazodva változtatni a katonai taktikán.

Berkes Márton

 

Péter Katalin: A magyar romlásnak századában

peter_katalin_a_magyar_romlasnak_szazadaban.jpgA Magyar História sorozat részeként jelent meg a címben feltüntetett munka. Az, hogy a mű csupán kétszáz oldalas, senkit ne tévesszen meg! Ez a könyv elképesztően részletes és jól megírt korrajz a 17. századi Magyarországról, annak helyzetéről és a benne lévő fontos politikai szereplőkről.

Péter Katalin történész (1937-2020), a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet munkatársaként számos témában írt, és tartott órákat az ELTE-n és a CEU-n. Kezdetben ókortörténettel foglalkozott, de leginkább Magyarország koraújkori történetével kapcsolatban születtek írásai. Írt különböző társadalmi csoportokról, izgalmas életrajzokat is publikált, és kutatta az Erdélyi Fejedelemség 16.-17. századi történetét is.
Nevével először akkor találkoztam, amikor elolvastam ezt, az 1975-ben kiadott művét. A könyv fő vonalakban a magyar Habsburg-ellenes nemesi csoportosulásról szól, annak politikai elképzeléseiről, de emellett sokat megismerünk a három részre szakadt Magyarország általános helyzetéről, és persze az európai politikáról, amely hatott a magyar viszonyokra is. Péter Katalin remek írói vénával festette fel az eseményeket. Művének különlegessége, hogy az események leírásakor mindig van egy személy, akit főszereplőként beállít, s ezzel is jobban bevonódik az olvasó az eseményekbe. Ez a személy vezet végig minket a történéseken, aki kezdetben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, majd Esterházy Miklós, majd halála után az őt követő nemesi csoportosulás. Ezután a két Rákóczi, György és Zsigmond politikai céljai alakítják az eseményeket, a könyv utolsó negyede pedig Zrínyi Miklóssal foglalkozik. Ahogy olvassuk ezeket az emberi élettörténeteket, különleges módon nemcsak életrajzokat kapunk, hanem egy egész ország száz éves történetét.

A könyv utolsó fejezetében a szerző megállapítja, mennyire lehettek sikeresek a történet szereplői abban, hogy a török, vagy a Habsburg ellen, esetleg mindkettővel harcolva kivívják az ország szabadságát. Természetesen nincs könnyű válasz a kérdésre, de a jó írói vezetés miatt mégsem érzünk hiányt, de mégcsak szomorúságot sem erről, a kevésbé dicsőséges időszakról. Mert Péter Katalin remekül megfogta, hogy a 17. századi magyar történelmet nem a nagy tettek jellemezték, hanem számos olyan történelmi karakter, akik ennek ellenére csodálatos szellemi örökségeket hagytak hátra. Ezért nem a nagy tettek kora ez, hanem a nagy embereké. És erre is lehetünk annyira büszkék, mint például egy Nándorfehérvári diadalra, vagy egy 6-3-as magyar-angol győzelemre.

Berkes Márton

„S Helyet nem lelék…” – Zachar József: Hunyadi Mátyás és kora

zachar_jozsef_hunyadi_matyas_es_kora.jpgZachar József hadtörténész egyik korábbi könyvéről már írtam egy véleményezést. Amíg a Habsburg uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683-1792 egy komoly és jelentős szakmunka lett, a Hunyadi Mátyás és kora egy nagyon furcsa, néha nehezen érthető összefoglalója lett a magyar történelem egyik legfontosabb uralkodójáról. Zachar József vitathatatlanul jól ismeri a kort, és nagyon alaposan is utánajárt a Mátyás uralkodását megelőző időszaknak, I. Zsigmondtól egészen Mátyás megkoronázásáig.
A kevesebb, mint 100 oldalas monográfiában látszik, hogy amennyire lehet, a sokoldalúságra törekedett. Bizonyos történetekről korábban nem volt annyi ismeretem, amilyen jól és közérthetően a szerző itt leírja: így például, amikor Luxemburgi Erzsébet kilopta az országól a Szent koronát, vagy Frigyes német-római császár harcai Mátyás ellen.
A szerző igyekezett Mátyás uralkodását sok szempontból bemutatni, bár elsősorban a politika- és a hadtörténet kapott igazán hangsúlyt. Mégis úgy éreztem, Mátyás hadseregéről jóval többet is el lehetne beszélni, és azokat rajzos illusztrációkkal ellátni. De az ember még így is kap egy jól átfogó képet a kor harcairól, a déli végvárrendszer kiépítéséről, és a diplomáciai harcokról is.
Negatívumként éltem meg azonban, hogy Zachar olykor nagyon hosszú és adatokban túltengő, körmondatokban fogalmazza meg olykor elbeszélését, ami miatt nagyon olykor nehéz volt követni, mit is szeretett volna eredetileg elmondani. A másik problémám azokkal az elemekkel volt, amikor a szerző olyan állításokat fogalmaz meg, amelyek csupán elméletként léteznek, de mégis tényállításként fogalmazza meg. Tényként tartja Dugovics Titusz önfeláldozását, akinek létezését sosem sikerült megállapítani, ahogy tényként írja le azt, hogy Hunyadi János, Mátyás apja Luxemburgi Zsigmond király törvénytelen fia, holott ez sem bizonyították azóta sem. A könyvben bizonyos képi ábrázolások bántóan a szöveget törik meg, bizonyos képek pedig azért voltak problémások, mert a hozzá kapcsolódó témáról nem is esik a könyvben szó. Erre jó példa egy ábrázolás Janus Pannoniusról, aki talán a könyvben nem is lett megemlítve, vagy egy térkép a humanizmus és a reneszánsz elterjedéséről Magyarországon, amiről egyáltalán nincs szó.
Nehéz volt megérteni, milyen koncepcióval született meg Zachar József könyve Mátyásról. Jól leírja életének fontos pillanatait, az előzményeket és a halál utáni magyar királyság helyzetének megváltozását, de a címben szereplő korról csak bizonyos szeleteket kapunk. De ha új ismereteket szeretnénk Mátyás külpolitikájáról, trónjáért való küzdelmeiről és a törökellenes harcokat motiváló nagyobb politikai akcióiról, Zachar József könyve jó ismereteket adhat. Ennek ára azonban az olykor tömény megfogalmazás.

Berkes Márton

Megidéztem Szent Istvánt

Az alábbi, elképzelt interjú kísérlet Szent István karakterének ábrázolására. És bár az interjú alapvetően fiktív, az írás a feltüntetett források és tanulmányok felhasználásával készült.

(Fotó: Szent István szobor (Bp. XVI.) Törley Mária alkotása)

szt_istvan_szobra_torley_m_alkotasa_bp_xvi_ker_reszlet.JPGIdősödő, sovány és látszólag betegeskedő ember ül előttem. Tartása mégis egyenes, tekintete méltóságteljes. A palást, ami eltakarja a testét, ismerős. Ma a Nemzeti Múzeumban őrzik. Fejét azonban semmi nem fedi, kezében nincs sem kard, sem országalma. Képes mélyen nézni, az interjú elkezdése előtt alig szólal meg egy-két szó erejéig. A köszönése is csupán egy biccentés. Mielőtt elkezdjük a beszélgetést, megkérdem, van e szüksége bármire. Egy rövid „nincs” a válasz. Amikor azonban a kérdések következnek, lassan, de mégis összeszedetten fogalmaz. Az embernek az a benyomása, mintha ezt is egy elvégzendő feladatnak tekinti, ahogy szinte mindent egész életében.

Sokan, sokféleképpen gondolkodnak az uralkodásáról. Egyesek szerint ön a legnagyobb királyunk. Az első, az alapító, aki megmutatta a legfőbb értékeket. A másik véglet szerint ön volt a legnagyobb csapás, ami a magyarsággal történhetett. A régi rendet elpusztította, a korábbi hagyományainkat megsemmisítette. És természetesen van a többség véleménye: az állam megalapítójának és a magyar kereszténység megteremtőjének tartják. Melyik véleménynek lehet inkább igaza?

Olyan korban éltem, amikor az éhezések, a háborúk, a járványok és a zűrzavar mindenhol jelen volt. Ezek a dolgok a mindennapi élet részei voltak. Arra törekedtem, hogy a magyar nép szenvedésén enyhítsek. Ezt azonban nem lehetett megtenni súlyos, néha kegyetlen döntések nélkül. Ezt az emberek vagy értik, vagy nem értik. Akár dicsőítenek, akár becsmérelnek, a végső ítéletet végül Isten mondja ki. Hiszen tetteimben mindvégig az ő dicsőségére törekedtem.

Szinte minden krónikás egyetért abban, hogy a vallás egész életében erősen jelen volt. Ez honnan ered?

Már nagyon fiatalon megkereszteltek. Apám, a fejedelem (Géza) fontosnak tartotta, hogy jó kereszténynek neveljenek, még ha ő nem is imádta buzgón Istent. Úgy hiszem, számára a kereszt felvétele nem volt szívből jövő. De megértette, hogy miért fontos a mi világunkban jó kereszténynek lenni. Sokkal inkább volt ő politikusi alkat, mint én. Talán mindig is reálisabban szemlélte a dolgokat. Míg ő higgadt, megfontoltabb maradt, anyám (Sarolt) volt a keményebb, de ösztönből cselekvő. Apám hosszas betegsége alatt is anyám volt az, aki valójában irányított. Ő valóban megélte a vallását. Szintén keresztény volt, ő görög rítus szerint.
Nyílván mindketten hatottak rám. De elsősorban lelki atyámnak, a nevelőmet, Adalbertet tartottam. Tőle tanultam meg a keresztény élet elsőségét. Hogy itt a földön rövid ideig élünk, ezért, ekkor kell felkészülünk az örök életre.  Adalbert jelen volt a házasságom megszervezésénél is.

Ha már a házasságnál tartunk, miért pont Gizella, a bajor hercegnő lett a házastársa?

A házasságunk mindenekelőtt kulcs volt, hogy később király lehessek, és utódaimra biztonságban hagyhassam az örökségemet. Biztosíték, hogy az uralmam alatt felépített művem nem vész el, hanem tovább gyarapszik. Kezdetben, az apám békét kívánt teremteni köztünk, és a bajorok között, akikkel korábban annyi harcot vívtunk. Ahogyan sok másban, ebben is lelkiatyámra, Adalbeltre hallgattam. Úgy látta, bajorok segítenek, hogy országunk kereszténnyé váljon. Ennek érdekében Gizellával együtt érkeztek azok a papi és lovagi uraink, akikkel aztán együtt küzdöttünk.

Ekkorra esik apja, majd Adalbert halála is, rövidesen pedig Koppány lázadása. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

Nem sok időm volt, hogy végig gondoljam a történteket. Adalbert halála igazán megviselt, apám halála, majd fejedelemmé emelésem pedig nehéz súlyként nehezedett rám. És szinte azonnal hadjáratot kellett indítanom a felkelő Koppány ellen. De a hitem megingathatatlan maradt. Hiszem, hogy ennek köszönhettem, hogy végül felülkerekedtem ezeken a nehézségeken.

De Koppány legyőzését azért jórészt Gizella német lovagjainak is köszönhette.

Így van. A német lovagok segítségével erőfölénybe kerültem. Jobb katonák voltak. Jobb volt a fegyverük, a páncéljuk, és felkészültebbek is voltak, mint a mi magyarjaink. Hont, Pázmány és Vecelin lovagok jó harcosok voltak. Hálás is voltam nekik, hogy harcoltak értem. Birtokokat kaptak, és utódaik végül magyarok lettek.

Voltak olyanok, akikkel sikerült harc nélkül megegyezni?

Sámuel (Aba) házasság útján lett a rokonom, később fontos udvari tisztséggel is megbíztam. Cserébe ő, és később a Körösök vidékének ura, Vata is kikeresztelkedett. Bíztam abban, hogy Koppány után nem lesz, aki fellép ellenem.

Ennek ellenére mégis ez történt. Harcolnia kellett a Gyulával és Keánnal Erdélyben, majd Ajtonnyal a Maros-vidékén.

Többen is lettek volna, de csak ők maradtak azok közül, akik makacsabbul ellenálltak. Sajnáltam, hogy harcolnom kellett ellenük, hiszen még ezelőtt maguk is felvették a keresztet. Azonban nemcsak egységes vezetésre, de egységes egyházra is szükség volt. Én a római rítus szerint akartam megszervezni a magyar egyházat, ők meg akarták tartani a görögöt. Tőlem független királyságként igyekeztek kisajátítani a területüket, de ezt nem engedhettem. A későbbi, külső ellenséggel szemben szükség volt a belső egység megteremtésére. Ezért nem hagyhattam a különállást. Az még több veszélyhez és állandó nyugtalansághoz vezetett volna. Ezért volt, hogy néha elrettentő eszközökhöz kellett folyamodnom. Ezt az erőszakosságot megkövetelte a kor is, amiben éltem. Hittem, hogy csak közös erővel lehetünk erősek.

De mégis miről szólt az ellenállásuk? Nem akarták önt királynak? Ennyire fontos volt nekik, hogy megtarthassák a görög rítust? Vagy vonzó volt számukra a régi rend, amikor minden magyar törzsfő önálló volt?

Részben mindhárom. Dühösek voltak rám azért is, mert én és Ottó, a német császár szövetségesek lettünk. A szövetség megpecsételéseként lándzsát küldött nekem. Korábban még a magyarok és a németek ellenségek voltak. Nehezen fogadták el a korábbi ellenséggel való társulást. És ebben a lándzsában a szabadságuk feladását vélték felfedezni.

És nem volt igazuk? Ottó mit üzent a lándzsa elküldésével? Ez nem egy szimbolikus jele lett volna annak, hogy immár a magyarság hűbérese a császárnak?

A legkevésbé sem. Ottó nem akart uralkodni a magyarokon, sem másokon. Ő olyan szabad országokat akart maga mellett, akiket a kereszt tart össze. Nem uralmát akarta kiterjeszteni másra, sokkal inkább véd- és dacszövetségben gondolkodott a népek között. A lándzsa valójában pontosan azt jelenti, hogy nem olyan király vagyok, aki alárendelt a császárnak. Elismeri, hogy király vagyok, de nem az ő, hanem Isten akaratából. Egyben ő lett a biztosítéka annak is, hogy a királyságom egyházát sem vetették alá valamelyik német vagy pápai püspökségnek.

Mi történt a hadjáratok után? Kevés krónika ír erről az időszakról.

Pedig ezek voltak a legizgalmasabb évek. Végre megszűntek az ellenségeskedések. Templomokat, falvakat építettünk. Kidolgoztuk az utazásainkat az országban. Az udvaromnak állandóan úton kellett lennie. Be kellett szednünk az adókat, bíráskodnunk, felügyelnünk az építkezéseket. Megerőltető volt, de hálás voltam érte, hogy végre béke van. Kiépítettük a megyék szerkezetét, és földvárakat építettünk központjaikként. A németektől eltanultuk a pénzverést, az írást, ezáltal pedig az oklevelek készítését és a törvények rögzítését. Ezek fontosak voltak, hogy az adók mértékét megszabhassuk, és az egyház saját vagyonnal rendelkezhessen. A törvények pedig végre írásba foglaltattak, és megszűntek a szóhagyomány adta zavarok.

Ezek a törvények, ha az ember olvassa, meglehetősen vérfagyasztónak tűnnek, olykor egyenesen kegyetlennek. Szükség volt ilyen kemény törvényekre?

Ezekben az időkben a közember sok veszélynek volt kitéve. Az új rend miatt sokan lázadoztak. Megtagadták az adózást, a letelepedést, vagy a békés életet. Véget kellett vetnünk a korábbi nomád életmódnak. Ezt azonban csak erővel tehettük meg. A törvények szigorának célja az elrettentés volt. Ahol a békét vágyó ember veszélynek volt kitéve, ott az elkövetőkkel súlyosabb, látványosabb büntetést kellett statuálnunk. Fontos megérteni, hogy a törvényben a kiszabható legmagasabb büntetést rögzítettük, de nem kellett mindenhol ehhez folyamodnunk. A békésebb helyeken nem volt szükség csonkításokra, vagy elkobzásokra. De voltak települések, ahol újra- és újra keményen fel kellett lépnünk, mert a rablások és az erőszak nem szűnt meg.

És az egyházi törvények? Észrevehetően sok intézkedés az emberek vallását szabályozza.

Hiszen az emberek között csak újonnan terjedt a kereszténység. Szükség volt törvényekkel szabályozni a vallás megélését. Ezért kellett rögzíteni a templomba járást, a szigorú böjtök betartását, a gyónást és az ünnepeket. Máskülönben a köznép továbbra is pogány maradt volna hosszú emberöltőkig. Az pedig állandó zűrzavarhoz és háborúskodáshoz vezetett volna. Ezen kívül igyekeztem minél hamarabb, és minél több püspökséget megalapítani, kezdve Esztergommal, a szülővárosommal. Életem végén úgy éreztem, ezen a téren sokkal többet is tehettem volna.

Hogyan tekint vissza Konrád császár 1030-as támadására? Az ország ekkor végveszélybe került?

Erre nehéz válaszolnom. De valóban félelmetes időszak volt. Az új német császár, Konrád már be akart minket, magyarokat hódoltatni, ahogy a közeli szomszédos népeket is. A harcra indokként egy döntésemet hozta fel: nem engedtem át a követeit a királyságon, akik Konstantinápoly felé tartottak. Tettem ezt abban a tudatban, hogy Bizánccal akarnak ellenem szövetkezni.
A támadása alatt szüntelenül imádkoztam Istenhez. Konrád serege olyan erős volt, amit az erőimmel le nem győzhettem volna. Kerültük a csatákat, és kivártuk, amíg a németek ki nem merülnek. És az imáim meghallgattatak. A német sereg valóban visszavonulni kényszerült, amikor már nem maradt utánpótlásuk. A seregem, hogy biztosítsa, ne legyen újabb német támadás, Bécsig hatolt. Végül békét kötöttünk, amivel sikerült elérni, hogy Konrád ne térjen vissza.

A többi hatalom irányában milyen volt a viszony? Hogy alakult a kapcsolata Bizánccal, vagy a lengyelekkel?

Csupán kisebb kapcsolatfelvételekre emlékszem. Fiatalkoromban részt vettem a görögök (bizánciak) oldalán a bolgár hadjáratban (1010), és küldtem egy kis csapatot a császár megsegítésére, amikor Dél-Itáliában hadakozott. Igyekeztem a lengyel Boleszlávval is fenntartani a baráti viszonyt. Őt is csapatokkal támogattam, amikor az oroszok ellen viselt háborút. A legfontosabb azonban, hogy kolostorokat építettem Konstantinápolyban és Jeruzsálemben. Amikor az országban már biztonságban lehetett utazni, kiépülhettek a zarándokutak a Szentföld felé. Az útjainkon szállást és ételt biztosítottunk számukra. Boldog voltam, hogy a mi útjainkon érkeztek nyugatról a zarándokok. Sokuk dicsérte a vendégszeretetünket. Valóban jóérzéssel töltött el ez a siker.

És a fiára hogyan tekint? Imre születésétől kezdve eldöntött volt, hogy ő lesz a trónörökös?

Több fiam is született, de csak ő élte meg az idősebb kort. Ezért esett rá a választás. Már kicsi kora óta az uralkodásra igyekeztem felkészíteni. A keresztény életre Gellért püspök nevelte. Hogy harcosként is megállja a helyét, a keleti (varég) viking testőrségemet vezette. Szóban, és az általam diktált írásban, az Intelmekben is törekedtem átadni azokat az ismereteket és értékeket, amelyek a legfontosabbak voltak, hogy amikor én már nem leszek, alkalmas király lehessen.

De végül öregkorában trónöröklés kérdése újra felmerült. Hogyan birkózott meg vele?

Nagyon nehezen. Imre fiam halála mindent megváltoztatott. Lesújtott az elvesztése. Elment az életkedvem. Nem akartam már sem uralkodni, sem bármit is tenni. Ugyan az öregséggel járó fájdalmak is gyötörtek, ezek semmit nem jelentettek a fiam elvesztésével járó lelki fájdalmakhoz képest.
Ekkor éreztem leginkább, hogy kényszerhelyzetben vagyok. A hagyatékom minden korábbinál bizonytalanabbá vált. Azt hittem, Imre fiam következhet majd utánam. Miután Isten magához vette, súlyos döntéseket kellett hoznom. Ez pedig belső harcokat hozott magával.
Döntenem kellett: az unokatestvérem, Vazul egészen másmilyen volt, mint Péter (Orseolo). Péter valóban keresztény volt. Ezért tagadtam meg Vazult és tettem uralkodásra alkalmatlanná. Vazul fellázadt a döntésem ellen, hogy Pétert jelöltem ki utódomul. Péter jó keresztény volt, és művelt. Ezért döntöttem mellette. De ez a döntésem a halálom után súlyos következményekkel járt.

Uralkodásában mire a legbüszkébb? Mit tart uralkodása legnagyobb eredményének?

A magyarság egy néppé tételét. A keresztény közösség kialakítását. A magyar népet Isten táborába tereltem. Bár olykor nehéz és félelmetes út volt, az eredmény magáért beszél. A magyar nép továbbra is itt él a Kárpát-medencében, jámbor, békeszerető népként, Isten odaadó híveként.

Berkes Márton

Az interjú előzetes véleményezéséért külön köszönet: Béres Attila, Burja Eszter, Hunyadi-Buzás Éva, Somogyiné Lakos Erika, Stelczer Ágnes, Vit Olivér Zoltán

Felhasznált irodalom:

https://egy.hu/kult/milyen-ember-volt-valojaban-allamalapito-szent-istvan-kiraly-dr-thoroczkay-gabor-tortenesszel-beszelgettunk-109763

https://nepszava.hu/3129860_cambridge-i-tortenesz-szinte-csak-tevkepzetek-elnek-szent-istvanrol

https://www.valaszonline.hu/2020/08/19/thoroczkay-gabor-tortenesz-szent-istvan-ostortenet-interju/

Kristó Gyula: Szent István király. Neumann Kht. Budapest, 2002.

Szent István és az államalapítás. szerk. Veszprémy László. Osiris. Budapest, 2002.

 

A statisztika haszna - Zachar József: Habsburg Uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683-1792

Lassan sikerült elolvasnom Zachar József könyvét, annak hosszú körmondatai, és néha bizony száraz vizsgálódásai miatt. Az viszont sosem volt kérdés számomra, hogy ez a műve egy alapot ad, amely során egy egész kor katonai történetét ismerhetem meg jobban, ezáltal pedig megfelelőbben értékelhetem.

b544073.JPGZachar József 1968-ban doktorált az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ahol kora újkori magyar hadtörténelemre specializálódott. Már 1967-től tanári állásban dolgozott, majd 1975-től a Hadtörténeti Intézet tudományos munkatársa lett, és 1986-tól dolgozott az intézet bécsi kirendeltségében, majd a 90-es évektől számos egyetemen és főiskolán tanított. Több művet is megjelentetett a kor háborús eseményeiről és tábornokairól, így például alaposan tanulmányozta Bercsényi László pályafutását. A 2004-ben kiadott Habsburg Uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683-1792 című monográfiája elsősorban a levéltári munkáinak, az általa feltárt eredmények összefoglalása.
Az új eredmények megszületését az Osztrák Hadilevéltár hadilevéltári anyagának új központi levéltári költözésének körülményei is segítették. Ezalatt a teljes anyag megmozgatása során, korábban fel nem fedezett iratanyagok lettek felfedezve.

A szerző elsőként azt találja fontosnak tisztázni, melyek azok a fontos évszámok, amelyek behatárolják a korszakot. Az egyetemes történelemben a kezdeti az 1648-as év, amikor a hadügyben meghatározó változások zajlottak le, a korszakzáró pedig 1792-es, amikor megszületett egy új típusú hadsereg. Mindkét évszám a központi hatalom által fenntartott állandó hadsereg születését jelzi. A magyar történelemben, az állandó hadsereg korszakkezdésének éppen ezért az 1648-as év nem meghatározó, sokkal inkább az 1686-os év, amikor Budát felszabadították az oszmán uralom alól, mint az állami újjászületés jelképe. Záróévnek azonban 1792-es év szintén tekinthető a magyar hadtörténelemben.
Reflektál az egyik tévhitre is, miszerint 1711 után nincs magyar hadtörténet. Ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozza – és ezt a gondolatot vezeti végig monográfiáján – 1711-et követően a magyar hadtörténet a Habsburg hadseregben létező magyar ezredek, illetve a Habsburg-hadsereg magyar tábornokainak tevékenységéből adódóan él tovább.

Az első fejezet az újonnan kialakuló birodalmi hadsereg és ezen belül a magyar részvétel jogi kereteit foglalja össze a birodalmi rendelkezésektől kezdve magyar törvényalkotásig. Ezt követően sorra veszi a szerepeltetett időszakban a magyar fél által megszavazott anyagi bázist, amelyet a törvényhozás az állandó hadseregre fordított. A következő, szervezeti egységek című fejezetben a szerző felsorolja azokat a magyar ezredeket, amelyek létrejöttek a közös hadseregben: azok alapításának évét, az ezred alapítóját és parancsnokát, illetve, hogy mikor szűnt meg. Zachar azokról a magyar ezredparancsnokokról is említést tesz, akik a későbbiekben nem feltétlenül magyar ezredeket vezettek, de továbbra is valamelyik másik egységet vezették a császári hadseregben, így például a két Pállfy, Miklós és József pályafutásáról.

A létszámváltozások és vezénylet című fejezetek sorra veszi a korszakban tárgyalt egységeket, ahogy a címek is mutatják, a létszámok és a parancsnokok tekintetében. Ez a fejezet egy alapos áttekintést jelent, felsorolás szerűen. A vezérlet című fejezet különlegessége, hogy itt a szerző azokat az eseteket tárgyalja, amikor a Habsburg katonai vezetés valamely pozíciójába került magyar származású személy. Ebben az esetben Zachar rámutat, hogy olykor nehéz megállapítani a katonai státuszt és megbízást, ezért nehéz azt is megállapítani, pontosan hány magyar teljesített megbízást a legmagasabb katonai körökben. Itt érdekes adat, hogy a magyar származású tisztekből minden harmadik kapott tábornoki megbízást is katonai pályafutása során.

A Teljesítmény című fejezetben esik szó az egyes katonák jutalmazásáról. Ez alatt a kitüntetéseket és előléptetéseket érti a szerző, amelyek rendszerét is bemutatja. Ennél a fejezetnél az is izgalmas, hogy egyes kitüntetések esetében magának a hőstettet végrehajtó katonának kellett kezdeményezni, annak elbírálása pedig hosszabb ideig tartott. Ez magyarázza, hogy viszonylag kevés is a kitüntetett. Ezek az adatok főleg a tisztek jutalmazását említi, II. Józsefig az egyszerű közkatonák kivételes teljesítését nem rögzítették írásos módon, és akkortól is csak töredékes adatok maradtak fenn. A közkatonák teljesítményénél esetében az is szempont, hogy gyakoribbak voltak a pénz- vagy ellátmányjutalmazások, mint a kitüntetések.

Zárszóként a szerző összegez. Művében a számtalan adat, és maga a történeti-statisztikai módszere azt a célt szolgálta, hogy a korszakról pontosabb adatot kaphassanak a kutatók, amely tovább segíti a kutatásokat. Zachar József munkája valóban nagyrészt statisztikai elemzések, hideg számításból eredő megállapítások sora. Számomra ezért olykor túl száraz volt olvasni. Ellensúlyozza ezt, hogy mennyire pontos és átfogó összegzést nyújt a végén. Összefoglalva tehát, a Habsburg Uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683-1792 egy rendkívüli mű, amely elsősorban a kutatóknak készült. Nekik azonban alapkönyv lehet, ha ennek a kornak a magyar hadtörténetét kívánják megvizsgálni.

Berkes Márton

Honsegítők háttérben – Barta Gábor: A Sztambulba vezető út

barta-gabor-a-sztambulba-vezeto-ut-1526-1528.jpgIzgalmas olvasmány volt Barta Gábor monográfiája, aki történetében olyan embereket állított középpontba, akik a magyar történelem fontos szereplői mögött álltak, és a nagy események mögötti tevékenységeik is alakították a történelmi folyamatokat. A Mohácsot követő néhány évben leginkább Szapolyai Jánosról, Ferdinándról, Habsburg Máriáról és Nagy Szulejmánról emlékszünk meg, elfeledve azokat a diplomatákat, akik a legtöbbet tették a legbizonytalanabb időben. A Sztambulba vezető út elsősorban az ő történetük.

Barta Gábor történész (1943-1995) pályája nagyrészében különböző egyetemeken tanított, és végzett kutatói munkát. Magyarország 15-17. századi történetével foglalkozott, azon belül is főleg Erdély története, az 1514. évi parasztháború és a diplomácia történet érdekelte. 1985-ben írta meg A Sztambulba vezető út című könyvét, amely csak egyike a számos monográfiájának és tanulmányának a sok közül, amelyet munkássága során írt.
Ez a könyv nem túl hosszú, azonban annál izgalmasabb, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar történelem legkritikusabb néhány évét, az 1526-tól 1528-ig terjedő időszakot mutatja be. Ez alatt a szűnt meg a középkori Magyar királyság, és következett annak a 150 éves időszaknak a kezdete, amikor Magyarország kényszerpályára került. A szerző ugyanis művében határozott álláspontot képvisel azügyben, hogy Mohács után a magyar uralkodói körök mennyire nem voltak hatással az eseményekre. Hiába igyekeztek mindent megtenni, hogy az ország ne váljon a két nagyhatalom, az Oszmán- és a Habsburg Birodalom csataterévé, megfelelő erő és hatalmi eszközök híján aligha volt lehetőségük jelentős hatást gyakorolni az eseményekre.
Annál inkább izgalmas emiatt, hogy ilyen helyzetben mit tehettek a történet főszereplői, Szapolyai János, Habsburg Ferdinánd és Habsburg Mária mögött álló követek, diplomaták, miniszterek. A szerző izgalmasan írja le követjárásaikat, az európai udvarokban zajló tárgyalásaikat. Ahol ez lehetséges volt, igyekezett ezeknek a diplomatáknak leírni, milyen karakterek voltak, mennyire tudták érvényesíteni megbízóik akaratát. A hatalmi játszmák labirintusában próbáltak eligazodni, és ilyenkor néha még a saját biztonságukat is kockáztatták. A fejezetek egyenként bemutatják az egyes felek akcióit. Szapolyai folyamatos, és olykor kétségbeesett lépéseit, hogy elkerülhesse a kétfrontos háborút. Ferdinánd megingathatatlan makacsságát a magyar trónhoz, amely miatt néha még a gyakorlatias megoldásokat sem vette figyelembe. Habsburg Mária története pedig hősies, ahogyan a mohácsi tragédia után a semmiből próbál új hatalmi központot kiépíteni Pozsonyban, holott szinte alig vannak támogatói. A számos bemutatott követ (pl. Werbőczy, Nordarics, Bánnfy, Krzyczki) közül Łaski karaktere hangsúlyosan szerepelt, mint a diplomáciai bizonytalanságnak véget vető, kötélidegekkel rendelkező és konok diplomata, aki tető alá hozza a török-magyar szövetséget a Habsburgok ellen.
A szerző minden oldalt bemutat, és érvel, amivel ráerősít saját megállapítására, hogy a Mohácsot követő események elkerülhetetlenek voltak: Magyarország kényszerpályára került, az ország három, majd négy részre szakadását pedig semmilyen akcióval nem lehetett volna megakadályozni az akkori, hatalmi harcoktól megosztott európai helyzetben.

Barta Gábor műve tanulságos és fontos lecke, hogy sosem érdemes egy adott történelmi tragédiáért bűnbakokat kiáltani, hanem a kor világát, annak összetettségével szükséges megvizsgálni.

Berkes Márton

Abüdosztól Gaugaméláig VII. – Gaugaméla

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A Perzsia elleni hadjárat döntő mozzanatát jelentette az Arbela és Gaugamela közötti csata, amelyet szintén sokan tanulmányoztak. Ezek tanulmányozása alapján igyekeztem összegyűjteni a csatával kapcsolatos legfontosabb hadművészeti tanulságokat.

julian_thompson_szerk_hadvezerek_2.jpgNagy Sándor hadjárata Gaugaméláig (Forrás: Julian Thompson szerk.: Hadvezérek)

Úton Gaugaméla felé

Egyiptom elhagyása után Alexandrosz seregével északnak fordult, és a föníciai partvidéken haladt. Türosznál megállt, seregével megpihent. Ekkor Makedóniából már elindult az a 15 000 fős seregtest vezetésével, amellyel, egy évvel korábban Alexandrosz Amyntas nevű parancsnokát bízta meg. Itt kapott hírt arról is, hogy Dareiosz újabb sereget szerelt fel a megállítására.
Dareiosz birodalma megmaradt erőforrásaira támaszkodhatott, ami még így is hihetetlen erőt jelentett. Az újonnan felállított haderő az Isszosznál felállított seregnél is nagyobb és félelmetesebb erőt képviselhetett. A perzsa király támaszkodhatott katonai egységekre Szíria azon területeiről, amelyek még a kezén maradtak, Kappadokiából, Armeniából, és a Perzsiától északra és keletre lévő tartományokból. Ebben a seregben a legütőképesebb erőt a baktriai és szogdiai lovasság adta, illetve segédcsapatok érkeztek Nyugat-Indiából, illetve a sztyeppei szaka népből. Ez utóbbi nép lovasai hajlékony vértezettel rendelkeztek, így mozgékonyságuk mellett jól védettek is voltak. Ezeket a csapatokat Bésszosz satrapa vezette. Lovas csapatok érkeztek még Areia, Arachósia és Parthyaia satrapiákból. Gyalogságot is nagy számban összegyűjtöttek, bár ezek harci értéke, ahogy korábban is, gyenge volt. Dareiosz ugyan próbálta őket felszerelni hosszabb kardokkal és dárdákkal, de ez magában még nem ellensúlyozhatta makedón gyalogság erejét. A perzsa oldalon pedig már kevés görög zsoldos harcolt. A seregben még így is a döntő erőt képezett a perzsa lovasság, Dareiosz ezért kívánt olyan helyen megütközni, amely a terepadottságokat tekintve ennek kedvez, illetve létszámbeli fölényének is. A sereg pontos nagyságát azonban nehéz meghatározni. A perzsa sereg újra Babilónnál gyülekezett, de Dareiosz nem kívánta itt bevárni a makedón sereget. Nem bízott a város lojalitásában, és nem kívánta a helyi élelemforrásokat sem véglegesen leapasztani azzal, hogy sokáig itt tartja ezt a nagy haderőt. Észak-Szíria felé vonult, Mazaios vezetésével pedig egy felderítő csapatot küldött előre, hogy tájékozódjon a makedón sereg helyzetéről, és akadályozza meg az Eufráteszen való átkelését. A perzsa sereg öt nappal később, a Tigrisen való átkelés után eljutott Gaugamélához, a számára alkalmasnak vélt hadszíntérre. Itt letáborozott és előkészítette a terepet. A lovassága mellett rendelkezett kétszáz harci szekérrel, ezek hatékony manőverezése érdekében a talajt is elegyengette.
Alexandrosz 331 nyarán indult tovább Türoszból. Útja az Eufráteszig jól elő volt készítve. A makedón sereg Kr.e. 331 júliusában ért az Eufrátesz mellett fekvő Thapsacus városához. Mazaios, lovasságával igyekezett megakadályozni, hogy a makedónok itt hidat építsenek az átkeléshez, de amikor Alexandrosz megérkezett a főseregével, ez a lovassági erő visszavonult. Ezt követően a makedónok zavartalanul átkeltek a folyón, és a haderő tovább nyomult előre keletre a Tigris folyó irányába. Ez az útvonal termékeny földeken keresztül vezetett, azért valószínű, hogy Alexandrosz ezt választotta. A Tigrisen való átkelés valószínűleg a mai Moszul közelében kerülhetett sor. A sereg gyalogosan is át tudott kelni a folyón, olyan sekély volt. Az elfogott ellenség azt híresztelte, hogy Dareiosz az átkelésnél próbál majd a makedón seregen rajta ütni, de végül ellenállásra végül itt sem került sor. Dareiosz elegendőnek tarthatta, hogy bevárja az előkészített csatatéren Alexandrosz haderejét. Ugyan küldött ki előőrsöket, hogy a makedón sereg előtt felgyújtsák a termést, ezt nem végezhették olyan intenzitással, hogy nehézséget okozzon a makedónoknak. Innen a sereg észak-keletnek fordult. A hatodik napon az ellenség előőrseinek foglyul ejtett embereitől be tudták határolni az ellenséges sereg pontos helyzetét. Ezt követte a terület felderítése, hogy feltérképezzék a perzsák állásait, s ez alatt Alexandrosz kidolgozhatta haditervét, seregének pedig jutott idő a megpihenésre.

perzsa_lovassag_johnny_shumate_1.jpgszkita_lovas_johnny_shumate_1.jpgPerzsa és szíkta lovasság (forrás: Johnny Shumate)


Szeptember 20-21-én teljes holdfogyatkozás állt, be a leírások ezt megemlítettek, amelynek köszönhetően ismerjük a csata pontos dátumát. Alexandrosz serege szeptember 25-én érte el a csatateret, a környező magaslatokon vert tábort. A két sereg 5 kilométerre táborozott egymástól. Az ellenséges erők alaposan tanulmányozhatták a másik csapatait. Szeptember 29-én este tábornokait megbeszélésre hívta össze. Parmenion, miután egész napját a felderítéssel töltötte, a perzsa túlerő miatt éjszakai támadást javasolt a táboruk ellen. Curtius leírása szerint Parmenión azzal érvelt, hogy a többnemzetiségű perzsa sereget egy váratlan támadás teljesen váratlanul érné, s a parancsok lassúsága és a zavaruk a makedónoknak kedvezne. Alexandrosz ezt a javaslatot is elutasította, Arrianosz szerint azért, mert az éjszaka nem tette volna nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy Dareiosz az alkalmatlanabb a seregek vezetésére, annak kinyilvánításához nappali csatára volt a makedón királynak szüksége ahhoz, hogy mindenki őt fogadja el birodalom új urának. Ehhez persze mindent vagy semmit alapon kellett vállalnia a csatával járó kockázatot.
Alexandrosz az éjszakai támadástól azért is tartott, mert annak sikertelensége esetén a makedónok sorában is nagy zavar támadna, így pedig jelentősebb veszteséget szenvednének, mint a nappal vívott nyílt csatában. Keegan szerint ez annál is inkább bekövetkezett volna, mert szeptember 30-án este a perzsákat fegyverben tartották – vagyis számítottak egy esetleges éjszakai támadásra.

Csata Gaugamélánál

Alexandrosz végül október 1-én vezényelte csatára seregét. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a makedón sereg 40 000 gyalogosból és 7000 lovasból állt, a perzsa seregben pedig körülbelül 34 000 lovas állt készenlétben. A gyalogságáról csak becsült adatok vannak, amely a legóvatosabb szerint 200 000 főt tett ki.
Aristobulos leírása szerint a perzsa hadrend leírása a csata után makedón kézre került, így mindkét sereg részletes csatarendjét ismerni lehet. A perzsa centrum élén állt Dareiosz a királyi testőrséggel és a görög zsoldosokkal, akik még alatta szolgáltak. Paul Cartledge szerint ez utóbbiak száma ekkorra 6000 főre apadt. Közvetlenül a király előtt sorakozott fel 50 harci szekér, és néhány harci elefánt. A király mögött állt fel a Mezopotámiából sorozott gyalogság többsége. A perzsa sereg balszárnyán álltak a perzsák legerősebb lovas egységei, a baktriai és a szaka lovasság Bessos vezetése alatt. Ezt a lovasságot pedig segédcsapatok támogatták, akiket Persisből, Arachósiából, a daha és masszagéta területről soroztak be. Itt a balszárnyon is állt 100 harci szekeres. A jobb szárnyon Mazaios irányításával szintén volt 50 harci szekér, amik az armeniai és kappadokiai lovasságot támogatták. A perzsa haditerv szerint a harci szekerek rést ütöttek volna a makedón arcvonalon, amit a perzsa lovasok tágítottak volna ki addig, amíg a makedón sereg vonala össze nem omlik.
A makedón csatarend a korábbiakhoz képest nem változott jelentősen: a centrumban a makedón falanx, jobbszárnyon a hypaspistések és a Társak lovassága, élén Alexandrossszal. A balszárnyon a thesszálok, a trákok és a görög szövetségesek lovassága, mellettük makedón gyalogosok Parmenion vezetésével. Mindkét szárnyon kissé hátrébb állt egy alakzat a korinthosi szövetség és a balkáni népek gyalogosaiból, hogy az esetleges perzsa átkarolást könnyen ki lehessen védeni. Jobbra, a Kleandros vezette veteránok, agrián könnyűgyalogosok és íjászok, prodromos és paión lovassággal kiegészülve és egy zsoldos lovassági egységgel, amit Menidas vezetett. Balra pedig thrák gyalogosok, és őket zsoldos lovasság egészítette ki. A makedón király arra törekedett, hogy a perzsa sereg arcvonala elnyúljon, s ahol rés keletkezik, ott betörhessen.
A korabeli források nem egyeznek a csata egyes részleteiben. A kortársak számára is lehetetlen lehetett az ütközet folyamatát teljesen rekonstruálni, hiszen az egyes részvevők is csak saját tapasztalataik alapján tudták áttekinteni az eseményeket. A nyár végén lezajló csatában főleg lovas egységes csaptak össze, egy négy kilométer hosszú csatatéren, hatalmas port kavarva, ami még inkább megnehezítette, nemhogy a távolabb álló, de akár a szomszédos egységek helyzetéről való áttekintést. Az persze világos, hogy a perzsa sereg, már csak számbeli fölénye miatt is túlnyúlt Alexandrosz jobbszárnyán.

gaugamela_hans-joachim_gehrke.jpgVázlat a csata lefolyásáról (forrás: Hans-Joachim Gehrke szerk.: A világtörténelem nagy csatái Szalamisztól Sínaiig)

A csata első mozzanataként Alexandrosz lovasságával jobb felé haladt, miközben arcvonala ferdévé mozdult a perszák arcvonalához képest. Az arcvonal ilyesfajta ferde elmozdítása a haditerv részét jelentette, hogy balszárnya éle fogja fel a támadó perzsa erőket. Ennek egyik célja volt, hogy a perzsák arcvonalán rések keletkeznek támadás esetén.
Dareiosz az ütközet kezdetén támadásra parancsolta harciszekereit, amíg a makedón centrum az előkészített terepen mozgott. Ezt a támadást a makedón falanx, illetve az agriánok és dárdás könnyűgyalogosok sikeresen felfogták. Miután ezeket a makedónok hatástalanították, a perzsa derékhad támadásba lendült a makedón centrum ellen, Mazaiosz pedig Parmenion balszárnyára vezette 50 harciszekerét, gyalogságát és lovasságát. Ezt a támadást Parmenionnak kellett felfognia. A balszárny feladata volt kitartani, amíg a jobbszárnyon Alexandrosz indít lovasrohamot. Mazaiosz erői óriási nyomásnak tették ki a számszerűleg hátrányban lévő makedón balszárnyat, ráadásul a számbeli fölényben lévő perzsa lovasság egy része az arcvonal mögött lévő makedón táborba is be tudott törni. Az ütközet alatt itt dúlhattak a legelkeseredettebb harcok.
Bár a haditerv szerint a makedónok törekedtek a perzsa arcvonalon rést találni, kezdetben éppen a makedón arcvonalon alakult nyílt rés, amikor Besszosz, a baktriai lovasság parancsnoka rohamra indult Alexandrosz jobb szárnya ellen.
A Menidas vezette lovasegység itt összecsapott Bessos elitlovasságával, amibe később Alexandrosz egységei is bekapcsolódtak. Az itt kialakuló lovasharc egyre inkább elszakadt az arcvonal többi részétől – ami miatt kialakult az a rés, amely aztán sorsdöntőnek bizonyult. Számolva ezzel a lehetőséggel, Alexandrosz ebbe a résbe vezetett rohamot. Ék alakú formációba tömörítve lovasait indult a résen keresztül egyenesen oda, ahol Dareiosz állt. Lovasságát gyalogosan követték átlós irányban a jobbszárnyon álló agriánok, a Társak és a falanx egységek. A rés fokozatosan tágult. A falanx szemből szorította hátrafelé az ellenséget, a Társak pedig a centrum védtelen oldalát támadták. Dareiosz emiatt egyre nagyobb nyomás alá került. Közelében lévő erői pedig egyre bizonytalanabbul álltak, ahogy a menekülők sorai felé rohantak. Egy ponton végül a perzsa király is menekülni kezdett.
Alexandrosz erőinek támadását nem lehetett feltartóztatni. Miután Dareiosz elmenekült, a perzsa sereg centruma fokozatosan bomolhatott fel. A makedón király üldözni akarta ellenfelét, de azzal elszakadt volna seregétől. A balszárny pedig ekkor, még mindig bekerítve harcolt a perzsa jobbszárnnyal. Itt a makedón vonalon rés is keletkezett, amin benyomultak a perzsa és indiai egységek, bár őket a második vonalban álló makedón könnyűgyalogosok megállítottak. Ennek ellenére a harcok továbbra is hevesek voltak, nagy emberveszteséggel. A makedón jobbszárnyon álló Menidas erői ellen Bessos csak addig harcolt, amíg nem észlelte a perzsa centrum összeomlását. Ekkor erőivel rendezetten visszavonult. Parmenión lovasokat küldött a makedón királyért, hogy segítséget kérjen súlyos helyzetben lévő balszárnyára. Alexandrosz Dareiosz üldözése közben elszakadt a seregtől, a nagy porfelhő miatt a küldöncök nem találták meg. Az üldözést sötétedésig folytatta, eljutva a Lykos folyóig. A balszárny valószínűleg azért nem omlott össze, mert az itt harcoló perzsa jobbszárnyhoz is lassan eljutott a centrum összeomlása és a király elmenekülése, amitől támadásuk hevessége csökkent. Ezt kihasználva a thesszál lovasság rohamra indult, ami visszavonulásra késztette a perzsákat. Az innen elmenekülő perzsák és segédcsapataik még beleütköztek a visszafelé tartó Alexandroszba és a Társakba. Ekkor újabb, véres harcok alakultak ki a frontálisan támadó lovasok és a menekülők között. Az elkeseredett perzsák emiatt komoly veszteségeket okoztak a Társlovasságnak, mintegy 60 főt megölve közülük. Ez azonban nem fordította meg a csata menetét. A perzsa sereg teljesen szétszóródott, a makedón sereg pedig újraegyesült.

perzsa_harci_szekerek.jpgIllusztráció a perzsa harci szekerek támadásáról (forrás: Ruth Sheppard szerk.:Alexander the Great at war)

Nem ismertek a felek veszteségei. A források túlzó adatokkal szolgálnak az elesett perzsákat illetőleg, a makedónok halottjainak számát pedig minimálisra becsülik. Érdemes figyelembe venni, hogy a nagy, széles terepen, amely a csatamezőként szolgált, a perzsa lovasság könnyen el tudott menekülni. A másik tényező, hogy igazán heves harcok voltak a makedón balszárnyon, ahol mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett. A makedón jobbszárnyon is valószínű komoly áldozatokkal járt a baktrikai és szaka lovassággal való harc, itt a makedónok halottjainak száma nagyobb lehetett a perzsákénál. A makedónok veszteségei mindenképp nagyobbak voltak az isszoszi csatához képest, a győzelem azonban egyértelmű volt.
Alexandrosz mesteri stratégiát alkalmazott, hogy a számbeli fölényben lévő ellenség erősebb egységeit lekösse, amíg ő maga a legérzékenyebb ponton támadt. Persze a haditerv kockázattal is járt. Azon múlt, hogy Parmenion kitartson a balszárnyon, ami ha összeomlott volna, az egyenlő lett volna a vereséggel. Az idős hadvezér kulcsfontosságú szerepéről a korabeli források azonban igyekeztek elfeledkezni, vele szemben pedig Alexandrosz szerepét tovább növelni.
Dareiosznak nem volt lehetősége megmaradt seregének minden részét újra összegyűjteni. Média fele menekült a Zagrosz-hegységen át megmaradt királyi testőrségével, zsoldosaival és Bessos lovasságával. A Mazaios vezette erők Babilónban kerestek menedéket.

Végszó

Ázsia gyors meghódításához Alexandrosz jól kidolgozott stratégiát és taktikát gondolt ki. Ebben segítségre voltak apja egykori hadvezérei, akik Philipposz korábbi háborúiban elegendő tapasztalatot szereztek. Ez párosult továbbá Alexandrosz éles helyzetmegítélő képességével a csatákban, vakmerő elhatározásaival és személyes bátorságával.
A gaugamélia csata tanulságaiból Anhtony Livesey azt emeli ki, hogy Dareiosz nem ruházott át parancsnoki funkciókat alárendeltjeinek, így alig volt szabad irányítási lehetősége olyan tehetséges alvezéreinek, mint Mazaiosz vagy Besszosz. A perzsa király újfent önként adta át a csata kezdetén a kezdeményezést Alexandrosznak, amikor nem támadott előbb.
A gaugamélai győzelem fordulatot hozott a világtörténelembe. A gaugamélai győzelem tette teljessé Alexandrosz uralmát a perzsa birodalom felett, bár a birodalom távoli részében még évekig hadjáratokat kellett vezetnie. Több évszázadra átalakultak a Közel-Kelet erőviszonyai a hellenisztikus világ kialakulásával. A birodalom meghódításának sikerében Alexandrosz kiemelkedő hadvezéri képességei mellett jelentős szerepe volt a makedón lovasság mesteri alkalmazásának, illetve a Perzsa királyság meggyengülésének. Nagyvonalú és a lényeget megragadó stratéga volt. Logisztikai szervezetét a kutatók rekonstruálták, Arrianosztól pedig a haditanács konzultatív formáját ismerhettük meg. A fegyvernemek jó összehangolása sokoldalú harcászati rendszert tehetett lehetővé, anélkül, hogy a perzsákéhoz hasonló nehézlovasságra szükség lett volna. Győzelmének másik titka a veszély totális vállalása volt, aminek volt a következménye, hogy az első sorokban harcolt szinte mindig. Ezt a vezetési módszert a csatákban éppúgy, mint az ostromoknál vállalta.
Maga, az Alexandrosz által kialakított harcászati módszerek halála után is fennálltak, azokat a diadokhosz háborúkban, majd Róma ellen is alkalmazták. A rendszer rugalmasságát jól kifejezi, hogy az adott terveket és az erők csoportosítását is Alexandrosz a körülményekhez igazította. Az ostromok során is hatásosan alkalmazta a görögök által korábban kidolgozott módszereket. A kor jellemzője, hogy az ütközeteket a kezdeti csoportosítás uralta, a hadvezér harcban való személyes részvétele sem tette lehetővé, hogy az ütközet folyamán a változó helyzetre válaszolhasson. Ez az alárendeltek kezdeményezésétől függött. Alexandrosz ezt meg is értette, és hadászata részévé tette, míg perzsa ellenfelei nem éltek ezzel.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Kertész István: Héraklész unokái. Mundus Egyetemi Kiadó, Bp. 2002.
Kertész István: A görög-római hadművészet fejlődése. Zrínyi Kiadó. Bp. 2017.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.
John Warry: A klasszikus világ hadművészete. Gemini Budapest. 1995.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
Anthony Livesey: Nagy hadvezérek, nagy csaták. Gabo Kiadó. Bp. 2005.

Abüdosztól Gaugaméláig VI. – Türosz és Gáza ostroma

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. Isszosz után Alexandrosz tovább haladt dél felé, a levantei partokon, ahol két komolyabb ostromot vezényelt le, mielőtt eljutott volna Egyiptomba. Ebben a részben a makedón sereg taktikáit igyekszem bemutatni, a türoszi és gázai ostromok idején.

turosz_ostroma_alexander_the_great_at_war_ed_ruth_sherppard.jpgillusztráció Türosz ostromáról (Forrás: Alexander the Great at war (ed. Ruth Sherppard)

Türosz ostroma

Alexandrosz tovább parancsolta dél felé a sereget. Észak-Szíria legfontosabb városai, Arados, Byblos és Sidón városai behódoltak.  Türosz a levantei partok egyik legfontosabb városát jelentette, így Alexandrosz alapvetőnek tartotta a behódoltatását. Az ó-város a szárazföldön, de a város fellegvára egy szigeten állt és 45 méter magas falak védték. Itt állt a Melqartnak szentelt fő szentély is. A makedón király itt kívánt Héraklésznak áldozatot bemutatni, ezt azonban a város küldöttsége megtagadta Alexandrosztól. Türosz vezetősége így igyekezett kifejezni semlegességét, amelyet Alexandrosz nem tolerált egy stratégiailag ilyen jelentős város esetében. Miután a tárgyalások nem hoztak eredményt – és a makedón követek meggyilkolásával kiprovokálták a fegyveres választ - , a király hozzálátott a város ostromához. A védők 15 000-en voltak, és kezdetben a tengeren is ő voltak fölényben. A város ostroma ezért óriási áldozatokkal járt, holott Bosworth rámutat, az elkerülhető lett volna a város elszigetelésével, vagy egy kisebb ostromló alakulat hátrahagyásával, ahogyan Alexandrosz a kisebb anatóliai erődöknél is tette. Azonban személyes ügyeként tekintett arra, hogy áldozatot mutasson be Melqart szentélyénél.
A szigeten álló város körülbelül 600 méter távolságra feküdt a szárazföldtől, amelyet Alexandrosz ostromgáttal kívánt feltölteni. Ehhez pedig úgy teremtette elő a kívánt építőanyagot, hogy leromboltatta Ó-Türoszt. A leírás szerint 60 méter széles volt a töltés, és kezdetben az építése jól haladt. Az építkezések csak akkor lassultak le, amikor Türosz falai lőtávolságba kerültek. Ekkor az építkezés a védők folyamatos szabotázsakcióinak volt kitéve. A falaikra tüzérséget állítottak, illetve 80 háromevezős gályáikat katapultokkal, íjászokkal, vagy parittyásokkal töltötték fel, a hajók méretének megfelelően. Rajtaütésekkel próbálták lassítani a töltés építését, ellenlépésként felépült két nagy ostromtorony, melyek a város védműveit szórták meg ellentűzzel. A két épülő, önjárónak épített ostromtorony 17 méter magasra készült, átjárólétrákkal és védőpalánkokkal megerősítve. Legfelső szintjeikre is épültek katapultok. Válaszul a türosziak kihasználták, hogy az évnek ebben a szakaszában erős délnyugati szelek fújnak, így kitervelték, hogy gyujtóhajókat vezetnek a töltésre. Ezek hajóorrát és vitorlavégét is szurokkal, illetve más könnyen meggyulladó anyaggal töltik fel, hogy a töltésen álló ostromtornyok lángja kapjanak és leomoljanak. Adandó alkalommal ezeket a gyújtóhajókat megfelelő irányba tengerre is bocsátották, és az ostromtornyok valóban lángra is kaptak. Az oltásra igyekvő makedónokat pedig rajtaütéssel akadályozták a türosziak, hogy az égő töltéshez hozzáférjenek. Az akció sikerült, ami megnövelte a védők harci morálját.

cartledge_turosz.jpgTérképes illusztráció az ostromról (Forrás: Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító)

Emiatt az ostrom elhúzódott, és a makedónok veszteségei csak nőttek. Később egy tengeri vihar még a töltés kőalapjában is kárt tett.  Patthelyzet alakult ki, és az ostromban nyárig nem is történt változás. Alexandrosz hamar parancsot adott egy másik töltés építésére, az elsőtől északra. Az új töltést szilárdabb faanyaggal és kövekkel erősítették meg, ezen kívül hamarosan a makedón király erősítést is kapott: a perzsák földközi-tengeri flottája rövidesen felbomlott, vagyis a föníciai városok hajói visszatértek saját városaikba. Ezek a városok pedig már behódoltak Alexandrosznak, így hajóik is a rendelkezésére álltak. Sidón 80, a ciprusiak 120 hajót ajánlottak fel. Hamarosan 3000 görög zsoldos is érkezett utánpótlásként Kleandrosz vezetésével. A tengeri fölény így a makedónoké lett. A türosziak pedig a városban érkezők karthágói követektől megtudták, hogy a városállam nem fog tudni segítséget küldeni nekik, mert Szicíliában visel hadat.  A védők hajói a kikötőben rekedtek, így az újra épülő ostromgátban már nem tudtak kárt tenni a tenger felől. Az pedig, az építkezések folyamatossága okán mindennap egyre közelebb jutott a falakhoz. Az ostromlók hadmérnökeiből Diadés Thesszáliából külön meg lett említve, ugyanis hajókra is építetett ostromtornyokat, hajtható hidakat, még torziós katapultokat is, amelyek tekintélyes méretű köveket voltak képesek kilőni. Ezekkel a hajókkal Türosz északi és déli falrészeit is lőni kezdték. Ellenlépésként a türosziak helyreállították a megsérült falrészeket, tüzelőállásokat alakítottak ki, ahonnan gyújtóeszközökkel gyengítették a makedónokat. A saját katapultjaikat bőrökkel fedték be, és forgó kerekekkel igyekeztek elhárítani a rájuk hulló nyílvesszőket. Az ostrom ezen időszakára a lassú, harc nélküli időszak volt a jellemző. A türoszi hajók csupán egyszer próbáltak kitörni a tenger felől, amikor több ellenséges hajót is elsüllyesztettek, de érdemben nem befolyásolta az ostrom menetét.
332 júliusában indulhatott meg a roham a város ellen. A töltés ugyan eljutott a falakig, a védőknek azonban volt ideje itt egy belső falat építeni, és a két fal részt kövekkel-földdel feltölteni. A hajókra szerelt ostromgépek azonban a déli szakaszon rést tudtak ütni a falon, bár olyan komoly veszteségek árán, hogy Alexandrosz aznap le is fújta a támadást. Az elcsüggedt király ekkor valóban fontolóra vette az ostrom beszűntetését. Ráadásul következő két napban a széljárás nem volt kedvező, hogy a hajók ezen a szakaszon támadhassanak. Végül megindulhatott a rés kitágítása annyira, hogy ott támadni lehessen. Megmaradt hajóiról több hidat vetettek a résnél, amelyen keresztül a makedón gyalogság valódi rohamra indult. A védőket elűzték, és a hüpaszpitész és pezetairosz gyalogság tovább nyomult előre. A védőket visszaszorították a városba, ezzel pedig a föníciai és ciprusi hajók is meg tudták közelíteni a kikötőt. A városba a makedónok ténylegesen bejutottak, és megkezdődött a városban az öldöklés. Az egyik leírás szerint a szidóni flotta 15 000 civilt ki tudott menekíteni, így ezeket elkerülte a mészárlás. Curtius szerint ezek a civilek később aztán rabszolgasorba kerültek. Elsősorban az ő írása alapján lehet arra következtetni, hogy körülbelül 6-8000 türoszit öltek meg, és 13 000 hadifogoly került makedón kézre. Akik életben maradtak, rabszolgának adták el, kivéve azokat az előkelőket, akik Melqart szentélyébe menekültek, illetve az ostrom alatt a városban rekedt karthágói követeket. Őket sértetlenül elengedték.
Alig maradt lakos a városban az ostrom után. A lakosokat megölték vagy rabszolgának adták el. Így Alexandrosz a környékbeli vidékekről telepített embereket a városba, majd helyőrséget hátrahagyva tovább vonult. Türosz körülbelül hét hónapos ostroma hatalmas emberi és anyagi vesztesége csupán annyit profitált a hódítóknak, hogy mások megértették az üzenetét: az ellenállás hiábavaló.

turosz_blogra.jpgTürosz ostromának két jelentős pillanata: a felgyújtott ostromtornyok és a városba való betörés (A képek forrásai: 1. Osprey Publishing, 2. Kevin Herbert)

Gáza ostroma

Egyiptomban Mazakés perzsa satrapa üzenetben biztosította Alexandroszt, hogy be fog hódolni. Egyiptom előtt azonban állt egy erőd, Gáza, amelynek parancsnoka, Batis az ellenállás mellett döntött. Készleteket halmozott fel és zsoldosokat toborzott. Alexandrosz seregével egyenesen az erőd ellen vonult, amely ellen az ostrom két hónapig tartott, ugyanis a sivatagban a homokos talaj és az alapanyagok hiánya nem kedvezett az ostromgépek készítésének. Amíg pedig a korábbi ostromeszközöket Türoszból Gázába szállította a flotta, a szeptember-november között lezajlott ostrom Türoszhoz hasonlóan nehéz harcokból állt, alagutak és ellenalagukat ásásából, egymásra tüzelések sorozatából. Rohammal nem kísérleteztek, ugyanis a védők jó erőben voltak: egy alkalommal egy katapult lövedéke a makedón királyt is eltalálta a vállánál. Az ostromgépek megérkezése után azonban lövetni kezdték a falakat és azt aláaknázás is gyengítette. Három sikertelen roham után a következő végül sikeresnek bizonyult, a hüpaszpitészek egységei bevették a falakat. Alexandrosz újabb sebesülést szerzett a lábán, amikor szokás szerint az első vonalban harcolt. A betörést követően Gáza összes védőjét megölték, a civileket rabszolgává tették. Curtius szerint itt is legalább 10 000 ember öltek meg. A védők vezetőjét, Batist halálra kínozták. Újabb ostrommal statuált példát Alexandrosz bárkinek, aki ellenállni akar. Gázát ezt követően a makedónok használták Egyiptom kapujának erődjeként.
Egyiptom bevonulása előtt Alexandrosz intézkedett annak érdekében, hogy friss erők érkezzenek Makedóniából. Tíz triérészt küldött ennek érdekében Amyntas vezetésével, amelyek visszatértére egy évet kellett várni. Egyiptomban jelentős katonai műveletek nem voltak, mert az ország valóban ellenállás nélkül behódolt. A sereget valószínűleg a flotta látta el vízzel, a gázai ostrom alatt volt elég idő ellátási központokat kialakítani. Alexandrosz Memphiszig vonult seregével, illetve egy kisebb expedíciós erővel elzarándokolt a Síwa oázisig, ezt az időt pedig serege pihenéssel tölthette. 331 tavaszára erői élén Alexandrosz végleg elhagyta Egyiptomot.

Türosz és Gáza ostromának tapasztalatai

Ahogyan az általában az ostromoknál lenni szokott, úgy Türosznál és Gázánál is a makedónok lépéseire a védők ellenlépéssel feleltek. Az ostromok leggyakrabban elhúzódó és felőrlő hadviselésre késztetik mind a védőket, mind az ostromlókat. Mind Gáza, mind Türosz stratégiai szempontból fontos erősséget jelentett. Míg előbbi a levantei partok egyik legfontosabb tengeri bázisaként szolgált, addig Gáza jelentette Egyiptom bejáratát.
A források ugyan nem említik meg a makedónok veszteségeit ezeknél az ostromoknál, azok valószínűleg jelentősek lehettek. Elképzelhető, hogy Alexandrosz serege ugyanannyi embert vesztett, mint a védők, ha nem többet. Türosz Alexandrosz számára személyes ügy lehetett, így elképzelhető, hogy elment a végsőkig a győzelemért. Keegan szerint Türosz az egyik legvéresebb ostroma volt Alexandrosznak, ugyanakkor itt azokat a módszereket alkalmazta, amelyeket már jól elsajátított Milétosznál és Halikarnasszosznál. Ez a tapasztalata pedig előnyt jelenthetett, mégha esetleg ez annyit is jelentett, hogy végül nem vallott kudarcot. Halikarnasszosszal ellentétben, Türosz és Gázát véglegesen bevette, erős kitartása, szívóssága biztosan hatott seregére. Fontos tényezőt jelentett a makedón expedíciós seregben az, hogy ott már tapasztalt és összeszokott, veterán katonák harcoltak, több ostrommal a hátuk mögött.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom:

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.

Abüdosztól Gaugaméláig V. - Az égei tengeri háború

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. Ebben a részben teszek kísérletet a perzsa hadjárattal párhuzamosan zajló, az égei tengeren kirobbant harcok hadászati és harcászati sajátosságainak leírására, illetve az abból levonható katonai hadtörténeti tanulságokról összefoglalót írni.

cartledge_az_egei-tenger_videke.jpg

Háború az Égei-tengeren
Párhuzamosan Alexandrosz hadjáratával, Memnon ellentámadásba ment át az Égei-tengeren, hogy az itteni görög szigetek elfoglalásával kísérelje meg veszélyeztetni a makedón expedíció tervét.
334-ben a Földközi-tengeren 400 hadihajó állhatott a perzsa király rendelkezésére, ezek nagy részét viszont Fönícia és Ciprus vitorlásai alkották, amely területek Perzsiához való lojalitása más több mint tíz éve ingatag volt. A következő években azonban Memnón olyan kézzel irányította a hadjáratot, amiből biztosra lehet venni, hogy a kezében összpontosuló flotta nem lehetett jelentéktelen. Ellentámadása abban az időben indulhatott meg, amikor Alexandrosz főseregével a kilikai partvidéken vonult végig.
A flottával visszafoglalta Chiost, Lesbos szigetén Antissa, Mythmna és Eresos városokat, melyek a későbbiekben jó bázisul szolgáltak volna a hadjárat folytatásához. Mytiléné, ahol erős helyőrség maradt hátra, tengeri és szárazföldi blokáddal zárta el. A város aztán 333 nyarán elesett, de valamikor erre az időre esett Memnón halála is. A hadvezér ugyan komoly veszteséget jelentett a perzsa flottának, de ezt követően is arattak a perzsák sikereket. A parancsnokságot Memnón unokaöccse, Pharnabazos vette át, az ostromlottak neki adták meg magukat. A perzsa ellentámadás ezután folytatódott a Hellészpontosz felé. Tenedos is megadta magát, a 333-as év végére pedig Milétosz is újra a perzsák kezére került. A perzsa flottát csupán egyszer érte veszteség, amikor Siphnosnál egy rajtaütés során nyolc hajót elveszett egyik különítménye. De ezt követően ez a város is elesett. 333 tavaszán azonban megfordult a háború menete az Égei-tengeren, a kis-ázsiai események miatt. Dareios Babilónba hívta vissza erőit, hogy erős sereggel szállhasson szembe a makedón királlyal. A birodalmában minden görög zsoldost, amelyek haderejének alap erejét képezte, visszahívott ide, így a nyugaton lévő perzsa hadvezéreknek is át kellett adniuk zsoldosaikat. Pharnabazos Mytiléné ostroma alatt kapta meg az utasítást és rögvest teljesítette. A király által visszakért egységekkel Lykiába hajózott, és átadta ezeket a fősereg számára. De ennek következtében az Égei-tengernél lévő perzsa flotta elvesztette derékhadát, így a további offenzívát folytatni nem tudta. A perzsák által visszafoglalt városok 332 elejére újra makedón kézre jutottak.

sorsdonto_csatak_turosz.jpg
Az háromevezősoros hadihajó, a triérész illusztrációja. Az égei-tengeri háborúban mindkét fél hasonló hajókat használt (Forrás: Sorsdöntő csaták. Kelly Devries - Martin J. Dougherty - Christer Jorgensen - Dr. Chris Mann - Chris Mcnab szerk.)

Isszosz után
Az Isszoszi csata utáni hónapokban a túlélő, de vezetés nélkül maradt perzsa egységek kisebb csapatokban próbáltak egy-egy területen ellenállni. A perzsa sereg egy megmaradt része észak felé menekült a Kilikiai-kapun keresztül. Kappadoki és Paphlagonia lázadó csoportjaihoz csatlakoztak, hogy visszafoglalhassák az Anatóliai-síkságot. Ellenük Phrygia makedón satrapájának, Antigonosnak kevés forrásával kellett felvennie a küzdelmet, erőinek nagy részét ugyanis Alexandrosz Isszoszhoz parancsolta. Végül három győzelmet is aratott a lázadó erők ellen, majd ellentámadásba is át tudott menni Lykaonia hegyvidékei irányába. De ez a háború egy évet vett igénybe, mégis a terület végső pacifikálása 322-ig váratott magára, amikor a Perdikkas vezette főerők végül pontot tettek a harcok végére.
Egy 8000 fős zsoldossereg Tripolisba vonult, onnan pedig Ciprusra. Az Amyntas, makedón nemes vezette zsoldossereg délre vonult, és megkísérelte elfoglalni Egyiptomot. Kikiáltotta magát Sauakés satrapa utódjának, aki Issosnál esett el, de amikor Memphis ellen vonult, a helyőrség egy sikeres kitörés alkalmával lemészárolta csapatait. Más zsoldosok pedig Krétára hajóztak, és az itt, a makedónokkal háborút viselő spártaiakhoz csatlakoztak.
Nyugaton megszilárdult a makedón uralom, emiatt pedig 332 tavaszára feloszlott a Kis-ázsiai perzsa flotta. A ciprusi és föníciai városok hajói hazatértek, hogy békét köthessenek új urukkal. A perzsák által visszafoglalt kis-ázsiai erődök is így sorra elestek, az expedíció tábornoka, Pharnabazos fogságba esett Kósnál, de később meg tudott szökni. A foglyul nem ejtett perzsa erők pedig Krétán kaptak menedéket.

Az égei tengeri háború vége és Agis spártai király háborúja
Amióta Makedónia egyeduralkodói szerephez jutott a görög városállamok felett, az égei világban a szigeteken különböző oligarchák jutottak hatalomra, akik uralmát a korinthoszi szövetség szentesítette. Ezt az uralmat egészen 334-ig semmi nem veszélyeztette, amikor azonban az Égei-tengeren megjelent a perzsa flotta, ekkor sokan pártoltak át. 333 elején Memnón Chiosra menekült, és végül két évig ez a hely lett a perzsa bázis az Égeikumban.
A perzsák számíthattak egy erős szövetségesre, Spártára, amely nem vált a korinthoszi szövetség tagjává. Makedónellenes maradt a politikája, de Alexandrosz nem vonult ellene fegyveresen, beérte, ha politikailag szigeteli el. Ez egészen a perzsák megjelenéséig hatott is, hiszen Spárta mind Philipposz halálakor, a görögök lázadása alatt, és még Alexandrosz Kis-Ázsiába való távozása idején sem tett politikailag jelentős lépést. De miután a perzsák visszafoglalták Milétoszt és Halikarnasszoszt, a spártaiak követ útján próbálták felvenni velük a kapcsolatot. Agis, Spártai király Siphnosban tárgyalt Pharnabazosszal és Autophardatésszel. Kérte őket, hogy támogassák Spárta ügyét, akik egy felkelést akartak kirobbantani a Peloponnészoszi-félszigeten. Ez alatt érkezett a hír az isszoszi csatáról. A hír megrendítette a spártai királyt. Emiatt a perzsa vezérek is csak harminc talentum és tíz triérészt bocsátottak a rendelkezésére. Agis ezért változtatott a tervein. A támogatást tovább küldte fivérének, Agésilaosnak, és rábízta, hogy ezt használja fel arra, hogy hadjáratot vezessen Kréta szigete ellen, amire már korábban történtek előkészületek. A spártai hadvezér ugyanis bázist épített Tainaronnál, ez pedig a gyülekezési pont lehetett a hadjárathoz.
Kréta szigete nem tartozott a korinthoszi szövetséghez, és igen elfeledett része volt a görög világnak. A helyi városok vívták itt saját harcukat a szigeten való egyeduralomért. Ekkoriban éppen Knósszosz állt nyerésre. Legyőzte Phókiszt és ekkoriban Lyttos és Kydónia ellen háborúzott. Spárta valószínűleg Lyttost használta támaszpontnak és itt toborzott zsoldosokat, hogy Knosszosz ellen vonuljanak.
332 elején, az isszoszi csatát túlélő zsoldos egységekből 8000 is csatlakozott hozzájuk, majd ehhez később csatlakozott a perzsa flotta maradék része. Antipatros hatékony segítséget nem tudott nyújtani a Spártával ellenséges krétai városoknak, így a sziget nagyobb része került a spártai-perzsa szövetségesek kezére.
A krétai sikerek híre Föníciában jutott el Alexandroszhoz. Aphoterost küldte az Égei-tengerre egy flotta élén, amely a makedónoknak behódolt föníciai és ciprusi hajókból állt össze. Arrhianos és Curtius más-más módon írta le Aphoteros hadjáratát, bár nincsenek említve egymással ellentétes események. Így valószínűsíthető, hogy a flottát egy összetett hadjárattal bízták meg. Nemcsak Kréta szigetén kellett rendet tenni, hanem lehetőleg a Peloponnészoszi-félszigetre is eljutni. Bosworth még hozzáteszi, hogy még ekkor sem eshetett szó nyílt támadásról Spárta ellen. A városállam elismert tekintélyére való tekintettel Alexandrosz igyekezett ezt elkerülni, hiszen az további görög városok döntését hozhatta volna magával, amit Alexandrosz érhetően el akart kerülni. Egy sikeres krétai hadművelet esetén azonban a perzsa flotta megsemmisítésével Spárta újra elszigeteltségbe került volna.

agis_es_memnon.jpgIllusztráció: Memnón, perzsa zsoldosparancsnok és III. Agis, spártai király (forrás: www.artstation.com)

A krétai események innentől már nem ismertek részletesen. Mindenesetre azt nem sikerült megakadályozni, hogy Peloponnészoszon 331 körül háború robbanjon ki. Ekkor Antipatrosnak eleget kellett tennie Alexandrosz kérésnek, hogy újabb egységeket küldjenek keletre, miközben saját haderőivel Thrákiába kellett vonulnia egy lázadást elfojtani. A körülmények tehát adottak voltak a felkelésre a félszigeten. Agis kivonta erőit Krétáról és hadjáratot indított a korinthoszi helyőrség ellen. Miután onnan sikeresen elkergette a makedónokat, hatására Spártához csatlakozott Élis, Tegea és az észak-peloponnészoszi, vagyis az achai szövetség városai, Megalopolis kivételével. Így összeállt egy 20 000 gyalogost és 2000 lovast számláló tekintélyes haderő, amelynek magját a korábban Kis-Ázsiában harcoló veterán zsoldos egységek képezték. Agis ekkor Megalopolis ostromába fogott, miközben Athéntól várt segítséget. Az egykor rivális városállam azonban politikai megfontolásból kivárt. Egy újra megerősödő peloponnészoszi hatalom ugyanis nem volt érdeke. Az idő pedig valóban Spárta ellen dolgozott.
Antipatros végül nem számolta fel a lázadást Thrákiában, legalábbis a harcokban szünet állt be. Talán 330 tavaszán megindult dél felé. Menet közben saját szövetségeseitől is toborzott, így hadereje 40 000 fősre nőtt. Ez pedig nyomasztó ellenerőt jelentett Agis ellen. A spártai király ez idő alatt sem tudta bevenni Megalopolist, így itt várta be az érkező makedón sereget. Hogy a hegyvidékes terep segítségére legyen, a Lakóniába vezető út felé hátrált. A makedón és a spártai haderő végül ezen a területen csapott össze, állandóan manőverezve, kisebb harcokkal és szünetekkel. A végső csata egy kisebb sík területen zajlott össze, ahol Agis el tudta kerülni, hogy a makedónok kihasználhassák túlerejüket. A spártai falanx még egyszer bebizonyította hatékonyságát, és megállította Antipatros seregét. A harcban a spártai gyalogság addig harcolt, amíg ki nem merült, de a makedón túlerő végül felülkerekedett. A spártaiak menekülni kezdtek, miközben a megsérült spártai királyt szállítani kellett. A makedónok végül az üldözés során utolérték, ő azonban haláláig ellenállt. Curtius leírása szerint a spártaiak oldalán ekkor 35 000 fő veszett oda.
A csata után Spárta mindenfajta védelem nélkül, kiszolgáltatva maradt a korinthoszi szövetségnek. Az achaiokat és az élisieket 120 talentum hadisarc kifizetésére kötelezték, Tegeának viszont megbocsátottak és csupán a lázadásra felbujtó politikusokat kellett átadniuk. Nem ismert azonban, hogy milyen büntetésben részesült Spárta. Lehetséges, hogy beolvasztották a korinthoszi szövetségbe, mindenesetre a városállam régi hatalmát sosem nyerte vissza. Hellász további sorsában már nem játszott jelentős szerepet.

Összegzés
Az égei-tengeri háborút nem ismerjük túl részletesen, ezáltal csupán a felek által alkalmazott stratégiát értékelhetjük. A Memnón által elképzelt stratégia, miszerint Alexandrosz hadjáratát, hátországa megtámadásával hiúsítja meg, megfelelő válaszlépést jelentett a perzsáknak. Mivel a perzsák katonailag gyengébb harciértékkel bíró erőket tudtak csak kiállítani Alexandrosz seregével szemben, logikus lépést jelentett a zsoldosvezértől a nyílt harcot elkerülő taktika. Felőrlő stratégiájának része volt a még perzsa kézben lévő bázisok felkészítése és ellenállása, illetve a gyengébb makedón helyőrségű bázisok visszafoglalása. Ezek mind azt a célt szolgálták, hogy Alexandrosz főserege meggyengüljön.
Memnónt több szakirodalomban is karizmatikus vezetőnek tekintik, aki Alexandrosz méltó ellenfelének bizonyult, és jelentős fordulatként tekintenek halálára. Ugyanakkor a perzsa sereg a halála után is aratott sikereket az Égei-tengeren, és a perzsa hadjárat sokkal inkább Dareiosz döntése miatt szakadt félbe. Ekkor ugyanis, az isszoszi csatára felkészülve, az égei-tengeri perzsa erőkben szolgáló görög zsoldosokat is magához rendelte. Elsősorban ennek a haderőnek a kivonása okozta azt, hogy itt a perzsák többé nem tudtak kezdeményezőként fellépni az Égei-tengeren.
Már sosem tudjuk biztosan, mit történt volna, ha Memnón még életben marad, de kisebb erőkkel kell tovább folytatnia a harcot. Ugyanakkor Isszosz után Anatóliában és az Égei-tengeren csak kisebb perzsa katonai egységek maradtak, amelyeket a helyőrségi makedón csapatok is fel tudtak számolni. És bár csupán vázlatosan ismerjük a katonai eseményeket, ezek alapján arra következtethetünk, a perzsák égei-tengeri háborúja elsősorban az emberi erőforrások szűkössége miatt vallott kurdarcot.
Érdemes azonban azt is figyelembe venni, hogy a Perzsa Birodalom még ekkor is rendelkezett olyan pénzügyi forrásokkal, amely alapján támogatni tudta Agis király Makedónia elleni háborúját Krétán és a Peloponnészoszi-félszigeten. Agis szintén karizmatikus vezető lehetett, amit jól mutat, hogy a makedónok elleni felkelést Megalopolis-ig ki tudta terjeszteni, mielőtt Antipatrosz legyőzte volna seregét.
Az égei-tengeri háborúnak voltak részsikerei, így például Kréta gyűjtőhelyévé válhatott a háború után a makedónia-ellenes csoportoknak. Fő célját azonban, hogy visszafordulásra késztesse Alexandroszt Ázsiából, vagy, hogy instabillá tegye a korinthoszi szövetséget, nem érte el. Ez jól példázza a Makedónia által lefektetett hellén rend stabilitását: azt még egy perzsa pénzen fizetett, Spárta vezette lázadás sem tudja megingatni.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

A fent használt térkép: Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
John Colvin: Döntő csaták. Gold Book. 2003.
Kertész István: Héraklész unokái. Mundus Egyetemi Kiadó, Bp. 2002.

süti beállítások módosítása