Makedón katonák összecsapása (A kép forrása: https://about-history.com)

Alexandrosz, vagyis Nagy Sándor halála után birodalma több, független államra bomlott fel. Az első években Alexandrosz hadvezérei irányították ezeket a területeket, és idővel királyai lettek az általuk megszerzett birodalmi részeknek. Az új államok katonakirályai gyakran vívtak háborúkat a szomszédos népek ellen, illetve egymás ellen is, hogy saját királyságaik területét bővítsék. Ez utóbbi háborúkat Diaodokhosz háborúknak nevezzük. Ez az időszak, amelyet hellenisztikus kornak is nevezünk, az ókor hadtörténetében jelentős változásokat hozott. Alexandrosz hadjáratai és a kialakult új államok helyzete együttesen hatott az új királyságok hadseregének összetételére, a harci taktikákra, a szárazföldön vívott harcokra éppúgy, mint a tengereken vívottra. Tanulmányomban egy összefoglaló képet igyekszem bemutatni ezeknek a királyságoknak a hadtörténetéről. A terjedelem nem teszi lehetővé a teljes, hellenisztikusnak nevezett időszak háborút részletesen taglalni, így csak egy átfogó kép bemutatására szorítkozom, egy-egy csata vagy egyéb hadiesemény példájával kiegészítve a leírtakat.

A hellenisztikus világ hadművészetének szakirodalma
Számtalan tanulmány foglalkozik a hellenisztikus korszak háborúival, ezen belül is nagyobb hangsúlyt kapnak a diadokhosz háborúk, II. Alexandrosz egykori hadvezéreinek harcai. Legalapvetőbb szakirodalom, amelyre támaszkodhattam tanulmányom során, az Kertész István művei, a Hellénisztikus történelem, A görög-római hadművészet fejlődése és az Ókori hősök, ókori csaták című monográfiái. Fontos megemlítenem még Hegyi Dolores Hellénizmus keleten című könyvét, amely szintén a kor legfontosabb általánosságainak megértésében volt segítségemre. Említést érdemel még Roman Ghirshman Az ókori Irán és Vojtech Zamarovsky A görög csoda című könyve, amelyek szintén a korszakot mutatták be egyedi szempontok szerint. A kor hadtörténetéről alapos áttekintést nyújtott számomra John Warry A klasszikus világ hadművészete és Winkler Gusztáv A hadviselés művészete című írásai.

Ókori források
Azok a történetírók, akik megírták Nagy Sándor hadjáratait, a halálát követő időszakról is beszámoltak. Erről az időről a legfontosabb forrás Diodorus Siculus, aki a Kr.e. I. században írta meg művét, a Bibliothéké-t, amely egy világtörténeti leírás lett volna Caesar háborúinak befejezésével. Számos görög történetíró művét felhasználta művéhez, ezek közül azonban nem szűrte ki, kinek az írása tényszerűbb. Mellette fontos forrás még Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című műve, hiszen több olyan görög hadvezérről és államférfiról írt akik az adott korszak meghatározó személyiségei. Arrianosz, a Kr.u. II. században élt történetíró Hadrianus cappadociai helytartójaként hadat is viselt az alánok ellen, így a katonai múlt tanulmányozása egyben saját szakmai tudását is segítette. A Nagy Sándor utáni időszakról külön művet írt, ez azonban csak töredékesen maradt fenn. Egyes művek a kor hadelméletével, és különösen az ostromtechnikák leírásával foglalkoznak, így például Aineiasz Taktikosz (Kr.e. IV. század vége), Büzantioni Philón (Kr.e. III. század), Athénaiosz (Kr.e. I. század) és Bitón (Kr.e. III. század körül) művei.

A birodalom felbomlása
III. Alexandrosz Kr.e. 323-as halálakor az utódlás rendezetlen volt. A Babilónban összegyűlt hadvezérek végül megegyeztek, hogy a főhatalmat Perdikkasz, lovassági parancsnok, Antipatrosz, Makedónia helytartója és Antigonosz, Alexandrosz tábornoka gyakorolják majd. Perdikkasz azonban az egyeduralomra törekedett, és hamarosan, az egymás ellen forduló hadvezérek háborújában saját tiszttásai ölték meg. Ezután Antipatrosz vette át a legfőbb hatalmat és újraosztotta a satrapiákat. Ő tartotta meg tisztségében Ptolemaioszt, aki Egyiptom satrapésa maradt, az Eufrátesztől Indiáig terjedő keleti terület a fővárossal, Babilónnal pedig Szeleukoszé lett. Kis-Ázsiát Antigonosz kapta meg, Thrákia és Kis-Ázsia kisebb, nyugati területei Lüszimakhoszé lettek. Kasszandrosz, Antipatrosz fia, apja halála után erőszakkal foglalta el Makedóniát.
Antigonosz, mint a legambíciózusabb vezér, birodalmának központi helyzetének köszönhetően újra megkísérelte saját kezében újraegyesíteni a birodalmat. Meghódította majdnem egész Kis-Ázsiát, majd 306-ban fia, Démétriosz megszerezte számára Ciprust. Antigonosz ezután vette fel a királyi címet, amelyben aztán a többi hadvezér is követte a példáját. Hamarosan az egykori birodalom számos területén zajlottak harcok – volt csata Kis-Ázsiában, Rhodosz és Ciprus szigetén, Egyiptomban és Mezopotámiában is. A teljes birodalmat visszafoglalni akaró Antigonoszt végül a többi hadvezér egyesített serege győzte le Ipszosznál, 301-ben. Az ipszoszi csatát tekinthetjük a diadokhosz háborúk döntő csatájának, ugyanis ezt követően a birodalom már visszafordíthatatlanul felbomlott. Végül 281-re váltak véglegessé a területi felosztások. Az egykori alexandroszi birodalom helyét három nagyobb királyság vette át: a Ptolemaidák Egyiptoma, az Antigoniák Makedóniája és a Szeleukidák keleti területei. Ezen kívül jelentős állam lett Kis-Ázsiában Pergamon, Bithünia, Pontosz és Kappadókia. Keleten pedig megalakult a Baktriai királyság. Hellászban Makedónia már nem tudta fenntartani hegemón szerepét a görög poliszok felett, amelyek szövetségekbe tömörülve rivalizáltak egymással. A városállamok közül Rhodosz és Kréta helyzete vált erősebbé, köszönhetően jó földrajzi helyzetüknek és kereskedelmi kapcsolataiknak.
A hellenisztikus királyságok Kr.e. 281-től (A kép forrása: www.quora.com)

A hellén királyságok általános jellemzői
Hegyi Dolores említi meg (Hellénizmus keleten), hogy „Hellénizmus” kifejezés J. G. Droysentől származik. Meghatározása szerint ez a makedón hódítástól a római hegemónia kialakulásáig tartó időszakot jelenti. Kulturálisan egy egymásmellettiségről szóló időszakot jelöl, amikor is kölcsönhatásba kerültek a görög és a keleti kultúrák.
Alexandrosz halálát hamar követte birodalma megszűnése, és azok kisebb királyságokká tagozódása, amelyet hadvezérei irányítottak. Uralkodói stílusát azonban ezek a hadvezérek hamar átvették, módszereket és a külsőségeket tekintve. Az uralkodók használták a királyi diadémot, udvaraik nagy pompával rendelkeztek, illetve az istenekkel kialakított kapcsolataiban is őt másolták. A királyok isteni származásukra hivatkoztak, így ők magukat is isteni tiszteletben részesítették, ami a keleti királyságoknál korábban is bevett gyakorlat volt. Szeleukosz Apóllóntól származtatta magát, Ptolemaiosz Héraklésztől, Antigonosz és fia pedig szentélyeket és szobrokat állítatott fel magának a hellén poliszokban. Isteni mivoltukra hivatkozva alakult ki a királyságukban betöltött autokrata szerepük is: a király akarata törvény, szabadságát pedig semmi nem korlátozza. Ezek szintén Alexandrosz államvezetésének utolsó éveiből erednek, amikor átvette a keleti despotikus irányítási módszereket, és ilyen minőségében még a görög városállamok belügyei felett is dönteni kívánt.
A birodalom feldarabolása a belharcok következtében indult meg, és az egyes területek új urainak ambíciói inkább a rivális uralkodók ellen indultak, nem pedig a külső népek leigázására. Céljuk elsősorban saját birodalmuk területi épségének megőrzése volt. Erre jó példa Szeleukosz, aki az Arakhósziától keletre fekvő birtokokat feladta az indiai fejedelem, Csandragupta javára, a határvidék stabilitása érdekében. Ptolemaiosz is inkább csupán Egyiptom védelme szempontjából fogalt el szigeteket az Égei-tengeren, vagy foglalta el Szíria egyes részeit.
A felbomlás leginkább Makedóniát gyengítette. A lakosság jelentős számban áramlott ki a keleti területekre, mivel Alexandrosz leginkább a makedón népességből álló haderőre tartott igényt. Halála után a makedón helytartó, Antipatrosz már csak egy kisebb sereget tudott felállítani, amikor a görög városállamok fellázadtak. A lázadást csupán azután tudta elfojtani, hogy keletről Kraterosz saját sereggel érkezett a segítségére. Alexandrosz halála után a legtöbb makedón katona nem tért haza, hanem Ázsiában maradt, és valamelyik hadvezér szolgálatába állt. Makedónia emberanyagát tovább apasztották az új hatalmi központok megjelenése Babilónban, Antiochiában és Alexandriában. A 4. század végére Makedónia új urának, Kasszandrosznak már csak egy kisebb hadereje maradt, amivel alig tudta megvédeni magát egy erősebb sereg betörésével szemben. Ez volt a magyarázat arra, hogy többször elüldözték trónjáról, majd idővel újra vissza is tudott térni. Emiatt azonban Makedónia már nem volt Hellász hegemón szereplője, a görög ügyekbe gyakran beleavatkoztak az egyiptomi és a szeleukida uralkodók is. Makedónia támogatott egyes poliszokat, velük szemben pedig többi polisz Egyiptom vagy a Szeleukida birodalom támogatását élvezték. Számos vezér, aki Hellászban fellépett Makedónia ellen, később Egyiptomban talált menedéket és kapott támogatást, hogy újra harcolhasson. A diadokhosz államok versengései megmaradtak Hellászban, de bizonyos városállamoknak így is sikerült függetlenednie, mivel Makedónia már nem volt olyan erős hatalom, mint II. Philipposz idején.
Így a gazdasági erő is fokozatosan áthelyeződött a keleti területekre, hiszen Alexandrosz saját kincstárát ide költöztette hadjáratai alatt. A háború következtében felhalmozott vagyon most a hadvezérek államainak rendelkezésére állt. Óriásai gazdasági erővé vált Egyiptom és a Szeleukida birodalom. A diadokhosz háborúk idején ezt a hatalmas vagyont használták fel a hadvezérek, hogy saját sereget toborozhassanak. Ezeknek a seregeknek a nagyságára jó példa Démétriosz flottája, amelyet Hellászban építtetett: állítólag 500 hajót rendelt meg, amiből több nagyméretű, 15-16 evezőpados monstrumokat is vízre bocsátottak.
Alexandrosz utolsó éveiben tanúsított uralkodói magatartása hatott leginkább az utódok hatalomgyakorlására. Ők később dinasztiákat alapítottak, de kevés volt a kapcsolatuk a népek felett, akiken uralkodtak és hatalmi alapjukat leginkább a hódítás jelentette. Ebből következik, hogy hatalmuk megőrzésében leginkább a hadseregre támaszkodtak, amelyet országuk jövedelméből tartottak fent, miközben korlátlan volt a hatalmuk.
A királyok saját pénzérméiken. Balról jobbra: Szeleukosz, Ptolemaiosz és Antigonosz (A kép forrása: www.thecollector.com)

Hadsereg és társadalom
Ebből következik, hogy a diadokhoszok és az őket követő utódok is elsősorban a katonai sikereikre hivatkozva irányították saját királyságukat. Királyságuk stabilitása katonai sikerüktől függött, ezért gyakran vezettek hadjáratot, egymás – és az országuk határán élő „barbároknak” nevezett népek ellen, akiket nem tartottak a hellén civilizáció részeinek. A királyságok szinte folyamatosan háborúztak egymással, saját királyságuk területének növeléséért. Ehhez azonban szinte állandóan nagy hadsereget kellett fenntartani. A királyok azt a korábbi makedón gyakorlatot folytatták, hogy kisebb földbirtokot adományoztak a harcolni képes társadalmi rétegnek, cserébe adókedvezményben részesültek, de szükség esetén katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. Birtokaikat bérelték, a tulajdonjog a királyé maradt, és nem volt örökletes a bérlés. Gyakorta előfordult, hogy a katonák csoportosan, egy helyen kaptak birtokokat, így kialakultak olyan katonai telepek, amelyek később görög mintájú városokká váltak. Ezeket a katonáskodó csoportokat nevezték klérukhoszoknak.
Mellettük nagy számban toboroztak zsoldosokat a seregekbe. A zsoldosok fizetsége általában csak a létfenntartásra volt elegendő, meggazdagodni a zsákmányszerzés során lehetett. Az ellenséges területen általános volt, hogy a zsoldosok kifosztották a városokat, falvakat, és ebből szerezték a vagyonukat. Nagy vagyont főleg a foglyok ejtéséből lehetett összegyűjteni. A háborúk folyamán a seregeket mindig követték a rabszolgakereskedők. Az elfogott emberekért nagy pénzt fizettek a fogjul ejtőknek. A zsoldosok viszont pont a zsákmányszerzés miatt nem voltak megbízhatóak. II. Kleomenész spártai király vereséget szenvedett 222-ben Szelasziánál a betörő makedónok ellen, mert katonáit nem tudta kifizetni. Több ütközet a zsoldosok fegyelmezetlensége miatt változott vereséggé, mert a táborba betörve a zsákmányszerzésre koncentráltak és nem figyeltek az ellentámadásokra. Mégis, a diadokhoszok leginkább zsoldosseregekkel vívták meg a háborúikat, emiatt ezek a konfliktusok nem is hoztak látványos sikert egyik félnek sem.
Ráadásul ezek a zsoldoscsapatok akkor is veszélyessé váltak saját felfogadó uraik számára, ha a dinasztián belül robbant ki harc, és az egyes politikai szereplők saját erőt toboroztak ezekből a zsoldos alakulatokból. Ha ezek a zsoldosok a politikai központtól távol szolgáltak, elfordult, hogy egy-egy zsoldosvezér függetlenítette magát, ez pedig nehezítette az egységes birodalom működését. Ez vezetett a Szeleukida Birodalom, majd a Ptolemaida Egyiptom meggyengüléséhez is a II. századtól.

Szárazföldi csaták a hellénizmus korban
A szárazföldi erők fegyverzetében történt némi változás, és új katonatípusok is megjelentek. Már Nagy Sándor is szervezett új típusú elitegységet, ezek voltak az argüraszpideszek, az utódállamok hadseregeiben aztán ezek általánossá váltak. Az egyes csapatok megkülönböztetésére fémdomborítású pajszokkal szerelték őket fel, innen ered a nevük is.
A 3. század folyamán a görög világot kelta támadások érték, ami hatott a görög fegyverzet átalakulására. A régebbi pajzsot, a peltét felváltotta a nagyobb, ovális pajzs, a thüreosz. Egy egyiptomi lelet alapján ez többféle falécből volt összeállítva, belső részén fogantyúval és kívülről nemezzel volt borítva. Új könnyűgyalogos típus is megjelent, a thüreophoroi, akik hajítódárdával és lándzsával harcoltak. Szintén kelta hatással magyarázható, hogy a lovasságnál megjelent a kerek pajzs, amely fogantyúval és kart megtartó szíjjal volt ellátva. A keltáktól ered egy újfajta nyereg, amelyet szintén a görögök átvettek. Ennek köszönhetően a lovas biztosabban ült a lovon, és a lábaival irányította a lovat. Így a lovasnak nem kellett a kantárt fognia harc közben, mindkét kezét használhatta a harcban.
A diadokhosz királyságokban jellemző maradt, hogy a lovasság volt a csatadöntő fegyvernem. A könnyűlovasságot üldözésre, portyázásra és felderítésre használták, a nehézlovasságot az ellenséges harcsorok megtörésére. A Szeleukida birodalomban jelent meg a teljes páncélban harcoló kataphraktárius, amelyet aztán más birodalmak hadseregei is átvettek. A kor könnyűlovasait, akik hajítódárdával harcoltak, tarentumiaknak nevezték. A Szeleukida uralkodók átvették a perzsa hadművészet néhány elemét, így például a harci szekereket. Volt példa rá, hogy a harci szekerek hatékonyságát több ló befogadásával kívánták elérni. De a harci szekerek csak a Szeleukida birodalomban maradtak meg, más hellén királyságokban ezeket jellemzően nem használták.
Makedón gyalogos és felszerelése a Kr.e. 4. század végén; Támadó harci elefánt (A képek forrása: Pinterest)

Harci elefántokat viszont más királyságokban is elkezdtek alkalmazni. A Szeleukida birodalom uralkodója, I. Szeleukosz szerződést kötött Csandragupta indiai fejedelemmel, aki körülbelül 150 harci elefántot küldött a hellén birodalomba. 273-ban I. Antiokhosz tömegesen vette be elefántjait az egyik csatában a kelták ellen. Míg a szeleukidák indiai elefántokat idomítottak, az egyiptomi ptolemaioszok a nehezebben idomítható afrikai elefántokat fogták be. John Warry (A klasszikus világ hadművészete) arra következtet, hogy a harci elefántok széleskörű használata beleillik abba a gyakorlatba, hogy fontos volt a hadvezérek számára a magassági fölényből származó előny. Ezen elv szerint építették a flottáikat és az erődjeiket is.
Az elefántok kiképzése több évbe telt. A hajtójuk a nyakukban ült és egy hegyes bottal irányították őket. Hátukon 3-4 íjász és hajítódárdás állt egy kosárban. Később az állatokra fatornyokat erősítettek, ahonnan ezek az íjászok és dárdások az ellenségre lőttek. A kiképzés része volt, hogy az állatok megszokják a közelükben felsorakozó lovakat is. A csatákat eldönthette, hogy ezek az állatok mennyire szokták meg egymást. Egyes alkalmakkor mindkét fél seregében felsorakoztak harci elefántok.
Ezek a nagytestű állatok egymástól 20-50 méterre álltak a csatasorban, és ilyen formában rohamoztak. Az elefántok hátrányát az jelentette, ha a hajtójuk leesett róluk, vagy túl sok sebet szereztek az állatok, pánikba estek. Ennek következtében akár saját erőik ellen kezdtek rohanni, nagy zavart keltve és nagyobb veszteséget okozva, mint az ellenségnek. Éppen ezért az elefántokat gyalogos kísérettel védték. Egy-egy elefántot 40-50 fős könnyűfegyverzetű osztag védett, akik között voltak dárdások és parittyások is. A későbbi időszakban úgy fejlődött az állatok védelme, hogy megnövelték a hátukon álló tornyot, agyarukat kihegyezték, illetve a lábukra bőr- és páncélabroncsokat szereltek, hogy nehezen lehessen átvágni a térdínjukat.
A 217-es raphiai ütközetben a szeleukidák 102 indiai elefánttal rendelkeztek, az egyiptomiak pedig 73 afrikaival, mégis az utóbbiak vívták ki a győzelmet. Magában az ütközetben azonban az indiai harci elefántok meg tudták futamítani az afrikai elefántokat, mert fizikailag erősebben voltak a szavannai elefántoknál. Az is egy általános tendenciát jelentett, hogy a harci elefántokat a falanx ellen vetették be, együtt a lovassággal, de például a 301-es ipszoszi csatában a lovasságot vágták el vele a sereg többi részétől. Többféle módszert is alkalmaztak az elefántok megbénítására, például disznócsordát tereltek a közelükbe, vagy megbesesítették a talpukat. Ezek következtében gyakran a megvadult állat a saját seregének katonáiban okoztak veszteségeket.
Az egyre nehézkesebben mozgó, de létszámban nagyobb makedón gyalogság ellen is hatékonyabban lehetett bevetni a harci elefántokat. Nagy Sándor hadjáratainál még a makedón gyalogság rugalmasabb volt, így hatékonyan ki tudott térni az elefántok támadásai elől, amelyre jó példa a Hüdaszpész menti csata is. Démétriosz seregéből ismert olyan katona, amelynek a páncélja olyan vastag volt, amely egy ostromlövedék ellen is védte viselőjét, emiatt nehezebb is lehetett, mint a korábbi makedón katonák páncélja. Ilyen nehéz páncéllal már nem lehetett kivitelezni, hogy a falanx rugalmas mozgással kitérhessen a harci elefántok rohamai elől.
A diadokhoszok serege etnikailag vegyes összetételű volt. Ez részben a nagyszámú alkalmazott zsoldos is magyarázza, illetve a birodalmakban élő népek sokszínűsége. Ezért a legtöbb seregben volt nehéz- és könnyűlovas is, falanx gyalogos, több fegyverrel harcoló könnyűgyalogos és persze harci elefántok.
A szárazföldi ütközetek taktikái hasonlóak voltak II. Philipposz és fia, Alexandrosz hadviseléséhez. Döntő fegyvernemként megmaradt a szárnyakon álló lovasság. A falanx gyalogság viszont passzív fegyvernemmé vált, és a korábbi időszakokhoz képest gyengébb csapatokból is állt, így gyakoribbá vált az is, hogy az ellenséges lovassággal szembe kerülve megadták magukat. Arra is volt példa, hogy a makedónokból álló falanx gyalogság egyszerűen nem akart harcolni a szintén makedón lovasággal. Ez történt 316-ban Gabiénél, 312-ben Gázánál és 301-ben Ipszosznál. Ennek következtében a legyőzött ellenféllel is kegyesen bántak a győztes felek. A leszerelt katonákat jellemzően klérukhoszokként letelepítették és nem vetették őket fogságba.

A kor ostromművészete
A korábbi görög ostromharcokra is jellemzőek voltak a faltörő kosok, az ostromtornyok, a gyújtónyilak használata, az ostromtöltések építése, vagy a falak aláaknázása. A makedón ostromtechnika elterjedésével az ostromok is hatásosabbá váltak. Megjelentek a kézi hajítófegyverek és a tüzérségi eszközök. II. Philipposz is használt már katapultokat az ellenséges városok bevételéhez. Ezek nagy nyílvesszőket, vagy kőgolyókat tudtak kilőni, amikkel a falakat lehetett gyengíteni. Ezeket az eszközöket persze az ostromlottak is használták. Nagy Sándor ostromainál jellemző volt, hogy a védekező fél is fel volt szerelve kisebb ostromeszközökkel. Az erős védőfalak ellen egyre bonyolultabb ostromtornyokat építettek az ostromlók, amelyeket szintén ellátták katapultokkal, kerekekkel a mozgatásukhoz és akár még csörlőkkel működtetett faltörőkosokkal. Az ostromlétrák használata is gyakoribbá vált. Az ostromlók a tüzérség zárótüzének fedezékében közelítették meg a falakat, a magukkal cipelt létrák pedig nemcsak fából épülhettek, de bőrből és kötélhágcsókból is, amelyeket nehezebben lehetett meggyújtani.

A torziós tüzérség egyik ostromgépe (A kép forrása: www.hellenicaworld.com)

A kifinomultabb ostromgépekre válaszképp az erődépítészet is fejlődött. Az erdőfalakat fűrészfogminta szerűen építették, hogy oldaltüzet lehessen zúdítani a támadó erőkre. Ilyen falat építettek Szamikonnál és Milétosznál. Az ostromtornyok elleni védelemre válaszul a falak előtt árokkal védekeztek, esetleg annak belső oldalán a védők még védőpalánkokat is építhettek. Az aknamunkák ellen az erődök alapkőzete mélyebben került be a földbe. Növekedett a bástyák, védőtornyok száma is, amelyek magasabbak lettek, hogy az ostromtornyok ellen hatékony védőerőt képezzenek. A tornyokat is úgy alakították ki, hogy azok egymást támogassák. Nem alakult ki olyan holttér, ahol az ostromlókat ne tudták volna lőni ezekből a tornyokból. Alaprajzuk többéle formában épült, nem csupán négyzet alakú létezett. Bennük tüzérségi eszközöket is felszereltek, tetejükön pedig lőréseket alakítottak ki. Sok görög gyarmatot védő épületre a kőalapozású vályogtégla-falak is jellemzőek voltak, illetve egyes helyeken külsőtornyos védelem is épült. Ezek a tornyok egy mélységi védelem elemei voltak – erődrendszerekkel védtek bizonyos területeket.
A kisebb erődökre, erősségekre a sáncfalak voltak jellemzőek, amelyet kazettaszerkezettel építettek. Ez utóbbi olyan falat jelent, amelyben a farönkök egymáshoz kötve alkotnak palánkokat, és ezeket egymásra helyezve építik magasabbra a falat. A technika eredete még nem bizonyított. Lehet teljesen görög eredetű, de a keltáktól is átvett technika sem kizárt.

A haditengerészet fejlődése

A görög-perzsa háborúk időszakában jellemzően a háromevezősoros hajókat, a triérészeket alkalmazták a tengeri ütközetekben. Jellemző taktika volt ekkor, hogy ezek a hajók az ellenséges hadihajók meglékelésére, vagy mozgásképtelenségére törekedtek. A hellenisztikus korban a flottákat erős építésű, mély merülésű és magas felépítményekkel rendelkező hadihajók jellemezték. Ennek egyik okát a torziós tüzérség hajóra telepítése jelentette. Már Türosz ostroma idején elterjedt, hogy hadihajókra ostromgépet szereltek fel. A hellenisztikus királyságok idején a taktika az lett, hogy a hajókon felszerelt ostromeszközökkel igyekeztek az ellenséges hajókat hatástalanítani, vagy elsüllyeszteni. Gyújtónyilak és kőgolyók segítségével elsüllyesztették a hajókat, vagy horgok és szigonyok segítségével közel húzták egymáshoz a szembenálló felek hajóit, hogy aztán közelharcban elfoglalhassák. A meglékelés gyakorlata is megmaradt, ezért a hajóorrokra fémsarkantyúkat szereltek fel. Mivel a hajókon felszerelt eszközök nehezek voltak, a háromevezősoros hajókat felváltotta a négy-öt-, vagy hatevezősoros hadihajó, de előfordult több is. A tizenhat evezősoros hajótípus volt még jellemző. Olykor az egyiptomi uralkodók húsz, harminc vagy akár negyven evezősoros hajókat is építettek, ezek viszont nem voltak teljesen alkalmasak harci feladatra, hiszen lassúak és nehezek voltak.Illusztráció a kor tengeri csatájáról (A kép forrása:https://www.deviantart.com)

John Warry (A klasszikus világ hadművészete) rámutat, hogy a triérész esetében az elnevezés nem az evezősorok hármas tagolódására utal, hanem arra, hogy „háromszorosan felszerelt” a hadihajó. Ebből adódik, hogy a diadokhoszok idején gyakrabban használt tetrakonterosz és pentékonterosz hadihajók nem négy- vagy ötsoros monstrumokra utalnak, hanem négy- és ötszörösen felszerelt hadihajókra. Annál is inkább, mivel a későbbiekben a források húsz- és százszorosan felszerelt hadihajókról is említést tesznek, és ezekben az esetekben értelmetlen égigérő hadihajókra gondolni. A triérészek evezősorai sem feltétlenül egymás felett- és alatt feküdtek, hanem egymástól eltolva, ezáltal lehettek ezek a hadihajók könnyűek és gyorsak. Ugyanakkor az ókori hadihajók osztályzásának kérdéséről még nincs teljes megegyezés a tudományban.
Azonban az bizonyos, hogy Nagy Sándor örököseinek hadihajói nagyobbak, de nehezebbek lettek. Ezekre a hajókra jellemző Démétriosz Poliorkétész hétevezősorosa, ami 41-43 méter hosszú volt, 5-8 méter széles és 1,8 méterre merülhetett. összesen 350 fő mozgatta az evezőpárokat. Az alsóbb sorokban eveztek többen, hiszen ott nagyobb erőre volt szükség, rajtuk kívül pedig még 15-20 matróz és 150-200 harci személyzet szolgált a hajón. Ez a hadihajó is bronz sarkantyúval, és talán öt nagyobb ostromgéppel volt felszerelve.

A hellenisztikus kor hadművészetének néhány esettanulmánya

Gáza, Kr.e. 312
Kr.e. 312-ben a diadokhoszok háborújában Antigonosz és Ptolemaiosz küzdött egymással, elsősorban Szíria birtoklásáért. Démétriosz atyjától kapott sereget, hogy azt Ptolemaiosz ellen vezesse. A két fél Gázánál találkozott. Mindkét sereg vegyes összetételű népességből állt. Felsorakoztak mindkét oldalon makedónok, görögök, kis-ázsiaiak, de csak Ptolemaiosz seregében voltak egyiptomiak. Démétriosz balszárnya jelentette a támadó éket, ahol 3000 lovas, és mögöttük 30 harci elefánt sorakozott fel. A derékhad nehézgyalogságból állt, összesen 11 000 fő, falanx alakzatban felsorakozva. Ezt a jobbszárnyon még további 1500 lovas fedezte. Démétriosz terve szerint a balszárnyra sorakoztatta fel a támadóéket, amely rohammal áttöri az egyiptomi arcvonalat, majd bekeríti az ellenség seregét. Ptolemaiosz azonban számított erre a lépésre, és miután értesült róla, hogy Démétriosz a balszárnyára helyezte támadása súlypontját, erőit átcsoportosítva jobbszárnyára sorakoztatta fel 3000 fős lovasságát, könnyűgyalogosokkal kiegészítve. Az egyiptomi derékhad 18 000 nehézgyalogosból állt, a balszárnyon pedig 1000 lovas sorakozott fel. Mindkét sereg olyan alakzatban vonult fel, hogy a szárnyak valamivel előrébb álltak, mint a derékhad, ezzel egy V alakú arcvonalat kialakítva.
A csata, ahogyan az várható volt, a balszárnyon felsorakozott lovasság összecsapásával kezdődött. Ez hosszan elnyúlt, Démétriosz pedig türelmetlenné vált. Ezért támadást parancsolt a harci elefántjainak is, akiknek oldalba kellett támadniuk az éppen harcoló ptolemaida lovasságot. Ptolemaiosz erre a lépésre is számított, így amikor érzékelte az elefántok rohamát, parancsot adott a kharaxok kivetésére. Ezek hegyes szögekkel kivert deszkalapok voltak, amelyekre rálépve az állatok megbénultak. Ezek mögé pedig íjászok és dárdások sorakoztak fel, hogy további sebesüléseket okozzanak az elefántoknak. A harci elefántok a rájuk zúdult nyilakra és dárdákra hamarosan be is pánikoltak. Az összezavarodott állatokat aztán hamar le is gyűrték Ptolemaiosz erői. Az elefántok támadásának kudarca Démétriosz harcoló lovasságát is összezavarta. A demoralizált lovasság hamarosan megfutamodott. Az elmenekülő lovasságot látva Démétriosz gyalogságának nagyobbik fele inkább feladta a harcot és megadta magát Ptolemaiosznak. A csatatérről menekülő Démétrioszt Ptolemaiosz nem üldözte. Megelégedett azzal, hogy a csatát követően egy számára kedvező status quo maradhatott fenn a régióban.
A csata megmutatja, hogy az Alexandrosz halálát követő években a hadviselés jelentősen nem változott. A taktikák továbbra is a korábbi nagy makedón hadjáratok által begyakoroltak maradtak, megerősítve az egyik seregrészt, amely a támadás súlypontját jelentette. Gázánál a seregek derékhada nem csapott össze, hanem a harc kizárólag a szárnyakon lévő lovassági erőkre maradt, ott is csak a támadó manővert végrehajtó szárnyra. Ez a későbbi csatákban is egy visszatérő elem lett. A támadó szárnyak összecsaptak, míg a centrumban felsorakozott, de manőverezni nehezen tudó nehézgyalogság és a védekező szárny tétlen maradt. Ebből adódóan a veszteségek kisebbek lettek a csatákban, és több fogoly került inkább az ellenség kezére. A királyok inkább abban váltak érdekelté, hogy az ellenséges sereg nagyobbik részét inkább megkíméljék, és megpróbálják a saját oldalukra állítani, hogy tovább alkalmazzák őket zsoldoskatonaként, vagy letelepíteni őket. Ptolemaiosz is ezt tette a gázai csata után a neki megadó katonákkal. (A kép forrása: Winkler Gusztáv: A hadviselés művészete)

Ciprus, Kr.e. 306
Démétriosz nevéhez kötődik a diadokhosz háborúk egyik fontos tengeri ütközete, amelyet I. Ptolemaiosszal vívott a ciprusi Szalamisz közelében. Démétriosz, miután elfoglalta Apja, Antigonosz Monophthalmosz számára Athént, Ciprus felé vette az irányt 15 000 gyalogossal és 400 lovassal. A szállítóhajóit 163 hadihajó kísérte, és ehhez csatlakoztak még a vele szövetséges ciprusi városok hadihajói is. A sziget jelentős stratégiai pontot jelentett, hiszen jelentős állomása volt az európai, ázsiai s afrikai tengeri útvonalaknak. Emiatt városai is nagy gazdagságra tettek szert az idők folyamán. Ekkor az egyiptomi király, Ptolemaiosz kezén volt a sziget és öccse, Menelaosz védelmezte. Démétriosz a várostól 7,5 kilométerre partra szállt, majd a rá támadó Menelaosz flottáját legyőzte. A városba visszavonuló védőket Démétriosz tengeren és szárazföldi oldalon is ostrom alá vette. A hódító hadvezér ostromtornyot építettet a város bevételére.
Démétriosz már ostrom alatt tartotta Szalamiszt, amikor megérkezett Menelaosz felmentésére Ptolemaiosz 150 gályából álló hajóhada. Amint ennek híre eljutott Menelaoszhoz, a kikötőben maradt hajóit felszereltette hajítógépekkel, majd megkísérelt a tenger felől kitörni a tengeri ostromzárból. Démétriosz Ptolemaiosz érkezésére úgy döntött, 10 darab öt evezősorost hagy a blokád fenntartására, a flottája többi részével – 170-180 hadihajó - pedig az érkező egyiptomi flotta ellen veszi fel a harcot. Hogy a partraszálló egyiptomi erők ellen védje a szárazföldi erőit, a part mentén felsorakoztatta lovasságát is, gyalogsága pedig a szirteken várakozott.
Kettős vonalban állította fel hajóit, és a balszárnyra helyezte a legerősebb gályákat, ahova támadás súlypontját tervezte. Elöl és a középső részen 7 föníciai és 30 athéni négy evezősoros sorakozott fel, mögöttük 10-10 hat- és öt evezősoros. A könnyebb hajók középen és a jobb oldalon helyezkedtek el. Az ellene felvonuló Ptolemaiosz 140 öt- és négyevezősorossal rendelkezett, és Démétriosz csatarendjével párhuzamosan sorakoztatta fel hajóit. Az egyiptomi király a balszárnyán irányította legerősebb hajóit. Az ütközet lefolyását Diodóroszról ismerjük. A hajók egymásra rontottak, hogy minél többet mozgásképtelenné tegyenek, elsősorban a vágósarkantyúkat használva a hajók meglékelésével, vagy az evezők tönkretételével. Démétriosz erősebb hajói eredményesebben harcoltak Ptolemaiosz kisebb öt- és négyevezősorosaival. Az egyiptomi jobbszárnyat Démétriosz balszárnyon álló hajói megfutamították, amit követett az egyiptomi centrum megtámadása, amin szintén sikerült felülkerekedni. Ptolemaiosz viszont a másik oldalon, Démétriosz jobb szárnyán ért el sikereket. Azonban az egyiptomi uralkodónak maradt kevesebb hajója, ezért megmaradt 20 hadihajójával inkább visszavonult Kition felé. Démétriosznak sikerült 100 ellátójárművet és 40 hadihajót zsákmányolnia és 8000 katonát foglyul ejtenie. 20 gályája megsérült ugyan, de egy sem semmisült meg, így később újra szolgálatba tudta őket állítani.
A csata következményeként Menelaosz is megadta magát, Ciprus Démétriosz kezére került. Démétriosz győzelmét a túlerőből származó előny gyors kihasználásával vívta ki. Plutarkhosz szerint rá jellemző volt, hogy nem volt feltétlenül jó taktikus, de hadseregét igyekezett mindig a legjobb minőségben felszerelni, és elsősorban ennek köszönhette győzelmeit. (A kép forrása: E. A. Razin: A hadművészet története)

Rhodosz ostroma, Kr.e. 305
Rhodosz szigetén a peloponnészoszi háború végéig három kisebb autonóm város feküdt, míg ezek a városok szövetségbe nem tömörültek. Ennek jeleként a szigeten fővárost alapítottak, ez volt Rhodosz, ahol felállították a központi kormányzatot. A szigetállam a kereskedelem lévén jelentős gazdasági erővé vált, és amikor Alexandrosz elpusztította Türoszt, a sziget rivális nélkül maradt. Politikájában pedig sikerült elkerülnie, hogy bármelyik uralkodó vazallusává váljon. A saját védelme érdekében pedig erős hadiflottát is fenntartott, amelyben saját polgárai szolgáltak, így jelentős összegeket sem kellett zsoldosokra költenie a szigetállamnak. A sziget sziklás vidéke szintén erősítette védelmi erejét. Ezek a körülmények tették Rhodoszt vezető görög tengeri hatalommá, amilyen egykor Athén is volt. A külpolitika, hogy a szigetállam egyik hatalomnak sem kötelezte el magát, persze nem lehetett hosszú ideig tartós. Hamarosan a Ptolemaiosz és Antigonosz közti háború kereszttüzébe került, ahol oldalt kellett választania. Mivel Rhodosz végül Ptolemaiosszal kötött számára kedvezőbb szerződést, Démetriosz elhatározta, hogy elfoglalja a szigetet.
305-ben indult meg a sziget ellen 200 hadihajóval, amelyet 150 kisegítőhajó kísért. Számos kalózhajó is az oldalára állt, Rhodosz elfoglalása ugyanis nagy zsákmányt ígért. Rhodosz városát azonban erős tornyok és falak védték, még a kikötőjét is. Az ostrom kezdetén Démétriosz nem tudta hatékonyan blokád alá venni a várost. A makacs védőket először Ptolemaiosz látta el segítséggel, később pedig a makedón és a thrák király is. A rodoszi flotta is erősebb volt, mint korábban a ciprusi, ezért sem tudta Démétriosz teljesen blokád alatt tartani a szigetet. Kezdetben a szigeten nagy tábort építettet és egy saját kikötőt, amelyet akadályokkal erősített meg az ellentámadások ellen. Az ostrom során az ostromlók építettek aknajáratokat, amelyek ellen a védők ellenaknák építésével válaszoltak. Néha Démétriosz serege be tudott törni a városba, vagy a kikötőbe, de minden esetben rövidesen visszaverték a támadókat. A hadvezér végül egy nagy ostromtorony építésével igyekezett a város védelmét megdönteni. A Helepolisz, vagyis várospúszíttónak elkeresztelt ostromtorony 44,4 méter magas volt, favázát vaslemezek borították három oldalról, teteje pedig bőrlepellel volt védve tűztámadások ellen. A torony ablaknyílásaiban nyíl- és kőhajító gépek álltak. A kerekeit egy küllőszerkezet segítségével mozgatta 430 ember. Kettős létrarendszert használtak rajta, amin az egyik oldalon csak le- a másikon fel lehetett közlekedni, hogy a lőszerutánpótlás ne akadjon meg. A kivételes ostromeszköz hatására kapta Démétriosz a Poliorkétész, vagyis várostromló melléknevet. A rodosziak válaszul egykori hadmérnökükhöz fordultak, Diognétoszhoz, aki korábban bonyolult védelmi emelőkarokat telepített a bástyákra. Ő, a Démétriosz ostromtornyával szemben álló városfalat lebontatta, és egy palánkokkal elzárt medencét ásatott a helyére. A medencét szennyvízzel töltötték fel. Amikor pedig az ostromtorony a városfal ellen indult, a szennyvizet egyszerűen kiengedték a medencéből, ezáltal a talajt sarassá, latyakossá téve. Az ostromtorony ezáltal mozgásképtelenné vált. Démétriosz végül ennek hatására hagyott fel Rhodosz másfél évig tartó ostromával.
Démétriosz híres ostromtornya, a Helepolisz (A kép forrása: https://weaponsandwarfare.com)

Ipszosz, Kr.e. 301Az ipszoszi csata rekonstrukciója (A kép forrása: www.thecollector.com)

A háború döntő pontján Antigonosz és fia, Démétriosz ellen Szeleukosz és Lüszimakhosz egyesített serege sorakozott fel. Erőiket Antigonosz eredeti hatalmi területe, Phrügia ellen vezették, őket pedig segítette Ptolemaiosz és Kasszandrosz. Előbbi Szíriába hatolt be, utóbbi pedig a Balkánon támadt. Démétriosznak félbe kellett szakítania Hellászban vezetett hadjáratát, hogy erőivel segíthessen apjának. A felek végül Phrügiában, a Szangariosz folyótól délre ütköztek meg. Szeleukosz és Lüszimakhosz 64 000 gyalogossal 10 500 lovassal, 120 harci szekérrel és bizonytalan számú harci elefánttal rendelkeztek. Antigonosz serege 70 000 ezer gyalogosból, 10 000 lovasból és 75 harci elefántból állt. Jó leírás az ütközetről nem maradt fenn. Szeleukosz és Lüszimakhosz arra törekedett, hogy Démétrioszt távol tartsa Antigonosz erőitől. Az ütközetben Démétriosz saját lovasságával Szeleukosz lovassága ellen támadt, amely a főseregtől egyre távolabb csalta a támadót. Antigonosz derékhada ezért védtelen maradt, amire Szeleukosz rátámadt tartalék lovaságával és harci szekereivel. Démétriosz túl későn vette észre, hogy távol került a főseregtől, amelyet addigra már Szeleukosz és Lüszimakhosz erői körbevettek. Antigonosz nehézgyalogságát a sorozatos lovassági támadások fokozatosan felőrölték, de sok demoralizálódott csapat meg is adta magát. A harcban végül Antigonosz is elesett, Démétriosz pedig 5000 gyalogos és 4000 lovas vezetésével elmenekült. A győzelem részben magyarázható annak a haditervnek a sikerességével, hogy Démétrioszt távol sikerült csalni az antigonida főseregtől. Szeleukosz és Lüszimakhosz jóval több lovassal, harci szekérrel és harci elefánttal rendelkeztek, mint Démétriosz és Antigonosz. Csupán a gyalogságuk volt nagyobb ez utóbbiaknak, ezek azonban már nehezen mozgó erőt jelentettek, mint korábban, III. Alexandrosz hadjáratai idején. Antigonosz veresége és halála egyben birodalma halálát is jelentette. Területeit felosztották egymás között a győztesek.

Raphia, Kr.e. 217A raphiai csata illusztrációja (A kép forrása: weaponsandwarfare.com)

III. Antiokhosz uralkodása alatt folytatódott a Szeleukida birodalom és Egyiptom között a háború Szíria birtoklásáért. Antiokhosz a Nílus felé nyomult előre, hogy kedvezőbb határterületeket elfogadására kényszerítse Egyiptomot. IV. Ptolemaiosz seregével Gaza városánál találkozott az ellenséggel. A Raphiánál felsorakozó két sereg közül az egyiptomi volt nagyobb: 70 000 gyalogos, 5000 lovas és 73 harci elefánt nézett szembe Antiokhosz 62 000 gyalogosával, 6000 lovasával és 102 elefántjával. A szeleukida sereg fő erősségét a 10 000 zsoldos gyalogság és 20 000 fős falanx gyalogság alkotta. 5 nap után az egymással szembe néző erők felsorakoztak: az egyiptomi hadrend közepén állt a falanx gyalogság, szárnyakon a lovasság és az elefántok, közöttük zsoldos erők, könnyűgyalogosok és pletasztések. A szeleukida sereg derékhadában szintén a falanxgyalogság állt, melynek oldalát fedezték a könnyűgyalogos egységek és a makedón módra felszerelt szíriai gyalogság. A szárnyakon sorakozott fel a lovasság, előttük a harci elefántok. Ez utóbbiak támadása kezdte meg az ütközetet. Antiokhosz indiai elefántjai hamarosan visszaszorították az egyiptomiak afrikai elefántjait, mire Antiokhosz jobbszárnyon álló lovassága megtámadta az egyiptomi balszárnyon álló lovasságot. Az egyiptomi balszárny idővel meg is ingott, ezért az egyiptomi jobbszárny válaszul erőteljes rohamot indított a szeleukida balszárny ellen. Ezt sikerült is megfutamítania az egyiptomiaknak, mire válaszul az egyiptomi derékhad megindult a szeleukida derékhad ellen. Egy ideig a támadást a szeleukida derékhad felfogta, de idővel a sorok felbomlottak és Antiokhosz gyalogsága végül futamodott a támadással szemben. Ezalatt a szeleukida jobbszárny túl távol került a derékhadtól, hogy megfelelő segítséget tudjon nyújtani. Felismerve a helyzetet, Antiokhosz maradék erőivel visszavonult. Polübiosz leírása szerint Antiokhosz 10 000 gyalogost és 300 lovast veszített, míg Ptolemaiosz 1500 gyalogost és 700 lovast. A harci elefántok esetében, amelyek értékes fegyvert jelentettek mindkét sereg számára, csekély veszteségeket jegyez fel: 16 és 5.
A győzelemnek köszönhetően Ptolemaiosz további területeket szerzett Szíriából. Raphia egyedi példája a korszakban azoknak az ütközeteknek, amikor a sereg különböző fegyvernemei egyaránt szerepet vállalnak az ütközetben, és nem csupán a szárnyakon zajlik tényleges harc. Ugyanakkor mégis a csatát a derékhad gyalogságának harca döntötte el, ellentétben a diadokhosz háború többi csatájával, ahol ezt jellemzően a szárnyakon való harcok kimenetelén múlt.

A csata lefolyása (A kép forrása: R.G. Grant: Csaták)

Antiokhosz Hürkaniai hadjárata, Kr.e. 211
Antiokhosz Raphia után Ptolemaiosszal fegyverszünetet kötött, és hozzálátott birodalma keleti felén a lázadások elfojtásához. Seregével először elérte Parthiát, elérve Hekatomplyos városát. Innen a Lagosz-hágón volt szükséges átkelnie, hogy Hürkaniában semlegesítse az ellenálló törzseket. A hágókon gyakoriak voltak a rajtaütések a szakadékok és a veszélyesebb útszakaszok mentén. Antiokhosz seregét könnyűgyalogosokra osztotta, amelyek a fősereg és az ellátókaravánok előtt - és oldalt - tisztították meg az utat. Ezek a csapatok leginkább parittyásokból, dárdavetős csapatokból és íjászokból álltak, és az ellenálló erők is hasonlóan harcoltak. Ilyen módon tisztították meg az utat az ellenséges táboroktól. A nyolcadik napon Antiokhosz serege elérte a Labos hágó tetejét, ahol az ellenséges erők gyülekeztek. Innen nehéz volt a védőket legyűrni, így a könnyűgyalogság az éjszaka leple alatt fedezte fel a környéket és foglalta el a magaslatokat olyan módon, hogy az ellenállók hátrányba kerüljenek. Amikor felismerték, hogy Antiokhosz erői fölénybe kerültek, visszavonultak. A király nem adott parancsot az üldözésre, hogy erői ne kerüljenek csapdába.

Khiosz, Kr.e. 201
Ötödik Philipposz makedón király kísérletet tett az Égei-tenger mentén való befolyása kiterjesztésére. Ezt igyekezett megakadályozni a pergamoni-rhodoszi szövetség, amely 65 nehéz hadihajóval egyesült és nézett szembe Khiosz szigeténél Philipposz 53 hadihajójával. Khiosz szigetének birtokosa stratégiai előnyt élvezett a tengeri utak feletti ellenőrzésben, ezért igyekeztek megakadályozni a szövetségesek, hogy Philipposz elfoglalja. A Theophiliszkosz tengernagy és az Attalosz király vezette flotta óvatosan közelítette meg Philipposz flottáját, amely nagyobb hajókkal rendelkezett. Óvatos közeledésük ellenére jelentős veszteségeket okoztak a makedón flottának. Mindkét fél az ütközetben elvesztette zászlóshajóját, de a makedónok szenvedtek nagyobb veszteségeket. Az ütközetet követően Pergamon oldalán csatlakozott a harchoz Róma, s ezzel kirobbant a második makedón háború.Illusztráció a kor jellemző tengeri ütközetéről (A kép forrása: https://history-maps.com)

Berkes Márton