John Gillingham nevezte így az összecsapást, amely 1485. augusztus 22-én az ún. rózsák háborújának lezáró ütközetévé vált. Kis erők csaptak össze, viszonylag kevesebb emberveszteséggel is járt, mint a háború többi harci cselekménye, mégis ez határozta meg döntően Anglia újkori történelmét.
Rózsák háborúja
A százéves háború veresége, majd az azt követő lázadások miatt az udvarban a királyi dinasztia két táborra bomlott, és ezek versengtek a hatalomért. A rózsák a dinasztia hagyományos jelképeit jelentették, így a York-ház a fehér, a Lancaster-ház a vörös rózsát használta szimbólumként. A harcok viszonylag kisebb csatákból és fegyveres összetűzésekből álltak, amiben a főurak kis, de jól felszerelt serege harcolt. 1455 óta tartottak a harcok, ám egyik fél sem tudott felülkerekedni. 1461-ben aztán a York-ház által támogatott Edward herceg kerekedett felül a harcokban és az év elején IV. Edward néven királlyá tették – holott még élt a korábbi uralkodó, VI. Henrik. A Lancaster-ház megmaradt erői, minden egy lapra téve Towtonnál megkísérelték legyőzni a királyi sereget, de Edward végül legyőzte őket. Ez az ütközet nemcsak fordulatot jelentett a háborúban, hanem abban is különbözött, hogy itt már nagy erők csaptak össze, és a csata kifejezetten véres volt. John Gillingham 28 000 elesettről ír. Ugyanakkor a következő tíz év sem zajlott harcok nélkül. Edward egyszer még a trónját is elvesztette – majd újból visszaszerezte Henriktől. 1471-től a harcokban szünet állt be, mert a Lancaster-ház tagjai már vagy halottak voltak, vagy száműzetésben éltek Franciaországban. 1483-ban, miután Edward meghalt, testvére, Richard vette át a királyságot. III. Richardnak azonban nem volt olyan biztos bázisa, mint amit testvére nagy nehezen kiépített magának. Uralkodásának már első évében megindultak ellene a lázadások, így a francia száműzetésben lévő Lancesterek is cselekvésre szánták el magukat.
Tudor Henrik a lancastereket, III. Richard pedig a yorkokat vezette
Tudor Henrik, a szerencse fia
Tudor Henrik 1471 óta volt a Lancaster-ház vezető alakja, bár trónigénye nem volt szilárd. Csupán anyja, Margaret Beaufort III. Edward leszármazottja volt, de a polgárháborúban a vele szemben álló IV. Edward fiainak és testvéreinek több joga volt trónra. A tanácsadói győzték meg, hogy Richard népszerűsége Angliában olyan mély, hogyha átkelne a csatornán, az angol főurak mellé állnának.
Henrik ezért végül 1485-re összegyűjtötte néhány száz főből álló, francia zsoldos katonáját, akiket Philibert de Chaundé vezetett és augusztus 1-én Harfleur-ből kihajózott. Hat nappal később elérték Milfort Havent, ami Pembroke grófsághoz, Henrik nagybátyának, Jasper Tudornak birtokához tartozott. Így nem kellett számítaniuk arra, hogy ellenséges erők fogadják őket. Henrik hamarosan a közeli nemesség támogatását elnyerte, így serege hamarosan 5000 fősre nőtt. Richard aggasztónak találta Henrik megerősödését, még ha annak serege ekkor még nem volt nagyobb a királyénál. Azonban sem az északi William Stanley, sem a déli Walter Herbert főúr nem kívánta Henrik mozgását akadályozni, ami miatt Richard nem tudhatta kiben bízhat, kik állnak mellé. Később Stanley megbeszélést folytatott Henrikkel, ezért Richard túszként tartotta a fiát. De ezzel is legfeljebb csak semlegességre bírhatta. Miközben Richard Nottingham várában felállította a főhadiszállását, kénytelen volt tétlenségben maradni, amíg Tudor Henrik Shrewsbury-ben és Staffordshire grófságán keresztül haladva gyarapította seregét. Amikor azonban Henrik Leicestershire-be ért, Richard határozott a vele való összecsapásról, mert aggódott amiatt, hogyha Henrik tovább vonul délnek, őt kikerülve elérheti Londont.
Augusztus 19-én seregének élén megindult és még serege ekkor is túlerőben volt, körülbelül 8000 főt számlált. Ebből legalább 1700 fő volt a lovag, akiket 1200 íjász támogatott, a maradék haderőt pedig a pikásokból, alabárdosokból álló gyalogság adta. Maga Richard és egyik főembere, John Howard, Norfolk hercege is veterán harcosoknak számítottak, akik végigharcolták az előző évtizedeket.
Lovagok a kései-középkorban
A 15. századra a lovagok páncélzata bonyolultabb és nehezebbé vált, mint a korábbi korokban. Ezek jóval erősebb védelmet adtak a lovag számára, de felvétele roppant időigényes procedúrát jelentett, és a mozgás is szörnyen nehézkessé vált benne. De ezek a páncélok egyben mestermunkának is számítottak, azokat minden lovagra egyenként tervezték és a nagyjából 25 kg súlyt egyenlően oszlattál el a testpáncélon. A nehéz mozgás ellenére alkalmas volt a használata a harcban és a lovaglásban egyaránt. Ilyen páncélzat esetén a lovagok számára fölöslegessé vált a pajzs használata, mivel szinte sebezhetővé vált. A lovagokat csak a páncélok közti résen lehetett megsebezni, amelynek a harcban való megtalálása nehéznek bizonyult, vagy csak erős számszeríj tudott azon áthatolni. Amikor a 16. századra a tűzfegyverek elterjedtek, ezek a lovagi páncélok már elavulttá váltak, mert azok ellen nem jelentettek védelmet.
Egy csata, egy árulás, egy király
Richard és Henrik seregei Sutton Cheney falu közelében találkoztak augusztus 21-én, és egymástól megfelelő távolságban foglalták el állásaikat. Norfolk erői foglalták el a taktikailag jobb, magaslati pozíciót az Ambion-dombon, ezzel szemben pedig Henrik seregének elővédje egy mocsaras területen volt kénytelen letáborozni, amely előnytelen terep lett volna, ha ott támadnak rájuk a York-pártiak. Erre azonban nem került sor, talán mert Richard nem tartotta Henriket jó katonának,vagy mert saját csapataiban nem bízott.
Másnap, 22-én a seregek harci alakzatba fejlődtek, felkészülve az aznapi összecsapásra. Ekkor északon és délen is feltűntek Stanley csapatai, azonban nem volt egyértelmű, kinek az oldalán kívánnak belépni a csatába. Richard megüzente Stanley-nek, hogy amennyiben ellene vezeti seregét, a fiát megöleti.
Henrik seregének elővédje előcsatározásba kezdett: ágyútűzzel, majd nyílzáporral szórták meg Richard seregét, ez azonban nem okozhatott nagy károkat, mivel a magaslat jó védelmet jelentett ellenük. Különösen az ágyúk ellen, amelyek a 15. század végén még korlátozott fegyvert jelentettek. Ezután az elővéd parancsnoka, Oxford a gyalogságnak adott parancsot. Az alabárdos gyalogság megindult a király dombtetőn álló csapatai ellen. Két óráig az alabárdosok egymás elleni, véres kézitusája következett. Az itteni, vad harcokban elesett Norfolk is. Ez utóbbi hírnek a hatására Stanley úgy döntött, seregével most fog lépni és a király ellen vezette seregét. Richard jól láthatta Stanley seregének megindulását, ellene pedig Northumberlandot, hátvédjének parancsnokát küldte, ő azonban megtagadta az engedelmességet.
Az ezután következő esemény a csata legmitikusabb, egyben leghihetetlenebb mozzanatává vált. Henrik elkeseredettségében megmaradt lovasságát maga vezette közvetlenül Henrik ellen, azt remélve, hogy a Lancaster-serege vezetőjének halála megfordítja az eddig számára szerencsétlen eseményeket. 80 lovagból álló testőrségével lelovagolt az Ambion-dombról Henrik irányába. Emiatt elszakadt főseregétől, ugyanakkor valóban veszélyesen közel jutott Tudor Henrikhez. Henrik közvetlen kíséretéből John Cheynes lovagot és William Brandon zászlóvivőjét is megölte, de Stanley ekkor már Henrik segítségére sietett. A túlerő elszigetelte Richardot seregének többi részéről. Bekeríették, a walesi pikák le is terítették lováról, végül ott is halt meg. Döntő mozzanata volt ez a csatának, azért is, mert ezt követően a Lancaster-erők klasszikus bekerítéssel morzsolták fel a megmaradt ellenséges sereget: Henrik francia és walesi csapatai elől, Stanley erői mindkét oldalon bekerítették azt. De a király halálhíre meggyorsította seregének szétzilálását, a haderő felbomlott és menekülésbe kezdett, ami a Lancaseterek üldözése miatt további vérontással járt. De a veszteségek így sem voltak nagyok, a yorki seregnél 1000 fő, a lancasteri oldalon 200 fő eshetett el. A seregekben a többség amúgy az átállások miatt elkerülte a közvetlen harcokat.
Az ütközet döntően hatott Anglia további sorsára. III. Rochard volt az utolsó Plantagenet-házi uralkodó. Őket a Tudor-Ház uralkodása követte. Tudor Henriket már a csatatéren informálisan királlyá koronázták a csatában részt vevő urak, majd a következő években megerősítette trónját, és a York-ház megmaradt erőit is felszámolta.
Tanulságok, tapasztalatok
- A bosworth-i csatát gyakran emlegetik az árulás csatájának, mivel a döntő mozzanatnak Lord Stanley átállását tekintik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. A Stanley beavatkozása a csatába valóban döntő abból a szempontból, hogy végül ennek köszönhetően Henrik serege túlerőbe került a királyéval szemben.
- Azonban döntő mozzanatot jelent III. Richard hibás helyzetértékelése is. Hatalmas kockázatot vállalt, amikor fő seregét elhagyva lovasságával közvetlenül Henrik kísérete ellen indított rohamot – és veszített. A dolog hihetetlen is egyben, hiszen Richard tapasztalt katona lévén tudhatta, hogy seregének ilyesféle megosztása csak még inkább növeli a vereség esélyeit.
- Richard valószínűleg nem tartotta jó katonának Tudor Henriket. Augusztus 21-én élhetett volna a lehetőséggel, hogy rohamot indít Oxford tábora ellen, amely a domb alatti mocsaras terepen, roppant előnytelen helyzetben várakozott. Talán a magabiztossága, vagy serege iránti bizalmatlanságának következtében szalasztotta el ezt a lehetőséget.
Berkes Márton
Felhasznált irodalom:
- Geoffrey Regan: Döntő csaták. Budapest, Panem, 1993.
- R. G. Grant: Katonák.Budapest, M-érték, 2008.
- John Gillingham: A rüzsák háborúja. Budapest, Kossuth, 1985.
