A II. világháború befejeződésével a világ geopolitikai arculata megváltozott. Egyrészt jellemezte a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti szembenállás, a harmadik világbeli országok önállósodási törekvései és ezen belül a régi francia és angol gyarmatok helyzete, illetve az újonnan megalakult államok, például Izrael vagy Pakisztán. Ezek a változások természetesen nem mehettek végbe konfliktusok nélkül. A XX. Század második felétől számos háborút vívtak, méghozzá több módon is. A tudományos eredmények hatására született meg az atombomba és a nukleáris fegyverkezés, ami korlátozni tudta bizonyos háborús felek cselekedeteit azáltal, hogy esetleg egy másik hatalom az atombomba bevetésével fenyegetett. Minden korábbi időszaknál nőttek az ún. gerilla hadviseléssel megvívott háborúk, aminek segítségével a látszólag hátrányban lévő hadseregek fel tudták venni a versenyt a komolyabb hadsereggel rendelkező féllel. Más háborúk azonban folytatódtak a korábban már hagyományos értelemben lefojtatott menetben. Ebben a kutatómunkában igyekszem e konfliktusok történetét bemutatni, rámutatni példákkal a korlátozott-, a gerilla-, vagy a hagyományos háborúk korlátaira, előnyeire, sajátosságaira, illetve megpróbálom megállapítani az említett háborúk következményeit, tanulságait. E munkámhoz elsősorban az alapot A háborúk világtörténete címü könyv szolgáltatta, a konfliktusok fontosabb adataihoz, például a számadatokhoz Rodney Castleden , a Konfliktusok, melyek megváltoztatták a világot,Luciano Garibaldi, A háborúk százada és a Weiszhár testvérek könyve, a Háborúk Lexikona szolgáltatta.

A gerilla hadviselés
Maga a gerilla szó a napóleoni háborúk alatt született Spanyolországban. Nehéz megfogalmazni egyetemesen mit is jelent a gerilla harcászat. E hadviselést mindaz jellemez, ami megkülönbözteti a reguláris hadviselés uralkodó formájától. A leggyakrabban olyan erők alkalmazzák olyan területen, ahol éles hatalmi és katonai egyenlőtlenségek léteznek. Hiszen az általános, hogy a gerilla-hadviselést a gyengébb erő alkalmazza az erősebb ellen. Mindenkorra jellemző volt ez a hadviselési forma, azonban a XX. században különösen sok konfliktusban alkalmazták. Bizonyos szempontok minden háborúban megjelennek, amelyben az egyik, vagy mindkét fél gerilla harcmodort alkalmaz a másik ellen, ezek pedig lényegesen befolyásolják az ilyen háborúk menetét. Négy olyan alapvető szempontot lehet felfedezni, amely ezeket a konfliktusokat jellemzi: a terep, a külső- és helyi támogatás, illetve egy létező eszme vagy ideológia. A gerilla seregek általában mindig hegyes-völgyes, esetleg szélsőséges területen tudtak hosszabb távon eredményesen harcolni, mert az ilyen vidéken az ellenség nem tudta kihasználni az esetleges létszámbeli fölényét. Az ilyen terepek alkalmasak arra, hogy kelepcéket, vagy nehezen megközelíthető bázisokat állítson fel a gerillaharcot folytató fél. Szükség van még külső támogatásra is. Ahogy a reguláris seregeknek, úgy az irreguláris seregeknek is szüksége van hátországra, amely mögé visszavonulhat, ha szükséges, illetve ez a hátország láthatja el utánpótlással. Helyi támogatás alatt a civil lakosság támogatását értjük. A gerilla hadviselés jellemzője, hogy nincsenek átlátható frontok. Általában lakott területen vívják ezt a fajta harcot, ezért alapvető, hogy a civil lakosság melyik hadviselő felet támogatja. Civil támogatás nélkül a gerillák nem tudnak elvegyülni a lakosságban, illetve nem tudják magukat helyben ellátni alapvető szükséglettekkel. A gerilla seregeknél azért van szükség ideológiai hátérre, mert másképp nem lehet ezeket a seregeket összetartani. Irreguláris jellegüknél fogva a seregben lévő embereket nem lehet olyan nyomatékosan a seregben tartani, mint ahogy az egy állam, vagy általában egy reguláris seregnél lehetséges. Épp ezért kell egy ún. „magasabb rendű” cél eléréséért tartani a katonákat a seregben. Ez a cél hol egy állam függetlenségének a kivívását jelenti, hol egy társadalmi réteg jogainak megvédését stb.
A kínai polgárháborúban ez a hadviselés jellemezte Mao Ce-tung kommunista seregének és ellenfelének, Csang Kaj-sek nacionalista seregének hadviselését is. Az 1946 és 1948 közötti időszakban Mao kommunista erői kerekedtek felül. Ennek oka egyrészt, hogy Mandzsúria, ahol rengeteg, a világháborúban a japánok által hagyott fegyver került a kommunisták kezére, ezen kívül komoly hátországot biztosított számukra a szomszédos Észak-Korea. Csang Kaj-sek serege, a Kuomintang azonban elég kicsi és demoralizált volt ahhoz, hogy felvehesse a harcot a kommunistákkal szemben. Mao seregét összetartotta a kommunista ideológia, amely a szegényebb rétegek között népszerű eszme volt ahhoz, hogy a sereg mindig rendelkezzen emberanyaggal. Ezen kívül a kommunistákat már a civil lakosság nagy része 1937 óta támogatta, akkor még a japánok ellen harcolva. Észak-Kína hegyes területe alkalmas volt az ilyen jellegű seregek számára, hogy hosszabb távon bázist biztosítson Mao erőinek. Vagyis Mao rendelkezett a terepviszonyok adotta előnyökkel, volt külső-és belső támogatottsága, valamit olyan ideológiája, amely össze tudta tartani seregét.  1948 őszére Mao Ce-tung uralta egész Kínát, míg Csangnak 600 ezer katonával és kétmillió civillel Tajvanra kellett menekülnie. A háborúban 4 millió Kuomintang katona és 260 ezer kommunista katona halt meg, valamint ismeretlen a civil lakosság vesztesége, amely valószínűleg túltesz a katonai veszteségeken.[1] Mao saját írásaiban eltérően gondolkodik a gerillaharcról. Véleménye szerint nem választható el a reguláris hadsereg tevékenységétől. Sokkal inkább egy olyan átmeneti hadviselési forma, amely után a nyílt csaták szakasza következik. Természetesen ennek feltétele viszont a biztosított ipari háttér. Maga is felismerte, hogy a gerilla hadviselést folytató félnek szüksége van hátországra, amely azonosul az általa harcolt üggyel. Ezek adják a gerilla erőket biztosító hátteret és idővel átalakíthatják reguláris erővé. Mao katonai tantételeit Szun-cétől, a Kr.e. 500-ban élt teoretikustól merítette. Idővel más, a gerilla harcászatot alkalmazó hadvezérek is ezt megtették. [2]
A Kínában alkalmazott gerilla hadviselést Vietnamban még hatékonyabban alkalmazták először a franciák, majd utána az amerikaiak ellen. Vietnam a II. világháború előtt még francia gyarmat volt. Majd 1945 után az ország francia erők hiányában, különösebb ellenállás nélkül, északon önálló kormányt hozott létre Hanoiban, Ho Si Minh vezetésével. A francia kormány vissza kívánta szerezni Vietnamot, mint gyarmatát, ehhez azonban nem volt megfelelő hadserege. A franciák elsősorban csak az ország déli részét tartották ellenőrzésük alatt, ott is csak inkább a főútvonalakat és a városokat. 1946-ban a francia haderő visszafoglalta az ország északi kikötőjét, Haipongot, amely ellen a vietnami kommunista hadsereg, a Viet Minh még abban az évben ellentámadást indított, de ez végül kudarccal végződött. Hamarosan félmillió fős utánpótlás érkezett a francia hadseregnek az indokínai gyarmatra, azonban a Viet Minh-t Mao is, nagymértékben támogatni tudta 1949 után. 1951-ben a Viet Minh sikertelenül próbálta kiszorítani a francia erőket az északi hegyekből, ez pedig magabiztossá tette a franciákat. A francia főparancsnok, Navarre tábornok seregének nagy részét az északi erődbe, Dien Ben Phu-ban helyzte, hogy innen ellenőrizni tudja és megakadályozza a Laosz-ból érkező, a Viet Minh-nek küldött utánpótlásokat. Mindezek ellenére a francia erők nem látták át a Viet Minh utánpótlási vonalait, amely miatt hamarosan a francia erődöt a vietnamiak bekerítették, majd 1954 márciusától májusig ostrom alatt tartották, majd bevették. A franciák 7 ezer katonát, a Viet Minh 20 ezer katonát veszített. A franciák elleni háborúban 94 ezer katona esett el. [3] E háború következménye egy kettéosztott Vietnam lett, és kommunista Északi és egy demokratikus Déli állammal. E határozatot Genfben fogadták el és az Egyesült Államok e konferencia után határozott Dél-Vietnam megsegítésén. Az 1954-től 1964-ig tartó időszakban egyrészt Dél-Vietnam kormánya nem tudott megbirkózni az ország problémáival, amely miatt hamarosan veszített népszerűségéből, és amely a dél-vietnami gerilla hadsereg, a Vietkong malmára hajtotta a vizet, amelynek célja a kommunista Észak-Vietnammal való egyesülés volt. A Vietkong fokozatos hadi sikerei végül arra késztették az Egyesült Államokat, hogy fokozatosan beavatkozzanak a konfliktusba. A Johnson-kormány 1967 tavaszára már 450 ezer amerikai katonát tartott Dél-Vietnamban, harcolva a Vietkong ellen.
A Vietkong, amely a Viet Minh közvetlen utódszervezete volt, szintén gerilla-hadviselést folytatott az amerikaiak hagyományos hadviselésével szemben. Egyrészt jellemző volt a hadviselésükre a nagy számban alkalmazott, a civilek elleni erőszak és a kifinomult hadtáprendszer, melyet az amerikaiak erőfeszítései ellenére sem sikerült hosszútávon elvágni. Szovjet és kínai támogatást is kaptak a vietnámiak, általában mindig a legmodernebb fegyvereket és hadi eszközöket. A Vietkong nagy földalatti alagútrendszer ásásával elérte, hogy Észak-Vietnamból is folyamatosan kapjon utánpótlást, anélkül, hogy jelentősen kárt okozott volna az amerikai légierő bombázása, ami viszont az északi városokat súlyosan érintette, például Hanoit és Haipongot is. A vietnami hegyes-völgyes, dzsungellel borított terep sem kedvezhetett a hagyományos, gépesített seregek hadviselésének. 1968-ra az Egyesült Államok kormánya, a belső és a nemzetközi közvélemény nyomására béketárgyalásokat kezdeményezett Párizsban, látva, hogy Vietnamban nem győzhet. Habár a háború még 5 évig elhúzódott, végül 1973. január 27-én aláírták Párizsban a békét. Ez gyakorlatilag Észak-Vietnam győzelmével zárult, habár a gyakorlatban még két évbe telt mire Észak-Vietnam elfoglalta Dél-Vietnamot. Az amerikaiak 153 ezer katonát veszítettek, a vietnami veszteségeket körülbelül kétmillió katonára és civilre becsülik.[4]

Azonban nem minden gerillaháború lehet sikeres. 1954 és 1961 között a franciák Algériában szintén egy gerilla hadviselést folytató ellenféllel, a Nemzeti Fölszabadítási Fronttal (FLN) harcoltak, mely az ország önállósulásáért harcolt. Az FLN-nek komoly problémát jelentett egyrészt, hogy a frakción belül több érdekellentét is volt, amely lehetetlenné tette a gerilla harcmodor egyik alapvető elemét, az ideológiáért való küzdelmet. Hiszen Kínában és Vietnamban a siker egyik legfőbb oka pontosan ez volt, hogy a gerillákat áthatotta egy azonos eszme. Ezt a nézetet maga Mao, Truong Chinh, a Viet Minh írója, illetve a híres argentin gerilla, Che Guevara is felismerte írásaiban. A kopár, sivatagi terep sem volt alkalmas olyan természeti előnyök kiaknázására Algériában, amelyre a Vietkong képes volt Vietnamban. A francia sereg pedig kisebb körzetekre osztva Algéria területeit folyamatosan járőröztek, ezen kívül a Tunéziai határt is megerősítették, hogy az algériai gerillák ne tudjanak átszökni. Algériában a franciák ugyan katonai győzelmet arattak, idővel mégis megadták az országnak a függetlenséget.[5] Az algériai háborúban 18 ezer katona halt meg, az algériai gerillák és civilek veszteségét egymillióra becsülik.[6]
Hasonlóan sikertelen volt a görög polgárháború. A II. világháború utáni első népszavazást, 1946. szeptember 1-én a görög kommunisták elveszítették, mégis bíztak abban, hogy fegyveres úton hatalomhoz juthatnak, ahogy az Tito marshallnak sikerült Jugoszláviában. Ennek érdekében október 28-án megalakították pártjuk hadseregét, a Görög Demokratikus Hadsereget. (DSZE) Az országot eddig támogató Nagy-Britannia már nem tudta támogatni háborút viselt partnerét, amelyből következett a Truman-doktrína. 1947. március 12-én hirdette ezt meg Harry S. Truman, amerikai elnök, s e szerint az Egyesült Államok minden kommunista támadással veszélyeztetett országot támogat. Ennek érdekében kapott a Görög jobboldali kormány további támogatást. A DSZE-t eleinte szintén támogatták a szomszédos országok, elsősorban Tito Jugoszláviája, viszont nem volt meg a görögök számára a helyi lakosság támogatása. Ezt a kormány egy radikális intézkedéssel érte el: 1948 folyamán a harci övezetben lévő lakosságot táborokba kényszeríttették, ezáltal elvágták a DSZE számára a helyi ellátást. Eközben Jugoszláviában szakadást keletkezett szocialista táboron belül, ez pedig ahhoz vezetett, hogy Tito nem küldött további segélyt a görög partizánoknak. Az északi hegyvidéki körzetekbe visszaszorult és támogatásra esélytelen DSZE kilátástalan helyzete miatt 1949. október 15-én feladta a további harcot. Mindkét fél katonai veszteségei 80 ezer főt tettek ki. A görög polgárháború jól mutatja, hogy egy gerillahadsereg nem tud megmaradni civil és külső támogatás nélkül abban az esetben sem, ha esetleg a terep neki kedvez, vagy célkitűzései tiszták.[7]
Még egy háborút érdemes itt megemlíteni, ez pedig az afganisztáni háború. Az 1979 és 1989 között vívott konfliktust sokan emlegetik a Szovjetunió vietnamjának is, hiszen sok elemében hasonlított ahhoz, ami a hatvanas-hetvenes években történt Vietnamban, amikor a vietnami gerillák felvették a harcot egy szuperhatalommal. Most a világ másik szuperhatalma, a Szovjetunió szintén gerillaharcot folytató afgán harcosok, a muzsdahedek ellen viselt hadat. Az Szovjetunió azután döntött az Afganisztánba való bevonulásról, hogy 1979-ben puccsal megdöntötték a szovjetek által támogatott kommunista kormányt. December 27-én egy 90 ezer fős szovjet haderő indult meg az ország ellen és hamar elfoglalták a fővárost, Kabult. Hamarosan a többi fontos város is a megszállók kezére került, de ezek után a ország többi részén szinte sosem tudták biztosítani a hatalmukat. A szovjet megszállás ellen felkelők általában gyengén felfegyverzett és gyakran egymással is hadban álló frakciókból álltak, ennek ellenére a szovjet csapatok nagyon nehezen tudtak jelentős eredményeket elérni. Ahogy az Vietnamban történt, most is a hagyományos hadviselést folytató szovjet erők nehezen birkóztak meg az ország változatos domborzatával és éghajlatával. Afganisztán hegyes-völgyes területein a felkelők jól védhető támaszpontokat tudtak felállítani, rengeteg barlangot használtak raktárnak és menedéknek a járőröző szovjet helikopterek ellen. A felkelőket hamarosan mudzsahedeknek, vagyis szent harcosoknak kezdték hívni, akik a pogányok ellen harcolnak. Idővel a felkelők külső támogatást is kaptak. Az Egyesült Államok Pakisztánon keresztül fegyverrel látták el a felkelőket. Hiába volt 100 ezer fős szovjet haderő az országban, a főútvonalakon és a városokon kívül alig tett valamit. A szovjet tábornokok 1985-től nem mertek támadó stratégiába átmenni, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék saját veszteségeiket, nehogy azoknak következményei legyenek odahaza, a Szovjetunióban. Ez végül oda vezetett, hogy a mudzsahedek egyre merészebbek lettek, és amíg az első években csak kisebb, eltévedt őrjáratokat, konvojokat támadtak meg, egyre gyakrabban támadtak katonai bázisokra. De ezeket a támadásokat főleg éjszaka hajtották végre, ugyanis a szovjet helikopterek nappal a szárazföldi egységek segítségére siettek, amivel a szovjet haderő egyik legfontosabb fegyvernemévé váltak a háborúban. Azonban nemsokára a felkelőket vállról indítható, hő érzékelős légvédelmi rakétákkal látták el, ez pedig a szovjet helikopterek egyeduralmának végét jelentette. Az egyre nagyobb amerikai támogatás következményeként a szovjet erők vesztesége évről évre nőtt. A Szovjetúnió egyre inkább a politikai korrupció és a gazdasági csődtől szenvedett, a háború kiadásait pedig lassan nem győzte az állam. Az afganisztáni háború megnyerhetetlenségét végül a szovjet államfő, Gorbacsov is belátta, ami ahhoz vezetett, hogy Gorbacsov 1988 decemberében az ENSZ gyűlésén bejelentette, hogy a Szovjetúnió többé nem részesít katonai segítséget más országoknak. Ez nemcsak ahhoz vezetett el, hogy 1989-re a szovjetek kivonultak Afganisztánból, de Kelet-Európa országaiból is, ez pedig a szovjet birodalmi rendszer végét jelentette. A szovjet kivonulás után Afganisztánban polgárháború tört ki, amelyből a tálibok frakciója került ki győztesen. E frakcióval pedig jelenleg is háborúban áll a NATO. Ezért az afganisztáni háborúnak kevésbé katonai, mintsem hosszú távú történelmi jelentősége van. [8]

Korlátozott háborúk
Jelentősen átalakultak a konfliktusok 1945 után. A nagyhatalmak már nem vetettek be egy háború kapcsán olyan erőpotenciált, mint amely a második világháborút jellemezte. Jellemzővé vált, hogy olyan konfliktusok robbantak ki, melyek csak egy korlátozott politika eszközeként jelentek meg, és amelyből következett az, hogy a hadviselő fél, vagy felek csak erőik egy részét alkalmazták ténylegesen. Több oka volt, hogy ez a fajta hadviselés jellemezte a korszakot. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonyát alapvetően meghatározta, hogy mindkét állam atomhatalom volt, így végig fennállt a nukleáris támadás lehetősége. Az atomtámadással való fenyegetőzés elsősorban megelőzte a konfliktusokat, habár ez nem volt veszélymentes, ahogy ez a kubai rakétaválságból is kitűnt.
A koreai háborúban (1950-1953) szintén a korlátozott háború lépett érvénybe. Ennek oka az volt, hogy Truman tartva egy esetleges szovjet inváziótól Nyugat-Európa ellen, Délkelet-Ázsiában csak kisebb erőket tudott bevetni Dél-Korea védelmére, amikor Észak-Korea megtámadta azt. Habár erre a háborúra jellemző volt, hogy több millió fős seregek vívták – 1950-51 telén az ENSZ haderő és az észak-koreai, majd a beavatkozó kínai seregek száma is egymillió fős volt – mégis megmaradt a korlátozott jellege. A háborúban a szövetséges légierő csak repülőtereket és csapatösszevonásokat bombázott. Hadászati célpontokat nem bombáztak tömegesen, mert ezek a Jalu folyótól északra voltak, amelyet nem mertek a szövetségesek bombázni, nehogy kiprovokálják a kínai beavatkozást. Miután a kínai támadás mégis bekövetkezett, ezután sem fokozódott jelentősen a bombázás, főleg nem kína hátországa ellen, az atombomba bevetésétől pedig Truman elnök végig elhatárolódott, annak ellenére, hogy a koreai erők főparancsnoka, Douglas MacArthur ragaszkodott hozzá, és amely miatt le is váltották 1951 áprilisában. A háború további két éven át zajlott és inkább a 38. szélességi fok menti csaták jellemezték. A háborút végül 1953-ban zárták le, a háború előtti status quot visszaállítva, miután egymillió ENSZ katona, egymillió kínai katona és ugyanannyi civil veszett el a háborúban.
Az Egyesült Államok tudatosan korlátozott háborút vívott Vietnamban is. Ennek szintén a korlátozott politikai célkitűzés volt az oka, amely végig az volt, hogy az Egyesült Államok megvédje Dél-Vietnamot északi szomszédjának támadásai ellen. Soha nem merült fel Észak-Vietnam megtámadása. A bombázások is korlátozottak voltak. A Rolling Thunder hadművelet (1965-1968) csak katonai célpontokra, vagyis lőszerraktárakra és közlekedési csomópontok elleni légicsapásra irányult, a városok és kikötők ellen nem hajtottak végre bombázásokat, tudva a kínaiak és szovjetek által odaszállított utánpótlásoktól, amiket a hazájukból érkezett munkások szállítottak, s amelyek megtámadása esetén tartottak a kínai és szovjet beavatkozástól.
Mindkét háborúban, Vietnamban és Koreában az Egyesült Államok a korlátozott háború módszerével élt, de ezzel nem tudták elérni a teljes győzelmet és inkább csak kompromisszumos békekötést tudtak elérni.
A Szovjetunió szintén korlátozott hadviselést folytatott Afganisztánban, habár ezt a kifejezést sosem használták olyan tudatosan, mint az Egyesült Államok. A szovjetek azért sem tehették meg, hogy maximális erőt fejtenek ki, mert a hetvenes évek végére gazdasági forrásaik ezt nem tették lehetővé. Ők sem vetettek be atomfegyvereket vagy támadták a mudzsahedek pakisztáni táborait attól félve, hogy ez a háború eszkalációjához fog vezetni. Ez azzal járt, hogy a háborút nem is tudták megnyerni.[9]
A korlátozott háború azonban mégsem lehet feltétlenül alkalmatlan egy háború megvívására, ahogy ezt a Falklandi háború példája is mutatja. 1982. április 2-án Argentína elfoglalta a partjaitól nem messze lévő, de brit birtokban lévő Falkland-szigeteket. A 20 ezer fős argentin túlerő ellen a 82 fős brit helyőrség megadta magát, így a szigetek hamar a támadók kezére kerültek. A brit kormány természetesen azonnal expedíciós haderőt szervezett a sziget visszafoglalására. Itt is a cél csak a sziget visszafoglalása volt, nem pedig Argentína elfoglalása, bombázása vagy a teljes haderejének megsemmisítése. A fegyverek is e korlátozott cél elérésére alkalmas eszközökből állt, vagyis hagyományos erők, semmilyen nukleáris csapásmérő eszközről nem volt szó. A brit expedíciós hadsereg végül 14 héten át tartó hadjáratban el is érte a sziget visszafoglalását. A háborúban 256 angol katona és 700 argentin katona halt meg.[10]

Hagyományos háborúk 1945 után
A második világháborút követően is voltak természetesen hagyományos háborúk, ami azt jelentette, hogy a politikai és diplomáciai lépések sikertelensége után nyúltak a felek fegyverhez. Ezek közül a leghosszabbak és legvéresebbek általában területekért folytak, mint például az Arab-Izraeli, az Irak-Iráni, a Pakisztáni-Indiai háborúk, vagy a legtöbb háború Afrikában vagy Dél-Amerikában, illetve a Balkánon az 1990-es években.
Az első jellemző az 1945 utáni konfliktusokra, hogy a fegyverek könnyebben lettek beszerezhetőek, mint valaha. A nagyhatalmak – nemcsak az Egyesült Államok és a Szovjetunió, hanem Nagy Britannia és Franciaország is – a velük szövetséges országoknak jelentős fegyveres támogatást nyújtott, amennyiben háborúban állt egy másik országgal. Erre jó példa az Arab-Izraeli háborúk, ahol az izraeli hadsereg főleg Amerikától kapott technika segítségével harcolt az arab államok ellen, amelyeket viszont Szovjet fegyverekkel láttak el. Ezek a fegyverek technikailag idővel egyre pontosabbak lettek. Akár csak a légibombázásokra gondolunk, amely minden évtizedben valamennyit fejlődött, egészen az öböl-háborúig, ahol már ún. precíziós bombázással a kijelölt célpontot a lövedék már csak mm-el tévesztette el. A műholdak és számítógépek a felderítés és megfigyelés fejlesztésében segítettek, a katonák pedig éjjellátó berendezést kaptak éjszakai hadműveletekre. Mára jellemző, főleg a nyugat-európai országot és az Egyesült Államok hadviselésére, hogy kisebb létszámú seregeket tartanak fent, mint korábban, de azokat a lehető legkorszerűbb technikákkal látják el, hogy ezzel ellensúlyozzák a nagy létszám hiányát. A két öböl-háború (1991, 2003) megmutatta, hogy ez a fajta elképzelés lehetséges, hiszen a kisebb létszámú seregek már a pusztítóbb haditechnikákkal ugyanazt a hatást érhetik el, mintha egy régebbi fegyverekkel ellátott és nagyobb méretű sereget vetnének be. Az előbbinek viszont az előnye a kisebb emberveszteség és olykor az olcsóbb kiadás is.[11]

Összegzés

Vajon van e jövője akár a gerilla, akár a korlátozott, vagy akár a hagyományos háborúknak? A gerilla harcmodort bizonyos országok sikeresen tudták alkalmazni egy nagyobb, vagy erősebb fél ellen, akár Vietnamra vagy akár Afganisztánra gondolunk. Vagyis van jövője a gerilla harcmodornak, amíg lesznek erősebb és gyengék hadviselő felek. Az amerikai és a szovjet hadsereg kezdetben technikailag felülmúlta a Vietkong és a mudzsahedek erőit, amíg azok nem kaptak támogatást. Mégis számukra ez az idő nem volt elég a győzelem kivívására. De ez nem jelenti azt, hogy akkor a háborúban a technikai fölény esetleg nem lehet sorsdöntő. Az Öböl-háború és a Falkland háború jól példázta, hogy az angolok és az amerikaiak technikai fölényüket kihasználva nem kellett nagy létszámú hadseregre támaszkodniuk ahhoz, hogy háborús céljaikat elérjék. Vagyis a technika például a korlátozott háborúk alkalmával döntő fontosságú lehet és alkalmazható. Hagyományos háborúk is mindig lesznek, hiszen ha nincs arról szó, hogy az egyik vagy másik hadviselő fél katonailag gyengébb lenne, vagy erősebb, a hadviselő felek dönthetnek úgy, hogy minden harci erőforrásukat bevetik a másik legyőzésére.

Berkes Márton

[1] Rodney Castleden: Konfliktusok, melyek megváltoztatták a világot. szerk. Richard Holmes. Ventus Libro kiadó.2008. 442-448.

[2] A háborúk világtörténete. Corvina kiadó. Szerk.: Richard Holmes. Corvina Kiadó. Budapest,1992. 250-258.

[3] Luciano Garibaldi: A háborúk százada. Officina’96 kadó. Budapest, 2002. 275-276.

[4] Luciano G.:i.m. 325-330.

[5] A háborúk világtörténete: i.m. 261.

[6] Weiszhár Attila, Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona. Athenaeum kiadó. Budapest, 2000. 15-16.

[7] Weiszhár Attila, Weiszhár Balázs: i. m. 127.

[8] Luciano G.:i.m. 381-384.

[9] A háborúk világtörténete: i.m. 280-282.

[10] Luciano G.:i.m. 393.

[11] A háborúk világtörténete: i.m. 280-295.