(A kép forrása: https://greekcitytimes.com)

A makedón király Kr.e. 327 és 325 között vezetett indiai hadjárata is számos fontos hadművészeti tanulságot foglal magában, amelyek elemei tanulmányozásra érdemesek. A makedónoknak itt nagyon eltérő kihívásokkal kellett szembenéznie, mint a korábbi háborúk kapcsán, figyelembe véve, hogy a régióban számtalan fejedelemség létezett egymástól függetlenül, de eltérő volt az éghajlat, és az indiaiak által alkalmazott hadviselés is. Ebben az írásomban az indiai hadjárat során lezajló harci események hadászati és harcászati sajátosságait igyekszem bemutatni, illetve az abból levonható katonai-hadtörténeti tanulságokat.

Ókori források és szakirodalom
Az indiai hadjáratról leginkább Curtius Rufus és Arrianosz írásai adnak részletes információkat, illetve rövidebben ír róla Plutarkhosz is. Mindhárom író az Alexandrosz mellett dolgozó történetírókra hivatkoznak, ezért a tudomány elfogadja valósnak az általuk leírtakat. Az elfogadást segíti, hogy kevés bennük az ellentmondás és a túlzó kijelentés. Az 1920-as években pedig jelentős kutatásokat végzett Stein Aurél Indiában, hogy rekonstruálhassa Alexandrosz hadjáratának útvonalát, és az egyes csaták és ostromok helyszíneit. Legtöbb megállapítását a mai napig elfogadja a történészek nagy része. Megbízható szakirodalmat jelent az indiai hadjárat leírására A. B. Bosworth Nagy Sándor, A hódító és Birodalma, Kertész István Nagy Sándor a hódító és Michael Wood Nagy Sándor nyomában című monográfiái. A hadjárat ostromairól írt elemző tanulmányt John Keegan A parancsnoklás álarca című könyvében, és magáról a Hüdaszpész folyónál zajló csatát többen is elemezték: John Warry A klasszikus világ hadművészete című monográfiájában Kelly DeVries Az ókor nagy csatái és Robin Lane Fox A hadviselés művészete című többszerzős könyvekben.

India III. Alexandrosz idején
India földrajzi helyzetét ismerve megérthetjük a makedón hadjárat irányát. Az indiai félsziget felé csak az északnyugati hegységek hágóin keresztül lehet eljutni, a Himalája lábánál, ahol a klíma is enyhébb, a lehulló csapadék pedig termékennyé teszik a földeket. Ezért az évszázadok során ezen a területen számtalan nép vándorolt át. Ez, a mai Pakisztán területét, az Indus- és mellékfolyói forrásvidékét Pandzsábnak hívták. A jó termőfölddel rendelkező területen fokozatosan kialakultak a városok, amelyek aztán a Kr.e. 4. századra egy-egy kis fejedelemség központjai lettek. Ezek többnyire a korábbi törzsek, vagy törzsszövetségek szálláshelye körül jöttek létre, ahol jellemzően egy-egy uralkodó vezette a régiót, általában egy nagyobb városból. Pandzsábban az egyik legfontosabb város Taxila lett, amely egyben a királyság neve is volt.
Számos részlet és az időrend nem ismert az akkori Észak-India történetéről. Az Alexandrosz hadjárata előtti időszakról kevés az írott forrás. Ekkoriban erősödött meg a Gangesztől délre a Magadha Királyság, amely jelentősége miatt inkább került a források figyelmébe. Ismeretes viszont, hogy Pandzsáb időről-időre a Perzsa Birodalom uralma alatt állt, indiai harcosok pedig még I. Dareiosz és I. Xerxész Hellász elleni hadjáratában is harcoltak. Valószínűsíthető, hogy indiaiak harcoltak Gaugamélánál is a perzsa király seregében, és szinte biztosan indiaiak voltak azok a harci elefántok is, amelyeket Dareiosz az ütközetben felsorakoztatott.
Pandzsáb, az indiai hadjárat helyszíne (A kép forrása: A. B. Bosworth Nagy Sándor: A hódító és Birodalma)

Az Indiai hadjárat előzményei
Nem ismert teljesen, hogy Alexandrosz az indiai hadjárattal milyen célokat kívánt elérni. Lehetséges, hogy a perzsa birodalom határáig akart csak eljutni, ugyanakkor a perzsa fennhatóság a mai Pakisztán és India területén csak névleges volt. Indiáról akkoriban a görögség keveset tudott. Alexandrosznál már Szogdiában több indiai fejedelem tiszteletét tette, hogy megnyerje magának a makedón királyt saját fejedelemsége megerősítése érdekében. Kezdetben a legtekintélyesebb fejedelem, Taxila nyerte meg a király szövetségét, akinek területei az Indus és a Hüdaszpész folyó közötti területen feküdtek. Alexandrosz úgy vélte, Taxila birtokai közelében fekszik a Déli óceán, ezért is tekintett az első időszakban jelentős szövetségesként az indiai fejedelemre. Tehát nem kizárt, hogy a makedón király az indiai hadjáratra felfedezőexpedícióként tekintett annak érdekében, hogy a déli óceán elérésével tengeri úton jusson vissza Hellász felé.

Alexandrosz hadserege a hadjárat kezdetén
Amikor 327-ben megindult az indiai hadjárat, a makedón sereg jelentősen átalakult a Kr.e. 334-es expedíciós haderőhöz képest. Ekkor már jelentős a száma a keleti népekből toborzott csapatoknak. A hadsereg magját alkotó görög és makedónok soraiban egyre több volt a már kiszolgált katona, és közöttük nagy számban voltak azok is, akik a hosszúra nyúlt háborús időszak miatt elégedetlenné váltak a hadjáratok további folytatása miatt.
A makedón hadsereg változásairól alapos összefoglaló olvasható A. B. Bosworth monográfiájában. Alexandrosz seregét a meghódított népekből toborozott segédcsapatok jelentősen megduzzasztották, így Indiába már egy jelentős haderő indult meg. Az indiai hadjárat idejéből ismeretes egy korábban nem létező, hetedik falanx csapattest – korábban hat volt. Lehetséges, hogy az egyik egység az erősítések révén megduzzadt a többihez képest, így két parancsnok alá rendelték. De ez csupán feltételezés.
A lovasságnál a korábi ilé-ket két lochos-ra osztották, és az új vezetőik nem területi elv szerint, hanem érdemeik alapján lettek kinevezve. Ez volt az első lépés olyan parancsnoki kar létrejötte felé, amelynél már nincs kötelék a tisztek és a közkatonák között. 330 után kialakul egy új lovasalakzat, a hipparchia. Innentől ez a kizárólagos lovasegység elnevezés. Az ilék alegységekké váltak a hipparchián belül. Az indiai hadjárat alatt végig nyolc hipparchia szolgált a seregben. Teljesen eltűnt a prodromoi (eredetileg trák) lovasság. Az eddigi thesszáliai és trák lovasság, amely a szarisszophorosz lovasság részeként harcolt, ekkorra összeolvadt a Társlovassággal. Ugyanakkor az lehetséges, hogy minden hipparchia rendelkezett egy szarisszophorosz egységgel, amely növelte volna az egység rugalmasságát. Az átszervezésnek magyarázata lehet Philótasz, a korábbi lovassági parancsok kivégzése, amely után a lovasság megosztva került Kleitosz és Héphaisztión parancsnoksága alá.
Nem változott azonban a hüpaszisztészek és a falanxegységek szervezete. A hüpaszpisztészekre kialakult egy új elnevezés is az indiai hadjárat előtt: argyraspydes (ezüstpajzsúak). Alexandrosz uralkodása alatt végig a legtapasztaltabb harci egységet, az elitgyalogságot jelentették. Sorai a veteránokból álltak, így időnként a falanxegységekből töltötték fel, hogy számuk állandóan fennmaradjon. Ez csupán a 324-ben történt leszerelés idején változott, amikor Alexandrosz hazaküldött 10 000 veteránt. Ekkor seregében már csak egy kis makedón mag szolgált. A falanx- és a hüpaszpisztész egységeket egyre több perzsával töltötték fel. Ezáltal ezeknek az egységeknek csökkent a harci értéke, ami magyarázatot ad arra, hogy az Alexandrosz halála utáni háborúk során ezek az egységek miért adták meg magukat hamar a makedón lovassággal szemben.
330-ban a görög szövetség katonáit Ekbatanában elbocsátották. Egyedül a thesszáliai lovasság szolgált még egy évig, majd az Óxosznál őket is hazaküldték. Ezt követően a makedón erők mellett még nagyobb európai létszám a zsoldosok és a kiegészítő egységek soraiban volt. Egyre nagyobb számban vettek részt keleti egységek is a hadjáratban. A folyamat valamikor 330 végétől kezdődhetett. Ekkortól egy új, dárdával harcoló lovassági egység is feltűnt, nem világos azonban, hogy perzsa vagy európai eredetű lovasságról van-e szó. Bosworth megállapítása szerint a már Indiában nem említett paiónokat ebbe az új dárdás-lovasságba olvasztották be. Az első adat, amikor megemlítik, hogy keleti csapatokat alkalmaztak, 328-327 telén a szogdiai hadjárat idejére datálható. Ezután ezek a keleti lovasok együtt harcoltak a makedón lovassággal Indiában. A hüdaszpészi csatában Arachósiából, Parapamisadaiból, Baktriából és Szogdiából érkező lovasok is harcoltak. Amikor indiai lovasok is csatlakoznak a sereghez, állítólag a lovasság száma a 120 000 főt tett ki. A keleti lovasok még önálló nemzeti egységekben szolgáltak, kivételt csak a daha lovasok képeztek, akiket a makedón egységek mellé osztottak be. Amikor a források megemlítik a veteránok elbocsátását Ópisznál, említik, hogy keleti csapatok még a Társlovasságba is bekerültek. Négy hipparchia állt keleti csapatokból és volt egy irániakból és makedónokból vegyesen. Az utóbbi vegyes összetételű egység azonban kivételt jelent, nem volt jellemző, hogy a két nemzetet összeolvasszák. Alexandrosz inkább párhuzamos alakulatokat szervezett.
A keleti gyalogságról egyértelműbbek az adatok. 327-ben, a Baktriai hadjárat befejésekor Alexandrosz parancsot ad 30 000 helyi besorozására és makedón falanx mintára való kiképzésére. 324-ben vált bevethetővé ez az alakulat, és a terv szerint a következő hadjáratokban ezekre a gyalogosokra támaszkodott volna a király, amíg nem érkezik újabb, jelentős erősítés Makedóniából.

Az indiai erők
Kevesen írtak azokról az indiai harcosokól, akik a makedón hadsereggel szembe kerültek. A legtöbb szakirodalom az indiai harci elefántokról ad leírást, akiknek kiemelt szerepe volt, bár a makedónok már tudták, hogyan harcoljanak ellenük. Korábban ugyanis, Gaugamélánál is vetettek be a perzsák ilyen állatokat. Más elefántokkal szemben, az indiai harci elefántok jól idomíthatóak voltak és nagy agyarral rendelkeztek ahhoz, hogy harcieszközként használhassák őket. Magasságuk 3,5 méter is lehetett, súlyuk az 5 tonnát is elérhette. Megjelenésük és szaguk a lovakat meg tudta ijeszteni, így harci helyzetekben akár hatástalaníthatták is az ellenséges lovasságot. Testüket ökör- vagy bivalybőr védte, hátukon íjjal- vagy hajítódárdával harcolókat szállított.
A hüdaszpésznél harcolók jellemzően bambuszlándzsákat hajítottak a makedónokra. Az íjászok egy hosszú, kb. 1,8 m hosszú íjat használtak, ami miatt a nyíl is legalább 1 méter hosszú volt. Az indiak a közelharcban egy hosszabb kardot, egy pallos szerű, széles pengéjű fegyvert használtak. A pajzs bőrből készült.
Indiai gyalogság, íjász és a harci elefántok (A kép forrása: John Warry: A klasszikus világ hadművészete; Nick Sekunda-John Warry: Alexander The Great - His Armies and Campaigns 334-323 BC )

A hadjárat menete a Hüdaszpész-folyóig

Alexandrosz legkésőbb 328 körül kezdte megtenni az előkészületeket, hogy Baktriából tovább vonuljon az Indus völgyébe. 327 nyarán indult meg az expedíciós sereg India felé, de a hadjárat nagy része földrajzilag a mai Pakisztán területén zajlott. Nehéz megállapítani a hadjáratban részt vevő sereg nagyságát. Michael Wood a makedón sereg ekkori nagyságát 80 000 fősre számolja, ezen kívül pedig óriási számban követte ezt a hadsereget az ellátókaraván, ostromfelszerelés, harci elefántok és tudósok, akik követték a makedónokat. A hadjáratra összegyűjtött sereg tíz napig menetelt a Hindukus hágóin, majd átvonult a Kabul völgyén, hogy az Indus síkságáig eljusson. A sereg két részre osztva menetelt. A Héphaisztión és Perdikkasz vezette makedón csapatok körülbelül fele és a zsoldos egységek az Indiába vezető útvonalon haladtak és biztosították azt. Alexandrosz a hüpaszpisztészeket, az agriánokat és az újonnan szervezett felső-makedón aszthetairoszokat vezette a Badzsaur és Swat hegyvidékére, hogy ott törjék le az esetleges ellenálló népeket.
A hadjárat egész menetére jellemző volt a makedónok kegyetlen eljárása az ellenálókkal, vagy bárkivel, akire ellenállóként tekintettek. Ezért gyakoriak voltak a mészárlások és a tömeges rabszolgaságba vetések. A makedón király minél gyorsabban igyekezett haladni, ennek elérésére pedig a legbrutálisabb módszereket is hajlandó volt alkalmazni. Ennek következtében a lakosság inkább a hegyekbe menekült, vagy jelentősebb erődök falai mögé szorultak. A Choés folyónál az első erősséget a makedónok rohammal vették be, a túlélő védőket lemészárolták a helyet lerombolták. Ezekben a harcokban Alexandrosz eltalálta egy nyílvessző a vállán. A kegyetlenség hírére a szomszédos Andaka város harc nélkül megadta magát. Krateroszt bízták meg az újonnan elfoglalt terület igazgatásának megszervezésével. Ez egyben azt is jelentette, hogy Kraterosz a gyalogság válogatott osztagaival pusztította el a környező falvakat, ha a helyiek ellenálltak. Az ellenállás pedig gyakorta felütötte a fejét. A hegyes terület, amely tele volt barlangokkal, alkalmas volt újabb ellenálló csoportok megszervezésére.
Az Alsó-Swat völgyében az asszakénoszok királysága jelentős sereggel rendelkezett, belátva azonban, hogy a makedón sereggel nem vehetik fel nyíltan a harcot, erődjeikbe húzódtak vissza. Egyik legjelentősebb erődjük a Katgala-hágó környékén álló Masszaga erődje volt, amelyet 7000 indiai zsoldos védett. Alexandrosz erre az erődre fókuszált. A makedón sereg ostromgépeket vonultatott fel, és négy napig folyamatosan lőtték a kőből és vályogból épült falait. Az erőd parancsoka az egyik lövedék áldozata lett, s halála után a védők készek voltak tárgyalni a megadásról, cserébe az életükért. A makedón király ezt elfogadta, de elvárta a védőktől, hogy csatlakozzanak a seregéhez. A védők elvonultak az erődből és egy helyi dombon táboroztak. Ezt a tábort aztán a makedón sereg bekerítette és a védőket egytől-egyig lemészárolták. A körülmények nem ismertek, talán Alexandrosz az elvonulásukat elszökésnek értette, de az is lehet, hogy egyszerűen szavát megszegve továbbra is élt az eddigi módszerrel, tudatosítva mindenkivel szemben, mi vár arra, aki neki ellenáll.

Aornosz ostroma
Az egyre kegyetlenebb hadjárat következtében egyre elszántabbá vált az ellenállás. Amikor a helyiek Aornoszba, egy erődített fennsíkra menekültek, Alexandrosz követte őket. Az itteni erősséget sziklafalak védték, és a helyi források biztosították a védőknek, hogy hosszabb ideig is ki tudjanak tartani. A legenda szerint a helyet Heraklész sem tudta bevenni, ez pedig Alexandrosznak elegendő motiváció jelentett, hogy felülmúlja mitikus elődjét.
A mai napig az ostrom kapcsán Stein Aurél kutatásaira támaszkodik a történettudomány. 1926-ban a Pir-szár magaslatot jelölte meg az egykori Aornosz erőd helyszínéül. Azóta sem javasolt senki más helyszínt, részben mert nehéz a hegyes területen ásatásokat végezni. Kraterosz az erődhöz legközelebb lévő városban gyűjtött elegendő gabonát a hosszú ostromra felkészülve. Alexandrosz Ptolemaioszt bízta meg az előcsapat vezetésére, amely agrianokból, könnyűgyalogosokból, és a testőrség válogatott embereiből állt, és a magaslat felderítése lett a feladatuk. Az ókori források szerint a makedónoknak az asszakénosz törzsből érkező férfiak mutatták meg az utat az erőd felé, így azt a sziklás részt is, ahonnan könnyen megközelíthették az erődöt. 
Ptolemaiosz egy ponton az asszakénoszok iránymutatása nélkül haladt tovább, mert nem bízott a helyiekben. Az erőd közelében fekvő, de magasabb ponton álló ún. nyerget először az agrián gyalogosok bevették, itt a makedón parancsnok ideiglenes táborhelyet építtetett árkokkal és cölöpkerítéssel. Ezután tűzjellel adta Alexandrosz tudtára, hogy sikeresen feljutott. Hamarosan kiderült, az asszakénoszok valóban a makedónok ellen fordultak. Egy éjszaka megtámadták a tábort, amely kemény harcok árán védekezett. A helyi törzsnek aztán végül vissza kellett vonulnia, másnap pedig megérkezett Alexandrosz a főerőkkel, hogy támadásba lendüljön az erőd elfoglalására. Ezután már az előretolt helyőrség nem volt veszélyben, és egyesült a főerőkkel, megkezdődött Aornosz ostroma. A felszállított hajítógépek folyamatos tűz alá vették az erődöt. Alexandrosz parancsot adott egy fából készült, 500 méter távolságú és 30 méter széles ostromrámpa építésére, hogy onnan lehessen lőni Aornosz belsejét. Végül egy közeli dombot is elfoglaltak a makedónok a védőktől, amivel az indiaiak helyzete még veszélyesebbé vált.
Négy napos sáncépítés és az ostromgépek tüze miatt a védők megpróbáltak az éj leple alatt elmenekülni. A makedónok azonban időben megtudták ezt a tervet, és az erődből kimenekülő védőket Alexandrosz erői megsemmisítették. Az erőd makedón kézre került, méghozzá csekély veszteséggel. Aornosz stratégiai szempontból nem volt jelentős győzelem, csupán különleges taktikai megoldásai miatt emlékeztek meg róla a makedón királyt méltató krónikások.
Ezt követően már nem állt ellenálló erő a makedónok útjában. Héphaisztión és Perdikkasz tovább haladt a Kóphén völgy felé. Héphaisztión erőivel elérte az Indust, 326 tavaszán pedig Alexandrosz a fősereggel beérte. A Kóphén-völgy pacifikálása ezzel teljesült, de csupán egyenlőre. Egy év múlva az asszakénoszok újra fellázadtak a makedón satrapa ellen.

Csata a Hüdaszpész folyónál
A sereg valószínűleg Ohind közelében kelt át az Induson, amelyen Héphaisztión veretett hidat, mire Alexandrosz megérkezett a fősereggel. A helyi fejedelem már korábban megegyezett Alexandrosszal, aki segédcsapatokkal, 30 elefánttal és élelemmel látta el a makedón sereget. Cserébe megtarthatta fejedelemségét, sőt, később további birtokokat kapott jutalmul. A makedón király gond nélkül eljutott Taxila városába, amely Arrianosz szerint a legnagyobb város volt az Indus és Hüdaszpész folyók között. A fejedelem nagy ünnepséggel és ajándékok átadásával fogadta a makedón királyt.
Alexandrosz elvárta a közeli fejedelmek behódolását. Egyikük, Paurava, vagy ahogy a görög leírásokban nevezik, Pórosz ezt megtagadta, aki jelentős terület felett gyakorolta hatalmát: Hüdaszpész és az Akeszinész folyók közötti terület ura volt, jelentős sereggel a kezében, köztük harci elefántokkal, mint az legütőképesebb egységekkel. Erői azonban harci értékben és létszámban sem vehették fel a versenyt Alexandrosz erőivel. Ezért elsősorban távol akarta tartani a makedón betörést a területén, ehhez pedig a Hüdaszpészt igyekezett használni, mint védelmi vonalat. Azt remélte, egy esetleges átkelést meg tud akadályozni, illetve bízott abban, hogy a közeledő monszun erre nem is fog lehetőséget adni a hódítóknak. Alexandrosz éppen ezért, szinte azonnal megindította seregét a folyó felé, hogy még az áradási idő – június vége fele - előtt átjusson a folyón. A Nagy Sós-hegységen való átkelést követően érte el a Hüdaszpészt, Stein Aurél megállapítása szerint Haran Pur közelében.
Pontosan nem ismert, a folyó melyik részén történt meg a csata. Az azóta eltelt időszakban a folyó többször változtatta meg a medrét. A viszonyítási pont lehet, ha sikerül feltárni a csata közelében épített Nikaiát és Bukephalát. A folyónál több kis sziget volt, ezek megkönnyítették az átkelést.
Az átkelés a Hüdaszpész folyónál (A kép forrása: Nagy Csaták. Duna International, 2011.)

Pórosz fő taktikája az lehetett, hogy vagy megakadályozza a makedónok folyón való átkelését, vagy az átkelés során támadja meg őket, amikor a legsebezhetőbbek. Ehhez jól láthatóan sorakoztatta fel a harci elefántokat. A seregek méretéről eltérő adatokat közölnek a források. Arrianosz szerint Pórosz 4000 fős lovassággal, 30 000 gyalogsággal, 300 harci szekérrel és 200 elefánttal rendelkezett. A többi forrás ennél kisebb méretűre becsüli az indiai sereget. Vele szemben Alexandrosz serege 60-80 000 főt tett ki, de ebből csak körülbelül 15 000 fő lehetett a makedón. Ehhez csatlakozott nagy számú görög, perzsa, más keleti nép és később indai zsoldos is. Ez utóbbiak a behódolt fejedelmek erőiből álltak.
Alexandrosz még előtte szétszedette az Induson használt hidat, hogy az átszállítsák a Hüdaszépszhoz. Taxila ezalatt élelmet halmozott fel a makedón seregnek, illetve a makedón csapatok elterelő hadműveleteket hajtottak végre, hogy Pórosz erőit megzavarják. Emiatt Pórosz serege folyamatosan fel-alá járt, hogy megakadályozzon mindenfajta átkelési kísérletet a folyón.
Amikor Alexandrosz erői felfedeztek egy, a Nagy-Sós hegység lábánál lévő folyószakaszt, amit sűrű erdő borított, a király úgy döntött, ott hajtja végre az átkelést. Ezen a szakaszon ráadásul egy sziget is elrejtette hajói többségét. Az eredeti táborban 8 000 gyalogos és 3 000 lovas maradt hátra elterelésként, Kraterosz vezetésével, amíg Meleagrosz, Attalosz és Gorgiasz parancsoksága alatt a zsoldoscsapatok szétszóródtak a folyó mentén, szintén figyelem eltérés céljából. Alexandrosz a főerőket egy átkelési ponton összpontosította. Ez az erő Arrianosz szerint a hipparchiák felét, baktrikai és szaka lovasokat, a hüpaszpisztészeket és két falanx zászlóaljat foglalt magában, összesen 6000 gyalogosra és 5000 lovasra becsülve ezt az erőt. Pórosz serege kisebb volt, mit Dareioszé Gaugamélánál, így Alexandrosznak elegendő volt kisebb erővel belevágni az átkelésbe.
Az átkelést tavaszi zivatar is segítette, így az elfedte azt az ellenség felderítésétől. A sereg csónakokat és bőrtutajokat használva hajnalra átkelt, amit Pórosz erői már csak későn fedeztek fel. Alexandrosz a lovassággal és a szaka lovas íjászok fedezetében nyomult előre, hogy gyalogsága biztonságban felsorakozhasson.
Először az ellenük induló 2000 indiai lovassal és 120 harci szekérrel csaptak össze, amelyet Pórosz fia vezetett. Ezt, gyengébb erő lévén, a makedónok gyorsan megfutamították, illetve a harci szekereket a zivatar lelassította a nedves föld miatt.
A csata menete (A kép forrása: Andrew Roberts szerk.: A hadviselés művészete)

Amikor Pórosz realizálta, hogy Alexandrosz a főerőivel kelt át a folyón, maga indult meg a makedón sereg ellen. Kraterosz átkelése ellen csak egy kisebb haderőt hagyott hátra. Erőit egy tiszta, homokos síkon állította fel. A centrumban harci elefántjai és a gyalogság állt, a szárnyakon a még megmaradt lovasság és harci szekerek. Az ezzel szemben felálló makedón sereg derékhadában állt a gyalogság, a balszárnyon két hipparchiás egység Koinos vezetésével, Alexandrosz pedig a jobbszárnyon a lovassággal. A csata kezdetén Alexandrosz rátámadt az indiai balszárnyon az ellenséges lovasságra, amely nemsokára meghátrált, hiába vonult oda az indiai lovasság jobbszárnya is. Végül a makedón király ide helyezte a harcok súlypontját. Az indiai lovasság végül a két szárny támadásának szorításába került, emiatt végül miatt az indiai gyalogság soraiban keresett menedéket. Ezáltal azonban hamar zűrzavar támadt az indiai seregben. Ezt követően Koinosz parancsot kapott, hogy az indiai balszárny lovasságát támadja hátba.
Közben Pórosz megindította gyalogságát a makedón erőkkel szemben. A kialakult harc során a makedón gyalogság, támaszkodva az íjászokra, eredményesen fogta fel az indiai gyalogság és az elefántok támadását. A korábbi harci tapasztalatok felkészítették a makedónokat a harci elefántokkal vívott harcra. A szariszafal hatékonyan hatástalanította az állatokat. Az elefántok hátán álló vezetőket is le tudták taszítani a hosszú lándzsákkal, a megriadt állatok végül pedig saját soraikban is pusztítást végeztek. Míg a makedón gyalogság nyomult előre, a lovasság kerítette be az indiai erőket. Csupán egy kisebb indiai seregtest tudott elmenekülni. Pórosz a végsőkig kitartott, csupán akkor adta meg magát, amikor körülötte alig maradt élő harcos. A már menekülő ellenséget Kraterosz átkelő csapatai üldözték tovább.
A csata nem lehetett nagyszabású, de az utókor számára mégis eltúlozták a sereg és az indiai veszteségek számát. A források nem megbízhatóak a veszteségek leírásakor. Arrianosz leírása szerint 20 000 indiai gyalogos és 3 000 lovas esett el, Diodórosz 12 000 halottról és 9000 hadifogolyról és 80 megölt elefántról ír. A makedónok vesztesége 1200 fő és 1000 sebesült lehetett.
A hüdaszpészi csata leginkább taktikai oldalról jelent értékes tanulságokat. Alexandrosz lovassága ebben a csatában létszámban és harci erőben is felülmúlhatta az indiai lovasságét. A csatát alapos felderítés előzte meg, ennek köszönhetően Alexandrosz megfelelő helyen kelt át a folyón, miközben sikeresen csalta el az ellenség figyelmét. A harcok oroszlánrészét a lovasság viselte, itt is leginkább ez a fegyvernem harcolta ki a döntést. A seregek erőviszonyait tekintve az indiai sereg mindenképp hátrányból indult, hiába harci szekereiknek és az elefántoknak. A gyalogságuk és lovasságuk harci értéke elmaradt makedón ellenfeleikével szemben, amely aztán döntő elemet jelentett a csatában. A legütőképesebb indiai erőt, a harci elefántokat a korábbi tapasztalatoknak köszönhetően tudta a makedón falanx hatástalanítani – de biztosan jelentős veszteségek árán. Alexandrosz koncentrált támadást indított az indiai balszárny ellen, amelynek következtében a csata kimenetele hamar döntésre jutott. Végig kezdeményezett a csatában, Pórosz csak ezt követően tette meg a védelmi lépéseket ellenfelével szemben.

Menetelés és visszafordulás
Póroszt Alexandrosz meghagyta királysága élén, de vazallusának kellett maradnia, ugyanakkor a későbbi hódítások leginkább az ő királyságának kedveztek. Tovább haladva Alexandrosz északkelet felé haladt, később ezek a területek is Pórosz királyságához kerültek. A makedón király a harcok során határozta el, hogy birodalmának határát kiterjeszti oda, ahol az Indus a déli óceánba ömlik. Michael Wood viszont azon az állásponton van, hogy Alexandrosz a Hüdaszpészen túl nem kívánt tovább menni. Ő csupán a Perzsa Birodalom keleti határáig kívánt előre nyomulni, amely az idők során mindig változott: volt, hogy ezt a határt az Indusnál, a Hüdaszpésznél, vagy a Beasznál húzták meg.
Június végén a sereg újra elindult. Az indiai segédcsapatokkal Alexandrosz serege ekkor 120 000 fősre duzzadt. A továbbhaladást minden esetben nehezítették a folyók, ahol a Koinosz vezette mérnökcsapatnak újra kellett építenie a szétszerelhető hajóhidat. Újabb felkelő népekkel kerültek szembe a makedónok, ezért Alexandrosz kelet felé haladt, ekkor azonban beköszöntött a monszun időszak. Ez szeptember közepéig nem enyhült, majd csak ezt követően tudtak tovább haladni. Ezt követően az újonnan elfoglalt terület semlegesítésére a makedón király Héphaisztiónt hagyta hátra, amíg ő a seregében tovább haladt Szangala városa felé, ahol újabb indiai népcsoport ellenállását igyekezett megtörni. Szangala ostrom alá került, amit csak azt követően tudtak bevenni a makedónok, hogy Pórosz is megérkezett megmaradt seregével. Szangalát végül lerombolták, a területét pedig egy szomszédos, behódoló népnek adták.
Alexandrosz tovább haladt a Hüpaszpisz folyóig, amelyen át is tervezett kelni, hogy a part túloldalán élő népeket is behódoltassa. A makedón sereg azonban itt megállt. Ebben az időben lehetett a nyári napforduló, fullasztó pára és a monszunesők miatt felduzzadó folyók nehezítették meg a menetelő sereg útját. Az állandóan esős idő elsősorban a makedón katonákat viselte meg, és az állandó menetelés miatt egy ponton a sereg megállt, és a király parancsa ellenére sem volt hajlandó tovább haladni. A seregben lévő elégedetlenség most nyílt szembeállássá fajult a közkatonák és a király között. Alexandrosz gyűlésre hívta a parancsnokokat, amelyen Koinosz lovassági parancsnok képviselve a közkatonákat nyíltan megmondta a királynak, hogy nem hajlandóak tovább menni. A király emiatt sértődötten bevonult a sátrába és három napig nem történt változás. Végül, az átkelést megelőző hagyományos áldozattétel kedvezőtlen előjeleire hivatkozva jelentette ki a makedón király, hogy lemond a további tovább haladásról. Ettől fogva azonban sosem javult meg a viszony a király és a veterán beosztottjai között. Koinosz néhány nap múlva egy betegségben meghalt, ez azonban spekulációk témáját is képezte, hogy nem lett-e gyilkosság áldozata, ami miatt nyíltan szembe fordult a király akaratával. Kraterosz pedig a továbbiakban csak távoli területeken kapott feladatokat.
Alexandrosz ezt követően megkezdte a visszaút megszervezését. Úgy tervezte, dél felé fordul, hogy az óceánon keresztül folytassa a visszautat. Az eddig meghódított területet a Hüpaszpisz -folyóig Pórosz kapta meg, a makedón király pedig visszavonult a Hüdaszpész-folyó területére. Itt parancsot adott egy flotta építésére. Bázisnak az újonnan alapított Nikaia és Bukephala városát használta. Az új flotta parancsnokának Nearkhoszt nevezte ki, aki vegyes méretű hajók felett parancsnokolt. A hajók leginkább folyami szállításra alkalmatos vízieszközöket jelentettek, leginkább az emberek, lovak és áruk szállítására, tengeri harcra nem voltak alkalmasak. Számukat Nearkhosz emlékirataiban 800, Ptolemaiosz sajátjában pedig 2000-re teszi. A folyók sodrása és a kiszámíthatatlan időjárás – bár a monszun már véget ért – sokszor okoztak kárt a flottában. Több hajó is megsemmisült, emberéleteket is követelve. Az újjáépítések alatt Alexandrosz dél felé haladva igyekezett kiterjeszteni uralmát a helyi törzsekre, a malloszokra. A Hüdraótész és az Akeszinész összefolyásánál kezdődött ennek a népnek a szállásterülete. Nearkhosz a flottával a Hüdraótész folyása mentén hajózott, őt követte a nyugati parton Kraterosz és Felső-India satrapája, Philipposz egy hadoszloppal. A keleti parton pedig Héphaisztión és Ptolemaiosz haladt két seregtesttel. A fősereg Alexandrosz élén haladt, amely ekkor hüpaszpisztészekből, egy falanx zászlóaljból, könnyűgyalogságból, a Társlovasság feléből és a daha lovasíjászokból állt.

Multan ostroma és távozás Indiából
A folyó mentén a menekülő népességre ellenségként tekintettek, ezért az öldöklés a sereg útján folytonos volt. A lakosság a városokba menekült, amelyet nagyrészt a makedónok rohammal bevettek. A legnagyobb város, Multan ostroma folyamán a makedón sereg motiválatlansága újra kiütközött. A város falait hamar bevették, de a fellegvár makacsul ellenállt. A számtalan várostrom kiábrándulttá tehette a katonákat, ezért az ostrom itt megtorpant. Talán Alexandrosz türelmetlensége okán döntött úgy, hogy személyesen mutat példát, és maga indított rohamot a fellegvár ellen. Felmászott a falakon, de mire a fal tetejére ért, a rohamlétra eltölt és csupán néhány társával maradt az ellenség gyűrűjében. Itt egy nyílvessző áthatolt a vértjén és belefúródott a jobb mellkasába. Néhány pajzshordozó védelmezte, amíg a hüpaszpisztészek újra el nem érték a falakat és ki nem mentették a királyt. A makedónok dühükben mindenkivel végeztek a városban.
A súlyos sebesülést szerzett király híre gyorsan terjedt a seregben. Alexandrosz sebesülését ellátták, de kis híja volt, hogy nem halt meg. Időbe telt az is, míg hajóra rakták. A táborba való visszaérkezésekor ragaszkodott hozzá, hogy lóra üljön és így mutassa meg magát a katonáinak. A gyógyulása azonban hosszú időt vett igénybe. Ez alatt megtörtént helyi lakosság behódoltatása, illetve rendbe hozták a flottát. A sereg következő úticélja az Indus elérése lett.
A déli út során továbbra is voltak ellenállások. Muszikanosz király kezdetben behódolt a makedón királynak, utólag azonban, mikor a sereg távozott, fellázadt. Emiatt a sereg visszafordult, Muszikanoszt pedig elfogták és kivégezték. Királyságának déli területén új lázadás robbant ki, amelyre Alexandrosz véres büntetőhadjárattal válaszolt. Egy forrás szerint 80 000 indiai halt meg az Indus alsófolyásánál. A véres megtorlások következtében az ellenállás csak erősödött. Emiatt a későbbiekben sem maradt tartós Indiában a makedón uralom.

A gedrósziai menetelés
(A kép forrása: A. B. Bosworth Nagy Sándor: A hódító és Birodalma)

Az Indus völgyének elérése időszakában (325 júniusa) engedte haza Alexandrosz a veteránok nagy részét, akik letöltötték szolgálatukat. Őket Kraterosz vezetésével engedte haza. Ez három falanxegységet, a harci elefántokat és a már szolgálatra nem egészséges lovasokat és gyalogosokat jelentette. Ennek a seregtestnek Arakhószián és Zarangaián keresztül kellett végig haladnia Karmaniáig, ahol újra egyesül a fősereggel. A fősereg és part menti hadoszlopok pedig a flottát kísérve haladtak tovább. Jellemző eset volt, hogy amikor a sereg elérte Patalát, a lakosság elmenekült, így alig maradt munkaerő, amely elláthatta volna a sereget. Alexandrosz ezért inkább sértetlenséget ígért, hogy a lakosság visszaszivárogjon a területre. A király úgy tervezte, a fősereggel a déli óceán mentén haladna végig a parton, miközben a flotta követné őket a vízen. A vonulás végcélja Babilón, az új birodalmi főváros lett. Alexandrosz igyekezett a leggyorsabb útvonalon visszatérni birodalma szívébe, hogy rendezze a hadjárata alatt, a birodalmában felgyülemlett problémákat. Először Kraterosz seregteste indult el a már említett útvonalon júniusban. Két hónappal később Alexandrosz indult meg az Indus deltájától, ahol megbízta Héphaisztiónt, hogy Patala városát erősítse meg és alakítson ki ott bázist a flotta és a szárazföldi sereg számára. Ez lett a visszaút kiindulópontja. Innen a part mentén haladt volna tovább, ahol két hónapos késéssel, októberben indult volna a flotta is, amit egy 1000 fős lovas és 8 000 fős seregtest segített a szárazföldön haladva, Leonnatosz parancsoksága alatt.
Kraterosz vonulása viszonylag esemény nélkül zajlott le, olyan területen, ahol a veteránok biztonságosan vonulhattak végig, egy termékeny területen. Az alapos előkészítést követően a szárazföldi sereg Alexandrosz vezetésével előbb elindult, mint a flotta. A seregből valószínűleg az indiai csapatok már távoztak, illetve már ettől a seregtől eltávoztak a görög zsoldosok és a keleti satrapiák csapatai, akik Kraterosz vezetésével indultak vissza a birodalom belsejébe. A sereg megbecsült létszáma 30 000 fő körül lehetett, amelyet ismeretlen számú kísérő tömeg követett. A haderő útja végig egy sivatagi pusztaságon át vezetett, ahol ezért időről-időre szükség volt kutak elérésére és élelemraktárak telepítésére mind a szárazföldi erők, mint a flotta számára. Nearkhosz beszámolója szerint mire Alexandrosz a serege elérte a Makránt, a Perzsa-öböl menti sivatagot, szerencsére a monszun miatt a legtermékenyebb időszakban kelt át a hadsereg. A szárazföld belseje felé hatoltak, hogy a part menti sávon ne éljék fel az élelmet, ahol a flotta később áthaladt. A hosszú menetelés azonban megviselte a sereget, az ellátmány hamar elfogyott. Az éhező sereg 60 napon keresztül vonult, mire elérték Karmania határát, ahol a már korábban behódolt satrapa, a hozzá küldött üzeneteknek megfelelően már ellátmánnyal várta az érkező makedónokat.
Nearkhosz hajóinak útvonala olyan területen haladt végig, amely korábban feltérképezetlen terület volt. A part mentén haladva sztyeppés, sivatagos területen haladt végig az útjuk. Hajói leginkább két-három evezősoros hajók voltak, amelyek könnyen kiköthettek homokos parton is. 325 októberében indult el a hajóhad Patalából, de az Indus torkolatát a kedvezőtlen szelek miatt jelentős késéssel érték el. A felhalmozott élelmiszertartalékok hamar elfogytak. Alexandrosz serege előbb indult el, ezért a part mentén kutakat és élelem raktárakat létesített a hajók számára, ezeket azonban a szárazföldi sereg távozása után a helyiek megsemmisítették. Az út utolsó szakaszában a hajóhad már jelentősen szűkölködött élelemben, így a helyi bennszülött népeket kényszerítették az élelmeik átadására. Végül 324 januárjában a flotta kikötött a Perzsa öbölben, Harmozeia közelében, Bosworth számításai szerint 1300 kilométert megtéve.
Nem ismertek az átkelés során szenvedett veszteségek. Valószínűsíthető, hogy a harcedzett katonák jobban elviselték a nélkülözést, mint a sereget követő népes embertömeg. Karmania elérésével azonban bőséges ellátmányhoz jutott az egész sereg, és kipihenhették az utat.

Az utolsó időszak
Alexandrosz serege és Nearkhosz flottája végül Karmaniában találkozott újra. Alexandrosz itt még további hadjáratok terveit dolgozta ki, de ezek végül csak tervek maradtak. Az év telén visszaindult – több kitérővel - Babilon felé. 324 őszén Alexandrosz Ekbatanában tartózkodott. Erre az időre esett Héphaisztión, az Alexandroszhoz legközelebb álló bajtárs halála. A király nehezen jutott túl barátja halálán. Részben ezért is vethette bele magát egy újabb hadjárat vezetésébe.
A Zagroszban élő kosaiosok ellen indult, akik a perzsa uralom alatt is viszonylag szabadon éltek, mert birtokolták az Ekbatana és Szúza közötti utat. Alexandrosz seregét több menetoszlopra osztotta, amelyek körbekerítették a kosaiosok erődjeit, majd megkezdődött ezek kiéheztetése. A stratégia hamar sikeressé vált, és a helyiek behódoltak. A király a terület semlegesítésére több katonai telepet is létesített. Ezekről a telepekről azonban a későbbieken nem hallani, így feltételezhetően a makedón uralom hosszú távon nem volt tartós.
Alexandrosz ezt követően tovább vonult Szúzába, ami alatt Nearkhoszt újabb felfedezőexpedícióra küldte, hogy a Karmaniától Szúzáig húzódó partvidéket feltérképezze. Ez lett volna az előkészítése az Arábia meghódítására vonatkozó céljainak. Szúzában ekkor már javában folyt az a 30 000 perzsa fiatal makedón harcmodor szerinti kiképzése, amelyre Alexandrosz adott parancsot még az indiai hadjárat kezdete előtt. Ez az új erő, az epigonoi lett volna a makedón sereg következő harci generációja, amelyet az arábiai hadjáratban tervezett volna bevetni a király. A seregben ekkorra az ázsiai etnikum többségbe került, a parancsnoki törzset azonban továbbra is a makedónok képezték.
Alexandrosz 324 őszén a Babilon felé tartó visszaúton megállt Ópiszban. Ekkor seregének 10 000 veteránját hazaküldte, a gesztus azonban a katonákkal újabb konfliktust szült. Hazajutásukat Kraterosz biztosította, akinek további parancs szerint Makedóniában kellett átvennie Antipatrosz helyét, akit Alexandrosz magához hívatott frissen toborzott sereg élén. A feltételezések szerint ennek oka, hogy Alexandrosz már távol akarta tudni a seregben népszerű Krateroszt, Antipatrosz pedig ekkorra kegyvesztett lett, és nem kívánta, hogy helytartóként kormányozza tovább Makedóniát. Számítások szerint ezután 15 000 makedón maradhatott a seregben Ázsiában.
Alexandrosz végül 323 tavaszán indult vissza Babilónba. Életének ezen utolsó időszakát a következő hadjáratok megtervezésével töltötte. Egy éjszaka azonban súlyos betegséget kapott és néhány nap múlva meghalt. Halálával birodalma is rövid időn belül felbomlott, amelyből egy-egy terület került hadvezéreihez.

Alexandrosz indiai hadjáratának hadművészeti tapasztalatai
Az indiai hadjárat megítélése több szempontból is nehéz. Az első problémát maga a hadjárat célja jelenti, amelyről csak találgatások vannak. Nem ismert, hogy Alexandrosz meddig is akart eljutni, de a hadjárat jellege is kérdéses, hogy India felfedező expedíciót vagy hódító hadjáratot jelentett-e. Michael Wood megállapítása szerint Alexandrosz csupán a Perzsa birodalom határáig kívánta újra kiterjeszteni birodalmát, amely korábban az Indusig terjedt. Ez azonban nem magyarázza meg, miért haladt az Induson túl egészen a Hüphaszisz-folyóig (a mai Beas). Talán ha hadserege ekkor nem áll meg, tovább haladt volna kelet felé.
Az indiai hadjáratban Alexandroszra jellemző volt a makacsság, a türelmetlenség és a személyes jelleg. Sok várost az első rohammal vett be és rendezett mészárlást a bevétel után, hogy megakadályozza az újabb felkeléseket. Ez azonban hosszú távon nem volt eredményes stratégia, ugyanis a király Indiából való távozását követően a makedón uralom nem maradt tartós Pandzsábban.
A számtalan folyón való átkelés nagy haditettként értékelhető, tekintve, hogy az indiai folyók jóval szélesebb és gyorsabb sodrásúak, mint amelyekkel korábban a makedónok találkoztak. Részben a hüdaszpészi csata sikerét is a jól megszervezett folyón való átkelés tette lehetővé.
Ahogy korábban is, az ostromoknál ekkor is jellemző maradt a hatékonyság, a gyors reakció és a kreatív megoldások alkalmazása, például Masszaga és Aornosz erődjeinek bevételénél. Továbbra is megmaradt a hadjáratot megelőző alapos előkészítése az ellátóvonalnak és annak biztosításának. Ez, a már korábban is professzionálisan működő ellátórendszer mégis kudarcot vallott, amikor Alexandrosz a déli óceánt mentén haladva vonult, keresztül a felfedezetlen Makrán sivatagon. A sivatagi átkelést ekkor az jellemezte, hogy rögtönzött megoldásokra kényszerült a makedón sereg és a flotta, hogy élelemhez- és vízhez jusson.
Alexandrosz hadjáratainak motivációjánál számos történész az Arrianosz által emlegetett „pothos” fogalmát veszik át, amely Alexandrosz esetében az ellenállhatatlan vágyakozást, a törekvést jelenti, hogy állandó jelleggel tovább akar haladni. Ez ugyanúgy a dicsőségvágyat, ahogy a felfedezés iránti vágyat és a mitikus hősökkel való versengést is jelentette a makedón király esetében. Az indiai hadjáratnál pedig ennek a jellemvonásának legfényesebb és legsötétebb oldalai is megmutatkoztak.

Berkes Márton