(Forrás: Történelmi világatlasz)
Ókori források
A perzsa háborúkat Hérodotosz írja le, aki Kr.e. 484 környékén született Halikarnasszoszban. Élete folyamán számos utazást tett, s ezalatt készítette el hét könyvéből álló művét, amelyben leírta a perzsa háborúk eseményeit. A másik fontos történetíró Thuküdidész, akinek műve elsősorban a később kirobbanó peloponnészoszi háborúról szól, de számos megjegyzést tett, amiben kiegészítette a Hérodotosz által leírtakat. Aiszkhülosz drámaíró harcolt is a háborúban, s ezután alkotta meg Perzsák című drámáját, ami Xerxész hadjáratáról szól. A dráma célja természetesen nem a történetírás volt, mégis az utókor fontos forrásértéknek tartja Aiszkhülosz darabját. Később élt Plutarkhosz, római író, aki a perzsa háborúk alatt élő görög történelmi személyek életrajzát írta meg, számos olyan forrást felhasználva, amelyet ma már nem lehet fellelni.
A perzsák
A görög városállamok ellen hadjáratokat indító Perzsa birodalom hadművészete és állama eltért a görögökétől, ezért érdemes a háború leírása előtt kitérni rá. Ehhez mindenképp meg kell említeni Roman Ghirshman, Az ókori Irán című könyvét, amely igen részletes leírást ad a perzsa birodalomról.
Magát a birodalmat a uralkodó dinasztia, az akhaimedinák birdalmának is nevezik. Kr.e. 559-től számítják I. Kürosz király uralkodását és egyben az akhaimenida birodalom születését. Kürosz és az utódai a leigázott népek kultúráját és társadalmát érintetlenül hagyták, csupán vazallusnak kellett maradniuk. A birodalom részévé vált Mezopotámia, Szíria, Egyiptom, Kisázsia, Anatólia görög városai és környező szigetei és India egy része. A magyarázat, hogy a királyok széleskörű önkormányzatot biztosítottak a leigázott népeknek egyszerű: a perzsákkal szemben lévő civilizációk fölényben voltak velük szemben. Ezért a birodalom uralkodói inkább támogatták ezeket a civilizációkat, mintsem elnyomás alá helyezték volna. Ugyanakkor ez egyben kockázatokkal is járt. Szinte minden uralkodó halálát egy vagy több tartomány lázadása követett és egyben ez volt a magyarázata, hogy az akhaimenidák birodalma Nagy Sándor hódításakor olyan hamar felbomlott. Ezért fontos volt, hogy az uralkodók karizmatikus vezetők legyenek. Kürosz után Dareiosz volt az az uralkodó, amely fontos politikai újjáépítéssel meg tudta szilárdítani a birodalmat. Igaz, az ő munkája sem volt elegendő, hogy utódai idején a különböző népek széthúzó ereje ne maradjon fenn. A birodalom legtöbb népét Kürosz békés úton egyesítette, az előtte fenálló méd birodalom fővárosát, Ekbatanát pedig székvárosává tette. A médek által felállított intézményeket meghagyta, csupán melléjük helyezett perzsa tisztviselőket is. Kürosznak két hódítási célja volt: A kisázsiai kikötők megszerzése, hogy bekapcsolódhasson a Földközi-tenger kereskedelmébe és keleten a nomád vándorló népek pacifikálása. Kürosz először behódoltatta Kilíkiát, majd meghódította Lüdiát. Annak fővárosa, Szardeisz külön satrapiává vált. Ezután Kürosz a part menti görög városok ellen vonult, amelyek közül csak Milétosz hódolt be önként. A többit a perzsa király elfoglalta, majd a városok egy részét Szardeisz tartományához csatolta, a többit külön, a „Tengerek” nevű tartományba osztotta. Ezek a városok stratégiailag fontos állomások voltak, ráadásul a birodalom egyik leggazdagabb területét jelentették Kürosznak. A birodalom gazdaságának előnyösebbé vált leigázni ezeket a városokat, így megszűntek a korábban fennálló vámok. Ezen kívül ezeknek a városoknak sok jelentős társadalmi rétegből származó csoportja előnyösebbnek látta a perzsa uralmat – és pénzt. A birodalmon belüli kereskedelem sok kereskedőt tett gazdaggá. Kürosz ezután keleten hódított. Számos tartományt csatolt a birodalomhoz, köztük Babilónt is elfoglalva. Egyiptom elfoglalása előtt meghalt a szkíta törzsek elleni hadjáratban, így Egyiptomot már fia, Kambüszész foglalta el. A országot egyiptomi hivatalnokok irányították, megtartva a korábbi vallást, azonban Kambüszész reformok elrendelését kívánta. Ezután több hadjárat terve is elkészült, ebből azonban csak alig valósult meg valami. De az afrikai görög városok, Libülé, Küréné és Barké a birodalom részeivé váltak. Etiópia ellen is indult egy perzsa hadjárat, aminek biztos eredménye, hogy Kambüszész alapított itt egy várost. Kr.e. 522-ben, amikor Kambüszész halálakor egyik rokona, Dareiosz lépett fel királyként, de neki két évig kellett háborút vívnia, hogy leverje a birodalomban kitörő lázadásokat. Miután a lázadások megszűntek, Dareiosz a szkíta hadjáratot készítette elő. A Boszporoszon túli szkítákat azért kívánta birodalmába olvasztani, mert azzal a görögséget elvágta volna a Fekete-Tenger felől érkező nyersanyagaitól, amely által a városállamok számára csak a behódolás maradhatott, ha az északi kereskedelmet fenn akarják tartani. Ezen kívül a területen arany karavánok is keresztülhaladtak, amelyen az Urálból és Szibériából bányászták a nemesfémet. Bizánc be is hódolt, amely fontos áthaladó utat jelentett Dareiosznak. A flotta pedig felfedezte a part menti területeket. A sereg hajóhídon átkelt a szoroson, és elfoglalta Kelet-Thrákiát. Ezt követte, hogy a Dunán kelt át a sereg, amin az ión görögök építettek hidat. Ezután a hadjárat megakadt az egyre sikertelenebb események miatt. A szárazföldi sereg nem tudott összeköttetést fenntartani a flottával, a szkíták zaklatásai pedig lefárasztották a sereget. A szkíta hadjárattal a szkítákat nem sikerült behódoltatni, de Thrákia a birodalomba olvadt, Makedónia pedig vazallus állam lett. A visszaúton pedig Dareiosz a birodalomba olvasztotta az ión városokat, amelyek a part mentén feküdtek. Ennek az lett a hatása, hogy a görög anyaországban a városállamok újragondolták a perzsákhoz való viszonyukat. Spárta továbbra is perzsaellenes maradt, a perzsabarát Athénból viszont elüldözték a demokratákat és Hippiaszt. Athén szakított addigi politikájával, Hippiasz pedig Dareioszhoz menekült. Ez időben robbant ki az ión városok felkelése, és az újonnan perzsaellenessé váló anyaországi városok ígéretet tettek ezen városok megsegítésére. A görögök elfoglalták Szardeiszt, a satrapa városát, de a fellegvárat nem vették be. A felkelők ellen megindult perzsa sereg végül meghátrálásra késztette a felkelőket, és az anyagországi városok helyzete is szorulttá vált. Athén háborúba keveredett Aigina városával, így a további segítséget elhalasztották. A perzsák a görögöket végül Szalamisznál (Kr.e. 498) és Marszüasznál (Kr.e. 497) megverték, ami a felkelés végét jelentette. A perzsák visszafoglalták a városokat, Milétoszt is, amely 2 évig még ellenállt.
Dareiosz következő célja az lett volna, hogy a görög anyaországokban perzsabarát uralmú demokráciákat segítsen hatalomra jutni. Ehhez büntetőhadjáratot indított Eretria és Athén ellen. Terve szerint, ha ez sikerült, a többi városállam megretten és behódol.
A Perzsa birodalom (Forrás: http://terkep.network.hu/kepek/vakterkepek_tori_orara/perzsa_birodalom_terkep_vakterkep)
A perzsák hadművészete
A perzsa hadművészetről jó összefoglaló tanulmányt írt Szabó József (Hadművészet és katonai vezetés az ókorban - Honvédségi szemle) Roman Ghirshman is ír róla könyvében, illetve George Denison – A lovasság története című könyvében szintén külön jellemzi a perzsa hadsereg lovas fegyvernemét. Az antik források közül Hérodotosz művében lehet a legtöbbet olvasni a perzsa seregről.
Kürosz serege javarészt fegyelmezett és nagyszámú lovassereg volt. Ez kezdetben a perzsa arisztokrácia tagjaiból állt, s Kürosz nekik köszönhette hódításait. A feladatukká a portyázás és a rohamozás lett, ezért a lovak mellvértet kaptak, a lovasok fegyvere pedig a lándzsa lett. Ezekből alakult ki a perzsa nehézlovasság. Kürosz azt is felismerte, hogy jobb lovasseregek ellen tevéseket kell használni, mivel a tevéktől a lovak megriadnak. A thymbiai csatában éppen hogy tevéseket alkalmazott. Ekkoriban az vált jellemző hadviseléssé, hogy a nagy hódítások egy-egy döntő csatákból adódtak. A perzsák a csatákban először a gyalogos és lovas íjászokat vetették be, majd a nyílzáporban meggyengült ellenséget a lovasság rohama söpörte el.
Kürosz halála után a perzsa seregnél a lovasság volt az egyik legfőbb fegyvernem. Több fajta, a leigázótt népek harcosaiból állt össze a lovasság. Például a szargéták hurkos ostorokkal és tőrrel harcoltak, a méd és kaszpiumi lovasság rövid karddal és íjjal, a lüd lovasság dárdával, az arabok pedig hosszú íjjal, teveháton. A sokoldalú lovassereg alkalmas volt rohamozásra és szétszórt zaklató harcot is folytatni. Komoly szerepet kaptak a lovasíjászok. Főleg a médeknél és a perzsáknál volt nagy hagyománya az íjászoknak, így egyértelmű volt, hogy azt kombinálják a lovas hadviseléssel.
Perzsa lovas (Forrás: Osprey Publishing)
Komolyabb hadszervezetet alakított ki I. Dareiosz (Kr.e. 522-486). Alatta a perzsa sereg három fő részre tagolódott: a perzsa arisztokrácia soraiból kikerülő tízezer fős „hallhatatlanokból”, a közrendűek soraiból kikerülő gyalogságból és a meghódított népek hadseregeiből. A „hallhatatlanok” volt a perzsa elit osztag, amelynek száma mindig tízezer fő volt, mivel ha valaki meghalt, a számot azonnal pótolták. Páncélzatuk a tunikájuk alatt viselt fém pikkelypáncél, a fegyverük az íj, lándzsa és rövid kard volt, s annak ellenére, hogy ez alkotta a perzsa sereg elitjét, a görög nehézgyalogsággal szemben jóval elmaradottabb harci értéket képviseltek. Sorain belül még megszerveztek egy 1000-1000 fős alabárdos alakulatot, lovas testőrséget és harci szekeres egységeket. Dareiosz a seregét hadosztályokra bontotta, s minden hadosztály 10 000 főből állt, ezek osztódott tíz zászlóaljara, a szászlóaljak ezredre, az ezredek pedig szakaszra. A birodalmat 20 nagyobb tartományra, satrapiára osztották fel, élén a kormányzóval, a satrapával, aki korlátlan katonai vezetői szerepet töltött be és egyenesen a királynak tartozott felelősséggel. A birodalom közigazgatásának kiépítése után csökkent a harci szekerek fontossága. Helyüket a lovasság vette át. A sorozást pedig az egyes satrapiákban lévő katonai parancsnokok végezték, aki szintén közvetlenül az uralkodók alá voltak rendelve és nem a satrapák alá. Egy satrapában ebből következett, hogy két sereg volt fenntartva, a tartomány helyőrsége és a király seregéhez tartozó csapatok. Ez utóbbiak vonultak a királlyal együtt hadjáratba. A birodalomban 5 körzetparancsnokság volt, ahol nagy méretű seregeket soroztak be és tartottak fenn a király által vezetett hadjáratok számára. De volt alkalom, amikor a tartományurak vezettek egy-egy hadjáratot önállóan. A Kr.e. 4. századtól a perzsák seregeikben görög zsoldosokat használtak, amelyek a leghatékonyabb gyalogos egységek voltak seregükben.
Perzsa gyalogosok és a perzsa halhatatlanok (Forrás: Osprey Publishing)
A görög-perzsa háború szakirodalma
Lehetetlen lenne minden történész munkáját felsorolni, ami foglalkozott a görög-perzsa háborúkkal. A teljesség igénye nélkül azonban meg kell említeni Kertész István történész munkáját. Könyve (Ez történt Marathónnál – A görög-perzsa háborúk) majdhogynem minden részletre kitér, ezért mintául szolgált a tematikának, amit magam is követni kívántam. Hasonlóan komoly John Warry műve, A klasszikus világ hadművészete, és a Lengyel Ferenc szerkesztette (Az ókor hadtörténete) egyetemi tansegédlet, amely írásom alapját adták.
A háború indítékai
A perzsák és a görögök közötti háború előzménye a Kr.e. 500/499-ben kirobbant Ión felkelés volt. A Kis-Ázsiai görög városállamok fellázadtak a perzsa uralom ellen, és Milétosz türannosza, Arisztagorasz sikeresen meggyőzött két anyaországi városállamot, Athént és Eretriát, hogy támogassa a felkelést. Athén 20, Eretria pedig 5 hadihajót ajánlott fel a felkelős városok számára. Ez a fajta támogatás ugyanakkor csak jelképes volt. Ennek oka pedig az volt, hogy elsősorban Athén nem kívánta maga ellen ingerelni a Perzsa birodalmat, ugyanis azzal valójában szövetségben állt. Athén a számára létfontosságú gabonát a Fekete- Tenger partjairól szállította, aminek jelentős része a Perzsa birodalomhoz tartozott. Ugyanakkor a szardiszi perzsa helytartó, Arthapernész befogadta és nyíltan támogatta Athén korábbi türannoszát, akit polgárai üldöztek el, s akinek célja volt visszaszerezni Athént. Ez a két ellentétes körülmény osztotta meg Athén politikusait abban, hogy egyértelművé tegyék államuk viszonyát Perzsiával.
A felkelést a perzsák 494-493 körül leverték, s a perzsa király, Dareiosz nem kívánta meg elnézni a két görög városállamnak, hogy beavatkozott a birodalom belügyeibe, vagyis hogy támogatta az ión városállamok felkelését. Vagyis büntetőhadjáratot kívánt indítani a két város ellen. Ugyanakkor az is szerepet játszott az okok között, hogy Dareiosz biztosítani akarta Kis-Ázsia partvidékét az Égei-Tenger felől is. Ehhez azonban szükség volt arra, hogy a görög anyavárosok elfogadják a perzsa fennhatóságot. A hadjárathoz jó kiindulópont volt Thrákia, amely 493 óta perzsa uralom alatt volt. Az előkészületeket azzal kezdte, hogy az ión városállamokban a türannoszokat eltávolította, s mindenhol demokráciát vezetetett be, mivel ebben az államformában mindenhol a perzsabarát görög politikusok kerülhettek fölénybe. Ennek a jótékony hatása az lett, hogy a görög anyaország elleni hadjáratokban azt ión városok végig a perzsák oldalán harcoltak.
Athén számított rá, hogy Dareiosz előbb utóbb büntetőhadjáratot szervez majd, habár eleinte az athéni politika nem kívánta tovább provokálni Perzsiát. Nem szerették volna, hogy a perzsa király Athén kelet felé irányuló kereskedelmén torolja be az ión városok felkelésébe való beavatkozást. De a perzsaellenes közhangulat mégis nőtt, egyrészt, mert ekkoriban mutatták be Phürnikosz drámaíró darabját, amely Milétosz elestének tragédiájáról szólt, másrészt ekkor érkezett a városba Kherszonészosz Türannosza, Miltiadész, aki Athénben született, s korábban perzsaellenes politikája miatt kényszerült elhagynia városát. Végül 493 nyarától egy évre archónná, vagyis államfővé választották Themisztoklészt, aki közismerten Athén nagyhatalommá, elsősorban tengeri nagyhatalommá válásának céljáért dolgozó politikus volt. A következő években a perzsaellenes politikusok kapták a fontos tisztségeket: Themisztoklész és politikai riválisa, Ariszteidész, illetve Miltiadész katonai fővezérek, sztratégoszok lettek, illetve a hadsereg főparancsnokának, arkhón Polemarkhosznak választották még Kallimakhoszt. A perzsaellenes politika hatására Athén újra háborúba keveredett a perzsabarát Aigina városával, amivel Athén Kr.e. 505 óta konfliktusban állt. Két komolyabb ütközet is lezajlott a két ellenséges görög városállam között, mielőtt megérkezett volna a perzsa támadás híre, ez viszont meg akadályozta a további harcokat, pont mielőtt a konfliktus más görög városállamokat is magával rántott volna.
Spárta szintén perzsaellenes politikát folytatott. Emiatt 494-ben igen véres háborút vívott a perzsabarát Argosz városával. Miután Argosz városát legyőzte, Spártának nem maradt hatalmi vetélytársa a peloponnészoszi félszigeten. Belső politikai versengés is lezajlott Spártában, aminek végén a perzsaellenes Kelomenész jutott trónra, elüldözve elődjét, Démaratoszt, aki a perzsa udvarban talált menedéket.
Dareiosz első (Kr.e. 492) és második (Kr.e. 490) hadjárata
Dareiosz megbízta vejét, Mardonioszt, hogy gyűjtsön szárazföldi és tengeri hadsereget, majd vezesse a büntetőhadjáratot. Az expedíciós haderő Kr.e. 492-ben indult el a Hellészpontosztól kiindulva, s a hadjárat első szakaszaként a cél az volt, hogy megszilárdítsák a Thrákiában felállított hídfőállást. A szárazföldi sereget a perzsa flotta a part mentén támogatta. A Kilikiából induló sereg közben érintette az Ión városokat, valószínűleg Mardoniosz ekkor tetette le Dareiosz parancsára a Türannoszokat és hirdetett ezekben a városokban demokráciát. Ilyen módon nyugodt hátországot biztosított a perzsa sereg számára is. A flotta és a szárazföldi sereg összehangolt műveleteinek köszönhetően Thaszosz szigetét a perzsák ellenállás nélkül foglalták el. A városnak nem voltak korábban rendezetlen ügyei Perzsiával, inkább a város aranybányái vonzották a perzsákat, ugyanakkor ez mutatta, hogy ez csak névlegesen büntetőhadjárat Athén és Eretria ellen, a valódi cél a hódítás, a birodalom növelése volt. Ezután a flotta tovább haladt a Khalkidik-félsziget felé, de az Athosz-hegyfok megkerülésénél a flotta viharba került, s olyan nagy veszteségeket szenvedett, hogy lehetetlen volt tovább haladnia. Hérodotosz szerint 300 hajó és 20 000 ember veszett oda a viharban, ezt a mennyiségű veszteséget azonban a legtöbb történész túlzásnak tartja. Kertész István azt valószínűsíti, hogy körülbelül a flotta fele semmisült meg a viharban. A szárazföldi sereg Makedóniáig nyomult előre, ott azonban a trák törzsekkel olyan heves harcokba keveredett, amiben Mardoniosz is megsebesült. Mardoniosz ugyan a trákokat végül legyőzte, de a serege igen komoly veszteségeket szenvedett, így a hadjáratot nem folytatta tovább. A Kr.e. 492-es hadjárat ugyan el sem érte a görög anyaországot, de Thrákiában megszilárdította a perzsa uralmat.
Ez nem szegte Dareiosz kedvét, sőt, a következő hadjárat előkészületei alatt követeket küldött a görög városokba. Felszólította a városállamokat a behódolásra, formális föld és víz átadásával. Ez csupán annyit jelentett, hogy ismerjék el a perzsa király felsőségét, de sem adókötelezettséget nem jelentett, sem egy perzsa helytartót nem kellett befogadniuk. Az Égei-tengeri szigetek, amelyek a birodalomhoz való közelségük miatt kiszolgáltatottabb helyzetben voltak, elfogadták a perzsa hűbért, a szárazföldön azonban – a perzsabarát Thébai kivételével - a legtöbb város elutasította. Athénban és Spártában viszont a perzsaellenes hangulat miatt még a követek sérthetetlenségét sem tartották tiszteletben és mindkét helyen megölték őket. Válaszul a perzsa sereget összegyűjtötték Kilikiában. A haderő válogatott lovas- és gyalogoscsapatokból állt, amiket egy tekintélyes méretű flottával kívántak eljuttatni egyenesen Athénba. A perzsa sereget két hadvezér, Datisz, egy előkelő méd és Artaphernész, Dareiosz unokaöccse vezette. Velük tartott Athén korábbi türannosza, Hippiasz, akinek segítenie kellett a sereg vezetésében, amiért cserébe megígérték neki, hogy a város legyőzése után visszahelyezik őt az állam élére. A sereg 490 nyarának elején hajózott ki.
Kertész István komolyan elemezte a perzsa sereg méretét, ami 490-ben elindult Athén felé. Hérodotosz leírása szerint 600 hajóból állt ez a perzsa flotta, ez azonban valószínűleg túlzás. A római Cornelius Nepos 500 hajóról írt, ami 200 ezer embert és 10 ezer lovat vitt. A legtöbb jelenkori szakirodalom 24-25 ezer főre becsüli a perzsa sereg létszámát, N. G. L. Hammond történész pedig azt valószínűsíti, hogy a hajók száma 300 lehetett, ami a 25 ezer fős gyalogos erő mellett 800 lovast szállított, 1200 lóval.
Dr. Révay József író kisebbre, 1000 lóra és 10 000 íjászra becsülte a perzsa sereget, bár Hérodotosz becslését a hajókra elfogadta. (Dr. Lukinich Imre – Markó Árpád: Sorsdöntő csaták) John Warry becslése szerint a gyalogság 20 000 főt tett ki, ehhez adódott 5000 fős lovasság, a hajók száma pedig úgy oszlott meg, hogy 200 hadihajóhoz társult 400 teherhajó. A legtöbb szakirodalom a szárazföldi sereg méretét azonban 25 000 főre becsüli, 1000 lovassal, de a hajók számát a legtöbb alkalommal nem kívánják megbecsülni, elfogadják a Hérodotosz által megadott 600-as számot. Egyedül John Keegan (A hadviselés története) becsüli 50 000 fősre a perzsa sereget.
A sereg elsődleges célja Eretria és Athén elfoglalása volt, de ezt kisebb műveletek előzték meg. Rhodoszban, majd Naxoszban szállt partra a perzsa sereg, ez utóbbi korábban részt vett az Ión felkelésben, így a várost kifosztották, s valószínűleg foglyokat is ejtettek a lakosságból. Ezután indult a támadás Eretria ellen. Az Euboia szigetén lévő várost kifosztották, ahogy a szomszédos Karüsztoszt is. Eretria ellenállása árulás miatt tört meg hét napon belül, aminek hírére az úton lévő 4000 fős athéni segélycsapat vissza is fordult. A várost felgyújtották, az elfogott eretriai lakosságot pedig Kis-Ázsiában telepítették le. A perzsa sereg ezután indult meg Athén felé.
Marathón
A perzsák expedíciós hadereje 20 000 fősre csökkent, mire elérték Attikát, az előző harcok veszteségei miatt, és mivel a megszállt területeken helyőrségeket kellett hagyniuk. A perzsák számára sík terepre volt szükség a hadak felállításához, hogy így a lovasság tudjon manőverezni a harcokban. Ehhez pedig Attikában két terület jöhetett számításba: a phaléroni síkság Athén városa előtt, vagy a várostól 40 km-re lévő Marathón falu melletti terület. Hippiasz Datisznak és Arthapernésznek ez utóbbit javasolta, ugyanis korábbi tapasztalatokból tudta, hogy a phaléroni síkság a várost védő erőket hozná előnyösebb helyzetbe. Ezzel szemben Hippiasz számára Marathón apja emlékét, Peiszisztratoszt jutatta eszébe, aki ezen a helyen győzte le Athént Kr.e. 546-ban, így válva a város türanosszává. Hippiasz nyílván apja dicsőségét kívánta újra megismételni. A távolabb eső Marathón azért is volt ideálisabb Hippiasz számára, mert kapcsolatban állt az athéni perzsabarát párttal, az Alkmeonidákkal, akik ígéretet tettek arra, hogy ha az athéni sereg távozik a városból, hogy megütközzön a perzsákkal, távolmaradásukat kihasználva átveszik a hatalmat a városban. Hippiasz elképzeléseit a perzsa vezérek végül elfogadták. A marathóni partokhoz amúgy is könnyebben érkezhetett utánpótlás Euboia szigetéről, ahol az ostromok után támaszpontot létesítettek.
Athénban összeült a népgyűlés a marathóni partraszállás hírére. Egyrészt futárokat küldtek Spártába, hogy katonai segítséget kérjenek, amit azonban vallási okokból, a Karneia ünnep miatt egyelőre megtagadtak. És ez az ünnep hagyományosan a nyár végi holdtölte után fejeződött be. Ekkoriban a vallási ünnepeket a görögök valóban komolyan gondolták, s valószínűleg a perzsák is számítottak arra, hogy a görögség egy része a támadásuk idején nem fog fegyvert fogni, így nem támogatja Athént. Tíz év múlva a perzsa támadás hasonlóan számolt a görögök vallási ünnepeinek időszakával. Spárta azonban az ünnep vége után valóban felfegyverkeztek, hogy segítsék Athént.
Másrészt vita született arról a népgyűlésben, hogyan védjék meg a várost. Végül a már jelentős befolyással rendelkező Miltiadész javaslata kerekedett felül, mely szerint a sereg ne húzódjon be a városba, hanem küldjék Marathónhoz, hogy ott vegye fel a harcot a perzsák ellen. Az ostromlott várost az együttes perzsa flotta és a szárazföldi sereg ellen nehezebb is lett volna védelmezni. Amennyiben viszont az athéni sereg kivonul a perzsák szárazföldi serege ellen, a perzsa flotta sem hagyja magára a szárazföldi erőket.
Miltiadész befolyása múltbéli pályafutásából eredményezett. Az Athénban született férfi később Thrákiában lett türannosz, de még ekkor sem feledve el hazáját, Athén számára meghódította Lémnoszt. Dareiosz az Kr.e. 513-ban szervezett szkíta hadjárata miatt kénytelen volt behódolni a perzsáknak, de a később kirobbant ión lázadást már támogatta. A lázadás leverése után – hogy elkerülje a megtorlást – visszatért Athénba, ahol Kr.e. 490-től lett a hadsereg egyik vezetője, vagyis sztratégosz.
Az Athéni sereg 9-10 000 fős nehézgyalogosokból álló erejét csupán a szomszédos Plataiai tudta azonnal támogatni 1000 gyalogossal. Hérodotosz ennyire becsülte az athéni sereg létszámát, és a legtöbb történész –ellentétben a perzsa sereg méretéről adott adataival - valószínűnek is tartja a 10-11 000 főt. Révay József elmélete szerint a korabeli Athén lakosságszáma alapján nem volt elegendő gazdag polgár, hogy 10 000 fős nehézgyalogsági erőt kitehessenek. Az volt a véleménye, hogy ebből a hadseregből csak legfeljebb 8000, de inkább 5000 fő volt a nehézgyalogos, a többi könnyűgyalogos, vagy fegyverhordozó.
A két sereg találkozásának, s az azt követő csatának az időpontjáról két elképzelés van: augusztus vége, vagy szeptember eleje. A spártaiak ünnepe, a Karneia augusztusban fejeződött be, mégis N. G. L. Hammond csillagászati vizsgálatok alapján szeptember közepére határozta meg a csata napját, amit Révay József is elfogadott. Révay szeptember 12-re datálta a csata napját, John Laffin történész (A hadvezetés titkai) pedig szeptember 21-re.
Marathón faluja előtt terült el a Szkonieia nevű partszakasz, ahova a perzsa sereg is érkezett. Itt vontatták ki a hajókat is. A falu és az öböl közötti síkság 3 kilométer széles és 10 kilométer hosszú terepet jelentett. Ezt a síkságot körös-körül magaslatok foglalják össze, és a két nyugati magaslat, a Kotroni és az Agrieliki között volt az Athén felé vezető út, amelyet keresztezett a Vrana és Marathón falu felé tartó utak is. Ezért a görög sereg itt állította fel a táborát, ezzel elzárta a perzsák útját, hogy tovább vonuljon Athén felé. A perzsa tábort a part mentén állították fel. A tábortól északra mocsaras volt a terület egészen a nyugatra lévő Oinoé folyóig, viszont forrásokat is lehetett találni, ami a lovak itatásához elengedhetetlen volt. A mocsaras terület alkalmatlan lett volna egy csata megvívásához, így az ütközet valószínűleg az Onioné és a Vrana folyó közötti síkságon zajlott le. A magaslatok, a szűk völgyek és a mocsár tette lehetetlenné a perzsák számára, hogy bekeríthessék a görög sereget.
John Laffin szerint a perzsáknak volt lehetőségük a partraszállás után arra, hogy a görögök elől elzárják a szorosokat. Ezt azért nem tették meg, s maradtak a part közelében, mert a céljuk az athéni sereg kicsalogatása volt a városból, s ha ez megtörtént, azonnal a hajókra visszatérve a flottával a tengerek felől támadták volna a védtelen várost. Liddel Hart (Stratégia) úgy vélekedik a perzsák a görögök érkezésekor azért nem lépték ezt meg azonnal, hogy időt kaphassanak az Alkmeonidák, hogy átvegyék Athénban a hatalmat. Mindenesetre a letáborozó görög sereg sem támadt azonnal, mivel minden nappal nagyobb volt az esély, hogy a spártai erősítés megérkezik.
A görög haditanács tíz sztratégoszból és a néveleges főparancsnokból, Kallimakhoszból állt. Ugyanakkor a főparancsnok csak a hadvezérek tevékenységét hangolta össze, a döntéseket nem ő hozta, hanem a haditanács együttesen. Az itt hozott határozatok minden hadvezérre vonatkoztak. A hadsereg tényleges vezetését mindennap az egyik sztratégosz látta el, s másnap váltották egymást. Miltiadész a lehetőséget kereste, hogy minél előbb támadást indíthassanak a perzsák ellen, hiszen tisztában volt vele, hogy Athénban a perzsabarát politikusok készülődnek. A haditanácsban érveivel a sztratégoszok egy része egyet értett, mások viszont amellett érveltek, hogy a spártai erősítésig várjanak. A haditanács öt-öt arányban nem tudott megegezni a stratégiáról, így a végső szót Kallimakhosz hozta meg. Ő osztotta Miltiadész véleményét, így úgy határoztak, hogy amikor erre megfelelő alkalom nyílik, megindítják a perzsák ellen a támadást. Miltiadésznak pedig átadták a sztratégozok a sereg vezetését, mivel a legtapasztaltabbnak vélték, mivel Thrákiai tartózkodása alatt már volt ideje megismerni a perzsa harcmodort.
Néhány napos várakozás következett, ami alatt a görögök megerősítették a táborukat. Sáncvonalat építettek ki a tábor előtt, arra az esetre, ha a perzsa lovasság egy hirtelen rohammal támadna. Majd az egyik kora hajnalon a perzsa táborból megszökő ión katonák jelentették, hogy a perzsák elszállították a lovakat. Miltiadész ezt az alkalmat kihasználva adott parancsot a támadásra. Pirkadat előtt a görög sereget kivezényelték a táborból, s a sereget Miltiadész felállította másfél kilométerrel a perzsa tábor előtt. A jobb szárnyon a válogatott athéni hoplitásokat Kallimakhosz vezette, a jobb szárnyon a plataiai szövetségesen álltak, középen pedig az attikai nehézgyalogságot Themisztoklész és Ariszteidész vezette. Az arcvonal hossza 1600 méter volt. Miltiadész a görög arcvonalat egyedi módon alakította ki úgy, hogy a szárnyakat erősítette meg a centrum kárára. Ez amiatt is gyengülhetett, mert hasonlóan hosszú arcvonalat kívánt felállítani, mint a perzsáké, hogy azok ne tudják a görögöket bekeríteni. A görögök először gyalog, majd amikor már az ellenséghez közelebb értek, talán 140 méterről, futólépésben közelítették meg a perzsa arcvonalat, hogy minél hamarabb kijussanak az íjászaik lőtávolságából. Igaz, a futólépés miatt a falanx alakzatot nem is tudták alkalmazni a csatában. A perzsák a támadásra hamar reagáltak, és ők is arcvonalba rendeződtek. Először az íjaikat használva nyílzáport zúdítottak a görögökre, azonban az, ahogy azt várni lehetett, minimális károkat okozott. Ezután hamarosan elérte egymást a perzsa és a görög arcvonal, és megindult a véres kézitusa. Egy ideig hol a perzsák, hol a görögök kerekedtek felül. A perzsa támadás a gyengébb centrum ellen összpontosult, mivel az gyengébbnek látszott a perzsák számára, de ebből az is következett, hogy a szárnyakon lévő perzsákat lassan visszanyomták. Ugyan a görög derékhad gyengült, s valamennyire vissza is szorult, a perzsák a szárnyakon mégis meghátráltak, emiatt a centrumban harapófogóba kerültek. Hérodotosz szerint emiatt itt 6400 ember öltek meg, mielőtt a perzsák maradéka is visszavonult a hajókra. A görögök csak rövid ideig üldözték a menekülő perzsákat, mivel a hopliták alkalmatlanok voltak üldözésre. Így a perzsa sereg nagy része biztonságban jutott vissza a hajókra, így újrarendezhették soraikat, és a tengerre is kihajózhattak időben. A görögök csupán 2 ellenséges hajót tudtak elfogni. Hérodotosz szerint a görög veszteség 192 fő volt - közöttük volt Kallimakhosz - a perzsák 6400 halottjával és két felgyújtott hajójával szemben.
(Forrás: Történelmi világatlasz)
Elméletek a Marathóni csatáról
Marathón a mai napig nagy hatással van az olvasók képzeletére, így a háború menete szempontjából mindig is jelentősen túlbecsülték. A köztudatban az a kép él a csatáról, hogy a kicsiny görög hadsereg egy nála több mint kétszer nagyobb haderő ellen győzött, s emiatt tíz évig a perzsák nem tudtak újra expedíciós haderőt küldeni. Azonban ma már komolyabb kritikával illetik Hérodotosz leírását a marathóni csatáról. Kétségbe vonják a perzsák túlerejét, s úgy vélik, Marathónnál vagy a görögök voltak túlerőben, vagy azonos létszámú seregek csaptak össze, és nehéz megmagyarázni a lovasság távolmaradását is.
Chris Jorgensen könyvében (Sorsfordító ütközetek) olvasható, hogy perzsák néhány napos várakozás után sem kaptak híreket az athéni perzsabarát párttól, így megelégelve a várakozást, megkezdték a behajózást, hogy Athén ellen vonuljanak. A gyalogság egy részét és a lovasságot hajókra rakták. A Datisz vezette lovasság egy gyors rohammal be tudta volna venni Athént, mikor a perzsák partra szállnak a Phaléroni síkon. A perzsa sereg másik fele, mintegy 15 000 gyalogos Arthaphernész vezetésével Marathónnál maradt, hogy a görög sereget sakkban tartsák. Ez az elképzelés magyarázatot adna arra, hogy a lovasság miért nem vett részt a csatában és hogy a két sereg hogyan vált majdnem azonos létszámúvá, amiben a jobb fegyverzettel felszerelt görög nehézgyalogosok már hatásosabban harcoltak a perzsa könnyűgyalogosok ellen.
N.G. L. Hammond szerint csupán a lovak éjszakai itatása húzódott el, de olyan elképzelés is született, miszerint a görögök támadása olyan gyors volt, hogy a lovasságnak egyszerűen már nem volt ideje lóra ülni és részt venni a csatában, így a gyalogság soraiban vettek részt az ütközetben.
John Laffin is úgy vélte, a lovasságnak sok időbe telt volna felkészülni a csatára, és talán a görögök elnyúlt arcvonala miatt hatástalanok lettek volna a lándzsával harcoló nehézgyalogosok ellen. Lehet hogy Miltiadész a lovasság lehárítása miatt is nyújtotta el az arcvonalat, nemcsak, hogy be ne kerítse a perzsa gyalogság. Bár Laffin megjegyzi, hogy a mai Marathón lakosai között még él a legenda, hogy a perzsa lovasság mégis felvette a harcot a görög nehézgyalogosokkal, de hatástalannak bizonyultak.
A csata időtartamáról sincs egyértelmű megalapítás. Egyes történészek hosszú, órákig tartó csataként írták le Marathónt, más leírás szerint inkább egy rövid, de brutális csata zajlott le, amit a görögök azonnali elvonulása követett Phaléronhoz, hogy ott újra felvegyék a harcot a maradék Perzsa sereggel, amit hajóra raktak. Hammond, aki maga is megtette az Athén-Marathón távolságot, úgy vélte 8-9 órába telt a csata után Athénba jutni Miltiadész seregének. Maga a csata pirkadattól, legkorábban hajnali 5 órakor kezdődhetett, és a csatateret az athéniek délelőtt 9-10 óra magasságában hagyhatták el, hogy Athénba vonuljanak.
A görög győzelem azzal is magyarázható, hogy a perzsa hadvezetés nem volt egységes, sok volt az ellentétes elképzelés, amihez ragaszkodtak, és persze Hippiasz véleményét is figyelembe kellett venni, aki viszont valószínűleg nem ismerte jól a perzsa hadsereg jellemzőit.
A Kr.e. 490-es hadjárat vége
A görögök marathóni győzelme után Miltiadész csak rövid ideig pihentette seregét. Egy kis alakulat a helyszínen maradt, hogy összegyűjtsék a hadizsákmányt és eltemessék a halottakat. A görög hősi halottakat Athénon belül volt szokás eltemetni, a sietség miatt azonban csak erre volt lehetőség. Miltiadész sereg többi részével erőltetett menetben a Phaléroni síkhoz vonult, ugyanis számított rá, hogy a perzsa haderő megmaradt része itt próbál partra szállni, hogy bevegye a védtelennek hitt Athént. Amikor a perzsa expedíciós haderő látta, hogy a görög sereg már előttük megérkezett, a partraszállásról lemondva visszahajóztak Kis-Ázsiába. Euboia szigetét kiürítették, s néhány görög szigettől eltekintve a Kr.e. 490-es hadjárat hasonlóan a két évvel korábbival, kudarcba fulladt.
A marathóni győzelem másnapján a spártai erősítés is megérkezett. Ugyan Spárta végül nem vett részt összecsapásokban, de az ígéretüket valóban komolyan vették, hiszen Spártából 3 nap alatt, 225 kilométert megtéve a helyszínre vonultak. Az athéniak győzelmét ők is elismerték, és példaértékűnek tartották. Tíz év múlva maguk is példamutatással jártak el.
A görög hoplitások és a perzsa gyalogság harcának rekonstrukciója (Forrás: Osprey Publishing)
Berkes Márto
