Makedónok és szkíta harcosok összecsapása (A kép forrása: thelastdiadoch.tumblr.com)

A gaugamélánál aratott győzelmét követően, III. Alexandrosz folytatta a Perzsa Birodalom meghódítását. A birodalom keleti felének meghódítása azonban eltért a korábbi hadjáratok menetétől. Az itt harcoló helyi népek részben a perzsák, részben a perzsák ellen harcoló népekből állt, és leginkább a terep adottságait kihasználva folytattak nem hagyományos, modern fogalmaink szerint aszimmetrikus hadviselést a makedón hódítók ellen. A harci cselekmények a mai Irak, Irán, Afganisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán területén zajlottak. Az éghajlat, a földrajzi körülmények és az itt harcoló hadseregek összetétele is eltért a Földközi-tenger medencéjében lezajlott hadjárathoz képest. Ebben az írásomban III. Alexandrosz hadjáratának, a gaugamélai csatától az Indiai hadjárat kezdetéig lezajló harci események hadászati és harcászati sajátosságait igyekszem bemutatni, illetve az abból levonható katonai-hadtörténeti tanulságokat.

Ókori források és szakirodalom
Hasonlóan Alexandrosz korábbi hadjáratához, ebben az esetben is Arrianosz (Flavius Arrianus), Plutarkhosz, Curtius Rufus és Diodorus művei írtak Alexandrosz belső-ázsiai hadjáratairól. Ezen belül tudjuk, hogy Arrianosz leginkább Alexandrosz egyik hadvezérének, Ptolemaiosznak az emlékirataira támaszkodott. Curtius, Diodorus és Plutarkhosz eltérő forrásokra támaszkodtak, ezért az írásaikban több ugyan a pontatlanság, mégis számos helyen fontos információkat közölnek.
Ebben az írásomban is támaszkodhattam azokra az írásokra, amelyek segítettek megértenem Alexandrosz korábbi háborúit. A. B. Bosworth Nagy Sándor, A hódító és Birodalma, Kertész István Nagy Sándor a hódító és Michael Wood Nagy Sándor Nyomában című műveik jelentették számomra az elsődleges szakirodalmat. Belső-Ázsia ókori világának bemutatásában Vásáry István A régi Belső-Ázsia története című könyve volt a segítségemre, illetve jelentős eligazodást jelentett Harmatta János Nagy Sándor Transoxaniában (Antik Tanulmányok, 48 [1-2]. pp. 35-42.) című írása, ami a szkíták egyes megnevezéseiről segített eligazodni az antik forrásokban. A sztyeppei lovasnomád népek hadművészetéről írt közérthető összefoglalót John Keegan A hadviselés története című monográfiájában.

A Perzsa birodalom helyzete Gaugaméla után
A Perzsa Birodalom belső-ázsiai satrapiái (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Dareiosz gaugamélai veresége a birodalom legtöbb alattvalója számára jelzésértékű volt. Azok a városok, amelyek menekülése után védtelenné váltak, megnyitották a kapuikat Alexandrosz előtt és behódoltak. Így sikerült harc nélkül elfoglalni Babilont, Szúzát, Perszepoliszt, majd Ekbatanát. A hadjárat ezen szakaszában a makedón király több gesztussal is jelezte, hogy innentől megváltozott a görögséggel való viszonya is. Eddig a korinthoszi szövetség sztratégoszaként, a görög szövetségeseivel és a nevükben tekintett a Perzsa birodalom megdöntésére, ezt követően azonban szakított ezzel a kötelékkel, és ennek jegyében küldte haza a szövetséges katonai egységeket anyaországukba. Ezt követően már végképp egyedül kívánta kormányozni újonnan megszerzett birodalmát. Politikájában hangsúlyosabbá vált a leigázott népekre való támaszkodás. Azok a korábbi satrapák, akik nem álltak ellen a makedón seregnek, Alexandrosz megtartotta tisztségében – bár egy makedón katonai parancsnokkal mindig osztozkodnia kellett hatalmán. Ezt részben tette azért, hogy a terület pacifikálása is gond nélkül megtörténjen. Másfelől ez ösztönözte a még ingatag satrapákat, hogy inkább Alexandroszt ismerjék el új királyuknak, így a menekülő Dareiosz egyre kevesebb lojális perzsa vezetőre számíthatott a harc további folytatásában.
Az elfoglalt területeken csak kisebb helyőrségek maradtak, amelyeknek a tovább vonuló sereg ellátását kellett biztosítania. Az elfoglalt nagyvárosok kincstárát Alexandrosz gyorsan le tudta foglalni, lovascsapatok odaküldésével. Ennek köszönhetően Alexandrosz a hadjárat későbbi időszakában a sereg ellátását, a katonák kifizetését, a veteránok letelepítését és persze a pacifikált hátországban zajló újabb toborzásokat tudta fedezni. Egyben hadjárata során elért, fontos stratégiai pontokon való bázisépítkezésekre is jutott elég forrás. Ezt, a városokból megszerzett hatalmas perzsa kincstárat végül Parmenion parancsoksága alá bízva küldte Ekbatanába.
Ugyanebbe a városba vonult vissza Dareiosz, közvetlenül a gaugamélai vereség után. Ekkor már csak egy maroknyi erő maradt hű hozzá: Besszosz lovassága, Nabarzanész, Artabazosz erői, illetve a megmaradt görög zsoldosok. A Média területén élő satrapák többsége már nem küldött a felhívására újabb csapatokat, reálisan felmérve, hogy Alexandrosszal szemben alulmaradnának. Dareiosz számára ezért csupán a további visszavonulás maradt opció. Dareiosz végül kiürítette Médiát, és északkelet felé vonult, a Kaszpi-kapun túli területekre.

Az átalakuló makedón sereg és a belső konfliktusok csírái
A perzsa birodalom keleti felén zajló harcok eltértek a korábbiaktól. Itt nem nagyobb csaták zajlottak nyílt csatatereken, hanem kisebb erők összecsapásai, rajtaütések és portyázások jellemezték a makedónok, és az ellenük harcoló helyi népek közötti harcokat. A görög szövetségesek Ekbatana után elhagyták Ázsiát, és a makedónok ugyan maradtak – sőt, az Antipatrosz által küldött jelentős erősítés is ekkor érte be Alexandrosz seregét – az eredeti haderő létszáma jelentősen csökkent. Ennek oka részben az elszenvedett veszteségek, vagy mert a makedón erők hátra maradtak, mint megszálló helyőrség a birodalom tartományaiban. Így elindult a makedón sereg átalakulása az által, ahogy a meghódított népek fiait is besorozták. A falanx egységeket ázsiai gyalogosokkal töltötték fel, illetve a királyi testőrségnek alakult egy új, gyalogos alakulata, akiket argüraszpidesz-eknek neveztek. Ugyanakkor ezeket az egységeket továbbra is makedón tisztek vezették.
A jellemzően nagy távolságok, és a kis csapatok között vívott harcok miatt, a Belső-Ázsiában lezajlott hadjáratokban a főszerepet a lovassági egységek játszották. Alexandrosz jelentős számú, a helyi népek könnyűlovasait csatlakoztatta seregéhez, de szervezetileg már nem a korábbi makedón lovasegységekbe, ilékbe tömörítette ezeket, hanem nagyobb létszámú hipparhákba. A korábbi makedón lovasegységek, a hetairoszok továbbra is az elitet képezték, de a többi besorozott, korábban a perzsa szolgálatban álló lovasegység is részt vett az itteni harcokban.
A perzsák bevonása a birodalmi politikába, és az elhúzódó hadjáratok is feszültség forrásai lettek Alexandrosz és hadvezérei, illetve közkatonái között. A belső ázsiai hadjárat alatt emiatt több konfliktus is kialakult. A közkatonák olykor hangot adtak az elhúzódó hadjáratokkal szembeni ellenérzéseiknek, ami ellen olykor a király hatásos beszéddel próbálta őket meggyőzni, néha pedig engedélyezte egy-egy helység kifosztását, hogy zsákmányhoz jussanak. Ez utóbbi gyakrabban történhetett meg, mint amennyiről a leírások beszámolnak. Curtius leginkább csak a legnevezetesebb eseteket írja le, így például Perszepolisz véres kifosztását (annak is politikai magyarázatot adva), illetve egy meg nem nevezett, görög közösség lakta városban a lakosság lemészárlását és a település kirablását.
Ebben az időben két összeesküvésről is beszámolnak a történetírók. Az elsőről Kr.e. 330-ban, amikor egy állítólagos király-elleni összeesküvéssel vádolták meg Philótas lovassági parancsnokot. A király óhajának megfelelően végül Philótast kivégezték, és apját, Parmeniont pedig merénylettel távolították el. A király elleni merénylettel kapcsolatban sok részlet nem tisztázott, de Alexandrosz hatalma számára előnyt jelentett Philótas és apjának eltávolítása, amely addig akár akadályozhatta is cselekvési szabadságát. A második összeesküvés, az ún. az apródok összeesküvése, amely a király meggyilkolását tűzte ki célul. A merénylet résztvevőit időben elfogták és kivégezték, de gyanúba keveredett a makedón király történetírója, Kalliszthenész is, akit szintén elfogtak. Életét vagy fogságban fejezte be, vagy szintén kivégezték.
A feszültségek tartós fennmaradására jellemző maradt az a 328 körül történt esett, amikor egy éjszakai italozás során Alexandrosz leszúrta Kleitoszt, lovassági parancsnokot, aki vitába szállt vele, szemére vetve a királynak, hogy túl gőgössé vált.

A makedónokkal szemben álló erők
A belső-ázsiai hadjárat során Alexandrosz serege több, egymással kapcsolatban nem álló népcsoporttal kellett harcolnia. A hadjárat első időszakában a makedónok még a menekülő Dareiosz oldalán harcoló perzsákkal, később a hegyvidéki területeken élő, ellenséges törzsekkel, majd az utolsó időszakban a birodalom határán élő szkíta lovasnomád népekkel, a szkítákkal álltak szemben. Az itt élő népcsoportok hadművészetéről kevés ismeretünk van, hiszen a történetírók leginkább Alexandrosz, vagy a hadvezérei szemszögéből számoltak be az eseményekről.
A Belső Ázsiában harcoló perzsák, akik a makedónok ellen küzdöttek, valószínűleg már a helyi népek soraiból kerültek ki, akik valamelyik satrapa védőseregének tagjaiból álltak. Ezek a seregek vegyes harci értékű egységeket jelenthettek, mivel a helyi adottságok befolyásolták az itt harcoló katonák harci tapasztalatait, taktikáját és a fegyverzetüket. A gyalogság könnyűfegyverzetű karddal és lándzsával, kezében fapajzzsal harcolt. Hasonló fegyverzete volt az íjászoknak is. A perzsa lovasság, amely többféle népcsoport harcosait alkotta, szintén sokféle típusú íjjal, lándzsával, hajítódárdával, vagy karddal harcolt. Az itteni harcokban jól ki lehetett használni, hogy alkalmas volt a terep a rajtaütésekre és szétszórt, zaklató harcot is jól lehetett folytatni.
Szkíta lovasíjászok harc közben (A kép forrása: Pinterest)

A nomád gazdaság egyoldalúsága miatt adódott, hogy a portyázások gyakoriak voltak. A nomád népek állandóan háborúskodtak, hiszen ez kényszerből fakadt. A gazdasági kényszeren kívül a nomád társadalom szerkezete és elvei is ebbe a katonai irányba hatott. Ez magyarázza, hogy Kínától Bizáncig miért úgy jelentek meg az írásokban, mint veszélyes hódítók. Belső-Ázsia történetében a nomádok világát szinte állandó harcok, háborúk jellemzik, a helyek, népek és törzsek kavarodásával. Ezeknek a népek jellemzően lóháton, nyíllal, könnyűfegyverzetben harcoltak, és amennyire lehetett, kerülték a nyílt összecsapásokat. A szkíta hadművészet jellemzője, hogy a lovasíjászok távolról, nyílzáporral gyengítik meg az ellenség erőit, amíg az szét nem szóródik, ekkor pedig kézitusában már könnyű megsemmisíteni. Nem kizárt, hogy a lóról való íjászatot a sztyeppéken élő népek alakították ki, majd tőlük terjedt más népek seregeinél, így például az asszíroknál majd a perzsáknál. De sok sereg zsoldosként toborzott magának a sztyeppei népekből is harcosokat, akik számára a lovasíjászat az életük részét jelentette. Ezért Alexandrosz ellen is harcoltak a perzsa seregben, mint zsoldosegységek.

A hadjáratok hadművészete

Makedón lovastámadás (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Gaugaméla után Alexandrosz több hadjáratot vezetett a birodalom keleti tartományaiba, amelyeknek egyenként eltérő céljai voltak. Az első időszakban, tehát Kr.e. 331 őszétől immár Dareiosz elfogása lett a cél, illetve a birodalom keleti részeinek behódoltatása. Mezopotámia elfoglalását követően a mai Irán területétől kezdve a makedón hadsereg jellemzően több, párhuzamos útvonalon volt kénytelen haladni, ezért gyakori volt, hogy Alexandrosz seregét megosztotta, aszerint, hogy az egyes egységek milyen gyorsan tudnak haladni az egyes útvonalakon. Szúza, Perszepolisz és Ekbatana gyors elfoglalása a királyi kincstárok megszerzése miatt volt fontos, illetve mert a terület ellátóbázisaiként is szolgáltak. Ezért a városok bevételét követően, a hadjáratok egyik legfontosabb motivációját jelentették, hogy a sereg mögött az ellátóútvonalak mindvégig biztosítottak legyenek. Ezért ezeket a hadjáratokat mindig egy lassabb, megfontoltabb szervezés előzte meg: a hadjáratok szünetében a makedón király erődöket és városokat építtetett, illetve jelentős felderítőexpedíciókat küldött ki. A seregek vonulásánál előre figyelembe lett véve az adott terület eltartóképessége. És mivel Baktria, Areia és Szogdia területe a korábbi területekhez képest gyéren lakott, a makedón sereg kisebb egységekre bontva vonult. Alexandrosz számára kulcsfontosságú volt a mai Irán és Afganisztán területének meghódítása, illetve az ottani ellenállás semlegesítése. Ezek a területek a Perzsa Birodalom határvidékét jelentették, ahol a helyi népek viszonylagos szabadságban éltek, ennek megvédése pedig erős motivációt jelentett számukra, amikor Alexandrosz erőszakos eszközökkel igyekezett beolvasztani őket birodalmába. A makedón erők itteni helyzetét nehezítette a régió nehéz megközelíthetősége: Baktria magas hegységei jól védhető helyeket biztosítottak a helyieknek, Szogdia sztyeppéi mögött pedig az ellenálló törzsek könnyen elmenekülhettek.
Ugyanúgy, ahogyan az ellenség, a makedónok is hajtottak végre gerillaakciókat: rajtaütéseket és gyors, hirtelen manővereket. Emiatt Alexandrosz a főseregét nagyobb bázisokon tartotta, vagy kisebb, mozgékonyabb erőkre osztotta. Segítette még a jó ellátást, hogy a hadjáratok idejét hozzáigazították a meghódított területek aratási idejéhez. Mindezeket figyelembe véve érthető, hogy a lovasság továbbra is kulcsfontoságú egységgé vált. A lovasegységek 70-100 fős csapatokba lettek szervezve, többségükben dárdával vagy íjjal felfegyverkezett ázsiai könnyűlovasokkal, élén egy-egy megbízható makedón lovasparancsnokkal, leginkább Alexandrosz testőrségi tagjának valamelyikéből. Szerveződtek új gyalogsági egységek is, egyenként 1000 fős csapatok, akik gyorsmozgású, mai szóval élve kommandós harcmodorban harcoltak. Az itteni harcokat is leginkább kisebb csapatok közötti összecsapások jellemezték. Csak kivételes volt az olyan ütközet, például Perzsa-kapunál, vagy a Jaxartész partja mentén, amely nagyobb létszámú erők között zajlott.

Úton Perszepolisz felé
Kr.e. 331-330 teléig Alexandrosz serege nem ütközött ellenállásba. A makedón erők ellenállás nélkül jutottak el Szúzáig. Itt érte be az a 15 000 főből álló erősítés, amelyet Antipatrosz az előző évben indított a király után küldve. Ez az új erő 6 ezer makedón gyalogosból és 500 lovasból állt, a többi részét thrák és peloponnészoszi erők jelentették. A hamarosan közeledő tél ellenére Alexandrosz vállalta, hogy tovább halad Perszisz tartomány felé, hogy elérje a következő királyi várost, Perszepolist. Ehhez azonban át kellett kelni a Zagrosz hágóin. A makedón sereg Michael Wood megállapítása szerint a város elhagyásakor 80 000 fős lehetett.

Az Uxioszokon való rajtaütés (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

Az átkelésről nincs részletes leírás. A kevés információ szerint az alföldi területen, ahol az uxioszok éltek, a helyi satrapa, Médatés csapataival megpróbálta Alexandrosz seregét megállítani. A helytartó a tovább haladásért vám fizetésére akarta kényszeríteni a makedón királyt. Elvben a helyieknek kedvezett a hegyi terep, ahol kisebb erő is fel tudta volna tartóztatni a makedónokat. Alexandrosz válasza erre a fajta hadviselésre már ekkor a kisebb, gyorsan mozgó csapatok alkalmazása lett, amelyek egy pontra több irányból mérnek csapást.
Találkozóra hívta meg az uxiosz harcosokat, közben Kraterosz parancsnoksága alatt 8 ezer főt, a testőrgárdát, a hüpaszpisztészeket és más csapatokat felosztva küldte a mellékutak és ösvények mentén, hogy kerítsék be az uxioszokat, foglalják el a szorosokat, magaslatokat és pusztítsák el a falvakat. Mindez viszonylag gyorsan, az éj leple alatt ment végbe. A gyors művelet megbénította az uxioszokat. Médatés visszavonult egy erődbe, ahonnan röviddel később, számára kedvező feltételek mellett megadta magát. A legyőzöttek megúszták a további megtorlást, de adót kellett fizetniük. Most már nyitva állt az út Perszepolisz felé.
A sikeres akció a túlerőnek és a gyors bekerítésnek volt köszönhető, ráadásul ezek a hadműveletek egymástól nagy távolságban lévő hegyi és völgyes terepen zajlottak le. Ugyanakkor a mai kutatók előtt nehéz behatárolni, hogy a Persziszbe vezető úton, mely helyszíneken zajlottak le ezek a katonai műveletek. Erről a források kevés konkrét támpontot adnak. Ezért az ellenálláló erők mérete sem ismert.

Csata a Perzsa-kapunál

Csata a Perzsa-kapunál, 1. fázis (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

A Perszepoliszig tartó további menetet sem könnyebb rekonstruálni. A sereg egy ponton kettévált. Parmenión vezetésével a szövetséges csapatok, a zsoldosok és az ellátócsapatok dél felé vették az irányt, ahol volt lehetőség lassabban, de biztonságosan haladni. Míg Alexandrosz az agriánok, íjászok, a lovasság és a gyalogság élén a Zagrosz-hegységen keresztül vonult, hogy hatástalanítsa a perzsa fővárost védelmező közeli erődöket. A Zagrosz-hegységen át haladva, Alexandrosz serege elért egy szűk hegyszorost, amelyet mindkét irányból magaslatok vettek körül. Ezt nevezték el a görög történetírók utólag a „perzsa-” vagy „szúzai kapunak”. Itt zajlott le a perzsák egyik sikeres rajtaütése, amelyet Ariobarzanész strapa vezetett. Az itteni eseményekről Curtius és Diodórosz beszámolója nagyrészt megegyezik. A szoros útelágazásánál a perzsa vezető falat emelt a makedónok haladásának megállítására, a magaslatokról pedig kiváló pozícióban tudtak rajtaütni a védekező perzsák, a szűk sorokban vonuló makedón seregre. A perzsák a magaslatokról íjjal és dárdával, a fal megközelítésekor pedig ostromgépekkel okoztak további veszteségeket a makedónoknak. Alexandrosz kezdetben próbált felülkerekedni a mindkét oldalon támadó perzsákon, de serege komoly veszteségeket szenvedett, így a hegyszorosból kénytelen volt visszavonulni. Diodórosz arról írt, hogy a visszavonulás során a makedónok kénytelenek volta hátra hagyni saját halottjaikat, annyira intenzív támadás érte őket. A perzsák sikeres rajtaütését követően Alexandrosz tábort vert a szoros bejáratánál, és újra tervezte az útvonalat, amíg makedón katonái kipihenték a támadást.

Csata a Perzsa-kapunál, 2. fázis (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

A fordulópontot a makedón sereg számára a környék felderítése jelentette. Feltehetően a helyiek, vagy a hadifoglyok elmondásaiból felfedezett kerülőösvények, amelyen keresztül lehetőség nyílt Ariobarzanész védelmét megkerülni. Ez valószínűleg egész napos átkelést jelentett több ezer ember számára. Alexandrosz az újabb támadást éjszaka indította meg. Kettéosztotta erőit úgy, hogy csapatai nagyobb részével a kerülőösvényeken közelítette meg a perzsa védők táborát. Itt újra kettéosztotta seregét: három falanx- és néhány könnyűgyalogos egység a közeli folyó felé vonult, hogy azon átkelve érjék el a perzsa védők táborát. Alexandrosz még egy falanxegységgel, íjászokkal, agrián lovasokkal és testőrlovasságával a hágó másik oldala felől közelítette meg a perzsákat. Ez a menet szintén éjszaka indult el, hogy a perzsák fel ne derítsék a manővert. Hajnalban Alexandrosz elérte a szorost, és megparancsolta Ptolemaiosznak, hogy lovasaival támadja meg a perzsa állásokat. Reggelre Alexandrosz a perzsa védelem egy másik pontján tette ugyanezt. Ptolemaiosz és Alexandrosz támadásával egy időben pedig az eredeti táborból Kraterosz indította meg támadását a perzsák eredeti védővonala ellen, ahonnan az előző napi támadás kudarcot vallott. Ennek, a három irányból indított támadásnak a célja a pánik megteremtése lehetett a perzsa táborban.

Csata a Perzsa-kapunál, 3. fázis (A kép forrása: Youtube: Kings and Generals)

 A. B. Bosworth feltételezi, hogy Ariobarzanész számíthatott rá, hogy Alexandrosz több irányból igyekszik majd megroppantani a perzsa védelmet, ezért a szorosban több csapat is működhetett és építhetett ki védelmi állást. A perzsa helytartónak azonban valószínűleg kisebb ereje volt, neki nem lehetett lehetősége arra, hogy több irányból védekezzen, míg Alexandrosz nemcsak kettő, de akár három csoportra is oszthatta seregét. A támadást az összeszokott makedónok egyszerre tudták megindítani, ezeknél a kürtjelek voltak a segítségükre. A három irányból érkező támadás nyomásától a perzsa védelem összeomlott, bár valószínűleg ez egy lassabb, felmorzsoló harcokból álló folyamat lehetett. Curtius leírása szerint két éjszakán keresztül zajlottak itt a harcok. Alexandrosz támadását követően Kraterosz rohama szorította vissza a perzsákat saját táborukig, ahol azonban már Philotasz rohama zúzta szét a védőerők nagy részét. Azok a perzsák, akik túlélték a harcot, a hegyekbe menekültek, vagy Ptolemaiosz erre megbízott csapata fogta el őket. A csata valószínűleg igen véres lehetett, Ariobarzanész maga is elesett menekülés közben. A perzsa kapunál lezajló ütközet első részében Ariobarzanész kiváló védelmet épített ki, amely épített a makedón vezetés elővigyázatlanságára, és a felderítés hiányára. Azonban az ezt követő újabb makedón roham újból megmutatta, hogy Alexandrosz jól tudta felmérni ellenségének gyenge pontjait és jó szervező készséggel oldotta meg az elsöprő támadást.

Dareiosz üldözése
Nyitva állt az út Perszepoliszba. A perzsa királyi város szabad bebocsátást engedett Alexandrosznak. A király azonban, a háború eredeti, görögök számára fontos céljait figyelembe helyezve engedélyezte a katonáknak a városban a szabadrablást. Így kívánta megüzenni hellén szövetségeseinek, bosszút állt azért, amit Xerxész, perzsa király követett el Hellászban, 150 évvel azelőtt. A civileket rabszolgává tette a makedón hadsereg, az előkelők javait kifosztották. Alexandrosz valószínűleg már akkor úgy számolt, birodalmát a későbbiekben nem Perszepoliszból, hanem Babilónból irányítja, ami megmagyarázza, hogy miért nem törődött a város pusztulásával. A szomszédos Paszargadait, amely a korábbi királyi város volt, Alexandrosz érintetlenül hagyta, csupán az itt őrzött kincstárat kobozta el, amelynek egy részét megtartotta, másik részét Szúzába küldte.
A következő időszakban a makedón sereg a telet itt várta be, addig Alexandrosz nagy ellátókaravánt szervezett és gyűjtött össze Mezopotámiában, a hadjárat folytatására. 330 tavaszán, a sereg újra megindulása előtt Perszepolisz palotáját is felgyújtották. A mai napig kérdéses, a palota felgyújtása mennyire volt teljesen tudatos döntés. Mindenesetre Perszepolisz később helytartói központtá alakult, bár régi fényét nem nyerte vissza.
Dareiosz Ekbatanába vonult vissza, ahol már csak egy maroknyi erő maradt hű hozzá: Besszosz lovassága, Nabarzanész, Artabazosz erői, illetve a megmaradt görög zsoldosok. A Média területén élő satrapák többsége már nem küldött a felhívására újabb csapatokat, reálisan felmérve, hogy Alexandrosszal szemben alulmaradnának. Dareiosz számára ezért csupán a további visszavonulás maradt opció. Dareiosz ezért kiürítette Médiát, és északkelet felé vonult, a Kaszpi-kapun túli területekre.

Nagy Sándor belső-ázsiai hadjáratainak útvonala (A kép forrása: Facebook: Szórakoztató történelem)

Az ezt követő hadjárat a mai Afganisztán területén zajlott, ami akkoriban Parthia, Batria, Areia, Gandhara és Szogdia tartományokat jelentette. Ezen a területen extrém hidegek, magas hegyégek és olykor az éhezés nehezítette a makedón hadsereg előrenyomulását.
A sereg 330 májusában kelt újra útnak. Alexandrosz tudomást szerzett arról, hogy Dareiosz folytatni kívánja a harcot, ezért az ellátó karavánt hátrahagyva gyors menetben vonult Ekbatana felé. Kertész István szerint a sereg a D. W. Engels által felvázolt útvonalon haladhatott, amely jó termő vidékeken haladt keresztül, ezért a makedón sereg ellátása végig biztosítva volt. Arrianosz és Curtius leírása szerint, amikor Alexandrosz elérte Gabait, a király előtt megjelent III. Artaxerxész, az egykori perzsa király fia, és ő informálta Alexandroszt arról, hogy Dareiosz elhagyta Ekbatanát, 7 ezer talanton értékű vagyonnal, 3 ezer lovassal és 6 ezer gyalogossal. Hogy utolérje, a makedón király lemondott Ekbatana elfoglalásáról, amelyet Parmenionra bízott. Az öreg parancsnok 6 ezer falanxgyalogos biztosította a menetet, amely 20 ezer öszvér és 5 ezer hátán jutott el a legtávolabbi királyi városba. Neki kellett megszerveznie továbbá Média és Parthia kormányzását és a hadsereg hátországának biztosítását, mialatt Alexandrosz Dareiosz üldözését folytatta. Parmenion ezt követően Ekbatanában rendezkedett be a kezében maradt helyőrséggel és szállíttatta a városba a teljes kincstárat.
A makedón király csak a legmozgékonyabb erőivel, a lovassági egységekkel, a falanx és a könnyűgyalogsággal, az íjászokal és az agriánokkal, összesen körülbelül 20 000 fővel folytatta az üldözést. Ragáig, a Kaszpi-kapu előtt folytatta az üldözést, itt seregének ötnapos pihenőt engedélyezett. 7 nappal később a makedón sereg elérte a Kaszpi-kaput, amit nem őriztek.
Ezalatt Dareiosz hadvezetésében megindult a felbomlás. A perzsa király ezeken a távoli, keleti tartományokban sosem járt, ezért a helyi satrapák nem bíztak a már menekülő uralkodóban. Nem kívánták, hogy az irányítás az ő kezében maradjon, és inkább Besszoszt látták volna vezetőnek. Dareiosz mellé csupán Artabazosz nyugati satrapa és a görög zsoldosok álltak. Ezek a viták lassították az ellenállás megszervezését, sőt, Dareiosz seregéből sokan meg is szöktek. A széthúzásról egyes satrapák Alexandroszt is informálhatták. Ennek hatására még gyorsabb iramot diktált a seregének. Körülbelül 200 km-t tett meg rövid idő alatt, az út utolsó szakaszát már csak lóháton lehetett megtenni, így csak mintegy 6000 lovassal folytatta az üldözést. Dareioszt hamarosan Besszosz fogságba ejtette, a perzsa királyhoz hű görög zsoldosok pedig az Elburz-hegységbe vonultak vissza. Alexandrosz közeledtével, a perzsák azonban úgy döntöttek, Dareioszt megölik. Valahol a mai Dámgán város közelében - Bosworth megállapítása szerint Hekatompylos városa előtt - a királyt ledöfték, majd a satrapák különváltak, mindenki a maga saját tartományába.
Alexandrosz percekkel Dareiosz halála után érkezett a helyszínre. A satrapák valószínűleg nem akarták, hogy Alexandrosz fogolyként Dareioszt bábfiguraként felhasználja arra, hogy a még ellenálló perzsákat felszólítsa a megadásra. Alexandrosz a meggyilkolt király holtesttét kellő tiszteletadás mellett küldte vissza Perszepoliszba, ahol királyi sírba helyezték. J. F. C. Fuller számításai szerint a Kaszpi-kaputól Alexandrosz kísérete hét nap alatt 335 kilométert tett meg, amely figyelemre méltó teljesítmény.
Dareiosz halála olyan szempontból jelentett fordulópontot, hogy a háború fő célja, a Perzsa Birodalom legyőzése és megtorlásul fővárosának elpusztítása, teljesült. A korinthoszi szövetség görög csapatai ekkor már javarészt elhagyták a makedón expedíciós erőket, azok a görögök pedig, akik zsoldosként tovább szolgáltak, Parmenion vezetése alá kerültek. Őket elsősorban a már elfoglalt területeken alkalmazták őket megszálló csapatokként.
A távozó szövetséges csapatok, Perszepolisz felgyújtása és Dareiosz halálának hatására a makedón katonai vezetők a hadjárat befejezését kívánták. A hosszú távollét miatt a makedón seregben is felütötte fejét az elégedetlenkedést. Alexandrosz ezért lelkesítő beszédben igyekezett hatni katonáira. A király nem csupán azért akarta folytatni a hódítást, mert birodalomban gondolkodott, hanem Besszosz ellenállása még valós fenyegetést jelentett az eddig megszerzett területekre. A sereg a beszéd hallatán fellelkesült, a belső ellenállás csírái azonban megmaradtak, és az évek múltával erősebbé váltak.

Hadjáratok a birodalom északi-határvidékén
Alexandrosz végül Khoraszánban várta be seregét, és a teljes sereg végül Hekatoinpüloszban szerveződött újjá. 330 nyarán Alexandrosz megállt Kummisznál, ahol a hadjárat folytatását dolgozta ki. A hadjárat célja ettől kezdve az lett, hogy Alexandrosz biztosítsa uralmát az északkeleti-satrapiákban. Ekkor talán már felmerült benne a későbbi indiai hadjárat, de az indiai expedíciót szükséges volt előkészíteni, a hátország biztosításával. Ez végül több éves hadjáratok sorozatát jelentette.
Alexandrosz ezúttal az Elburz-hegységben lévő ellenállást igyekezett semlegesíteni. A hegyvidékes terep arra késztette, hogy seregét 3 részre ossza: maga a király, Kraterosz és Erigüiosz egy-egy hadoszlop élén vonult különböző útvonalakon. Mindhárom egység csak kisebb ellenállással találkozott. Hamarosan az eddig ellenálló satrapák, közülük olyanok is, akik közreműködtek Dareiosz meggyilkolásában, megadták magukat. A makedón király mindegyiküknek garantálta a személyes szabadságát. Utolsóként Artabazosz jelent meg a király előtt és a még szolgálatában lévő görög zsoldosok számára is kegyelmet kért. Alexandrosz végül, a korábbi görög zsoldosokkal való kegyetlen bánásmód ellenére, most megkímélte a Dareiosz zsoldjában álló görögöket. A veteránokat hazaengedte, akik pedig tovább akartak szolgálni, saját seregébe, mint zsoldosokat toborozta be.
Ezt követően, Hyrkánia délnyugati határán Alexandrosz hadjáratot vezetett az addig független mardoszok ellen. A támadásra föl nem készülő mardoszok először a hegyekbe menekültek, de a makedónok ott is folytatták ellenük a vadászatot mindaddig, amíg meg nem adták magukat. Ezt követően a birodalom részeivé váltak. Bosworth említi meg, hogy ez a hadjárat öt napig tartott, ami annak jele lehet, hogy itt is leginkább a gyors, rohamok és rajtaütések voltak a jellemzőek. A király ezt követően két hétre megpihent erőivel Zadrakartában, ahol a teljes sereg újraegyesült.
Ez alatt ért vissza Besszosz saját satrapiájába, Baktriába, ahol királynak kiáltotta ki magát, és vállalta az ellenállást Alexandrosszal szemben. Abban bízott, hogy a keleti tartományok strapái majd mellé állnak. A makedón király a hírek hallatára felkészült, hogy ellene indítson újabb hadjáratot. Curtius leírása szerint Alexandrosz ekkor is gyors menetben igyekezett haladni, hogy Besszosz ne tudja saját erőit egyesíteni. Politikai téren pedig válaszlépésként Alexandrosz magára öltötte a perzsa uralkodói jelvényeket, és udvarába is felvett néhány perzsa előkelőt, például Dareiosz testvérét, Oxyathrészt is.
Az új hadjárat célja Besszosz kézre kerítése lett, ehhez előbb azonban először Alexandrosz biztosítani akarta a Perszepolisztól keletre és északra lévő területek biztonságát.  Ez egy nagyobb, dél felé irányuló hadmozdulatot jelenett, hogy biztosítsa Kelet- Irán déli tartományait, amelyek fontos háttérterületet jelentettek Besszosznak. Ennek elvágásával a trónbitorló serege megerősítésének esélyétől esne el. Alexandrosz hasonló hadászati megfontolást alkalmazott korábban is, amikor az Issosnál kivívott győzelem után nem üldözte tovább Dareioszt, hanem fontosabbnak tekintette Egyiptom és a levantei partvidék elfoglalását, hogy a perzsa hadiflottát hadműveleti támpontjaitól megfossza, és így utánpótlási vonalait biztosítsa. A vonuló sereg a mai Dámgántól délnyugatra egyesült újra, ahol tábort vert és begyűjtötte a szükséges ellátmányt.
Azonban már a hadjárat kezdetekor Areia satrapája, Szatibarzanész fellázadt, és Besszosz alattvalójának kiáltatta magát. Az udvarában álló makedón helyőrséget pedig lemészároltatta. Alexandrosz válaszul a sereg nagy részének vezetését Krateroszra bízta, ő maga pedig a Társakkal, könnyűlovasságával és két phalanx zászlóaljjal Areia felé vette az irányt. Szatibarzanész előle 2000 lovassal vonult vissza a város közelében lévő hegyi erődbe, amelyet sűrű erdő vett körül. Hamarosan azonban erdőtűz keletkezett, amelyről nem ismert, hogy szándékos gyújtogatás történt, vagy a nyári meleg következtében tört ki. Ez végül menekülésre kényszerítette lázadó perzsa vezért, aminek hatására a tartomány feletti makedón uralom újra helyreállt. Ennek megerősítésére a makedón király itt alapított új várost Alexandria Areia néven, amit fallal láttak el, és leginkább veterán katonák települtek itt le. Hamarosan azonban újabb satrapa, Barszaentész lázadt fel, aki szintén királynak kiáltotta magát. Míg korábban a királygyilkos statrapáknak Alexandrosz megkegyelmezett, az ellene lázadó satrapák ellen már kész volt megtorló akciókkal fellépni. Ennek tudatában Barszaentész már inkább Indiába menekült. Tartományába a makedónok valószínűleg már ellenállás nélkül vonultak be.
Alexandrosz tovább vonult a Hilmend-folyó vidékére, amely terület jellemzően a birodalom egyik éléskamráját jelentette. A sereget itt feltöltötték élelemmel, amelyért cserébe a makedón király a helyi lakosság névleges autonómiáját megerősítette, amelyben korábban is éltek. Szatibarzanész, a makedónok tovább vonulását kihasználva újabb felkelést robbantott ki Areiában. Ezzel egyidőben, Besszosz Baktriából csapatokat küldött Média felé, hogy nagyobb területre terjeszthesse ki a lázadást. A makedón király később értesült a lázadásról, mire – eltérve a korábbi esetektől – úgy döntött, magán kívül más bíz meg a felkelés leverésével. Több parancsnok vezetésével küldött expedíciós erőt küldött, amely 329 tavaszán behatolt Areiába, és Szatibarzanész lefejezésével meg is állították a lázadást.

(A kép forrása: A. B. Bosworth: Nagy Sándor, A hódító és Birodalma)

Alexandrosz, seregével nemsokára elérte Baktriát, ahol Besszosz vezéreivel egészen 327 tavaszáig elhúzódtak a harcok. Az Aeria és Baktria ellenállását letörő harcokra jellemző volt, hogy itt már nemcsak a makedón erők, de a már meghódoltatott satrapák seregei is részt vettek segéderőként. Az itteni háború elhúzódó, másfél-két évig tartó harcokat eredményezett. A makedón király serege 329 márciusára érte el a Kabul völgyét, ahol a Baktriába, Indiába és Arachosiába vezető utak keresztezték egymást. A nehéz terep és az időjárás nehézségei csak még jobban nehezítették a tovább haladást, így seregét tavasszal a Hindukus lábainál lévő területen szállásoltatta el, hogy újra fel tudjon készülni az út folytatására. Ekkor alapította meg Alexadria Arachosia városát, hogy az északi hágókat ellenőrizhesse, mert innen számított Besszosz betöréseire Baktria felől.
Az év folyamán betakarították az ellátmányt, majd következett az átkelés a Hindukuson. Az átkelés pontos útvonala nem ismert. Michael Wood szerint a makedón sereg a 3550 méter magas és 75 kilométer hosszú Khawak-hágón kelt át, mivel a másik lehetséges útvonal körül Besszosz elpusztította a vidéket, ezzel akadályozva Alexandrosz útját. Ezen az útvonalon, keresztül a Pandzsir-völgyön a sereg valószínűleg lassan és logisztikai nehézségek közepette tudott haladni. A hágón való átjutás több hetes menetet is jelenthetett. Kertész megállapítása szerint az átjutás 16-17 nap alatt történhetett meg, a 64 ezer katonából és 36 ezer fő kisegítő személyzetből álló seregnek, amelyet 12,5 ezer ló kísérhetett. A gyalogság a hágón kettes sorokban tudott vonulni, míg a lovasság és a kordék 1-1 sorban haladhattak, ilyen tempóval pedig csak a hágón való átkelés 4 napig tarthatott. Az éhezés és a hideg nyilván a makedón sereget megviselte.
Az átkelést követően azonban a termékeny Kunduz-völgybe jutott a sereg, ahol megpihenhetett a következő hóolvadásig. A pihenést Alexandrosz a tartomány közigazgatásának kiépítésével töltötte. A tartományba helyőrségeket állított, helytartóként pedig Artabazoszt nevezte ki, a görög zsoldosok korábbi parancsnokát.
Besszosz azonban nem tudta Batria teljes nemességét mozgósítani. A hó olvadását követően, az ellene induló Alexandrosz útját csak a földterületek elpusztításával lassíthatta, ereje nem volt a nyílt harchoz. Az alatta szolgáló lovasság legfeljebb 7000 fős lehetett, illetve a helyi sztyeppei törzsek, a szakák támogatására volt utalva. Stabilan csak az Óxos (Amu-darya) folyó északi területén tudta megvetni a lábát. Alexandrosz következő célja éppen ennek a folyónak az elérése lett.
Miután újra elolvadt a hó, a hadjárat folytatódott. A király átkelt a hágókon, és két hetes menet után elérte Baktria egyik fontos központját, Drapsakát. Hamarosan a teljes satrapia makedón kézre került, szinte ellenállás nélkül. Ezt követően észak felé indult Szogdia felé, hogy az Óxos folyón túl folytassa Besszosz üldözését. A gyorsabb haladás érdekében Alexandrosz a könnyűfegyverzetű csapait vitte magával a folyóhoz. Ez a terület sivatagos vidék volt, ráadásul nyár közepén indult meg a makedón sereg, erre a körülményre pedig nem voltak a katonák felkészülve. Sokan meghaltak a kiszáradástól, amikor pedig elérték a folyót, a gyors ivás is szedett áldozatokat. Ráadásul az Óxoson való átkelés is nehézségekbe ütközött. A perzsa satrapa megsemmisített minden átkelésre alkalmas járművet, ezért a makedónok feltöltött állatbőrökön kapaszkodva keltek át. A folyó gyors folyása miatt is ez lassan haladt, a teljes sereg öt nap alatt jutott át a másik oldalra. Ez a terület Szogdia, a Perzsa Birodalom határvidékét jelentette, ahol erődök sora akadályozta meg a birodalomba való szkíta lovasok betörését. A sík területen az időjárás szélsőséges, de a folyó mentén, a vidéken a makedónok szerezhettek búzát, kölest és árpát, illetve nagy számban juthattak szarvasmarhához és birkához, így az ellátást biztosítva lett. A sivatag belső területeire Alexandrosz nem hatolt be, seregének nem volt ereje és eszköze a lovasnomádok elleni harcra.
Maga az átkelés azonban lélektanilag hatott az eddig ellenálló perzsákra. Mivel Alexandrosz csupán Besszoszt akarta elfogni, és mindenki mással szemben kegyelmet hirdetett, két szogd nemes, Szpitamenész és Dataphernész végül elfogták Besszoszt és átadták Alexandrosznak. Besszoszt hamarosan kivégezték, s ezzel együtt a hadjárat célja is megváltozott. Ezt követően Alexandrosz a birodalom határmenti területének meghódoltatására törekedett.

A szogdiai háború

Szpitamenész felkelése Baktirában és Szogdiában (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Alexandrosz hamarosan seregével elérte az Jaxartész folyót (Szir-darja), amely a perzsa birodalom északi határát jelentette. Az itteni szkítákkal, a szakákkal a makedón király megegyezett, hogy továbbra is önállóan élhetnek, de a területen helyőrséget állít fel, amelyet nem érheti sérelem. Ennek megfelelően a területen, már korábban a határvédelmet ellátó erődökben szállásoltatott el helyőrséget, köztük a Kürosz által alapított Küropoliszba, illetve Marakandába, Szir-darja folyó mentén fekvő, kereskedelmi csomóponton fekvő városba.
A folyó eredetét vizsgálva Alexandrosz felfedező expedíciót is küldött. A folyó mentén várost alapított, Alexandria Eschaté néven, a mai Hodzsend közelében. Ekkor, 328 nyarán robbant ki a makedónok elleni felkelés Baktriában.
A felkelést a két korábbi behódoló nemes, Szpitamenész és Dataphernész robbantotta ki, és az Alexandrosszal szemben bizalmatlan baktriai és szkíta-szogd nemesek többsége is az oldalukra álltak. A harcok a baktriai makedón helyőrségek lemészárlásával kezdődött. Alexandroszt az egyik támadás során egy nyílvessző is eltalálta a lábán. A király végül visszavonult Marakandába. Ide helyezte át bázisát a király a következő másfél évben. A felkelőkkel szemben a felperzselt föld taktikáját alkalmazta: a visszafoglalt területet felégette, hogy a felkelők ne tudjanak itt ellátáshoz jutni, azonban ez csak fokozta az ellenállást. Szpitamenész végül Alexandrosz egyik legádázabb ellenfele lett. A makedónok ellen tipikus gerillamódszerekkel harcolt: rajtaütésekkel, mozgó hadviseléssel gyengítette a makedón sereget Baktriában és Szogdiában. A szogd nyelvet kevesen beszélték, Michael Wood feltételezi, hogy Szpitamenész tudta, hogy csak egy szogd nyelven beszélő tolmácsa van Alexandrosznak.
Alexandrosz igyekezett gyors és brutális választ adni, hogy a felkelést eltörje. Curtius leírása szerint a Jaxartész mentén a hét erőd ellen indult meg a makedón sereg, amelynek többsége kisebb, anyagfalból épült helység volt, ezeket hamar elfoglalták a makedónok, amit helyi leszámolások követtek. Komolyabb volt az ellemállás Kürupolisznál, és egy meg nem nevezett erőd ostrománál is. Az előbbinél az ostromot vezető Kraterosz sérült meg, az utóbbi ostrománál Alexandroszt is érte egy erős fejsérülés, amely miatt egy ideig ágyban kellett vezetnie a hadjárattot. A harc hevességét mutatja, hogy 7-8 ezer ember öltek meg a védők közül az ostrom során. Az erődök bevételét követően stabilizálódott a helyzet az Óxosz mentén.

Ütközet Jaxartész folyónál
A közeli terület semlegesítése ellenére azonban a felkelés tovább terjedt. A szakák területén, a Jaxartész másik odalán komoly lovassereg gyűlt össze, Szpitamenész pedig saját erőivel ostrom alá vette Marakanda fellegvárának makedón helyőrségét. Alexandrosz sietve megszervezte Alexandria Eschaté megerősítését a helyiek munkába besorozásával. Ez az erősség, szerepe szerint szintén a birodalomba betörő lovasnomád betöréseket gátolta volna. Ezután erőivel először a szakák ellen indított ellentámadást, Marakanda felmentésére pedig segédcsapatot küldött.
A folyón átkelve a szaka lovasság ellen indított támadást. Curtius az itteni csatáról részletesebben írt. Hajítógépekről ír, amelyeket a makedón király a folyón lévő hajókra helyezett, és onnan lőtték az északi parton felsorakozott szakákat. Egyes történészek kétségbe vonják a vízen szállított hajítógépek lehetőségét, így valószínűbbnek találják, hogy ezek a gépek a túloldalt lőtték az ellenséges erőket. Mindenesetre a hajítógépek megtisztították az északi partvonal egy szakaszát, hogy elegendő makedón könnyűfegyveres kelhessen át biztonságosan. Őket követték a falanxgyalogosok és a lovasság, akik a hídfőállást kiszélesítették. Amikor átkelt a teljes sereg, Alexandrosz a lovasság élén támadást indított. A szakák, a rájuk jellemző lovasnomád harcmodor szerint kerülték a közvetlen harcérintkezést, hanem távolra ható fegyvereikkel puhították a makedón sereget. A makedón király válaszul egyesítette lovasságát a könnyűfegyveres erőkkel és íjászaival. Ezt követően a szakák ellen nehézlovasaival és lovasdárdás egységeivel indított rohamot, amire a szakák már nem tudtak kitérni, így elmenekültek. Hosszú üldözés következett, Bosworth leírása szerint 15 kilométeren keresztül, majd a makedón király erőivel megálljt parancsolt. Arrianosz szerint az üldözés során a nomádok veszteségei olyan nagyok voltak, hogy végül a közeli szaka király békét kért, és felajánlotta behódolását.

A makedón és a szkíta lovasság összecsapása (A kép forrása: Pinterest)

A szkíta háború
Alexandrosz így Szogdia északi részét pacifikálta, most figyelmét Marakanda felé fordította. Az erősséget Szpitamenész ostrom alá vette, ami ellen kezdetben Alexandrosz egy kisebb felmentősereget küldött a védők megsegítésére: Menedémosz vezetésével ez egy 60 hetairosz, 800 lovas és 1500 gyalogos egységből állt. A sereg közeledtére szogd nagyúr felhagyott az ostrommal. Hamarosan azonban egy újabb szkíta törzs, a dahák csatlakoztak hozzá, akikkel kiegészülve felkészült, hogy egy rajtaütés során számoljon le a közeledő makedón felmentősereggel. A támadásról annyi bizonyos, hogy makedónokat egy számukra nehezebb terepbe csalták, majd a mozgékonyabb szkíták folyamatos nyílzápor alatt tartották a makedónokat, ami így idővel felmorzsolódott. Arrianosz becslése szerint 300 gyalogos és 40 élte túl csak a támadást, ebből a leírás szerint egy tiszt sem maradt életben. A vereség valószínűleg fokozta a helyiek kedvét a lázadásra.

Szkíta harcosok (A kép forrása: Pinterest)

Amikor Alexandrosz semlegesítette a szkítákat a Jaxartésznál, felkészült, hogy személyesen induljon Marakandába, amiről időközben megkapta a hírt a felmentősereg megsemmisüléséről. A Társlovasság felével és íjász- és könnyűgyalogsággal erőltetett menetben megindult Marakanda felé, amelyet Szpitamenész újra ostrom alá vett. A 278 kilométeres távolságot 3-4 nap alatt tették meg. Alexandrosz közeledtének hírére azonban újra elhagyta Marakandát, majd visszavonult a nyugati sivatagba. Ide Alexandrosz nem tudta tovább üldözni, egységeinek erre már nem volt ereje. Helyette a helyieken torolta meg a veszteségeit, feltételezve, hogy Szpitamenészt segítik. A Zeravsan völgye mentén végigpusztította a vidéket, hogy a későbbiekben a szogd lázadóvezér innen ne tudjon ellátmányhoz jutni. Ezt követően Alexandrosz erőit visszavonult télire a biztonságosabb Baktriába. Ezen a télen Antipatrosz újabb erő elküldésével frissítette seregét: 600 lovas, 7400 gyalogos Hellászból, a levantei partokról 1000 lovas és 800 gyalogos, az észak-balkánról pedig 1000 lovas és 400 gyalogos zsoldos érkezett.
A 327-es év elején, amikor már az időjárás lehetővé tette, de még a tél vége előtt újabb hadjárattal indult Szogdiába, hogy minél kevesebb időt hagyjon Szpitamenésznek a felkészülésre. Először az Óxosz-völgyet tisztította meg a felkelő gócoktól, majd átkelt a folyón. A korábbi területek őrzésére pedig Kraterosz parancsoksága alatt falanxegységeket hagyott hátra. A katonai egységeket is rugalmasabb egységekbe szervezte. Elsősorban a lovasságra fektetett hangsúlyt, amit Szogdiában jól el lehettet látni, hiszen lótenyésztő vidék volt. Ezek a lovascsapatok fésülték át a vidéket és számolták fel az ellenállásokat.
A szogd szikla megmászása (A kép forrássa: byzantinetales.com)

Szogdiába visszatérve az Óxos mentén, hat, egymáshoz közel fekvő faluban építette ki ellátóbázisát, ahol idővel hadifoglyokat küldtek, akiket szintén az ellátás biztosítására fogtak munkába. Az itt kiépített ellátóbázis idővel görög kolóniává fejlődött. Szogdia területén az ellenállást seregének kisebb osztagokra való felosztásával kívánta letörni. Az egyes csapatok egy-egy körzetbe hatoltak be, amit meg kellett tisztítaniuk az ellenállóktól. A helyi erődök sorra makedón kézre kerültek. Az egyik ilyen erőd eseményeinél írja le Arrianosz, hogy a sziklaerődöt 12 talentum ígéretében mászták meg az önként jelentkező makedónok. Amikor az erőd parancsnoka, Ariamazés szembesült vele, hogy erődje falait a makedónok megmászták, inkább megadta magát. Curtius leírása szerint ennek az erődnek a főura, Oxüartész lánya volt Roxané, akit aztán Alexandrosz elsőként feleségül vett.
A nyár végén a makedón király visszatért Marakandába, ahonnan a következő években indultak újra a hadjáratok Szogdia semlegesítésére. A háborút az évente indított hadjáratok és ki-kiújuló felkelései jellemezték. Marakandában Alexandrosz kialakította udvarát, hogy a közeli törzseket itt fogadhassa, akikre hatottak a büntetőhadjáratok, és behódoltak a további ellenállás helyett.
A felkelés Szogdiában folytatódott, ahol Szpitamenész a jelentős szkíta törzset, a masszagétákat is rá tudta venni, hogy a makedónok ellen harcoljanak. A masszagéták sikeresen ütöttek rajta makedón helyőrségeken. Válaszul Kraterosz vissza tudta őket kergetni a sivatagig, azon túl azonban a szkíta lovasok menedéket tudtak találni. Egy újabb hadjárat vezetésével Alexandrosz megbízta Koinoszt, aki két falanx zászlóalj és vegyes lovasegységek élén indult észak felé, hogy Szpitamenész nomád szövetségeseit legyőzze. Ő maga pedig délre vonult, hogy serege többi részével Nautakában szálljon meg a következő télre. Itt csupán egy sziklaerőd állt ellen, de ez már a makedónok ostromra való előkészítése idején megadta magát. Északon Koinosz hamarosan harcérintkezésbe került Szpitamenésszel és szövetségeseivel. A nomádok súlyos vereséget szenvedtek (J. F. C. Fuller szerint 800 szkíta esett el), aminek következményeként a lázadó vezértől legtöbb szövetségese elpártolt. Hamarosan egykori szövetségesei ellene fordultak, és a hírre, hogy Alexandrosz közeledik, Szpitamenészt lefejezték, és a fejet elküldték a makedón királynak kiengesztelésként. A másik felkelő vezér, Dataphernés is hamarosan makedón kézre jutott.
A lázadás, amelyet eredetileg Besszosz indított meg, végül ekkortól aludt ki. Az itteni harcokból okulva Alexandrosz jelentős katonai helyőrséget bocsátott a helytartó, Amüntasz rendelkezésére: 10 000 gyalogost és 3500 lovast. Ezek kívül jelentős görög betelepítést is elrendelt az újonnan alapított kolóniákba, illetve a helyi népességből 30 000 fő részére rendelte el, hogy görög mintájú katonaként képezzék őket ki. A helyi lovasságot Alexandrosz saját seregébe osztotta be. 
327 tavaszán Alexandrosz seregével tovább vonult, immár Baktria déli irányába, hogy tovább folytathassa útját India felé. Csupán két felkelővezér ellen kellett akciót indítani, ezt Kraterosz vezetésével a makedónok hamar elvégezték. Baktriában időbe telt a teljes sereget egyesíteni.

Belső-Ázsia pacifikálása (A kép forrása: Youtube: Invicta)

Nagy Sándor belső-ázsiai hadjáratának hadművészeti tapasztalatai
A Kr.e. 331-327 közötti makedón hódítások legfontosabb elemeit a gyorsaság, a hatékony logisztikai rendszer megteremtése és a gerillaakciók jelentették. Elsősorban Alexandrosz határozott jelleme, és szervezői hatékonysága tette sikeressé a belső-ázsiai hódításait. Alexandrosz továbbra is számíthatott arra a jól felépített felderítőhálózatra, amely már a korábbi hadjáratokban segítette az ellenség, és az előtte még fel nem fedezett terület megismerésében. De a korábbiaknál is nehezebb terep a makedón felderítés számára is kihívást jelentett. A felderítés hiányának bizonyítéka a perzsák sikeres rajtaütése Perszepolisz előtt, vagy amikor Menedémosz felmentő seregén sikeresen rajtaütött Szpitamenész Marakanda közelében. A makedónok ellen harcoló helyiek pedig, jobban ismerve a terepet, könnyebben vissza tudtak vonulni saját bázisaikra, vagy a sztyeppén túli területekre, így évente mindig újra, friss erővel tudtak harcolni.
Ugyanakkor ugyanez a felderítőhálózat tudta jól előkészíteni a hadjáratok logisztikai kihívásait. A bázisokról az ismeretlen utak felé meginduló makedón sereg csak úgy élhette túl ezeket a műveleteket, hogy a falvakba és városokba kiküldött lovascsapatok előre begyűjtötték az élelmet. Az ellátás sikerességét növelte, hogy Alexandrosz egyes erődöket megerősített, más területeken pedig új telepeket létesített, amelyek szintén ezt biztosították.
Alexandrosz számára valószínűleg egyértelmű lehetett, hogy Belső-Ázsia területén elsősorban a lovasságra kell koncentrálnia. Az itt élő ellenséges népek is elsősorban lovon harcoltak, illetve a gyors műveletek itt is szükségesen voltak, hogy elkerülhesse az ellenség felkészülését. Ennek a határozott és gyors katonai fellépésnek jellemző pillanatát jelentette az uxioszok lerohanása Perszepolisz előtt, vagy Dareiosz üldözése, amely a menekülő perzsákat is meglepte.
Alexandrosz erős katonai karaktere mellett szkíta ellenfele, Szpitamenész is valószínűleg hasonlóan erős, határozott katonai vezető lehetett, aki jól kiismerve az ellenséges sereg gyenge pontjait, évekig hatékony gerillaháborút tudott vívni a makedónok ellen. Mind Szpitamenész, mind Alexandrosz igen könyörtelen eszközöket hajlandó volt alkalmazni a győzelemért. Mégis, hogy az utóbbi került ki győztesen ebből a hosszúra nyúlt háborúból, annak több, de egyértelmű magyarázata van: Alexandrosz erőit nagyobb élőerő és pénzügyi háttér támogatta, seregét tapasztalt háborús veteránokból állt, illetve maga a makedón hadvezér képességei. Alexandrosz itt is megmutatta, hogy képes az adott helyzethez igazodva változtatni a katonai taktikán.

Berkes Márton