1265. augusztus 14-én Edward herceg, III. Henrik király fia túlerőben lévő seregével végzetes csapást mért a Simon de Monfort vezette lázadó angol főnemesség még megmaradt erőire. Ez volt a háború utolsó csatája, melyben ugyan a bárók királlyal szembeni mozgalma elbukott, ezután az angol parlament a korábbiaknál nagyobb hatalomra tett szert.
Az ellenőrzött király
Angliában már I. János alatt kialakult egyfajta parlamentarizmus, amikor 1215-ben az angol főnemesség, a bárók szembefordultak a királlyal, és hatalmának korlátozására aláíratták vele a Magna Carta Libertatum-ot, egy jogi dokumentumot, amely biztosította szabadságukat. Ennek fő célja az lett, hogy a király ne vethessen ki adókat kénye-kedve szerint, hanem azt bárói jóváhagyáshoz kösse. Persze már János is megpróbált a határozat ellen fordulni, utóda, III. Henrik pedig saját zsoldossereget toborzott, hogy visszaállíthassa a korlátlan királyi hatalmat. Henrik saját tulajdonaként tekintette Angliát, a bárók pedig a nép jogaira hivatkoztak, hogy saját ellenállásukat igazolják. 1258-ban a bárók még sikeresen rákényszerítették a királyra, hogy felállítsák a parlamentet, hogy ott államigazgatási reformokról döntsenek, de a feszültség fennmaradt a király és a bárók között. 1263-ra az ellentétek végül fegyveres fellépésre késztették a feleket.
A riválisok, III. Henrik és Simon de Monfort
Egy balul elsült háború
Az ellenálló bárókat Simon de Monfort, Leicester grófja vezette. Seregét a jelentősebb városok is támogatták. 1264 májusában Lewes mellett a király seregét meg is verte, a király testvére és fia, Edward is fogságba került. Ebben a helyzetben a király kénytelen volt megegyezni. Monfortot az ország kormányzójává nevezte ki, a parlamentet pedig újra összehívta. Itt megerősítette a Magna Cartát. Mindezen engedményeket a bárók azért kényszeríthették az uralkodóra, mert Edward herceg addig a fogságukban volt. 1265 májusában azonban megszökött, így Monfortnak nem maradt a kezében ütőkártya. A háborút mélyítette, hogy Monfort még a bárókat is magára haragította, mivel saját hatalmi bázist alakított ki.
Angol seregek a XIII. században
Angliában, hasonlóan a többi európai királysághoz, a nemesség alkotta a seregekben azt a páncélos lovas erőt, amelyek a lovagokat alkották a csatatéren. Ugyanakkor a lazább hűbéri rendszer miatt itt a gyalogság fegyverneme is korábban kifejlődött, mint máshol. Ez annyit jelentett, hogy jelentős számú ember tanult már meg korán íjjal, vagy közelharci fegyverekkel harcolni, annak ellenére, hogy nem volt nemes, csupán kisbirtokkal rendelkező közember. Emiatt a lovagok is hamarosan gyalogharcra kényszerültek, ezzel több feladatot látott el az angol lovag. Erre azért is szükség volt, mert a lovas nemesekkel nem rendelkező walesiek és skótok elleni háborúban, a hegyes terep miatt volt szükség a gyalogos hadviselésre, mint a lehengerlő lovassági rohamokra.
1252-ben III. Henrik rendeletet adott ki, amelyben az angol népességet aszerint osztályozta, mennyi vagyonnal rendelkezik. Ez alapján több harcoló osztály is kialakult. A legvagyonosabbak alkották a nehézlovasságot, utánuk jöttek a könnyűlovasok, vagy a nehézfegyverzettel harcoló gyalogosok, a legszegényebbek pedig íjjal harcoltak.
Az angolok taktikája a normann hagyományokból eredményezett. Az arcvonal középső részén mindig a nehézgyalogság állt fel, a szárnyakon a lovasság, mögöttük pedig mindenhol voltak íjászok, akik a harcok előkészítő részében kilőtték nyilaikat. Ezt követte a gyalogság és a lovasság rohama. Mindig nagy figyelmet fordítottak a csatatér megválasztására, a szárnyak biztosítására és a fegyvernemek közti együttműködés megtartására. A szigorú fegyelem volt az egyik sikere az angol hadseregnek, amely miatt később oly sikeresek tudtak fellépni a franciákkal szemben a százéves háborúban.
A végzetes végjáték
Edward maga újabb sereget toborzott Monfort ellen Nyugat-Angliában, Leicester grófja pedig szövetkezett Llewelyn walesi fejedelemmel. Emellett a báró Simon nevű fia is felállított egy sereget. Edward terve az volt, hogy megpróbálja megakadályozni a két ellenséges sereg egyesülését. Worcesterből erőltetett menetben kelet felé vezette seregét, majd Kenilworth mellett, augusztus 2-án hajnalban rajtaütött Monfort fiának táborán.
Simon de Monfort nem tudta, mi történt fia seregével, és tábort ütött 3-ról 4-re virradó éjszaka Eveshamnál, amely egy völgyben feküdt. Edward seregét újra megerőltető menetelésre parancsolta. De ennek köszönhetően sikerült a völgyben elzárnia a menekülési utakat, így Monfort 7000 fős serege csapdába esett. Edwardnak vele szemben 20 000 ember állt rendelkezésére.
Napokig tartó tétlenség vette kezdetét. Monfort sehogyan sem talált kiutat a csapdából. Végül, amikor már ő is belátta, hogy a további várakozás hiábavaló, és az ellenség túlereje miatt a vereség biztos így szólt: „Isten irgalmazzon a lelkünknek, mert a testünk már az övék.”
Az Evesham-i csata menete
Augusztus 13-án végül parancsot adott a támadásra. Monfort haditerve az volt, hogy egy lendületes támadással Edward középhadára ront, hogy ezzel arcvonalát kettévághassa, így lenne esélye pánikot idézni az ellenség katonáiban. A támadás valóban erős volt és egy rövid ideig úgy tűnt, terve beválik. Edward középhadában nagy veszteségeket okozott a roham, de a támadást ezután a gyalogság egy része abbahagyta. Ezt kihasználva Edward újrarendezte sorait. Szárnyakon lévő seregét támadásra rendelte, s ezzel bekerítette Simon de Monfort seregét. A már bekerített bárói had csupán az életéért küzdött. A legtöbb nemest Edward katonái a csatában megölték, ez lett Simon de Monfort, és fia, Henrik sorsa is. A korszak jellemző fogolyejtésével ellentétben, a foglyul ejtett nemesek száma kevesebb volt a meggyilkoltakénál. A „Bárók felkelésének” nevezett háború utolsó csatája véres volt, de korántsem változtatta meg a királyságban a politikai körülményeket. Simon de Monfort legyőzése után a bárók hatalma továbbra is erős maradt, és a király végül arra kényszerült, hogy a parlamenttel együttműködjön. Ezt figyelembe véve a bárók lázadása sikeres volt.
Tanulságok, tapasztalatok
- A háborúban Simon de Monfort is bizonyította katonai rátermettségét, de Edward herceg volt, aki inkább kitűnt. Katonai tehetsége itt mutatkozott meg legelőször, de nem utoljára. Legfőbb sikerét annak köszönhette, hogy tanult a hibáiból. Míg kezdetben a Lewes-i ütközetben 1264-ben nem tudta fegyelmezni katonáit és elvesztette serege felett az irányítást, addig ezekből okulva az Evesham-i csatában végig ellenőrzése alatt tudta tartani az eseményeket.
- Jó stratégiai lépés volt a részéről, hogy Simon de Monfort erőit egymástól elvágva számolta fel, így Eveshamnál már csak a megmaradt erőit kellett megsemmisítenie. Ezt seregének figyelemreméltó mozgósítása és hatékony szervezése tette lehetővé.
Berkes Márton
Felhasznált irodalom:
- Jeremy Black: Hadvezérek. Budapest, Totem, 2009.
- R. G. Grant: Csaták. Budapest, Ikar, 2006.
- Weiszhár Attila - Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona. Budapest, Athenaeum, 2004.
- Simon Sándor: A középkori Európa hadtörténete. Budapest, ZMNE, 1999.
