1038. augusztus 15-én, esztergomi palotájában hunyt el I. (Szent) István, Magyarország első keresztény királya, aki egyesítette az állam, lerakta a magyar egyházszervezet alapját, megalkotta a legfontosabb törvényeket és nem utolsósorban hadseregreformmal modern középkori haderőt teremtett.

Egy király háborúban – leszámolás az urakkal

István a királlyá váláshoz először le kellett számolnia azokkal, akik nem kívánták uralkodását elismerni. Már 997-ben, fejedelemmé választásakor Koppány, Somogy területének ura sereget szervezett ellene. A lázadó úr seregét pogány magyarok, Istvánét magyar és külföldi fegyveresek alkották. Főleg külföldiek, németek alkották a lovagokat István seregében, a Képes Krónika néhányukat személyesen is megnevezi, így a sereg vezérét, wasserburgi Vecelli-t is. Makk Ferenc említi, hogy a német lovagokat a bajor herceg, István veje adta, de talán maga a német császár is küldhetett. Emellett voltak még seregében normann és orosz-varég fegyveresek is, akiket még apja, Géza fejedelem hozhatott be az országba, amikor szükség volt leverni a pogány lázadásokat, miközben az országot a kereszténységre kívánták téríteni. Ugyanakkor Rázsó Gyula fontosnak tartotta megemlíteni, hogy István seregében a külföldiek száma nem volt túl nagy, így inkább egy kis csapat jól felszerelt idegen katona állt István szolgálatában, akik esetleg a kulcspozíciókat birtokolták a seregében, de a haderő zömét mégis csak a magyar könnyűlovasok adták.
A háború azzal indult, hogy Koppány lázadói ostrom alá vették Veszprémet, ahol Géza özvegye tartózkodott a harcok elején. Koppány el kívánta fogni, majd nőül venni, hogy legitimálja hatalmát. Az ostrom hevessége kérdéses, és lehetséges, hogy csupán politikai fogásként volt az egy színlelt ostrom, mindenesetre István Veszprém felé indult seregével. Végül ennek közelében Koppány és a fejedelem összecsapott, amelyből Koppány holtan esett el, serege pedig megsemmisült. A lázadás leverésével az ország középső része István uralma alá került. Ennek a belső rendnek is köszönhető, hogy 1000 karácsonyán, vagy 1001 januárjában sor került István megkoronázására. Ez növelte az ország és az uralkodó nemzetközi rangját.
Uralma ekkor ténylegesen csak Nyugat- és Észak-Magyarországra terjedt ki, a többi helyen még jelentős fejedelmi erők tartották magukat önállóan. Először 1003-ban leszámolt az erdélyi Gyulával, mely megtagadta István főségének elismerését. Ezt követte a Marostól délre lévő területek uralom alá hajtása, ahol még maradt valamennyi a bolgár uralomból. Ezen a területen Keán állt szembe Istvánnal, és ahogyan Gyula is, úgy Keán is Sámuel, bolgár cár szövetségese volt. Velük szemben azonban István Bizánccal tartott fenn jó kapcsolatokat, a keleti császársággal már 1002 óta szövetségben állt. 1003-ban összehangolt támadást indítottak. II. Basileios császár Sámuel ellen, István pedig Keán és Gyula ellen, így nem segíthették egymást az ellenséges seregek. A győzelem biztosította István uralmát az egész Kárpát-medence felett. Thietmar, merseburgi püspök krónikája szerint az erdélyi Gyula elleni hadjárat gyorsan zajlott le, így nem is került sor harcra, a fejedelem megadta magát a királynak.
A Kőröstől-Vidinig húzódott Ajtony fejdelem uralma, de mai napig nem egyértelmű, István az ő hatalmát mikor számolta fel. Van történész, aki szerint 1008-ban, van, aki ezt 1028-a datálja. Gellért életrajzi krónikája szerint az Ajtony elleni sereget egy Csanád nevű főút vezette, aki korábban Ajtony szolgája volt, és úgy győzte meg a királyt, hogy bizza meg őt a hadjárattal, hogy korábban ismerte a vidéket. Először az első ütközetben vereséget szenvedett Ajtonytól a Tiszánál, Oroszlányos mellett, majd másnap Nagyősznél, egy éjszakai rajtaütésben viszont megsemmisítette Ajtony seregét. A történet valószínűtlenségének az oka, hogy Oroszlányos és Nagyszőny között 40 km a távolság, ezt az utat pedig egy sereg egy nap alatt akkoriban képtelen lett volna megtenni. Anonymus leírása szerint – amelyet a Budai Krónika töredékei is alátámasztani látszanak – a hadjáratot István vezette, legyőzte Ajtonyt, aki Marosvárra menekült vissza. Itt embere, Csanád kivégeztette urát, majd maga állt át a királyhoz.

Háború a szomszédokkal

Több háború lezajlott a lengyelekkel is, szinte a déli hadjáratok után. III. Henrik császár István segítségét kérte a lengyel fejdelem, III. Boleszlav ellen, aki 1002-ben vereséget mért rá, így az Elbán túli tartományokat elragadta tőle, fiának, Bátor Boleszlónak adva azokat.. István azonban békés külpolitikát vezetett, ami uralkodása első évtizedéig működött. A lengyelek ekkoriban olykor betörhettek, talán elfoglalhattak néhány felvidéki várat, de 1015-ig nem zajlottak jelentős harcok. Ekkor Boleszló csapatai betörtek a Morva-völgybe, 1017-ben pedig egy bajor seregre is vereséget mértek. 1018-ra azonban István visszafoglalta az elfoglalt várakat, és békét sikerült kötnie. A békekötés után Boleszló és István már szövetségben álltak, amire jó példa, hogy a magyar király még abban az évben 500 lovast küldött el Boleszlónak a Kijev elleni hadjáratára. Megtorlásul azonban a kijevi fejedelem besenyőket bérelt fel, hogy betörjenek az országba. Ennek a betörésnek az eseményeit István legendái őrizték meg. Eszerint Istvánt isteni sugallat segítette, hogy az Erdélybe betörő besenyők ellen a várakba menekítse a lakosságot. Egy másik legenda szerint még egy vár ostromára is sor került, ahol a besenyőket legyőzték. Négyesi Lajos rekonstrukciója szerint, a kisebb portyázó besenyőket István a helyi erőkkel le tudta győzni. A besenyők fő serege Gyulafehérvárt vette ostrom alá, s ez csak akkor szabadult fel, amikor a királyi sereg megérkezett. Talán hajnalban rajtaütöttek a besenyőkön, s ez hatékonynak bizonyult ellenük. Itt, a határmenti magyar tartományokban még jellemzően könnyűlovas harcosok védték a magyarlakta területeket, akik hatékonyabbak is voltak ezen a hegyes-dombos, nehézlovasok számára nehezebben járható terepen.
1030-ban kirobbant a német-magyar háború. Ennek közvetlen oka az volt, hogy II. Henrik császár halála után II. Konrád került a német-római császárság trónjára, akinek célja volt a német birodalmi érdekszféra kiterjesztése. 1026-ban a bajor herceg meghalt, Gizella királyné pedig fiának igényelte a hercegséget. Konrád megpróbálta saját fiát hercegség élére állítani, ami miatt megromlott a viszony István és Konrád között. A helyzetet rontotta, hogy Konrád megpróbált István ellen a bizánci szövetséget elnyerni, de István ezt meghiúsította, amikor a német követeket nem engedte tovább az országán. Kezdetben csak a gyepűn voltak kisebb összecsapások, majd ez ürügyül felhasználva Konrád sereget gyűjtött, hogy betörjön Magyarországra. Gizellát és István valószínűleg német kapcsolatai segíthették, így mindig tudták, Konrád hol tart az előkészületekkel. Azonban tudatában volt annak, hogy a császári sereg ellen nem tudna nyíltan kiállni, így a csatakerülő-stratégiát választotta. A német sereg előtt minden felgyújtott, a jószágokat elhajtatta, így az nem jutott ellátmányhoz. A vidéket a Rábáig pusztasággá változtatta. A német hadat így hamar az éhség visszavonulásra kényszerítette. Négyesi megállapítása szerint a nagy hadsereg is akadályozta a német császárt abban, hogy eredményesen vezesse a hadjáratot. Az egyes egységes nem tudtak együtt menetelni, amiben a terep egyenetlensége is akadályozta őket. A kisebb, lemaradó vagy külön menetelő csapatok a magyar könnyűlovasok rajtaütéseinek áldozataivá válhattak, vagy ezek olyan katonai akciókba kezdtek, amivel a német csapatokat megzavarhatták. Konrád seregét végül a magyarok Bécsig üldözték, s ott be is kerítették azt. Itt a császár is fogságba esett, szabadulása fejében meg kellett kötnie a békét. Ez a háború nemhogy elhárította az országra leselkedő veszélyt, a béke értelmében az ország még gyarapodott is: a Lajta és a Fischa folyók közti terület, illetve a Morva nyugati partja magyar terület lett.
Mire 1038. augusztus 15-én örökre lehunyta szemét, országa egy erős, nyugati mintájú királysággá alakította. Az ország biztonságát számos győztes háborúval erősítette meg.

Tanulságok, tapasztalatok

- A források viszonylag felületesen, olykor szűkszavúan írják le István király háborúit. Ezeknek lefolyásáról nincsenek részletes ismereteink, s arról is csak elszórt utalások, ezekben István milyen szerepet játszott.

- Fontos szempont, hogy István kedvező európai külpolitikai környezetben kezdte meg uralkodását. A külső ellenség hiányában volt ideje és ereje leszámolni a hatalmára veszélyes, különálló főurakkal, s közben a belső reformok végrehajtása is biztosítva volt.

- Legnagyobb haditette vitathatatlanul II. Konrád hadjáratának meghiúsítása, amelyben hajlandó volt komoly áldozatokat hozni a győzelem érdekében, miközben tisztában volt azzal a realitással, hogy Konrád császári seregével az ővé nem veheti fel a harcot. Ennek ellenére sikert érhetett el, hogy gyengébb, de mozgékonyabb seregét felhasználta arra, hogy a császári hadsereget kiéheztesse, amely biztosította a győzelmet számára.

 Berkes Márton

Felhasznált irodalom:

• Négyesi Lajos: Szent István, a katona. Budapest, Honvéd, 1999.
• Simon Sándor: A magyar hadtörténete az állandó hadsereg megalakulásáig (1715). Budapest, ZME, 2000.
• Rázsó Gyula: István és a fiatal magyar állam fegyveres védelme. In.:Hadszervezet és honvédelem István király korában. Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 1988.
• A magyar hadtörténelem évszázadai. (Szerk. Király Béla – Veszprémy László) Budapest, Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, 2003.