Az ókor hadtörténelmének tanulmányozásakor a történészek leginkább az antik forrásokra és a régészek által feltárt leletekre támaszkodnak. Ebből a szempontból a klasszikus görög kor, vagyis a Kr.e. 6. századtól a 4. századig tartó időszak viszonylag jól rekonstruálható, hiszen ebből az időből, a korábbiakhoz képest nőtt az írásos források száma és számos korabeli épület, illetve sír éppen maradt. A régi görögök hadművészetéről sokat megtudhatunk Homérosz Iliászából, a Kr.e. 1. században élő Diodórosz írásaiból vagy akár Kr.e. 360 körül írt Aineiasz Taktikosz hadiműveiből. Hérón, az 1. században élt görög matematikus a görög hajítógépekről írt, a Kr.e. 300 körül élt építész, Philón pedig a várépítészetről. Ezen kívül sokat tudunk a görögök hadviseléséről Hérodotosz, Thuküdidész, Aiszkhülosz, Plutarkhosz és Xenophón műveiből is. Ez utóbbi szerzőkről később még részletesen szó lesz.
Az ókori görög társadalom és államszervezet
Számos önálló munka született már az antik görög városállamok bemutatására. A korszakról kiemelten jelentős a Németh György és Hegyi W. György által szerkesztett egyetemi tankönyvek (Görögország története: a kezdetektől Kr.e. 30-ig, Görög-római történelem tankönyv és szöveggyűjtemény).
Az ókori görög világ határai a mai Törökország partjaiig, Szicíliáig és Dél-Itáliáig terjedtek. Ezeken a területen egymástól független, vagy laza függésben álló városállamok léteztek, egymással csupán kulturális egységet alkotva. A Kr.e. 6-7. században Görögország városállamok sorából állt, melyekben először királyság volt, majd ezt váltotta fel az arisztokrácia uralma, az oligarchia, majd a türannisz. Egyes államokban a türannosz uralmát demokrácia váltotta fel, például Athénban is. Athén a Kr.e. 7. század óta megszakításokkal alakult demokráciává. A polgárok vagyonuk alapján osztályozták, ügyeiket a népgyűlésen vitathatták meg, népbíróságokon intézhették vitáikat és a tisztségviselőket sorsolás alapján nevezték ki. A kor másik jelentős görög városállamában, Spártában oligarchia létezett, vagyis csak egy szűk csoport igazgatta az államot. Az állam nevét területéről, a Lakóniai síkságról kapta, így lett Lakedaimón, a főváros pedig Spárta. Az állam élén két király állt, őket a népgyűlés, a vének tanácsa és egy felügyelőtestület ellenőrizte. Ez utóbbi testület tagjait évente választották, ők voltak az ephoroszok. A vének tanácsa, a geruszia 28 tagból állt, a népgyűlés pedig minden 30 évnél idősebb spártai polgárból. A teljes jogú polgárok száma csupán néhány ezer fő volt, akik jobbágyszerű függésben tartották a földműveléssel foglalkozó réteget, a helótákat. A polgárok így csak katonáskodással foglalkozhattak, akiket hétéves koruktól fogva katonai kiképzés alá vettek. Így válhatott a legerősebb katonai hatalommá Spárta.[1]
Hadszervezet a görög államokban
A görögök hadseregeinek megszervezéséről több fontos szakirodalom is született. Egyrészt a Hahn István által írt és szerkesztett A hadművészet ókori klasszikusai, illetve Razintól a háromkötetes Hadművészet története című monográfia. Ezt a két művet alapul véve írt cikket Szabó József a Honvédségi Szemlében, Hadművészet és katonai vezetés az ókorban címmel. A görög államok hadszervezetének fejlődéséről és különösen Spártáról ad jó leírást John Keegan, brit hadtörténész A hadviselés története című könyvében.
A Kr.e. 6. századtól Görögország területe egymástól független városállamokból állt. Ezen államok számára csak korlátozott erőforrások álltak rendelkezésre a hadseregszervezéshez, ezt azonban maximálisan kihasználták. Kis létszámú hadseregeket tartottak fent, amelyek a város teljes jogú polgáraiból álltak. A kiképzéssel ellensúlyozni lehetett a seregek kis méretét a nagyobb harci értékkel. A legtöbb hoplita földbirtokos paraszt volt. Ők adták az állam számára a nehézgyalogosokat, a hoplitákat. Egy városállam hoplita ereje néhány-száz fős erőnél többet nem tett ki. A legtöbb városokban az alapegység a lokhosz volt, ami 6-10 nehézgyalogost foglalt magába, élén egy-egy vezetővel, ami ma a szakavezetőnek felelne meg. Őket kiegészítették népfelkelő jellegű könnyűgyalogosokkal, de az ilyen egységek száma is csak ritkán volt nagyobb 1000 főnél. A lovasságot az elit alkotta, mivel csak nekik volt elég vagyonuk, hogy lovat szerezzenek. A szegényebb réteg pedig a flottánál vagy könnyűgyalogosként szolgált. Az athéni polgárok két évig voltak kötelesek katonai kiképzésen részt venni. A második évtől beosztották valamely határőrizeti alakulathoz. Ennek teljesítésével leszerelhették, de háború esetén minden 60 évnél fiatalabb polgár behívható volt. Békeidőben úgy tartották fenn a katonai erőnlétet, hogy közös kiképzéseket szerveztek.[1] Habár a polgárok fegyverzetet maguknak szerezték, az egyes városállamok hoplitái nem tértek el túlzottan egymástól. Különleges helyzete volt Spártának, ahol a polgárság csakis katonáskodással foglalkozhatott és a kereskedelem vagy az iparűzést tiltották számukra. De ez az állam is kivétel volt, a legtöbb államban csak időszakos szolgálatot kellett teljesíteniük a polgároknak. Ez alatt a szolgálat azonban kemény kiképzést kaptak, ugyanis nagy fegyelem kellett ahhoz, hogy a hoplita alakzatot, a falanxot ki lehessen alakítani. Nyilvánvaló volt, hogy a spártai sereg messze magasabb harci értékelt képviselt a többi városállaméval szemben, hiszen a spártaiak számára a kiképzés már 7 éves korban megkezdődött. A Spártai fiúk innentől kezdve el voltak szakítva a családtól, onnantól az állam vette gondozásba. 18 éves korukig edzették őket, rendszeresen versenyeken kellett részt venniük, miközben egymással is vetélkedtek a sportokban. Ezután kezdődött a harci kiképzés számukra, húszévesen beköltöztek a laktanyákba, s „rendőri” feladatokat láttak el. Azért idézőjeles szolgálat volt ez, mert a kiképzés része volt és a valóságban a helóta lakosság terrorizálását jelentette. Éjszakánként a „krüpteia” nevű gyakorlat keretében ölték le azokat a helótákat, akiket megbízhatatlannak tartottak. Ugyanis az alávetett, és jobbágyszerű sorban tartott helóták időről-időre fellázadtak spártai uraik ellen. A harminc éves spártait választották polgárrá és csak ekkortól lakhatott együtt családjával, bár házasodni korábban is lehetett. A férfiak 60 éves korukig katonakötelesek maradtak. Ha katonai tábort építettek, külön álltak a teljes jogú spártaiak, a perioikoszok és a helóták sátrai, körkörös állásban. A történelemben nem ismert módon alakult meg olyan állam, amely ilyen tökélyre fejlesztette volna a harcosok társadalmát. [2]
Spártai nehézgyalogosok (forrás: Osprey Publishing)
Az ókori görög harcos
A görög hadseregek katonáiról szinte megszámlálhatatlanul sokan írtak. Talán kifejezetten értékes összefoglaló John Warry, A klasszikus világ hadművészete című könyve, amely a görög katonák fegyverzetéről illusztrációkat is tartalmaz. De emellett fontos megemlíteni néhány olyan önálló írást, amely a görög seregek egyéb egységeiről ad leírást: Bárczay Oszkár: A hadügy fejlődésének története, Denison György: A lovasság története, Robert L O'Connel: A kard lelke, Stephen Hull: Évszázadok fegyverei, A hadművészet ókori klasszikusai, aminek bevezető tanulmányát a szerkesztő, Hahn István írta és Dr. Szántó Mihály cikke az Akadémiai Közleményekből, Harceljárás az ókori Európában címmel.
Az ókor a „hideg fegyverek” kora volt. A háborúkat mindig a katonák fizikai ereje döntötte el, a haditechnika, vagy a stratégia és taktika csak ezután volt meghatározó. Az ókori görög világ hadtörténetében a gyalogság játszotta a fő szerepet, különösen a klasszikus korszakban. A klasszikus korban a harci fegyverek már vasból készültek, de a pajzsok, és a vértek inkább még bronzból. Kr.e. 1000 körül jelenhettek meg a vasfegyverek a Hellászban, ciprusi közvetítéssel. Makedóniából ismerünk sírokat, melyekből következtetni lehet a kor fegyverzetére. A görög államok gyalogságában a nehézgyalogságé volt a főszerep, akiket hoplitáknak neveztek. Nevüket kerek pajzsukról, a hoplonról kapták. A hopliták felszerelése 1 kardból, baltákból vagy harci csákányból állt. Ugyanakkor John Warry rámutat arra, hogy számos különbség volt a hopliták páncélzatán, ami a vagyoni különbségekből eredt.
Fedett harci sisak leletet legkorábban a 7.-ik századból ismerünk. Éppen ezért ezt a korszakot már egyértelműen hoplita-korszakként jellemzik a történészek. Számos sisaktípust tártak fel, mindegyik sisaktípust az első leletének helyéről elnevezve, mint kariai, attikai vagy korinthoszi sisak. Ez utóbbi volt a legjellemzőbb és egyben a legtöbb korabeli vázaábrázoláson ez látszik, amikor görög nehézfegyverzetű harcost ábrázolnak. De emellett elterjedt volt a krétai,illír és égei sisak is. Az évszázadok alatt alakultak ki ezek az eltérő sisakok, John Warry szerint két bronzsisakból eredve, a „korinthosziból” és az „Illírből”. Ezek a sisakok apáról fiúra öröklődtek és a készítésekor is egy formára kalapálták, vagyis méretre gyártották őket. A legtöbb ábrázoláson forgóval ábrázolták ezeket a sisakokat, bár a valóságban nagy részükről valószínűleg hiányozhatott. A sisakon ékeskedő forgók lósörényből készültek. A sisakbelsőbe valószínűleg nemezt raktak bélésként.
Amíg a fegyverzet és a sisakok eredete Hellászon kívülinek vélnek, addig a klasszikus korban használt mellvértet már biztosan görög találmánynak tartják. A bronzból készült mellvértet toraxnak, a bőrből készültet Linotoraxnak nevezték. Érdekesség, hogy egy argoszi sírban egymás mellett két olyan mellvértre leltek, melyek keletkezése között 700 év eltérés volt. Volt még egy vérttípus, a Harangvért, amelynek elő- és hátoldala külön állt és bőrszíjakkal lehetett összefogni. Warry itt is hozzáteszi, hogy a vagyonosabbak megengedhették maguknak a teljes fejet védő khalkiszi sisakot és a bronzvértet, amit izomvértnek is hívtak, mások számára csak egy egyszerű pülosz sisakra és a linotorax vászonvértre futotta, igaz, ez utóbbi vért is igen hatásosnak bizonyult. A vértet a test köré tekerték, és a baloldalon fűzték össze, ahol a pajzs takarta. Felül még két vál-lap is erősítette a vértet, hogy a testen maradjon.
A görögök fegyverként 2 méteres dobólándzsákat és egy 60 centis, vágásra alkalmas kardot használtak, amit a baloldalon, vállra akasztva hordtak. A hoplita harcmodor és fegyverzet kialakulását Spártához és a Messzénével folytatott háborúiból is eredeztetik. Változó volt, hogy egyes hoplita harcosok milyen kardokat használnak. Használták a rövid, görbe pengéjű kopiszt, de akár egyenes, szúrásra és vágásra egyaránt használható kardokat is használtak. Ezt a hopliták vállukon átvetve egy bőrszíjon hordták. Számításai szerint a hopliták fő fegyvere, a lándzsa 2-3 m hosszúságú lehetett, és kb. 8 kg-ot nyomott. Hegyük vasból készült.
A kerek pajzsokon ábrázolások is voltak, leggyakoribb ábrázolás a városállam címere volt. Spárta hoplonjain egységesen a lambda (Λ) jelzés volt festve, Lakedaimón kezdőbetűje. A hoplon átmérője 1 méter lehetett. Általában fából készült és azt erősítették meg, vagy vonták be bronzzal. Ugyanakkor Warry szerint a pajzsokon a díszítés nemcsak a városállam, de egy adott család címere is lehetett, de akár mitológiai ábrázolások is. A pajzs belső oldalán két fogantyú volt, az egyikbe az alkart dugták be, a másikat markolatként fogták. A bronzsisak csak a szemeknél, illetve a légzés megkönnyítése érdekében a száj és az orr résznél volt nyitva.
Robert L O’Connel is értékes információkat ad a görög vértezetről: A mellvért negyedhüvelyk vastagságú volt (6,35 mm), a sisak 20-30 font súlyú (9,7 – 13,6 kg), a két lábvért egyenként 3 font (1,36 kg), a kerek pajzs átmérője 3 láb (91 cm) és 20 font (9,7 kg), a döfőlándzsa hossza 8 láb volt (2,43 m) a rövid kard pedig, amit a harcosok az oldalukon hordtak 75 font volt (34 kg).
Görög hoplitások (forrás: Osprey Publishing)
A lovasság viszonylag kevés számú volt és ők nem hordtak páncélt. Ennek oka, hogy csak az előcsatározásnál és az üldözésnél vetették be őket. Fegyverük a hajító lándzsa volt. Warry szerint a hoplitákhoz hasonlóan a lovasok is a módos rétegek közül kerülhettek ki, hiszen csak nekik volt pénzük lóra és ilyen fajta fegyverzetre. Vagyis nem osztja a korábban írt történészek következtetéseit a lovasság tagjainak társadalmi csoportjáról. Denison rámutat, hogy egyrészt kevés volt a legelő a lovak számára, másrészt a domináns szerep a nehézgyalogságnak jutott a hadjáratok során. Kivétel volt Thesszália, amely alkalmas terep volt lovak legeltetésére és ezt a helyiek ki is használták. A thesszáliai lovasokat gyakran használták zsoldosként a városállamok egy-egy hadjáratra. A városok által szervezet lovassági egységek nem voltak nagyobbak pár száz főnél és csupán a csata után, a felbomlott ellenséges sereg üldözése volt a feladata. A görög-perzsa háborúk idején sem alkalmaztak a görögök lovasságot. Hérodotosz szerint a görög-perzsa háborúk tapasztalatai győzték meg Athént, hogy maguk is lovas egységeket állítsanak fel, ahogy perzsa ellenfelei.
Görög lovasság (forrás: Osprey Publishing)
Léteztek még könnyűfegyverzetű gyalogosok, a peltasztészek, akik szintén hajítólándzsákat használtak fegyverként, esetleg kisebb fapajzsuk és kardjuk volt. Őrjáratozásra, felderítésre, rajtaütésekre használták őket, tehát minden olyan műveletre, amelynél a gyors mozgás fontos volt. A görögök a perzsa háborúk tapasztalatai alapján ismerték fel nemcsak a peltasztészek, de a parittyások és az íjászok fontosságát. Warry szerint először thrákokat alkalmaztak pletasztészeknek, majd később a görögök is átvették a peltasztészeik által használt fegyvereket. A peltasztész nevét rövid, félhold alakú pajzsáról, a peltéről kapta, s ami vesszőfonatból készült, esetleg báránybőrrel borították. Fegyverük a hajítólándzsa volt, amik hossza 1,1 m vagy 1,6 m lehetett. Könnyű fegyverzetük miatt jobban mozogtak, mint a hopliták, és olcsóbb is volt őket fenntartani. Idővel több olyan csata is lezajlott, amit ezek a könnyűgyalogos egységek nyertek meg, legyűrve a nehézgyalogságot. A peltasztészek távolról harcoltak, csupán lándzsáikat hajították el az ellenség sorai felé, általában szétszórt alakzatban, a hopliták ellen nem bocsátkoztak közelharcra, hiszen könnyűfegyverzetük miatt nem lettek volna hatásosak.
Idővel íjászalakulatok is megjelentek, például Athénben állandó íjászegységeket állítottak fel, akiket szkítákból toboroztak. Az íjászok kiképzése éveket igényelt, sokkal többet, mint a hoplitásoké, ezért a városoknak költségesebb volt, így jobban megérte zsoldosokat vásárolni. A leghíresebb görög íjászok a krétaiak voltak, akiket sok háborúban használtak zsoldosként, de a perzsa háborúkban nem vettek részt. Warry szerint Peiszisztratosz, athéni türannosz után vált általánossá, hogy az athéni seregben szkíta íjász zsoldosokat használnak, amiket a korabeli vázafestményeken is ábrázolnak. A szkíta íjászok erősebb íjakat használtak, és jobban is tudták alkalmazni őket, mint a görög íjászok. Ugyanakkor az íjászok szerepe csak a peloponnészoszi háború végén nőtt meg, ekkor ismerték fel jelentőségüket. Léteztek még parittyások is, akik apró köveket használtak lövedéknek, 100 m körül volt a hatótávolságuk és igen hatékonyak voltak. Hérodotosz nem említi őket a görög-perzsa háborúkban, de a peloponnészoszi háborútól kezdve végig jelen voltak.
Görög peltasztészek (forrás:Osprey Publishing)
A hoplita harcmodor, a falanx harcászat és fegyverzet kialakulását Spártához és a Messzénével folytatott háborúiból is eredeztetik. De Hahn István rámutat, hogy erről a történettudomány a mai napig nem tudott egyöntetű véleményt alkotni. Ugyanis más kutatók az Euboiában vívott lélantoszi háborúhoz, vagy Argosz királyának, Pheidónnak (Kr.e. 650-610 k.) a reformjaihoz kötik. Mindenesetre a 7. századtól a falanx harcászat már létezett a görög városállamokban. A falanx a hopliták zárt sorú, tömör alakzatát jelentette, amelyben együtt harcoltak. 4-8 soros volt, a harcosok jobb kezében volt a pajzs, így a sor legvége volt mindig a legkiszolgáltatottabb helyzetben, így oda mindig a veteránokat küldték. Egy sorban a katonák 40-150 cm-el álltak és a cél mindenesetben a sor fenntartása volt. A falanxok vezetőit basileusnak nevezték és mellette állt egy kürtök, aki a vezénylő hangokat fújta, amelyet a falanx katonáinak betanítottak. Ekkor még elvárták a tisztektől, hadvezérektől vagy a királytól hogy az első sorban harcoljon, ezzel mutatva példát. Warry arról is ír, hogy a phalanx egységek egymás mellett álló oszlopokra oszlottak, mindegyik 2-2,5 méter hosszú szélességet foglalt el. Létezett nyitott alakzat, amit akkor használtak, amikor a könnyűgyalogosok, a peltasztészek elhajították dárdáikat, vagy ha a falanxszal manőverezni kívántak. De általában a falanx alakzatban csak előre és hátra lehetett mozogni. A falanx-falanx elleni harc rövid volt, de brutális és általában el is döntötte az adott háború sorsát. Támadásnál a hopliták első sora előre nyújtotta lándzsáját, míg a hátrébb állók az előttük harcolók vállaira támasztva tartották előre fegyvereiket. Ily módon a falanx egy mozgó lándzsaerdőre emlékeztetett. Fontos volt a begyakorolt együtt mozgás, és a fegyelem, de a legfontosabb a bizalom volt. Ha a mellettünk álló megijedt és elfutott, a jobb oldalunk védtelen maradt az ellenség dárdáival szemben. Miután az egyik fél falanxa kimozdult, ami egyet jelentett a megtöréssel, a csaták befejeződtek annak a félnek a győzelmével, amely sereg falanxai megmaradtak és nem bomlottak fel. A menekülő sereg, ha üldözni kezdték, a fegyverzetük hátrahagyására kényszerültek. A felbomlott oldal katonái főleg menekülés közben haltak meg, mert az üldözött, felbomlott sereget ekkor volt a legkiszolgáltatottabb helyzetben. A győztes fél emiatt általában mindig csekélyebb veszteséggel fejezte be a csatát, mint a vesztes fél. Egyrészt az ellenséges lovasság üldözése miatt, de menekülők társaikat is eltaposták.
A görög falanx (forrás: Wikipedia)
A görög flotta
A görög flotta jellemzőiről John Warry könyve és Tony Gibbons Hajók enciklopédiája című könyve ír a legtöbbet.
A Kr.e. VI. századtól sok városállam a gyarmatosítás, vagy a kereskedelem okai miatt flottákat is épített. Az ókornak ezen szakaszában a hadihajók viszonylag hosszúak és áramvonalasak voltak, illetve gyorsak is, mert leginkább evezőkkel hajtották őket, a vitorla másodlagos szerepet kapott a hajó haladásában. A korszakban a leggyakrabban alkalmazott hajótípusok a kereskedelmi hajó, illetve a biérész és a triérész volt. A görögök kis, kereskedelmi hajóit is lehetett hadicélokra alkalmazni, hiszen akkoriban mindennaposak voltak a kalóztámadások, így nem sok hajó különbözött a hadihajóktól. A kereskedőhajók csupán kisebbek voltak, mint a diérész, vagy a triérész, körülbelül 15 méter hosszúak és 4 méter szélesek voltak. Ezek a hajók fenyőből épültek, s kisméretük miatt mozgékonyak és könnyen kormányozhatóak voltak.
A diérészek a kereskedőhajókkal szemben 24 méter hosszúak és 3 méter szélesek voltak. Nevüket onnan kapták, hogy egymás felett két evezősör hajtotta a hajót mindkét oldalon. Ezt a hajót főleg a korabeli vázaképekből ismerjük. Körülbelül 55 fős legénységgel rendelkezett, vagyis egy-egy oldalon 25 fő, plusz ehhez még hozzáadódtak a hajóra felszálló katonák. A hajóorr rendelkezett egy döfősarkantyúval az ellenséges hajó meglékelésére, illetve a harcban a fedélzetek lévő íjászok, dárdások és nehézgyalogosok vettek részt. S habár a Kr.e. VI. században a triérész népszerűbb hajótípussá vált, a diérészt továbbra is használták, mivel olcsó, csekély merülésű és könnyű volt. Ez a hajó alkalmas volt az ellenség üldözésére, a döfősarkantyúval pedig 10 csomós (18 km/h) sebességgel lehetett hatásosan rátámadni a szemben lévő ellenséges hajóra.
A Kr.e. VI. században leginkább használt hajótípus a triérész volt, ami „háromevezőst” jelent, ami arra utalt, hogy a hajók egymás felett 3 evezősor hajtotta a hajót. A jelek szerint a típus Kr.e. 650 körül keletkezett Korinthosz városában. A triérész hosszabb lett (32,5 m) a diérésznél, de azonos maradt a szélessége (4,6 m). Körülbelül 170 evező mozgatta a hajót, úgy, hogy az első sorban 31, a két alsóban pedig 27-27 fő hajtotta. A hajótér kedvezőbben volt kialakítva, így a triérész egy nap hosszabb távot tehetett meg a tengeren egy nap alatt, az öklelési sebessége 11, 5 csomó (20,7 km/h) volt. Korábban inkább diérészeket használtak, de elterjedtebbek voltak a pentékonteroszok, vagyis az 50 evezős gályák. Ez utóbbinál egyetlen sorban helyezkedtek el az evezők. Kisebb hajóként létezett még a 30 evezős triakontorosz. A hajókon egyetlen, négyszögletes vitorla feszült, de csak akkor lehetett használni, ha hátszél volt. Ugyanakkor a nagyobb hajóknál, főleg teherhajóknak 2-3 kisebb árbocvitorla is volt. A kormányzást a hajó végében két oldallapát segítségével oldották meg, melyek oldalt nyúltak el.
A tengeri csaták taktikája nagyrészt az ellenséges hajó meglékelésén, vagy megcsáklyázásán és elfoglalásán alapult. Ez utóbbi esetében a hajót a tengerészgyalogosok foglalták el, akik nehézfegyverzetűek voltak. Olykor a hajókra felszereltek kisebb távolsági fegyvereket is. Mivel ez a két harci taktika, a lékelés és az elfoglalás határozta meg a tengeri harcot, az hatással volt a hadihajók megtervezésére. A lékeléshez kis, fürge hajóra volt szükség, de nagyszámú legénységgel, mert minél több evezős hajtotta a hajót, annál gyorsabb volt. Az athéni hajóhad tengerészgyalogosokat alkalmazott, hogy megfelelő létszáma legyen a másik taktika alkalmazására, a megcsáklyázásra. Ugyanakkor a lékelés nem jelentette, hogy az ellenséges hajó elsüllyed. Ha a hajók belerohantak az ellenséges hajóba, a tengerészgyalogosok számára az lehetővé tette a megcsáklyázást. A hajólékelésnél két alapvető taktikát alkalmaztak, a diekpluszt és a peripluszt. A periplusznál az ellenséges flottát igyekeztek megkerülni, hogy oldalról lékeljék meg a hajóit. A görögök is ezt alkalmazták Szalamisznál. A diekplusz esetében a szemben álló ellenséges flotta közepébe indít támadást az egyenes vonalban közelítő flotta. Ekkor az első hajó a vele szemben lévő ellenséges hajó evezőit nyírbálja meg, hogy az mozgásképtelenné váljon, és a mögötte lévő hajó lékelte meg a már manőverezésre képtelen hajót. Ez utóbbi taktika jóval veszélyesebb művelet volt, ezért inkább csak a tapasztalt evezősök alkalmazták, amikor erre jó időzítés kínálkozott. Persze erre a taktikára az ellenszer hamarosan a többszörös felállás lett, s védekező taktika is kialakult. Ez volt a küklosz, amikor a védekező flotta hajói védekező tüskéikkel kifelé alkottak kört. Ezt a védekező taktikát használták a görögök Artemiszionnál, majd Kr.e. 429-ben Rhionnál a peloponnészoszi flotta az athéni flottával szemben. A csáklyázásnál csáklyákat és átkelőpallókat használtak, majd amikor nőtt a hajók mérete, hajítógépeket is felszereltek a hajókra.
Még fontos említést tenni a leggyakoribb és legismertebb hadihajóról, a görög triérészről. A hajóról a legtöbb ismeret az érmékből és azokból a feljegyzésekből származik, amelyek az evezők száma alapján jellemezték a hajót. Ekkoriban egy evezőnél egy fő ült és a görög hadihajók alacsonyabbak voltak, mint a föníciai hajók, amik emiatt több embert is szállítottak. A hajó hossza általában 38-41 méter, szélessége 3-4 méter volt. Az ehhez tartozó evezők hossza 4,25-4,5 méterre nyúlt, miközben a hajó merülése 0,9-1,2 méter között lehetett. A személyzet 200-170 fő evezősből, 10 hoplitából és 4 íjászból állt. Ez az alacsony száma a hivatásos katonáknak a sztenderd athéni hajók legénységét jelentette, másutt akár 40 tengerészgyalogos is lehetett a fedélzeten. Ehhez tartoztak még a fedélzeten dolgozó matrózok, egy kapitány és egy dobos, aki az evezősök számára adta a ritmust. Az evezősök általában olyan szegény rétegből kikerülő szabad polgárokból álltak, akik ezt hivatásszerűen végezték. A hajók gyorsak, könnyűek, de emiatt igen borulékonyak is voltak, állva az íjászok nem is tudtak lőni, így valószínűleg ülve használták a fegyvereiket. Az evezősöket bőrfüggönyök védték a lövedékek ellen. A hajó mérete miatt nagymennyiségű rakományt nem tudott cipelni, így a legénységnek minden éjjel partra kellett szállni, hogy élelmet biztosítson magának, lehetőleg lejtős partszakaszon. Ez pedig jelentősen befolyásolta a tengeri taktikát.
Görög triérészek (forrás: Osprey Publishing)
Háborúk az ókori Görögországban
A görög-perzsa háborúktól (Kr.e. 492-449) eltekintve a görög városállamok általában egymás ellen harcoltak. Ezeknek a háborúknak a jellemvonásait Hahn István, John Warry, John Keegan és Robert L. O’Connel könyve is igen jól leírja.
Görögország városállamai viszonylag kis területen háborúztak egymással, általában a hadseregek felvonulási területe nem változott a háborúk során, s a városok közelsége miatt nem is lehetett titokban fegyverkezni úgy, hogy a szomszéd államok ne szerezzenek róla tudomást. A háborús időszak is csak az év egyik rövid időszakára eshetett, többnyire tavasztól őszig. Mivel az államok lakóinak többsége földműves volt, a mezőgazdasági munkák idejére haza kellett engedni az embereket – máskülönben nemcsak a hadsereg, de az otthon maradt lakosság is élelem nélkül maradt volna. Keegan felhívja a figyelmet arra a tényezőre is, hogy az ellenséges területen nem nagyon volt lehetőség fosztogatásra, vagy a földek pusztítására, ugyanis Victor Hanson, amerikai történész rámutatott, hogy a lakosság által leggyakrabban termesztett olajliget és szőlő pusztítása időigényes feladat volt. A gabona felgyújtására is csak egy néhány hetes időszak volt alkalmas, amikor a búza már megsárgult, de még nem aratták le, s a tavaszi időszakban a búza még olyan zöld, hogy lehetetlen felperzselni. A pusztítást az is lehetetlenné tette, hogy a földeket teraszosan művelték. Ráadásul a kezdetleges utánpótlási rendszer miatt a seregek nem távolodtak el túlságosan városállamaiktól, a harcok azok közelében folytak. Így valószínűbb, hogy fosztogatások, pusztítások nem nagyon voltak a háborús időszakokban, s az államok érdeke is az volt, hogy a háború minél rövidebb idő alatt befejeződjön. Emiatt a háborúkat igyekeztek egy „döntő ütközetben” eldönteni. Így általában nagyobb szabású hadászati tervek nem születtek. Ezeket az ütközeteket pedig a falanx-hadviselés miatt egy sík terepen vívták meg, a városok közelében.
A csaták elején a görög harcosok beálltak a falanx alakzatba, így szorosan váll, váll mellett felállva, s ez a tömb általában nyolc soros volt. A csatákban a falanx egységek egymással harcoltak, így csak sík terepen tudtak harcolni. A falanxban az első három és az utolsó sorban mindig a veteránok álltak, akik vigyáztak, hogy az újoncok tapasztalatlansága miatt az alakzat fel ne bomoljon. A falanx alakzatot segédcsapatok – dárdások, parittyások, nyilasok – vették körül, az ellenséges egységek távolról való gyengítésére. A harcérintkezés előtt szakrális áldozatmutatást mutattak be a görögök, amit elengedhetetlennek tartottak. Ezek célja a természetfeletti hatalmak jóváhagyása és támogatása volt. Az áldozati állat rendszerint a birka volt. Ezen kívül a harcosok szertartásos reggelit is fogyasztottak, amivel hozzá tartozott a bor is, s általában a szokásosnál nagyobb adagot kaptak ilyenkor. Ez utóbbi szertartás általános volt mindenhol, ahol ismerték a bor. Az áldozat bemutatása után indult meg ténylegesen a csata. A két alakzat előrenyomult egymás felé először lépésben, majd futólépésben. A két sereg összeütközésénél az első három sor harcosai igyekeztek lándzsájukat minél erősebben tartani és célozni vele, lehetőleg lágyékra és alhasra szúrva. Néhány másodperccel később az első sorban állókra ránehezedett a hátsó sor, és ezalatt kellett fogást váltaniuk a lándzsájukon. Ellenfeleik pajzsa fölött igyekeztek döfni, amíg el nem tört a lándzsájuk. Ekkor igyekeztek rövid kardjukkal ártani az ellenségnek. A harc addig tartott, amíg az egyik oldal falanxa fel nem bomlott. Ezután a felbomlott sereg katonáit a könnyűgyalogosok és a lovasság üldözte, s ilyenkor volt a legtöbb haláleset. Keegan szerint viszont az üldözés is csak rövid ideig tartott, s ezért mindkét ellenséges sereg veszteségei mérsékeltek maradtak, mivel a győztesek számára a csata megnyerése elég volt, ami után be is állhatott a fegyverszünet.
Nagyon egyedi szokások fordultak elő a görögöknél a hadviselésben. A felek a csaták után hagyományosan kicserélték halottaikat, mivel tiszteletben tartották, hogy megadják a végtisztességet minden elesettnek. A háborúkban általában a felek célja a szövetségesek kiszélesítése volt, soha egy a másik városállam elfoglalása, amit a görögök sokáig tabunak is tekintettek. Az elfogott görög harcosokat nem tették rabszolgává, ahogy azt a „barbár” népek harcosainál tették. Ezen kívül a vallási ünnepeket annyira tiszteletben tartották, hogy ezalatt nem is fogtak fegyvert.
A hadviselésben a görög-perzsa háborúkig komoly változások nem is álltak be, ezután azonban, Athén és Spárta növekvő hatalma és féltékeny rivalizálása okán számos változás ment végbe, ami következett a perzsákkal folyó harcokból, majd az azt követő peloponnészoszi és thébai háborúkból.
Berkes Márton
[1] Szabó József: Hadművészet és katonai vezetés az ókorban. In: Honvédségi szemle, 63. (2009) 5. sz. p. 48 – 50.; 63. (2009) 6. sz. p.24.; 64. (2010) 3. sz. p. 28 – 31.
[2] John Keegan: A hadviselés története. Corvina. Budapest, 2002.
[1] Görög történelem: a kezdetektől Kr.e 30-ig. Szerk.: Németh György. Osiris Kiadó. Budapest, 2005. p. 128 – 143.
