A peloponnészoszi háború fontosabb ütközetei (Forás: Az ókor nagy csatái. szerk.: DeVries-Dougherty-Dickie-Jestice-Rice)

Ókori források
A peloponnészoszi háború talán legfontosabb forrása Thuküdidész. Athéni politikusként tanúja volt az Athén és Spárta között zajló háborúnak, illetve szárazföldi és tengeri haderőket is vezetetett. Kr.e. 424-ben nem tudta megtartani a Spártai támadás ellen Amphipolisz városát, ezért Athénban elítélték így a háború további időszakát száműzetésben töltötte. Valószínűleg Trákiában töltötte a száműzetését, ahol családi birtoka volt. Kr.e. 404-ben kegyelmet kapott és visszatérhetett Athénba. Egyesek szerint már száműzetése idején gyűjtötte az anyagokat, hogy megírja a háború történetét, mások viszont azt feltételezik, hogy az írásba csak az után kezdett bele, hogy egy amnesztiarendelettel visszatérhetett Athénbe. Könyve a Kr.e. 411-es évekig beszéli el az eseményeket. Valamikor a Kr.e. 390-es években hallhatott meg, de halála ideje pontosan nem ismert. Haláláig írta művét, hogy elbeszélje a peloponnészoszi háborút, a befejezést emiatt nem is tudta megírni.
Xenophón folytatta a peloponnészoszi háború leírását ott, ahol Thuküdidész abbahagyta. Ezt Hellénika című művében írta meg. Xenophón is katonai parancsnok volt. Ő úgy vélte, a peloponnészoszi háború az athéni flotta Kr.e. 405-ös Aigoszpotaimoi-i vereségével ért véget. Más, töredékekben megmaradt források szerint a háború csak tíz évvel később, Athén újjáéledésével fejeződött be. Sok információt tudhatunk meg a Kr.u. I. század végén és II. század elején élő Plutarkhosztól is, aki megírta Kimón és Periklész életrajzát, ezek pedig fontos forrásai a háborút megelőző időszaknak és a háború első szakaszának. Ezen kívül Theopomposztól, Ephorosztól és Kratipposztól csupán töredékek maradtak fenn.

A peloponnészoszi háború szakirodalma
Számos hadtörténeti összefoglaló mű említi meg azokat a jellemzőket, amelyek a peloponnészoszi háború következtében változtatták meg az ókori görögök hadviselését. Kevés azonban a háborút leíró-összefoglaló leírás. A 27 éves konfliktusról egy teljes fejezetet írt John Warry a könyvében, A klasszikus világ hadművészeté-ben. A Boardman – Griffin – Murray szerkesztette Az ókori görögök és rómaiak története és a Hegyi-Kertész-Németh-Sarkady szerkesztette Görög történelem egyetemi tankönyvek igen részletes leírást adnak a háború okairól, és politikai hátteréről. A témával sokat foglalkozott még Szabó Árpád Hellász Hősei című könyvében. A háború hadtörténeti oldaláról John Warry-n kívül írt még John Keegan (A hadviselés története) és Liddel Hart (Stratégia).

A háborút megelőző politikai helyzet Hellászban
A déloszi szövetség volt az eszköz, amellyel Athénben Kimón perzsaellenes politikáját Periklész Spárta-ellenes politikával váltotta fel. Idővel Spárta és a peloponnészoszi államok is kénytelenek voltak tudomásul venni Athén tengeri vezető szerepének tényét, és hajlandónak mutatkoztak megosztani a tengeri kötelezettségeket is. A szövetséget az athéni hivatalnokok vezették, kincstára pedig Déloszon volt. A szövetség tagjai vagy pénzben, vagy hadihajóban adóztak. A tagállamoknak azonban nem engedték a kilépést, még a Perzsiával megkötött béke után sem. Aki megkísérelte, az ellen Athén hadjáratot vezetett. Az euboiai Karüsztosz városát például erőszakkal kényszerítették bele a szövetségbe. Athént hódító ambíciók vezették, de Kr.e. 447-ben Boiótia felé igyekezett terjeszkedni, ami miatt vele szemben fellépett Korinthosz, Thébai és Spárta is. Az nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy Athén előbb utóbb a déloszi szövetséget más görög államok ellen is fel fogja használni. Ugyanis Periklész és a legtöbb athéni politikus úgy gondolta, városállamuk függetlenségének a feltétele az, ha uralják az Égei-tengert. Ami abból a természetes esetből adódik, hogy egy hatalom autonómiája csak más hatalmak alávetésével biztosítható. És ennek következő lépése Kr.e. 454-ben jött el, amikor a szövetség kincstárát Délosz szigetéről Athénbe helyezték.
Később megépültek a Hosszú Falak is, amely Athént a Peiraieuszi kikötővel kötötte össze. Ez egy kettős fal volt, mintegy 6,5 km hosszan húzódott, és 180-190 m széles folyosót biztosított, amely segítette a várost, hogy ostrom idején a tengeren keresztül láthassa el magát.
Valószínűleg a déloszi szövetség leginkább a kisebb városállamok számára volt nyomasztó.
A 440-es és 430-as években Athén sorra befolyása alá hajtott számos északi és nyugati gyarmatvárost, hogy biztosíthassa nyersanyag-utánpótlását, elsősorban a flottaépítésekhez, illetve, hogy a polisz lakosságát folyamatosan elláthassák gabonával. Ez utóbbi miatt volt szükség a Fekete- Tenger bejáratának ellenőrzésére, amely a háború során fontos hadszíntérré vált.

Athén befolyása alá tartozó területek az Égei-tengeren (Forrás: Boardman – Griffin – Murray - Az ókori görögök és rómaiak története)

A peloponnészoszi háború fogalma
Négy nagy szakasza volt a peloponnészoszi háborúnak: az arkhidamoszi háború (431-421), Argos, Mantineia és Élisz szövetsége Spárta ellen (421-415), a szicíliai hadjárat (415-413) és a dekeleiai háború (413-404).
A háború megnevezése kissé ködös, hiszen a peloponnészoszi-félszigeten jelentős ütközet nem zajlott, eltekintve a püloszi és szphaktériai ütközettől (Kr.e. 425). Inkább csak a kortárs írók nevezték a peloponnészosziak elleni háborúnak. A ma használt kifejezést először Kr.e. 100 körül jegyezték fel Athénban, illetve Cicero műveiben jelent meg. A háború legfontosabb forrásai athéni történetírók művei, így az utókor az athéniak szempontjait érvényesítette. Ezen kívül említik még „második” vagy „Nagy” peloponnészoszi háborúnak a konfliktust, mivel egy komolyabb háború már lezajlott Athén és Spárta között, Kr.e. 460 és 446/445 között.

A háború okai
Nem ismert a háború kirobbanásának konkrét időpontja, illetve konkrét oka. Csupán elméletek vannak erről:
- Athén terjeszkedése már nyomasztó lehetett a peloponnészoszi szövetség számára.
- Periklész politikai helyzete megrendült, amit egy háborúval akart helyreállítani.
- Athén politikai konfliktusba keveredett Megarával, és a kis állam Spárta védelmét kérte.
- Spárta élére a háború-párti polgárok kerültek.
- Athén konfliktusa Korinthosszal és Megarával fontos kereskedelmi érdeket veszélyeztetett.
- Megara ki akarta szakítani Fekete-tengeri gyarmatvárosait a déloszi-szövetségtől, amely Athén ellátását veszélyeztette.
- Thuküdidész a dór-ión ellentétet hozta föl.
- A két szövetségi rendszer fokozatosan keveredett bele a háborúba.
- A háborút megelőzte, hogy pár évvel korábban Athén Korinthosszal, legjelentősebb tengeri riválisával háborúzott, mire Spárta belépett az utóbbi oldalán. Ezzel Athén szembekerült Spártával, a peloponnészoszi szövetség városaival és Boiótiával is.

A hadviselés a peloponnészoszi háborúban
Nem változott sokban a görögök hadviselése az előző háborúkhoz képest, de a peloponnészoszi háborúkban olykor új katonai módszereket is bevetettek a siker érdekében. Éppen ezért a legtöbb csatáról nem maradt fenn sok részlet, csupán azok az ütközetek jelentenek kivételt, amelyek nem hagyományos módon vívtak meg, mint a Szphaktériai ütközet, Plataia és Pülosz ostroma, vagy a szürakuszai expedíció. Ezek idővel említve lesznek.
A háború elején a korábbiakhoz képest elsősorban az ostromtechnika fejlődött. A torziós tüzérséget a korban még nem használták, ezért inkább faltörő kosokat, sáncokat és földalatti aknákat alkalmaztak ostromkor. A kosokat közel tolták a falhoz, melyet állatbőrökkel védtek az ostromlottak fölülről lőtt nyilai és dárdái ellen. Mind az ostromlók, mint az ostromlottak ástak aknáknak, az előbbi, hogy lerombolják a falakat, az utóbbi az ostromgépek alá ásott, hogy azokat hatástalanítsák. Thuküdidész a seregeket csak pár tízezresre jellemezte hadjáratonként. Leírja, hogy egy-egy expedícióra csupán annyi katonát vittek, hogy azt az ellenséges területen biztonságosan el lehessen látni. Valószínű, hogy egy hadba induló sereg maximum csak húszezer fős lehetett. Thuküdidész arra is rávilágít művében, hogy a tengeri csatáknál a szűkös helyeken, például öblökben a nagyobb létszámú hajóhad nyer, mivel a korlátozott manőverezés arra készteti a hajókat, hogy egymásnak ütközzenek, ebben az esetben azonban a nagyobb létszámú erők győznek, mivel onnantól kezdve a harc kézitusává fajul, ami az ellenséges fedélzetek elfoglalásáért folyik.

Athén stratégiája
Thuküdidész szerint Periklész a háború elején egységes stratégiát dolgozott ki. Ez egy védelmi stratégiát jelentett, ami az ellenség erejének lassú felőrlésén alapult. Ez az athéni politika akkori folytatása volt, amely már nem volt hódító jellegű, hanem új célja az volt, hogy a jelenleg Athén kezén lévő gyarmatokat és poliszokat megtartsák.
Athén kettős városfalat húzott, mintegy 6,5 km hosszan húzódott, és 180-190 m széles folyosót biztosított, amely segítette a várost, hogy ostrom idején a tengeren keresztül láthassa el magát.
A hadászati elgondolás egyik gondja az volt, hogy Athén az első években csak a Peloponnészosz parti területein tudott rajtaütéseket intézni, és Spárta is csak évente betört Attikába, de a várost, erős falai miatt nem ostromolta meg, ezért csak a környező területet pusztította végig.
Az ókori hajók, törékeny mivoltuk révén mindig partközelben voltak, és a viharok ellen mindig menedéket kellett nekik keresni. Általában elég volt, ha partra vontatják őket, de ehhez alkalmas partvidék a Földközi-tenger keleti medencéjének sziklákkal tagolt partvidékén kevés volt. A legjobb öblök a poliszok kikötői voltak. Akár háború volt, akár nem, ezeknek a bázisoknak a használata kulcsfontosságú volt. Ezeknek a bázisoknak a használatát a legjobban a poliszaik politikai fennhatóságával lehetett biztosítani. Az Athéniek éppen ezért jogot formáltak ezekre a bázisokra, szükségleteik okán.

Az athéni hadsereg
Athénban évente választott ki a népgyűlés tíz sztratégoszt, akik a hadsereg vezetéséért feleltek. Évente választották őket, de egy személyt újra lehetett választani a következő évben is, így például Periklészt többször újraválasztották. Szerepük politikai is lehetett, így lehetőségük volt nyílt személyi hatalom kiépítésére. Feladataik közé és hatáskörükbe tartozott a védelem és a biztonság megszervezése, az erődítés, a hadianyag-ellátás, a katonai és tengerészeti fegyverkezés, katonák és tengerészek toborzása, valamint a hadiadók kivetése. Itt is volt Spártához hasonló katonai hierarchia. A gyalogság taxiszokba volt beosztva, ezeket taxiarkhosz irányította, az ezekből álló századokat pedig a loghagoszok. A lovasságot (hipparkhia) két magas rangú tiszt, a hipparkhosz vezette. Alájuk volt rendelve tíz pülarkhész. Ők szervezték meg a toborzást, aminek alapja Athén tíz polgári kerülete, a phülé, vagyis a törzs volt.
Ezek a tisztek, a választott parancsnokok is, adhattak parancsokat a hadszíntéren, de a stratégiai és taktikai döntéseikért felelősséggel tartoztak. De a hopliták ütközetei alatt újabb parancsokat kiadni teljesen értelmetlen volt a hangzavar és az átláthatatlanság miatt.
A spártai és athéni könnyűfegyverzetű egységeknél ilyen jellegű szervezettség nem létezett.
Ellentétben a többi polisz hoplita haderejével, a spártaiak serege valóban hivatásos hadserege volt, hiszen az egész évben hadban állt, s ha nem volt háború akkor is gyakorlatoztatták. A spártai polgárok alapjában véve ellenséges népek felett uralkodó „helyőrségnek” tekintették magukat, s ezek a népek látták el őket élelemmel és eszközökkel, miközben választójoggal nem rendelkezhettek. Emiatt a spártaiak csak a katonáskodással foglalkozhattak.
Az athéni polgárok számára is volt katonai kiképzés és gyakorlat, de abban különbözött a spártai rendszertől, hogy itt csak az tudott hoplita lenni, akinek volt annyi vagyona, hogy kiállítsa az ehhez való fegyverzetet. Az ilyen vagyonos családok fiait aztán 18 éves korukban elküldték egy kétéves kiképzésre, amiben megtanították nekik a fegyverhasználatot, a taktikai és erődítéselméleti tudást. Ezután hadra foghatónak vették őket nyilvántartásba. Az athéni polgárt 60 éves koráig lehetett kötelezni katonáskodásra. De a 20 év alattiakat és az 50 év felettieket csak helyőrségi feladatra lehetett behívni. Kr.e. 431-ben Periklész állította, hogy Athén 13 000 hoplitással és 16 000 helyőrségben állomásozó katonával rendelkezik. Ez a szám valószínűleg az idősebb és fiatalabb katonákat, illetve a vagyonosabb idegeneket is magába foglalta, akiknek elég vagyonuk volt, hogy nehézfegyverzetet vásárolhassanak maguknak.
Athén alkalmazott lovasságot és ezeket nem egy esetben jól is alkalmazták. De ahogy Spártában, Athénban is társadalmi követelményei voltak annak, hogy ki tartozzon a lovassághoz. A gazdagabb polgárok továbbra is „lovagként” szolgáltak a harcokban. Amikor a spártaiak évről-évre betörtek Attikába, Periklész lovacsapatokat küldött ki a betörő csapatok üldözésére. Az athéniak viszonylag későn kezdtek könnyűgyalogosokat alkalmazni. A könnyűgyalogosok elsősorban távolsági fegyverrel szerelték fel magukat, csupán rövid kardokat használtak végveszély esetére.

Athéni harcosok egy triérész fedélzetén (Forrás: http://periklisdeligiannis.files.wordpress.com/2013/01/trireme.jpg)

Spártai stratégia
 A háború korai szakaszában a spártaiak stratégiája még sikertelen volt, mivel nem kísérelték megostromolni Athént, s megelégedtek azzal, hogy minden évben betörtek Attikába, felégettek annyi földet, amennyit tudtak, s remélték, hogy ezzel harcra csalogatják a város falai mögé visszavonult athéniakat. Athén is erre a stratégiára számított még a háború előtt, ezért az élőállatot Euboia szigetére terelték, s például a gabonát, a tengerentúlról, égei tengeri bázisaikról és a Fekete-Tengeri vidékéről szerezték be a város számára. A hosszú falak biztosították a tengeri utánpótlás biztonságát, és tengeri erőben Athén fölényben volt.
A peloponnészoszi háború folyamán klasszikus értelemben vett hoplita ütközetek ritkák voltak. Spárta nem akart ostromba fogni, hiszen ebben a hadviselésben a katonái gyakorlatlanok voltak, és Athén is kerülte a nyílt összecsapást a jól képzett spártai seregekkel.

A spártai hadsereg
A spártai hadsereget az egyik király vezette abból a kettőből, amely uralkodott Spártában. Őt egy parancsnoki láncolat segítette, így gyorsan eljuthattak az utasításai minden egységhez. A király közvetlen alárendeltjei a polemarkhoszok voltak, az egységek parancsnokai. Ők tisztek útján továbbították a parancsokat a katonáknak. A legnagyobb spártai egység a lokhosz volt, ami a mai zászlóalj egységnek felel meg. Ez állt négy pentékosztüszre, ami a század mai megfelelője volt, és ennek mindegyike is négy enómotiából, a szakasz akkori megfelelőjéből állt. A spártai hadsereg mantineiánál 7 lokhoszból állt. Ezen kívül a király oldalán állt még a testőrsége, ez száz főből állt és hippeusznak, vagyis lovasoknak hívták őket, de a peloponnészoszi háborúban már gyalog harcoltak. A spártai sereg szárnyait lovasság is védelmezte, ez azonban nem lehetett nagy létszámú erő.
Thuküdidész elismerően írt a spártai parancsnoki láncolat hatékonyságáról. Ugyanakkor a tiszteknek életbevágóan fontos volt, hogy a feljebbvalójuk parancsát teljesítsék.
Ugyanakkor az is igaz, hogy ekkoriban a hopliták számára parancsot adni igen nehéz, különösen a csatában. A harci sisak nagyon korlátozta a nehézgyalogosok hallását, így a jeladást kürtszerű hangjelzésekkel oldották meg. Ezt kellett felismerniük a hoplitásoknak és teljesíteniük a parancsot aszerint, hogy melyik hangjelt hallották. Kézjeleket is használtak az utasítások átadására, s ezt olykor hadicselként is bevetették.

Harcoló spártai nehézgyalogosok (Forrás: Osprey Publishing)

Az arkhidamoszi háború (431-421)
A háború ezen időszakát II. Archidamoszról, Spárta királyáról nevezték el, aki a hadjáratokban a spártai hadsereget vezette. A háború kezdetén a peloponnészoszi szövetséghez tartozott az egész peloponnészoszi félsziget (Argosz és Achaia kivételével), azon kívül Megara, Szükión, Pelléné, Élisz, Amprakia és Leukasz. Szárazföldi haderejük összesen 40 ezer főt is kitehetett. A szövetség flottája viszont együtt talán csak kb. 170 hajót tett ki. A szövetségnek nem volt központi kincstára, elsősorban csak Delphoi és Olümpia kincseire számíthattak.
Az athéni haderő 13 ezer hoplitát, 13 ezer városvédő katonát, 1200 lovast és 1600 íjászt tudott felfegyverezni. A déloszi szövetség hajókiállítói Athén mellett Kiosz, Leszbosz és Kerküra volt, ami így összesen 300 hajót jelenthetett. A szövetség jelentős anyagi tartalékkal, 6500 talantonnal rendelkezett. Az hajókat nem adó szövetségesek adóztak, s a háború folyamán a beszedett adómennyiség növekedett.
Meghatározta a felek stratégiáját, hogy egyikük a tengeren, a másik a szárazföldön volt fölényben. A háború első évtizedében Spárta attikát pusztította, de flottát nem tudott építeni. Athén Attika lakosságát befogadta, s a várost a falak védték. A flotta egyik része folyamatosan el tudta a tenger felől látni a várost, míg a másik része eközben a Peloponnészoszi félsziget partvidékén fosztogatott. Ez a két stratégia csak arra volt jó, hogy a felek kimerüljenek.
Arkhidamosz, spártai király nyáron betört Attikába, de a városfalak biztonságába húzódott lakosság miatt nem sok kárt tudott tenni, csupán a falvakat és a földeket pusztította. Válaszul az athéni hajóhad a félszigetet pusztította. Methóné városánál jelent meg komolyabb ellenállás először az athéniek ellen, itt Braszidasz, a későbbi spártai hadvezér védelmezte a területet. Periklész eközben Aigina városát foglalta el, lerombolta, a lakosságát Thüreában telepítette le, s a szigetet az athéni parasztok között osztotta el, akik Archidamosz betörése miatt veszítették el földjeiket.  Ezt követte Megara földjeinek a megtámadása.
A peloponnészoszi partvidék pusztítása alatt azonban az athéni seregben járvány tört ki, elsősorban ugyanaz a betegség, amely a városban is tombolt. Athénban olyan súlyos járvány söpört végig, amely a lakosság egyharmadát elvitte, négy évig tombold, s maga Periklész is az áldozatok között volt. Hamarosan az új, türelmetlenebb politikus generáció tagjai kerültek az állam élére, mint Kleón és Alkibiadész.

Plataiai ostroma, Kr.e. 429-427
Kr.e. 431-ben a katonai események azzal kezdődtek, hogy tavasszal a thébaiak megtámadták Plataiát, Athén szövetségesét. Fontossága Plataiának, hogy a város összeköttetést biztosított volna a peloponnészoszi-félsziget és Közép-Görögország között. De a támadást a plataiaiak visszaverték, se jelentős, 180 thébait fogtak el, akiket kivégeztek.
Kr.e. 429-ben Arkhidamosz, spártai király seregével együtt indultak a thébai csapatok a város ellen. Plataiaiból ekkor már a civileket áttelepítették Athénba, így azt csak katonák őrizték. A városi őrség viszont csupán 480 főből állt, ebből csupán 80 katonát adott Athén. Ezzel szemben a thébaiak és spártaiak egyesített serege valószínűleg több ezer főből állt. A városfalak ellen földtöltést emeltek az ostromlók, mindkét fél ásott aknákat, a plataiaiak éppen a földtöltések alatt, hogy az leomoljon. Az előidézett omlást agyaggal és vesszőfonadékkal töltötték fel. Amikor a töltés elkészült, a peloponnészosziak faltörő kost húztak fel, hogy azzal törjék át a várfalat. Erre a védők kötélhurkokkal igyekeztek felhúzni a kosok fejét, vagy a falról ledobott nehéz gerendákkal használhatatlanná tenni. Amikor a fal mégis betört, válaszlépésként a plataiaiak egy második falat emeltek az első mögé. A ostromlók végül kiéheztetéssel próbálkoztak. A téli időszakban is fenntartották az ostromot, legalább 2000 spártait őrséként és ismeretlen számú thébai katonát ott hagyva. Az athéniak nem mertek felmentő sereget küldeni, mivel nem kívántak nyílt ütközetben kiállni a spártai hoplitákkal.
A következő nyárra (429-ben) vált kilátástalanná a védők helyzete, amikor már csak 200-an maradtak. Ekkor megadták magukat, őket a spártaiak látványos bírósági tárgyalás után kivégeztek.

A nagy csaták évei
429-ben Athén a hadszíntereken komoly sikereket ért el: legyőzte a már évek óta ostrom alatt állt Potedaiát, a Korinthoszi-öbölben és Kerküránál is győzelmeket aratott, és a Peloponnészoszon is voltak sikerek. Viszont a városban még dúlt a járvány és egyre inkább fogyott a pénz. A Periklész politikáját folytató Nikiasz folytatni akarta az elődje által megalkotott Stratégiát, miszerint Spártát kell kimeríteni, majd tárgyalni. De felléptek ellene politikai riválisok is. Kleón és Démoszthenész gyors győzelmekkel akarta rövid idő alatt befejezni a háborút. Kleón egy radikálisabb irányzatot képviselt, s hamar sok ellenséget szerzett magának, mivel nem az arisztokrácia soraiból került ki. Viszont népszerű volt ékesszóló magatartása és a háborút minél gyorsabban befejező elképzelései miatt.
A 428-as évben Attikába újra betörtek a spártai csapatok, s az egykor Athénnal szövetséges, Leszbosz szigetén lévő Mütiléné szakadt el. A lázadás végül Méthima város kivételével átterjedt az egész szigetre. Kleón 250 hajóból álló flottát indított Leszboszra. A hadműveletre Kleón rendkívüli adót vetett ki az athéniakra, s a szövetségesek adómértékét is megemelte – igaz, ez utóbit minimálisan. Ezzel sikerült elegendő erőt gyűjteni, hogy a lázadást leverjék Leszboszon. A lázadók közül 1000 embert végeztek ki, habár korábban Kleón az egész város lakosságának kivégzését javasolta. Az athéni demokrácia ekkorra nemcsak radikálissá vált, de a politikai harcok miatt a működése egyre labilisabb lett.
A helyzetet tovább bonyolította, amikor Kerkürán polgárháborús állapotok alakultak ki. Az állam vezetésére törő oligarchákat Korinthosz támogatta, a várost pedig Athén támogatta. A harcok végül három évig tartottak a szigeten. 427-ben Athén pénzügyei úgy tűnik rendeződhettek, ugyanis újabb komoly vállalkozást indítottak el, Lakhés vezetésével az itáliai-félszigetre, hogy foglalja el Rhégiont. Az itt zajló harcok 424-ig tartottak, végül aztán az athéniak számára sikertelenül végződött.
426-ban Spártában újabb földrengés pusztított, ami miatt a szokásos hadjárat elmaradt. Viszont Thermopülai közelében katonai telepet építettek, Hérakleia Trakhis néven, amit 419-ig a kezükben tartottak. Ezalatt pedig Nikiasz elfoglalta a Megarával szemben lévő Minóa szigetét, végigpusztította Mélosz szigetét és a boiót tengerpartot. Démoszthenész pedig nyugaton két győzelmet aratott Naupaktosznál és Amprakiában.
425-ben viszont Spárta újra támadásba lendült Attikában, ahogy szokott, ezután viszont Démoszthenész blokád alá vette a Peloponnészoszon lévő Püloszt.

Szphaktéria, Kr.e. 425
A Démoszthenész által vezetett flotta partra szállt a félsziget délnyugati részén és ostrom alá vette Pülosz kikötőjét. Ebből az következett, hogy a Pülosszal szemben lévő Szpakthéria szigetén lévő peloponnészoszi erők elszigetelődtek. A szigeten Epitadasz parancsnoksága alatt állomásozott egy 440 spártaiból és 560 helótából álló egység. A spártaiak a szigeten csapdába estek, majd a szigeten felcsapó tűz a növényzetet is elpusztította. Így a spártaiak takarás nélkül maradtak. 72 napig tartották magukat az athéniak által körülvéve, majd ezután athéni erősítés érkezett Kleón vezetésével, így az athéniak 800 hoplitával és körülbelül 2000 könnyűgyalogossal, íjászokkal és peltasztészekkel indultak támadásra.
A sziget déli részén szálltak partra a két athéni vezér élén. Pirkadat előtt az athéniak lerohanták a spártai őrhelyeket, ezután pedig előrenyomultak a szigeten. A spártaiak is előrenyomultak, de a távolfegyverekkel felszerelt athéni könnyűgyalogosok tüzei ellen tehetetlenek voltak, mivel azok kerülték a közelharcot. A spártai erők parancsnoka, Epitadasz végül elesett, helyettese is megsebesült. A spártaiak végül egy dombtetőre húzódtak vissza, egy romos erőd fedezékébe. Innen egy messzéniai tiszt intézett végül ellenük hátulról támadást az athéni könnyűgyalogosokkal, amely végül megpecsételte a sorsukat. 292 kimerült spártai hoplita végül megadta magát, közülük 120 tiszt is volt. Az athéniak csak 50 főt veszítettek. A csatában a könnyűgyalogosok játszották a főszerepet, amelyek hatásosan harcoltak a spártai nehézgyalogosok ellen, s így hagyományos hoplita ütközetre nem is került sor. Egész Görögország meglepődhetett, hogy a spártaiak inkább megadták magukat, minthogy a végsőkig harcoljanak.

A Szphaktériai csata három fázisa (Forrás: John Warry - A Klasszikus világ hadművészete)

Delion, Kr.e. 242
424-ben mégis folytatódtak az athéni sikerek: Nikiasz elfoglalta Kithéra szigetét, Démoszthenész pedig elfoglalta Megara kikötőjét, Niszaiát. Bár ez utóbbi siker csak rövid életű volt: Braszidasz, spártai hadvezér hamarosan vereséget mért Démoszthenészre, aki visszavonulni kényszerült. Braszidasz, a niszaiai siker után északra vonult seregével, s Trákiában elfoglalta az athéniak által alapított Amphipoliszt. Thuküdidész már csak későn ért oda az athéni felmentő sereggel, ami miatt száműzték a poliszból a háború későbbi krónikását.
Athén Püloszi győzelmét, ami miatt Spárta a félszigeten egy ideig defenzívába került, arra kívánta kihasználni, hogy másik nagy ellenfelét, Thébait is térdre kényszerítse. 424 októberében Hippokratész vezetésével egy 7000 hoplitából és könnyűfegyverzetűből, illetve minimális számú lovasságból álló athéni haderő vonult a thébai városok ellen. A boiótiai városok serege – 7000 nehéz-, 10 500 könnyűgyalogos és 100 lovas – Pagóndasz vezetésével vette fel a harcok az athéniak ellen Thébaitól keletre. Az összecsapásban az athéniak a balszárnyon felülkerekedtek, amire Pagóndasz odaküldte a lovasságát. A lovasság itt megfutamította az athéniakat, ami után a harcérintkezés be is fejeződött. A boiótiai csapatok 500 főt, az athéniak 1000 főt veszítettek, közöttük volt Hippokratész is. A győzelem után elhárult a veszély Boiótia ellen.
A délioni csata kapcsán jelenik meg először adat arról, hogy a thébai csapatoknál megjelent a „ferde csatarend”. A lényege az volt, hogy a sereg bal- vagy jobbszárnyán tartalékcsapatok jelentek meg. Ezt a hadrendet tökéletesítette a Kr.e. 4. század folyamán Epameinondasz, thébai hadvezér.

Amphipolisz, Kr.e.422
Athén katonailag kimerült, mégis ennél a pontnál a diplomáciában történt újabb fordulat. 423-ban Spárta békét kért, hogy megmenthesse a Pülosznál fogságba esett hadseregét. Úgy tűnhet, hogy ezzel nem mérték fel Amphipolisz elfoglalásának a jelentőségét. Az első fegyverszünet megkötése sikertelen volt, ezért Kleón sereggel indult Trákiába Braszidasz legyőzésére. 422 őszén a spártai és athéni sereg találkozott Trákiában. A seregek összecsapása előtt Kleón bevette Torónét, majd Amphipolisznál összecsapott Braszidasz hadseregével.
A spártaiak serege 2000 nehézgyalogosból, 3000 lovasból és könnyűgyalogosból állt. Két oldalról támadták meg az athéni sereget, amely hasonló nagyságú volt. Az athéni balszárny megfutamodott, majd a hoplitásokat is vissza sikerült szorítani. A csatában végül az athéni csapatok szenvedtek vereséget, de mind Kleón, mind Braszidasz is elesett a harcokban.

Az első béke
A mérsékelt Nikiasz maradt az egyedüli jelentős politikus Athénban, s ebben a helyzetben meglátta a békekötés lehetőségét. A békét végül megkötötték. Athén lemondott Plataiairól, cserébe megtarthatta Megara kikötőjét, Niszaiát. Minden más, a háború alatt elfoglalt területről lemondtak. De csak elméletben: Püloszt nem kapták vissza a spártaiak, Amphipoliszt nem kapták vissza az athéniak. Viszont a foglyokat kicserélték. A békének 50 évig kellett volna tartania, de a többi szövetséges ellenállása, és a politikusok ambíciói már előre megmutatták, előbb-utóbb a háború folytatódni fog.
A háború alatt viszont jelentkeztek az újabb célok: Spárta igyekezett megnyerni Perzsia támogatását, és katonai telepeket épített Hérakleia Trakhisban. Athén befolyását az itáliai és szicíliai görög városokra próbálta kiterjeszteni, szövetségesei pedig igyekeztek elszakadni.