Thébai háborúi (Forrás: Atlasz - Világtörténelem)
Ókori források
A korszak legértékesebb forrása Xenophón. A görögség majdnem folyamatos történetét a peloponnészoszi háború végétől egészen Kr.e. 367-ig követte nyomon. Későbbi szerzők, mint Plutarkhosz, Diodorus Siculus és Cornelius Nepos más kortárs szerzőket is említettek, de ezeket csak tőlük ismerjük. Xenophón viszont a korszak szemtanúja volt, és jártas volt a katonai ügyekben, lévén, hogy lovassági tisztként szolgált. Thuküdidész félbemaradt művét a peloponnészoszi háborúról ő mesélte tovább Hellénika című művében, a görög zsoldosok perzsiai expedícióját pedig Anabaszisz című elbeszélésében. Emellett Hipparkhosz és Peri hippikész című művei a lovasságról írt, aminek fontosságát a görög hadviselés ebben a korban ismert fel. Xenophón konzervatív gondolkodású katona lévén nem értékelte túl a lovasság szerepét. Xenophón a mantineiai ütközetig írta le a görögök történetét. Ezután Hellászban hatalmi vákuum jött létre, amit később az új hatalom, Makedónia használt ki.
Szakirodalom a Kr.e. 4. század görög háborúiról
A Kr.e. 4. század háborúinak politikai hátteréről a legrészletesebb magyar nyelvű szakirodalom természetesen a Hegyi-Kertész-Németh-Sarkady szerkesztette Görög történelem, ugyanakkor hasonlóan jó összefoglalóval szolgál a Boardman – Griffin – Murray szerkesztette Az ókori görögök és rómaiak története. A kor két legismertebb szereplőjéről, Xenophónról és Epameinóndaszról Kertész István, az Antik harcmezőkön című könyvében írt nagyon izgalmas, a korról is információkat közlő életrajzot. Agészilaosz kis-ázsiai hadjáratáról, a korinthoszi háborúról, majd thébai felemelkedéséről igen jó leírást ad a könyvében John Warry (A klasszikus világ hadművészete) és Lengyel Ferenc egyetemi tansegédlete (Az ókor hadtörténete). A kor legismertebb csatáját, a Kr.e. 371-ben vívott Leuktra-i csatát több mű is elemezte, mint a Johnson-Whitby-France által szerkesztett Útmutató a győzelemhez, Winkler Gusztáv A hadviselés művészete című monográfiájában és Martin Dougherty Az ókor nagy csatái című többszerzős műben.
Hellász a Kr.e. 4. század elején
A peloponnészoszi háború folyamán a görögség a perzsa birodalmat már nem egy félelmetes birodalomnak tekintette, hanem egy olyan félnek, amelynek gazdasági erejét fel lehetne használni az egyik, vagy másik görög városállam ellen. A perzsa birodalom valóban így is viselkedett, hiszen politikája az „oszd meg és uralkodj” elvre épült. Ugyanakkor ez működött fordítva is, amikor a görögök a kis-ázsiai satrapák rivalizálását is ki tudták használni.
Miközben Spárta Athént térdre kényszerítette Kr.e. 404-ben, Lüszandrosz, spártai hadvezér oligarcha-testületet állított fel a legyőzött városállamban és komoly adókat is kivetett, hogy fizetni tudja a zsoldosokat. Ugyanakkor Lüszandrosz politikája hamar megbukott, amikor Athénban kirobbant a polgárháború. Ezután Spárta politikájának meghatározó alakja II. Agészilaosz király lett.
Athén hódító politikáját a spártai állam - tudatosan, vagy a körülmények következtében – átvette, s megindult a Perzsa birodalom ellen, hogy felszabadíthassa a még perzsa uralom alatt lévő görög földeket. Agészilaoszra hatott Xenophón hadjárata, amiből levonta azt a következtetést, hogy egy fegyelmezett görög sereg egy négyszer akkora perzsa haderő ellen is fel tudja venni a harcot, kis veszteségek nélkül, ráadásul a perzsa nagy urak gyakran rivalizáltak egymással, ami csak tovább gyengítette őket az egységes fellépésben a görögök ellen. A spártai király úgy vélte, ez megfelelő helyzetet teremt, hogy visszaszerezze a perzsáktól az ión görög városokat, amiket még Lüszandrosz adott vissza a perzsáknak, hogy azok Athén ellen adjanak Spártának pénzt és flottát.
A Spártai-perzsa háború, Kr.e. 399-394
Spártai csapatok érkeztek Kis-Ázsiába, és csatlakoztak hozzájuk jelentős számban a „tízezrek” közül. Ekkoriban Xenophón és a „tízezrek” maradéka egy trák vezér, Szeuthész szolgálatába szegődtek, majd ott a spártai parancsnok, Thibrón hívta őket a szardeiszi perzsa helytartó elleni spártai háborúba harcolni. A tízezrek ezzel elégtételt is vehettek Tisszaphernészen, aki őket üldözte őket Kis-Ázsián keresztül. Komoly csaták az első két évben nem voltak, Kr.e. 397-ben egy fegyverszünetet is kötöttek a felek. A spártai haderőt ekkor, 396-ban II. Agészilaosz, spártai király vette át. A hadjáratot Xenophón Agészilaosz című művében írta meg, amiből kiderült, hogy a két görög vezér között barátság alakult ki. Xenophón rokonszenvezett a spártai állam rendszerével, Agészilaosz pedig nagyra becsülte Xenophón katonai tapasztalatait. Agészilaosz igyekezett felülmúlni Xenophón ázsiai hadjáratát, ehhez pedig nemcsak az athéni zsoldosvezér erőit, de egy jól felszerelt lovassági erőt is igyekezett felhasználni. Amikor az ázsiai hadjáratból Agészilaosz visszafele tartott, hogy felvegye a harcot a görög szövetségesekkel, azok ellen az ázsiából toborzott lovasságát vetette be. Ebben kiderült, hogy ezek hatásosabbak a thesszáliaia lovasságnál is, mert Agészilaosz könnyűszerrel legyőzte az észak-görög állam híres lovasságát.
Agészilaosz eredményes stratéga és taktikus érzékére jó példa volt, hogy Tisszaphernész seregét sikerült megtévesztenie, amikor elvitette a perzsa sereggel, hogy Kária ellen vezeti a seregét, s ezzel a perzsákat elvonta Lüdiából, amit sikeresen bevett. Ezt követően 395-ben Agészilaosz Szardeisznál legyőzte Tisszaphernészt.
A perzsa vereségek arra késztették az udvart, hogy a görög anyaországban próbálják meg rávenni a többi városállamot, hogy indítsanak háborút a Spárta ellen. Ez sikerült is, hiszen a peloponnészoszi háború óta Spárta diktálta a politikát minden városállamnak. Emiatt Agészilaoszt Spárta hazarendelte.
Hoplita harcosok egy ókori cserépedényen ábrázolva (Forrás: http://www.ancientbattles.com/HeroesOfGreece/epaminondas/sevenagainstThebes.jpg)
Knidosz, Kr.e. 394.
Távollétében a Kis-ázsiai ión városállamok alatti fennhatóságot a Piszandrosz vezette peloponnészoszi flotta felügyelte. A satrapa az athéni flottaparancsnokot, Konónt hívta a flottája vezetésére, aki triérészeket is vezetett. Knidosznál vették fel ellene a küzdelmet. Piszandrosznak 85 gályája volt, Konón hajói ezt jelentősen felülmúlták. A triérészek mellett Konón föníciai hajókat is kapott a satrapától. Piszandrosznak viszont már a csata elején a balszárnyon lévő szövetséges égei városainak hajói dezertáltak. Mivel Piszandrosz létszámhátrányba került, spártai hajóit a partra vontatta és a szárazföldön kísérelte meg a harcot folytatni. Miközben a partra vontatás zajlott, Piszandrosz elesett, aminek következtében a spártaiak maradéka elmenekült. Ezzel a vereséggel Spárta elveszítette uralmát Kis-Ázsiában. A csata inkább Athén számára azért volt kedvező, mert a polisz újra tengeri hatalommá vált. Perzsia számára is hasznot hozott, mert újra kiegyenlítette a görög poliszok erejét.
A Korihtoszi háború, Kr.e. 395-386
A perzsa kezdeményezés hatására Kr.e. 395-ben kirobbant az ún. korinthoszi háború, amelyben Thébai, Korinthosz, Athén és Argosz lázadt fel Spárta ellen. Ugyanakkor Thébai Spártával amiatt is összetűzésbe került, mert mindkét polisz beleavatkozott Phkóisz és Lokrisz viszályába. Spárta Boiótiába küldte Lüszandroszt egy sereg élén, amely ellen a szövetségesek Haliartosznál vették fel a harcot.
Haliartosz, Kr.e. 395
Később egy másik sereget is elindítottak a spártaiak, ezt Pauszaniasz király vezetésével. Boiótiában kelett volna a két spártai seregnek egyesülnie, Lüszandrosz azonban nem várta be Pauszaniaszt, Hanem Thébai ellen indult. A falak alá érkezve a thébai erők és szövetségeseik kitörtek, rátámadva a spártaiakra, s már az összecsapás elején megölték Lüszandroszt. Ezzel sikerült thébainak gyors győzelmet kivívnia. A csatában 300 fő esett el. A vereség miatt Pauszaniasz királyt tették felelőssé, aki emiatt önkéntes száműzetésbe vonult.
Agészilaosz hadjárata és Iphikratész
394 elején Agészilaosz visszafordult seregével és az anyaországba vonult. Ebben persze vele tartott Xenophón és a tízezrek is. Velük győzte le a spártai király még ebben az évben a szövetséget Koróneiánál.
Agészilaosz taktikájában keveredett a hagyomány és az újítás. A koróneiai csata hagyományos hoplita ütközetként indult. A csatát végül Agészilaosz erői nyerték, de az ellenség serege nem semmisült meg, így a háború folytatódhatott. A koróneiai csata érdekessége volt, hogy Agészilaosz frontális támadást kísérelt meg, ellenben a megszokott szárnyak elleni támadással.
A következő évben Spárta helyzete romlott, amikor Perzsia is becsatlakozott a háborúba, a szövetség oldalán. A perzsa flotta Küthéra szigetét elfoglalta, bár ez alatt a peloponnészoszi flotta sem tétlenkedett: blokád alá vették Korinthoszt, majd Athént. Végül az athéni hadvezér, Iphikratész győzelmet aratott a Nemea-pataknál (390), aminek hatására Athént megszerezte Korinthoszt, s amit gyorsan át is adott Argosznak.
Iphikratész ebben a csatában komoly veszteségeket okozott a spártaiaknak – egy 600 fős spártai egységnek 250 fős veszteséget okozott, méghozzá csupán könnyűgyalogos egységekkel. A győzelem Korinthosz mellett zajlott le, és hasonlóan zajlódhatott, mint a Szphaktériai csata, ahol az athéni könnyűgyalogosok a közelharc elkerülésével tudták legyőzni a spártaiakat. Iphikratész jól kidolgozott harcászatot alkalmazott, amiben a könnyűgyalogosok központi szerepet kaptak. Ezek a könnyűgyalogosok emellett zsoldosok voltak, amelyek egy polgárokból álló hadsereget győztek le. Felismerte a peltasztészek jelentőségét, és sikerrel alkalmazta őket a spártai hopliták ellen. E tapasztalatok birtokában módosította (könnyebbé tette) a hagyományos hoplitafegyverzetet is, s ezzel megnövelte a hoplitáknak a peltasztészekkel szembeni hatékonyságát. A nagy, nehéz, fémborítású hoplon pajzsot kisebb, könnyebb, bőrbevonatú pajzs (pelté) váltotta fel, a fém lábszárvédők helyét pedig a vezér nevéről iphikratidának nevezett csizmák vették át.
Agészilaosz hadműveletei is újítólak hatottak a görög hadművészetre, ami paradox módon éppen a hagyományos spártai hoplita harci értékét csökkentette. Ugyanakkor ez a változás a miatt is bekövetkezett, hogy Spártában csökkent a teljes választójoggal rendelkező polgárok aránya, akik a spártai hadsereg törzsét alkották. A peloponnészoszi háború után más görög államokban is volt népességcsökkenés, de ezt csak a spártai hadsereg érezte meg közvetlenül.
A görög nehézgyalogos katona és a peltasztész, Iphikratész reformja után (Forrás: John Warry - A klasszikus világ hadművészete)
A kis-ázsiai és a korinthoszi háború vége
A háborúban az athéniak kis-ázsiai győzelme (Kr.e.394) után állt be fordulat: most Konón lépett fel azzal a céllal, hogy felszabadítsa az ión városállamokat, ezért a perzsák a korinthoszi háborúban is Spárta oldalára álltak át. A spártaiak Kis-Ázsiában a perzsák oldalán sem értek el jelentős sikereket az athéniakkal szemben, csupán egyszer győzték le az athéni flottát Rhodosznál. Ugyanakkor az itt tevékenykedő athéni erők sem tudtak jelentős területeket felszabadítani, mert az ión városok számára népszerűtlenek maradtak. A háború végéig csupán itt fosztogatásokból tudta magát fenntartani az athéni sereg. Csupán Thraszibülosz tudta elfoglalni újra Büzantiont és Khalkédónt. A perzsa flotta végül 387-ben blokád alá tudta venni az athéni hajókat a Dardanelláknál. Ez lehetőséget adott a békekötésre. 386-ban a békét a spártai Antalkidasz hozta tető alá. A békekötésben a döntő szót Perzsia mondta ki, így várható volt, hogy Hellászban megmaradt Spárta hegemóniája, miközben az ión városállamok továbbra is perzsa kézen maradtak.
Thébai háborúja, Kr.e. 379-362
Az, hogy a korinthoszi háborúból Spárta viszonylag kevés veszteséggel került ki, és meg tudta őrizni szerepét, mint vezető görög városállam, az Agészilaosz politikai eredményeinek is köszönhette, bár a döntő szót Perzsia mondta ki a korinthoszi háborút lezáró békében.
Ezután a háború után Spárta és Thébai közösen indítottak hadjáratot Mantineia ellen. Ebben a háborúban tüntette magát ki két, később híres thébai hadvezér, Epameinóndasz és Pelopidasz. Ennek ellenére 383-ban az Olünthosz városa elleni hadjárat előtt Phoibidasz, spártai hadvezér elfoglalta Thébait, s az néhány évre spártai birtokba került, majd a város élére is egy spártai bábkormányt ültetett. Ez utóbbi intézkedés egész Görögországban felháborodást keltett, hiszen Spárta egy valójában vele szövetséges államot foglalt el.
379-ben athéni segítséggel a thébaiak megdöntötték az Spárta barát oligarchák uralmát, s a spártai helyőrség a polisz fellegvárába szorult. Spárta, mielőtt hadjáratot indíthatott volna Thébai ellen, más városállamok is felkeltek ellene, amelyet Athén gyűjtött össze egy új tengeri szövetségben, 377-ben. Az év végére legalább harminc városállam csatlakozott Athén tengeri szövetségéhez, köztük Thébai, amelyben ugyan Athén vállalta a vezető szerepet, de az ügyeket közösen tárgyalták egy közös tanács segítségével. Tehát az új szövetség nem vált olyan nyomasztóvá a feleknek, mint annak idején a déloszi szövetség.
A thébai seregeket Pelopidasz és Epameinóndasz vezette. 378 és 371 között három nagyobb spártai hadjárat is indult Thébai ellen, de ezek mind meghiúsultak a thébaiak ellenállása miatt, akiket Athén is segített. Ráadásul 376-ban az athéni hajóhad Naxos és Pharosz szigete között legyőzte a peloponnészoszi flottát. Ennek köszönthetően Athén újra az Égei-tenger vezető hatalma lett, miután flottája elfoglalta a thrák tengerpartot és Korkürát. Athén 375-ben újabb tengeri csatában győzte le a spártai flottát leukasznál. Végül a spártai helyőrséget kiszorultak Boiótiából. 379-ben felújították a boiótiai szövetséget, amelyet még korábban, az 5. században alapítottak meg először, élén természetesen Thébaival. Ezzel visszaszerezte Thébai vezető szerepét Boiótiában. Athén megrettent a hirtelen megerősödött Thébaitól, így fordulat következett be a politikájában és Spárta szövetségese lett. A felek ekkor békét ajánlottak, de nem ismerték el a boiótiai szövetséget, ezért ezt Thébai nem fogadta el.
A spártai király, Kleombrotosz azt a parancsot kapta Spártától, hogy vonuljon Thébai ellen. Mindezt azért, mert a boiót szövetséget az kétpólusú egyensúly felborulásának vélték. Kleombrotosz tízezer nehézfegyverzetű gyalogossal és ezer lovassal Phóiszból tört be Boiótiába. Thébainak ultimátumot küldött, hogy Thébai szüntesse meg a boiótiai városok feletti hegemóniáját. Thébai elutasította, azzal érvelve, hogy Thébai sem utasította Spártát, hogy oszlassa fel a peloponnészoszi szövetséget. Végül a felek Leuktránál próbálták egy döntő csatában döntésre vinni a dolgot.
Leuktra, Kr.e. 371.
Kleombrotosz tízezer nehézfegyverzetű gyalogosa és ezer lovasa ellen Epameinóndasz vezetésével a boiótiai sereg létszámhátrányban volt, mindössze 7 ezer gyalogossal és 600 lovassal rendelkezett. Ugyanakkor lovasságának harci értéke felülmúlta a spártai lovasság erejét. Ezen kívül a gyalogságán belül volt egy alakulat, a „szent csapat”, egy elitegység, amely eredetileg a város akropoliszának védelmét látta el, ekkor azonban a csatában kívánták bevetni. Eredetileg Goridasz alapította, de a leuktrai csatában már Pelopidasz irányította a szent csapatot. A hagyomány szerint a szent csapat 300 főből állt, és homoszexuális férfiakból válogatták össze, hogy ezáltal összetartóbb csoportot alkothassanak. Az ötlet korábbról is ismert volt, ugyanakkor Xenophón tagadta, hogy a szent csapat homoszexuális férfiakból állna. Mindazonáltal a „szent csapat” harci értékét tekintve vagy felülmúlta a teljes jogú spártai nehézgyalogságot, de legalábbis azzal egyenlő erőt képviselt.
Ő alkalmazta először az ún. „ferde éket”, egy sajátos hadrendi felállást. Ennek lényege, hogy a hadsereg egy védekező és egy támadó szárnyra oszlott. A védekező szárny egyben a harcászati tartalékot is jelentette, míg az erősebb, támadó szárnynak az volt a feladata, hogy az ellenség hadrendjének legszilárdabb részét áttörje. A felállásban ez úgy is megjelent, hogy a támadó szárny előre nyúlt, míg a védekező seregrészek hátrébb álltak. Így a csatarend egy ferde vonal volt, vagyis egy „ferde ék”. A gyalogos harcban az ilyen jellegű forma spontán módon kialakult, Epameinóndasz ezt most tudatosan markánsabbá alakította. Ugyanis a falanxok a csata kezdetekor mindig előrenyúltak a jobbszárnyukkal. Ugyanis ide mindig a legjobb katonákat állították, és a többiek is hozzájuk igazodtak. És mivel ők haladtak a leggyorsabban, a falanx idővel elferdült. Ezek után a az ütközet kimenetelét az döntötte el, hogy melyik fél jobbszárnya képest gyorsabban megtörni az ellenfél balszárnyát. Tehát Epameinóndasz rájött arra, hogy ha nem is tudatosan, de a görög seregek közötti csaták szárnycsatákká alakultak. Tehát a thébai hadvezér a megfelelő szárnyon hozott létre erőfölényt. Így ez abban is újítás volt, hogy meghatározta a támadás fő irányát, és ott alkalmazott túlerőt. De ezt a túlerőt ő a bal szárnyra helyezte, ami szemben állt a spártai jobbszárnnyal, vélhetően az ellenség haderejének legszilárdabb részével. Ezen kívül, nemcsak hogy itt a falanx erőfölényben volt, Epameinóndasz a Xenophóntól átvett oszlop alakzatba rendezte el a balszárnyat. Hat ilyen oszlopot állított fel, egymástól lépcsőzetesen felállítva őket. A hat oszlopból öt nyolc soros volt, egy pedig tíz. Ez az utolsó oszlop volt a „Szent csapat”. Velük szemben a spártaiak egy hosszú, 12 sor mélységű falanxot állítottak fel. A jobb szárny is spártaiakból, a balszárny viszont a szövetséges államok katonáiból állt. Itt is lovasság védelmezte mindkét szárnyat.
Ketten írták le a csatát: a kortárs Xenophón, és Diodórosz, ez utóbbi 300 évvel az események után írt. Ugyanakkor Plutarkhosz életrajzot írt Pelopidaszról, így tőle is fennmaradtak fontos részletek. A Kr.u. 2. században írt Pauszaniasz igyekezett a thébaiak szemszögéből bemutatni az eseményeket.
Kleombrotosz felismerte Epameinóndasz célját a ferde csatarendjével, ezért széthúzta a jobbszárnyát, hogy az ellenség balszárnyát bekeríthesse, majd támadást vezényelt, mind a lovasságnak, mind a gyalogsásnak. A csata kezdetén először a peloponnészoszi és thébai lovasság csapott össze, s amiben a thébai lovasoknak sikerült megfutamítaniuk a peloponnészoszi lovasságot. Emiatt azonban a jobbra húzódó spártai gyalogság bele ütközött a jobbszárnyon álló lovasságba, ami miatt zavar keletkezett, amit Epameinóndasz úgy használt ki, hogy ekkor parancsba adta a thébai balszárny támadását. A thébaiak összecsaptak a spártaiakkal, majd hamarosan a harc kimenetelét a falaxnok „nyomóereje” döntötte el. A spártaiak egysége itt a hagyományosan 12 sor mélységű volt, de emiatt létszámhátrányba kerültek a thébaiakkal szemben. A túlerő nyomása hamarosan össze is roppantotta a spártaiak falanxát. A spártai jobbszárny szélén Kleombrotosz 300 fős testőrsége állt, s ezek csaptak össze a szintén 300 fős „Szent Csapattal”. Rövid idő alatt viszont a thébai elit egység szétzúzta Kleombrotosz testőrségét, s az menekülni kényszerült, s maga a spártai király is ekkor esett el. A spártai jobbszárny, tehát a sereg legerősebb része végül felbomlott, aminek következtében a peloponnészoszi arcvonal többi része is elvonult, anélkül, hogy harcba bocsátkozott volna. A thébaiak nagy győzelmet arattak. A visszavonulókat a thébai lovasság üldözte.
A leírásokból úgy tűnik, hogy az arcvonal többi részén nem voltak harcok, amit a thébai balszárny gyors támadásával magyaráznak. Ugyanakkor a spártaiakkal vívott heves harcok alatt a spártai és boiótiai szövetségesek részt vehettek volna a harcban. Ebből adódóan Epameinóndasz valószínűleg tudatosan tartotta vissza szövetségeseit a harctól.
A csata után a spártaiak nem vállalkoztak további csatára, annál is inkább, mert hírt kaptak arról, hogy Epameinóndaszhoz hamarosan erősítés fog érkezni Pherai-ból. A spártaiak 400 teljes jogú polgárt és 600 szövetséges katonájukat vesztették el a csatában, bár miután fegyverszünetet kaptak, úgy tervezték, tovább harcolnak, s ezért követeket küldtek Spártába erősítésért. Miután azonban a thébaiak erősítése előbb megérkezett, a spártaiak végül a visszavonulás mellett döntöttek.
A leuktrai csata (Forrás: John Warry - A klasszikus világ hadművészete)
Hadjáratok a Peloponnészoszra
A leuktrai győzelem elhozta Thébainak az uralmat egész Boiótia felett. A hegyi vidékeken erődítményeket építettek, hogy ez az uralom továbbra is biztosítva legyen. Thébai megerősödése lehetővé tette, hogy 370-ben Epamenióndasz már a Peloponnészoszra tudott hadjáratot vezetni, s ezzel Spárta közvetlenül fenyegetés alá került. Ugyanakkor Epameinóndasz jelentős katonai és politikai stratégiát alkotott meg, amiben a peloponnészoszi-félsziget középső- és nyugati részén lévő népeket igyekezett felhasználni Spárta elszigetelésére. Ennek érdekében az év végére Mantineiát újjáépítette, amelyet tizenöt évvel korábban romboltak le, Tegeában elősegítette a demokratikus fordulatot, majd szövetség alakult az előbbi két város, Élisz és Argosz között Spárta ellen. Ez pedig egyértelműen Spárta stratégiai bekerítését készítette elő. Emiatt Spárta 370 telén Agészilaosz vezetésével sereget indított Mantineia lerombolására. Válaszul Élisz, Argosz és Thébai is fegyverkezni kezdett. Epameinóndasz ezúttal egy 5-6 ezer fős haderővel indult Arkadiába. A szövetségesek túlerőben voltak Agészilaosz ellen, ezért visszavonult. Epameinóndasznak most lett volna lehetősége, hogy közvetlenül Spártát támadja meg. Azonban a tél miatt a folyók megduzzadtak, amiken át kellett volna kelni, ezen kívül a stratégiai hegyszorosokat is spártai csapatok védték. Ezek ellen Epameinóndasz elrendelte, hogy a hágókat a thébai erők egyszerre több irányból támadják meg. Ez a módszer bevált, így jutott thébai kézre például a Szellaszia nevű erőd is. A thébai sereg végül eljutott az Eurótasz folyóig, amely mögött volt Spárta városa. A megemelkedett folyón a thébai sereg nagy nehézségek árán, de átjutott. Agészilaosz Spárta egy magasabban fekvő részén állította fel seregét, s ott vett fel védelmi pozíciót. Innen sikeresen állt ellen a thébaiak támadásának, így Epameinóndasz inkább visszavonult. Viszont a Lakóniától nyugatra fekvő Messzéniát meghódította, amely Spárta számára a termőföldet jelentette. A területen új város építésébe kezdtek a szövetségesek, az Ithómé-hegy lejtőinél, ez lett Messzéné, amelyet őrtornyokkal és bástyákkal is elláttak, hogy jó védje a terület, eddig Spárta által leigázott lakosságát. Spárta ezzel gyakorlatilag megbénult, hiszen eddig a leigázott lakosságot használták ki, hogy élelemhez jussanak. Spárta ezért az egykori riválissal, Athénnal kötött szövetséget, amely polisz most már fenyegetőnek kezdte találni Thébai megerősödését. Athén sereget mozgósított, és Iphikratész vezetésével ez a sereg a Peloponnészoszra vonult. Epameinóndasz ekkor jobbnak látta, ha visszavonul Thébaiba, nem vállalva további kockázatot. De Messzénében hagytak boiótiai segédcsapatokat. Epameinóndasz katonai hadjárata még így is nagy sikert hozott, hiszen Spárta sebezhetőbbé vált, mint valaha és Thébai vált a legerősebb polisszá Hellászban.
A Kr.e. 369-es hadjárat
369-ben Epameinóndasznak újabb hadjáratot kellett vezetnie a Peloponnészoszra, mivel Arkadia, Argosz és Élisz követelte, hogy induljanak meg Pelléné, Sziküón és Korinthosz ellen, amelyek még mindig Spárta oldalán álltak. Ezek a városok a Korinthoszi-öböl déli partján feküdtek, így a tengeren keresztül el tudták látni utánpótlással Spártát.
369 júliusában a thébai sereg szövetségeseivel a Peloponnészoszon igyekeztek megszerezni a Szamárhegy nevű, 600 méter magas kopár hegyláncot, amely a Peloponnészoszra vezető hadiút fontos stratégiai pontja volt. Ez a hegylánc az Iszthmoszi-földszorostól délre húzódott, és északi lábánál spártai és pellénéi csapatok építettek megerősített állásokat. Mivel ez egy masszív falat jelentett, Epameinóndasz cselt eszelt alkalmazott. Egy éjszaka arra adott parancsot könnyűfegyverzetű csapatainak, hogy állandó támadásaikkal tartsák ébren a spártaiakat. Emiatt a spártaiaknak és szövetségeseiknek egész éjjel harcolniuk kellett, majd napkeltekor a könnyűfegyverzetűek visszavonultak. Ekkor a védők pihenőre mentek, s ezt a pillanatot megragadva Epameinóndasz támadásra küldte nehézfegyverzetű gyalogságát. Ezután a fáradt spártaiakat rövid kézitusa után elkergették. Pelléné és Sziküón ezután könnyű célpontnak tűnt, de Korinthosz jól védhető városnak alakították ki. Ráadásul a polisz athéni segédcsapatokat is kapott Khabriasz vezetése alatt. Khabriasz korábban egy igen hatékony harcászati módszert vezetett be, miszerint a gyalogság, ha a pajzsát a térdének fektetve szegzi előre a lándzsát, úgy a falanx meg tudja állítani az ellenséges rohamokat. Akár ezzel a módszerrel, akár mással, de Khabriasz meg tudta védeni Korinthoszt a thébai seregtől.
Végül az újabb peloponnészoszi hadjárat Pelléné és Sziküón elfoglalásával fejeződött be.
A mantineiai hadjárat
Amikor Kr.e. 363-ban Mantineia és Tegea háborúba keveredett egymással, Mantineiát Spárta, Tegeát Thébai támogatta. Epameinondasz az athéniakkal szemben azért volt hátrányban, mert nem volt flottája. Athén ugyanis a tengeren keresztül közelítette meg a Peloponnészoszt. Ezért a thébai vezér seregével Tegeában rendezkedett be, jól védhető állásokat kiépítve ott. Tegea Spárta és Mantineia között feküdt, így elvágta egymástól a két szövetségest. Agészilaosz a lakóniai Pellénén keresztül vonult, Epameinondasz ezt látva nem kísérelte meg feltartóztatni a spártai sereget. Helyette inkább megvárta, amíg Agészilaosz tovább vonul, arra számítva, hogy Spárta így védtelenül marad. Epameinondasz Spárta ellen vonult, de Agészilaosz erről időben tudomást szerzett és visszafordult. Epameinondasz válaszul erőltetett menetben kikerülte Agészilaosz seregét, és Mantineia ellen vonult. De még itt sem sikerült Epameinondasznak eredményt elérnie, ugyanis ekkor Mantineiába egy athéni lovas alakulat érkezett, hogy segítsen a városnak. Az athéni lovasok visszaverték az előreküldött boiót lovasokat, így a spártaiaknak lehetőségük nyílt, hogy Mantineia előtt összevonják a seregeket.
Mantineia, Kr.e. 362
Ezt a síkság egy olyan részén tették meg, ahol két hegylánc néhány mérföldes kapura szűkítette az átjárást. Spárta és szövetségeseinek serege 20 000 nehézgyalogost, 2000 lovast és 1000 könnyűgyalogost tett ki, míg a thébaiaknak valamivel nagyobb serege volt: 24 000 nehézgyalogossal, 3000 lovassal és 4000 könnyűgyalogossal rendelkeztek.
Itt Epameinondasz csatára kényszerült, de a korábbiakkal ellentétben, itt sikerült meglepetést okoznia. Színlelt visszavonulásba kezdtek a boiót csapatok, amivel azt a látszatot keltették a spártaiakban, hogy aznap a thébai sereg már nem fog harcolni. Majd, egy ferde arcvonallal, a korábban is bevetett megerősített balszárnnyal váratlanul mégis támadásba lendült. Míg Epameinóndasz gyalogságának fő ereje a spártaiak jobbszárnyát támadta, a lovassága és a könnyűgyalogság a spártai balszárnyat kötötte le. Ezalatt pedig a boiótiai és a peloponnészoszi szövetségesek a derékhadat rohanták meg. A hirtelen mozdulat összezavarta az ellenséget, és ez meghozta a thébaiaknak a győzelmet, bár Epameinondasz a csatában halálos sebesülést kapott.
Csata Mantineiánál (Forrás: John Warry - A klasszikus világ hadművészete)
A hadjárat következményei
Epameinondasz halála a thébai nagyhatalom végét jelentette, amelyet ő személyesített meg ügyes katonai és politikai stratégiájával. Thébai ugyanis ez után visszatért régi politikájához, hogy csupán a boiótiai városok ellenőrzésében érdekelt.
Bár Thébai hatalmát inkább erősítette az, hogy 357-ben kirobbant az ún. szövetséges háború. Ebben Athén ellen lázadtak fel saját szövetségesei, mivel Athén újra elnyomó politikába kezdett. Thébai ezekből a harcokból bölcsen kimaradt, s Athént végül alulmaradt szövetségeseivel szemben.
A 350-es években úgy tűnt, Thébai válik nagyhatalommá a görög államok között, az viszont ezután nem kezdett olyan jelentős expanzív politikába, amelyet egykoron Athén tett. 356-ban azonban kirobbant a szent háború. Ebben Phókisz állama sajátította ki Delphoit, amely korábban szakrális helyszín miatt független volt. Ezt a phókisziak már nem tartották tiszteletben, s az egyetlen állam, amely erélyesen felvehette ellene a harcot, Thébai volt. Azonban a háború elhúzódott, s csak 346-ban fejeződött be, méghozzá egy harmadik fél beavatkozásával. Makedónia a század elején megerősödött, s területén nem vívtak háborúkat. Aztán II. Philipposz király, megelégelve a Hellászban dúló háborúskodásokat, megerősödött hadseregével elfoglalta egész Hellászt. Ezt egy új korszak nyitányát is jelentette az ókori Görögország történetében.
A 4. századi görög háborúk tapasztalatai
A 4. század háborúiban már döntően a zsoldos gyalogság kapott szerepet. Xenophón leírása szerint, míg a poliszok polgárai a városukat védték, ha egy ellenséges sereg megostromolta, a támadó hadjáratokhoz már zsoldosokat fogadtak. Ezáltal a katonáskodás már megszűnt állampolgári feladattá lenni. Ezáltal a katonákat nem kötötte személyes hűség egy-egy városhoz, így ott harcolt, ahol a legtöbbet ígérték számára. De emiatt a sereg kiállításának költségei így az államra hárultak, olcsóbbá lett a katonai felszerelés. Ezen kívül a hoplitákat és a falanx harcászatot igyekeztek könnyűfegyverzetű gyalogsággal és lovassággal helyettesíteni. Jó példa erre az athéni Iphikratész, aki a könnyűgyalogosokat valamivel erősebb felszereléssel fegyverezte fel, a hopliták felszerelésén viszont könnyített. Epameinóndasz nevéhez pedig a döntő erőfölény kivívása egy ponton fűződött. A századtól kezdve a korábbiakhoz képest nőtt a lovasság alkalmazása. Már a csatákban velük hajtották végre az oldaltámadást, vagy a bekerítés elhárítását.
Berkes Márton
