Nagy Sándor ábrázolása a pompei mozaikon

Rengeteg könyv foglalkozik III. Alexandrosz, vagyis Nagy Sándor életével és katonai pályafutásával, de csak töredéke tesz részletesebben említést a kelta és a görög népek ellen vezetett hadjáratairól. Pedig ezek a hadjáratok is már fontos elemekkel gazdagították a makedón hadviselést. Megjelentek új taktikák és itt mutatkozott meg először a makedón király, mint kiváló katonai vezető.

Ókori források

A számos ránk maradt életrajzi mű közül Arrianosz Kr.u. II. században élt író műve a legátfogóbb. Hadrianus római császár uralkodása alatt Cappadocia tartomány helytartójaként az oda betörő alán törzsek ellen többször viselt hadat, így katonai szakértőként tanulmányozhatta a makedón király hadjáratait. Írásában felhasználta Alexandrosz későbbi hadvezéreinek, például Ptolemaiosznak, Nearkhosznak vagy Arrianosz Arisztobulosznak a beszámolóit, amelyek azóta elvesztek. A másik két író, amely írt Alexandrosz hadjáratairól, a Kr.u. I. században élt Quintus Curtius Rufus és Diodórosz.

Szakirodalom

Alexandrosz fiatalkoráról és a makedón trón megszerzéséről viszonylag sokan írtak, kevesebben vállalkoztak azonban a görögök és a Makedóniától északabbra lévő népek elleni hadjáratának behatóbb tanulmányozására. A. B. Bosworth Nagy Sándor, A hódító és Birodalma, Paul Cartledge Nagy Sándor a hódító, John Keegan A parancsnoklás álarca című könyvei erre  vállalkoztak, ahogyan Philip Freeman életrajzi monográfiájában, az Alexandrosz a világhódító-ban és Robin Lane Fox fejezete A hadviselés művészete című többszerzős könyvben is.

A kelta törzsek

A görögök hadviseléséről és annak változásairól a korábbi bejegyzésekben már részletesen szó volt, de eddig nem volt komolyabban bemutatva a kelta népek hadviselése, akik ellen Alexandrosz Kr.e. 335-ben vezetett hadjáratot. Stephen Allen Kelta Harcosok című Osprey Publishing kiadványa magyarul is megjelent, elsősorban ez volt az elsődleges szakirodalom, amelyre támaszkodtam a témában.
A Kr.e. V. századi görög szerző, Ephorosz a négy nagy barbár nép (szkíták, perzsák, líbiaiak és végül a kelták) egyikeként hivatkozott a keltákra, akik a Földközi-Tenger medencéjében létező civilizáció határain túl élnek. Az írott és régészeti ásatások szerint, Kr.e. 500 körül már a Duna felső folyásánál éltek. Valójában keltákkal illetjük az Ibér-félszigettől a Fekete-tengerig élő, az indoeurópai nyelvcsalád dialektusait beszélő népek összességét. Valamikor az V. század folyamán a kelták megérkeztek a Makedóniától északra lévő területre. Az Alpok környékéről keletre irányuló vándorlásuk valószínű oka a túlnépesedés lehetett.
A kelta társadalmat gyakran ábrázolták elit harcosok által utalt közösségekkel. A sírleletek gazdagon díszített fegyvereket és páncélokat tartalmaztak. A háborúk fontos szerepet játszottak a kelta társadalom szerkezetében. Annak alapvető alkotóegysége a klán, vagy család volt, amelyek összefogva, területi alapon szerveződtek. Általában ezeket királyok, vagy nagyfőnökök vezették, sokszor párosával. Melléjük szegődtek a kelta nemesek, akik szerepe a hadviselés volt, amelynek pedig, az egyik meghatározó hajtóerejét a rabszolgaszerzés jelentette. A portyák során rabszolgákat gyűjtöttek, majd eladtak. Viszonylag ritkán fordult elő, hogy a foglyul ejtetteket maguknak tartották volna meg. Az egymásra utaló kliensi kapcsolatok alkották meg a hadjáratra induló seregeket. Ezek személyes kapcsolatokat jelentett, mert jogi szemszögből mindenki szabadnak számított. Így a szabadok is törekedhettek nemességre. A törzsek sokszor egymással is harcoltak, amely harcokat jószáglopások, rabszolgaszerző portyák és vérbosszúk jellemeztek. Nagyon sok esetben szegődtek zsoldosként egy-egy háborúban valamely görög városállam vagy király szolgálatába.
Bármely kelta kezdeményezhetett portyát, akinek volt elegendő vezetői képessége és anyagi háttere, hogy a hadjáratot kivitelezhesse. A zsákmányszerzés miatt sokan önkéntes alapon csatlakoztak ilyen portyákhoz. Egy kelta minél többször vezetett sikeres portyákat, annál inkább nőtt a megbecsülése, így egyre többen csatlakoztak hozzá.

A kelták hadművészete

Kelta gyalogos ábrázolása (Forrás: Osprey Publishing)

Sok más néphez hasonlóan a kelta harcos is felszerelésével, öltözékével igyekezett jelezni vagyonát, társadalmi helyzetét. Ugyanakkor minden szabad embernek egyrészt joga, másrészt kötelességéhez is tartozott, hogy fegyvert viseljen. A kelta harcos alapvető felszerelését a lándzsa és a pajzs jelentette. Sok harcos rendelkezett még karddal, a nemesek és a vagyonnal rendelkezők továbbá sisakkal és láncvérttel.  De a harcos elsőrendű fegyvere mindig is a lándzsa volt. A harcokban olykor gerelyt is használtak, amelyet elhajítottak. A witham-nál feltárt pajzs jellegzetes kelta típus: hosszú, keskeny és a közepén kidomborított pajzsdudora van. A kardok viselése egyben társadalmi státuszt is szimbolizálta, ezért számos kard markolata díszített, olykor nemesfémmel bevont. Polübiosz beszámolója szerint a kelták kardjainak anyaga gyenge volt, ezért hamar meggörbült vagy eltört. Ez azonban nem volt igaz. A leletek tanúsága szerint a kardok minősége kiváló, rugalmas és tartós volt. A temetkezések során azonban hagyomány volt, hogy a holt mellé a kardját eltörve vagy meggörbítve temették. A sisakok a legtöbb esetben nem a harcban való védelmet, hanem a figyelemfelkeltést, vagy egy rang jelzését szolgálták. A harcosok számára ezek jelképértéket jelentettek. Láncvértet azonban kizárólag a legmagasabb rangú vezérek hordtak, így ennek viselése ritkaságszámba ment. Így volt ez íjászok és parittyások használatával is, ugyanis ezt a fajta harcmodort a kelta felfogás hozzá nem illőnek tartotta. Hiszen a harc a kelta felfogás szerint párbaj, melyben az ellenséghez közel kerülve kell azt legyőzni a diadalért. Az íjászok és parittyások ezért inkább csak a segédcsapatokat jelentették a kelta seregeknél.

Kelta nemesi harcos ábrázolása (Forrás: Osprey Publishing)

Egyrészt ugyan átalakult a kelták hadviselése a földközi-tengeri kultúrákkal való összetűzések folyományaként, a kelta harcosok hozzáállása azonban többé-kevésbé változatlan maradt. Polübiosz leírásából tudjuk, hogy a kelta hadsereg a harcmezőn törzsenként vonult fel, esetleg hagyományokon alapuló erősorrendet követve. Az első sorban álltak a legmagasabb rangú harcosok, őket követte a törzs többi fegyverese. A törzsek egy-egy díszes, faragott vagy fémből öntött hadijelvénnyel azonosították magukat, gyülekezési pontként is szolgálva. Ezek a hadijelvények a törzsek azonosító jelzései mellett vallási jelképek is voltak egyben: valamilyen őristenséget ábrázoltak. A kelták pszichológiai hadviseléséhez tartozott a csatatéren való szertartásos meztelenség, a csatazaj imitálása, olykor az előkészítő harci tánc és a trombiták megfújása.
A keltáknál a magas rangú harcosok vágásra alkalmas kardokat használtak, míg a többiek szúrással-döféssel támadó lándzsákkal harcoltak. A görögök zárt hadrendjei ellen felvonulva a kelta taktika nem számíthatott nagy sikerekre. Amíg a kelta harcmodorban az egyéni párharc állt a középpontban, a görögöknél a csapatok egysége. A kelták fegyverei, használatuk stílusa és a kelta harcos világképe mind a laza szerkezetű hadrendre utal. Amikor a kelta sereg az ellenség ellen rohamozott, az eszeveszett rohammá alakult, ebből fakadóan az indulás után már irányíthatatlanná vált. Ebből adódik, hogy a csata kimenetele főleg ennél az első rohamnál dőlt el: mert ha itt az ellenség sorait nem sikerült áttörni, a harcosokon úrrá lett a kétségbeesés. A kelta harcosok általában „mindent vagy semmit” alapon mentek harcba, ezért a seregeik könnyen sebezhetőek is voltak. Ha a sereg egyik részén az arcvonal meglazult, a pánik gyorsan kitörhetett. Ugyanakkor sok olyan csataleírás maradt fenn, melyben a kelták halálukig tartó harcukat írják le.

Kelta Lovasság (Forrás: Osprey Publishing)

A kelták erősségét a gyalogság jelentette, de emellett jártasak voltak a lótartásban is. Az állat egyben a társadalmi rangot is jelezte. A lovas katonák szolgákkal is rendelkeztek, akik feladata volt a csatában új lovat hozni a lovasnak, ha az előzőt leterítik a harcban. Ezek a szolgák, vagy csatlósok álltak a lovas helyére akkor, ha az elesett a harcban. Ha megsérült, a csata sűrűjéből is ők cipelték hátra. A lovasság sosem tömött sorokban harcolt, mint a gyalogság, hanem nagy távolságokat tartottak az egyes csapattestek. A gyalogsággal ellentétben a lovasok még tartalék osztagokkal is rendelkeztek, hogy folytonosan válthassák egymást. A lovas keltákat szinte biztosan mind nemesek alkották, akik így még inkább párharcra emlékeztető módon harcolhattak. Gyakori volt, hogy a gyalogságot kis számú lovasság kísérte, ennek ellenére a legtöbb esetben a lovasságot nem a nyílt összetűzések során, sokkal inkább a lesből való támadás esetén használták. A kelta lovasokat zsoldosként gyakran alkalmazták és nagy becsben álltak.

Sándor ifjúkora, első katonai sikerei

Alexandrosz először valószínűleg a 340-es években kapott hivatali tisztséget apjától. Ekkor Makedónia kormányzójaként intézte a királyság napi ügyeit, amíg Philipposz Propontis térségében volt hadjáraton. Ekkoriban a maidosok ellen a Strymón felső folyásánál folytatott sikeres hadjáratot. A leigázott nép legfontosabb központja helyén új várost alapított, ami egyben helyőrségi állomást is jelentett a területen. Apja példájára a várost magáról nevezte el, így lett az Alexandropolis. 339-ben már apja oldalán vett részt először az északi hadjáratokban, majd a chairóneiai csatában, ahol a makedón sereg balszárnyát vezette, ezáltal a thébaiak szent csapata ellen harcolt. Ezt követően részt vett az Athénnal folytatott béketárgyaláson. 337-ben Philipposz egy új nőt, a makedóniai Kleopatrát kívánta nőül venni. A menyasszony családjának megjelenése az udvarban instabillá tette az addig szilárd trónutódlási pozícióját Alexandrosznak. Ekkoriban robbant ki egy híres veszekedés Alexandrosz és apja között, amely miatt egy időre Alexandroszt és barátait száműzték az udvarból. Ekkor egy ismeretlen illír törzs támogatta az ifjút. De 336 tavaszán Alexandrosz már biztosan visszatért az udvarba. A király és fia közti látszólagos békét követte az esküvő Aigaiban, amelyet másnap színházi játékok követtek volna. A rendezvény kezdete előtt azonban Philipposzt testőre, Pausainas leszúrta.

Makedónia II. Philipposz halálakor (Forrás: Atlasz Világtörténet)

A trónutódlás

A merénylet hátterét és indítékát sosem sikerült teljesen felfedni, ahogy Alexandrosz hatalomátvételének körülményeiről is sok a találgatás. Mindenesetre Philipposz halála után Alexandrosz és barátai rögtön akcióba lendültek, hogy a trónt biztosítsák. Az udvarban ekkor a rangidős vezető Antipatros, Philipposz diplomatája gyorsan biztosította Alexandrosz trónralépését egy nagyszabású kikiáltási ceremónia levezénylésével. Ezzel az udvar nagy része már biztosan Alexandrosz pártján állt.
Ezt gyorsan követte néhány politikai rivális elfogása és nyilvános kivégzése. A tény, hogy őket nem titokban gyilkolták meg, Alexandroszt felmenteti a vád alól, hogy köze volt apja meggyilkolásához. Máskülönben ki tette volna magát annak a veszélynek, hogy a vádlottak ellene tanúskodnak a nyilvános eljárás során. Valamikor az év folyamán a még élő, de a trónról mellőzött Amyntast is eltetette láb alól. Ő politikailag túl veszélyes volt, hogy életben maradhasson. Attalossal szemben Alexandrosz nem mert nyíltan szembeszállni, legalábbis amíg az expedíciós sereget vezeti. Ekkor azonban a hozzá hűségesek valószínűleg megölették Attalost. Ebben Parmenion is részt vehetett, ez pedig nem maradhatott hála nélkül – a következő években ő és fiai álltak a katonai hierarchia élén. Philipposz menyasszonyát, Kleopátrát Olympiasz ölette meg. Ezzel Alexandrosz volt az egyedüli örökös az Argeada-dinasztiából. Csupán féltestvére, a mentálisan gyenge Arrhidaios élte túl a gyilkosságsorozatot, ő azonban nem jelentett veszélyt. A trónutódlási ceremónia után Alexandrosz királyként lépett fel, és ígéretet tett apja politikájának folytatására, amivel a legtöbb nemes támogatását el is nyerte.

Az első görög hadjárat

Philipposz halálhíre széles mozgolódást indított el a görög városoknál. Athén volt az első, és leghangosabb kezdeményezője a Makedón-szövetségtől való elszakadásnak, ennek az akciónak az élén pedig természetesen Démoszthenész állt. Ténylegesen a thesszáliaiak és a thébaiak léptek fel: Thébaiból kiutasították a makedón helyőrséget, ahogy Ambrakiából is. Argosban, Élisben és az arkadiai szövetségben pedig a makedón-barát oligarchákat elüldözték. Aitólia szintén a makedón-ellenes pártot hívta vissza.
Alexandrosznak hatalma megszilárdításához gyors katonai beavatkozásra volt szükség, hogy a görög városokat visszakényszerítse a makedón szövetségbe. Kéznél lévő haderejével elhagyta Pellát, és még az év folyamán egy vértelen hadjáratot vezényelt le. Ennek leghíresebb mozzata, amikor a thesszálok a Tempé-völgy áthaladó utat elzárták Alexandrosztól. A király ekkor megkerülte azt, s a part mentén az Ossa-hegyen lyukat fúratott, ahol lépcsőt kialakítva a thesszálok hátába került. A thesszáliai csapatok, a hátukba került makedón sereg láttán inkább a behódolást választották a nyílt harc helyett. Ezt követően az ellenállás meg is szűnt, Thesszália behódolt. Ezt követően így tett Korinthosz és Thermopylai is. Ezt követően ígéretet tettek, hogy támogatják Alexandrosz perzsa hadjáratát katonákkal és pénzzel. A sikeres átkelés hatására Athén is engedett a makedón követeléseknek.

A Balkán Kr.e. 355-ben (Forrás: Ian Worthington - By the Spear)

A kelták elleni hadjárat

A következő év folyamán azonban volt egy jelentősebb hadjárat is: Alexandrosz az északi triballosok ellen indult, akik ellen még Philipposz tervezett hadjáratot. Makedóniát ezek az északi szomszédjaik gyakran fenyegették. Hol betörtek a határmenti területekre, hol rendszeresen megsarcolták a királyokat. Thrákia meghódítása során ez a törzs nem lett pacifikálva, akik a Duna és az Oskios folyók egyesülésénél laktak. A triballosokon kívül függetlenek maradtak a tetrachoriták, akik a Haimos-hegységnél éltek. 340 körül őket egyszer már leigázták, de a behódolás csak időleges volt.
Alexandrosz, ebben a hadjáratban részt vevő hadereje biztosan nem lehetett nagy létszámú, de bizonyosan benne volt Felső-Makedónia lovassága és phalanxegységei, illetve Bottiaia és Amphipolisz lovassága. Ezt a sereget kiegészítették még könnyűgyalogosok, parittyások és íjászok. A teljes haderőt csak megbecsülni lehet: a haderő elsősorban csak makedónokból került ki, és biztosan nem lehetett több 15 000 főnél. Felszereltségük és képzettség tekintetében azonban Makedónia elsőrangú erejét jelentette. A sereg Amphipolisznál gyűlt össze, innen kiindulva átkelt a Nestos-folyón, majd észak felé átkelt a Rhodopé hegyen, haladva Philippopolis felé. Kilenc nap múlva a makedónok elérték a Haimos-hegy hágóit, amit már olyan thrák törzsek őriztek, melyeket Philipposz sosem vetett korábban az uralma alá. Alexandrosz a feltételezések szerint vagy a Trojan-hágón, vagy a Sipka-szoroson ment keresztül. Itt az ellenállás nem volt jól megszervezve: csupán félkészen, szekerekből épített védmű mögött védekeztek a thrákok, ami nem volt alkalmas a falanx, a hüpaszpészek, vagy a makedónokkal szövetséges törzs harcosainak, az agriánok támadásának elhárítására.
Amikor a makedón falanx megközelítette a szorost, a trákok a szekereket akarták rágurítani az alakzatra. Ez ellen a falanx úgy védekezett, hogy utat nyitott a szekerek számára, illetve egyes katonák lehasaltak és a pajzsaikkal védekeztek. A falanxok kitérése a makedónoknál már begyakorlott taktika volt, melyet később is alkalmaztak, például a perzsa harci szekerek ellen Gaugamélánál. Miután a szekerek jelentette veszélyt elhárították, Alexandrosz a balszárnyra küldte íjászait, azok mögé a gyalogostestőrséget, és a félbarbár gyalogságot, az agriánokat. Ezek a csapatok előrenyomulásba kezdtek, és valószínüleg hamar teret nyertek a trákok erőivel szemben. Feltehetően a hegy túloldalán a trákok már menekülésbe fogtak, eldobálva fegyvereiket. A harc csak néhány percig tarthatott, aztán az ellenség elmenekült. Alexandrosz a helyszínen hátrahagyott civil lakosságot, vagyis a nőket és a gyerekeket Makedóniába hurcoltatta.
Ebben az ütközetben Keegan szerint a trákok 1500 embert veszítettek, s ez arra késztette őket, hogy természetes védművek mögé húzódjanak. Valószínűleg Alexandrosz itt tapasztalta ki, hogy erre a legjobb válasz a frontális támadás. A nyílt csatában kiderült számára, hogy csekély a harci értéke a trákoknak a makedón serege ellen közelharcban, így ezután mindig a gyors és szemből indított támadást alkalmazta ellenük. A későbbi hadjáratokban is gyakran volt ez a fegyvere, ha a vele szemben lévő harcosokról bebizonyosodott, hogy gyenge harci értékűek a közelharcban.
Észak fele tovább vonulva Alexandrosz a triballosok királyával, Syrmossal akart megütközni. A király előrelátóan a lakosságot már evakuáltatta, majd seregével a makedónok elé ment. A triballosok Dunától néhány napi járóföldre megközelítették a makedónokat, majd megkerülve a makedón sereget, délen vettek fel állást. Alexandrosz erre visszafordult, hogy megütközzön velük. A triballosok ellen először az íjászokat és a parittyásokat vetették be. Ez kiprovokálta, hogy a triballok megrohamozzák a makedónok szilárd arcvonalát. Alexandrosz seregét ekkor úgy sorakoztatta fel, hogy a jobb és bal szárnyon a lovasság, a gyalogság pedig középen állt, amit maga vezetett. A közelharcban a lovasság oldalról be tudta keríteni a barbár törzs harcosait. A klasszikus bekerítés működött és végül a triballok visszafele kezdtek menekülni a folyó fele. Keegan megállapítása szerint a triballok a csatában még így is 3000 főt veszítettek, a makedón veszteségek jóval ezalatt maradtak.
A lakosságot a trák király a Duna-delta egyik szigetére, Peukére helyezte, aminek meredek partja jól védhetővé tette. Ráadásul ezen a részen a folyó gyors sodrása is nehezítette a támadók dolgát. Büzantionból érkeztek hajók, hogy segítsék a makedónokat az átkelésben, de a sodrást ezek sem tudták legyőzni. Alexandrosz ezért, hogy a szigeten lévőket megadásra kényszerítse, a közeli termést pusztította el, ugyanis közeledett az aratás ideje.
Ekkor azonban a folyó északi síkjára a triballokkal szövetséges geták megérkeztek. Felvonulásukkal kívánták megakadályozni, hogy a makedónok átkeljenek a folyón. Számításuk azonban nem vált be, ugyanis Alexandrosz egy éjszaka alatt hajóival, tutajokkal és bőrtömlőkkel átúsztatta haderejét az északi oldalra. Bosworth szerint ez az egész haderő átkelését jelentette, Keegan csupán a sereg egy részének átkelésével, úgy 1500 lovasával és 4000 gyalogoséval számol. Az átkelésre a geták visszavonulással válaszoltak. A makedónok pedig ezen a területen is elpusztították a termést, a közelben lévő, gyengén védett várossal együtt. A portyázás után Alexandrosz seregével visszatért a déli oldalra. A triballosok kilátástalan helyzetbe kerültek, ezért Syrmos végül behódolt. A békekötés feltételei szerint az északi törzs katonákat ad Alexandrosz számára. Ezek részt is vettek a perzsiai hadjáratban 334-ben.
A hadjárat főleg a katonai erődemonstráció felmutatására szorítkozott, csupán egyetlen ütközet zajlott le, de a döntő tényezőt az jelentette, hogy a makedón sereg a triballosokat végül sarokba szorította.

A triballok szekértámadása (Forrás: Osprey Publishing)

Alexandrosz visszafele az Oskios és a Strymón völgyén haladt keresztül. Ezen a visszaúton az agrianokkal való szövetségét is megerősítette. Mikor elérte a Strymónt, hírt kapott arról, hogy Kleitos, illír király összefogott az Epidamnos térségében élő taulantiosokkal, hogy együtt támadják meg Makedóniát. A két illír törzs a királyság északnyugati tartományait fenyegették. Alexandrosz ezért rögtön megváltoztatta az útirányt és Paiónián, Stoboinál átkelt az Axios-folyón. Innen nyugat felé fordult, amíg el nem érte Lynkéstist. Alexandrosz előrenyomulása gyors volt és kíméletlen, így az illírek számára nem jutott idő jó védelmet kialakítani.  Arrhianos leírása szerint ekkor Kleitos egy Pellion nevű erődbe vette be magát, ami már Nyugat-Makedóniát fenyegette. Alexandrosz érkezésekor azonban még a taulantiosok nem érkeztek meg, így Kleitos nem tudta egyesíteni velük erőit. Ezért a makedón király rögtön meg is kezdte Pellion ostromát, ami a taulantios sereg megérkezéséig tartott. Ekkor, hogy a taulantiosok a hegyekből ne fenyegethessék az erőit, taktikai visszavonulást rendelt el. Lovascsapatát küldte ki távolabbi területekre, hogy ellátmányt rekviráljon. Ezeket a különítményeket pedig más lovas csapatival maga védelmezte a taulantiosok rajtaütéseitől. Az ellátmányt így sikerült beszerezni, a sereg még így is körbe volt kerítve. Elől az erődített város, hátul meredek dombokon foglaltak állást az illírek. Alexandrosz ekkor úgy határozott, a legnehezebb útvonalon tör ki, arra számítva, hogy az illírek ennek tudatában pont erre nem fognak számítani. Ez volt a Farkas-hágó, amelyet egy patak vájt ki.
Az illír erők előnye a mozgékonyságuk volt. Amikor Alexandrosz serege átkelt, a taulantiosok a hegyoldal felől támadásba lendültek. Ezt a makedón phalanx fogta fel, ami után az ellenség nem is próbálkozott újabb rajtaütéssel, hanem az erődjükbe vonult vissza. Az átkelés során a makedón sereg sebezhetősége miatt, a rajtaütés után a hátvéd íjászcsapatai és hajítógépek fedezték a sereg további menetelését. Alexandrosz taktikai visszavonulása az illíreket elbizakodottá tette, mert úgy vélték, ez a makedón sereg elvonulását jelenti. Erről Alexandrosz felderítői útján is tudomást szerzett: az illírek a táborukat nem erősítették meg kellőképpen. Ezért Alexandrosz két nappal később, az éj leple alatt támadást intézett ellenük. A sereg élén az íjászok kezdték meg az ütközetet, majd az agrianok és végül a phalanxgyalogság rohamozott. A támadás nagy veszteséget okozott az illíreknek. A túlélők Pellionba vagy a közeli hegyekbe menekültek vissza.
Ennél a pontnál Alexandrosz nem folytatta a hadjáratot, mivel hírt kapott Thébai lázadásáról. Arrianosz azonban beszámol róla, hogy Kleitos Pelliont kiűrítette, felgyújtotta, majd visszavonult. Ebből következik, hogy az illírek nagy vesztesége elegendő volt ahhoz, hogy Nyugat-Makedónia a továbbiakban biztonságban legyen, bár az illír törzseket a király nem kényszerítette olyan formális békére, mint a triballosokat. Ugyanakkor 334-ben illírek is harcoltak a perzsa hadjáratban.
Eddig a hadjárat öt hónapig tartott. A makedónok előnyére vált hivatásos hadseregük, a világos katonai cél, miközben az ellenség erői meg voltak osztva. A törzsek saját terepüket jobban ismerték és jobb védelmi helyzetben is voltak, mégsem tudtak időben reagálni Alexandrosz lépéseire, amely minden alkalommal több előnyhöz jutott, amelyet a makedón király ki is használt. A törzsek fő hibája volt, hogy túlértékelték a nehézségeket, amelyekkel Alexandrosz seregének szembe kellett néznie. De a gyakorlott, tapasztalt és fegyelmezett sereg bizonyította képességeit. Alexandrosz merész lépései és rugalmas gondolkodásmódja is jelentősen befolyásolta a hadjárat eredményét.

Trák gyalogos (Forrás: A klasszikus világ hadművészete)

A második, görögök elleni hadjárat

A hadsereg fegyverben kellett, hogy maradjon az északi törzsek pacifikálása után is. Ugyanis Thébai újra fellázadt a makedón uralom ellen. A hírek hiánya miatt született meg a pletyka, hogy az új királyt esetleg meggyilkolták, s ezt elsősorban Démoszthenész igyekezett a maga javára fordítani Athénban. Dél-Görögországban megkezdődött a politikai lehetőségek latolgatása, de Thébaiban gyorsabban zajlottak le az események. Itt az egykori makedón ellenes száműzöttek vissza jutottak a városba, majd a népgyűlésen a lázadás mellett agitáltak. A városiak végül a makedón helyőrséget, a Kadmeia erődben megostromolták és a makedón-barát oligarchiát is megdöntötték.
Alexandrosz gyorsan és kíméletlenül kívánta elfojtani a lázadást. A seregével először Eordaiába vonult, majd Felső-Makedóniába, ott átkelt a Haliakmón folyón, majd a mai Kozanin és Sziatiszta-hasadékon át dél felé fordult tovább Thesszáliába a Péneios völgyén át Trikka érintésével. Ez a menetelés hét napig tartott, aztán Pellinába ért, ahol rövid ideig tartózkodott. Öt nap elteltével már Boiótiába érkezett, ekkor a dél felé a Hérakleia-Képhisos völgy-Onchéstos  útvonalon haladt, a szárazföld belsejében. Menetelése annyira hatékony volt, hogy amikor már csak három óra választotta el Thébaitól, a lázadók még akkor sem tudtak a közeledtéről. A gyors menetelése megakadályozta Thébai szövetségeseit abban, hogy tényleges segítséget nyújthassanak a városnak.
A sarokba szorított város most a behívott polgárok mellett rabszolgákat és idegeneket is besorozott. Egyrészt védték a várost, másrészt annak déli védőrendszeréhez tartozó Kadmeiát is ostromolták. Az erőd déli oldalánál kettős palánksáncot építettek, hogy megakadályozzák, hogy a király erői egyesülhessenek a makedón helyőrséggel. Fegyverzet tekintetében a thébaiak az északi törzseknél jobban felszerelt erőt képviseltek a makedónokkal szemben.
A görög város felkészült az ostromra, ugyanakkor mégis nehezen rekonstruálható, hogyan zajlott az. Először két phalanxegység megtámadta a külső palánksáncot, s őket íjászok és könnyűgyalogosok támogatták. Az első támadás egy kis szakaszon védtek a Kadmeia közelében, ahol nem volt elég hely, hogy szabályos ütközet bontakozzon ki. Ezt a támadást a thébaiak még visszaverték. Ezután Alexandrosz bevetette elit csapatait – amik lehettek a hüpaszpészek, vagy a királyi gyalogos testőrség is. Ekkor zajlott le az ostrom döntő szakasza, de eltérő leírás maradt fenn arról, hogy ekkor mi történt. Arrianosz szerint a thébaiak egy ideig kitartottak, még az egyik makedón parancsnok, Perdikkasz meggondolatlanul elindított támadását is visszaverte. A thébaiak arcvonala végül megtört és a makedón gyalogság beözönlött a városba. Diodórosz szerint a thébaiak nagy veszteséget szenvedtek, de meg tudták tartani állásaikat, azonban a makedónok betörtek egy kevésbé őrzött falszakaszon. Ennek van valószínűsége, ugyanis a makedón sereg létszámra felülmúlta a thébaiak erejét, így lehetséges, hogy volt lehetőségük a város más részére is egységeket küldeni. Lehetséges, hogy a fal egy másik szakaszán történt az átkelés, és ez ejtette pánikba a Kadmeiánál álló védőket.

Thébai ostromának ábrázolása (Forrás: Osprey Publishing)

A végső roham több irányból történt. Egyrészt a sereg egyesült a makedón helyőrséggel, a többiek a falakat foglalták el, és csupán a thébai lovasság tudott kimenekülni a városból. A város többi védőjét körülfogták és végeztek velük. A várost védő erők legyőzése és kivégzése után valóságos népirtás kezdődött. A mészárlás kibontakozásához hozzátartozhatott az is, hogy a mindenre elszánt thébai védők a város elfoglalása előtt legalább ötszáz fő veszteségeket okoztak a makedónoknak. Ez jelentős szám a korábbi északi hadjáratok veszteségeihez képest. A thébaiak 6000 embert vesztettek, és 30 000 volt azok száma, akiket aztán rabszolgának eladtak. A várost a Kadmeia erőd kivételével lerombolták.
A város kegyetlen bánásmódjára voltak korábbi példák. Alexandrosz apja, Philipposz elpusztította Olünthoszt, lakóit pedig rabszolgának adta el. A thébaiak pedig Orkhoménosz városával tették ugyanezt. A különbség annyiban volt más, hogy Thébai Hellász vezető városa volt, amelyről senki nem hitte, hogy bárki ilyet tesz vele. Thébai megsemmisülésével azonban Alexandrosz elérte azt a tervét, hogy a többi görög polisz elálljon az ellenállástól. Alexandrosz a következő évre tervezte Perzsia elleni hadjáratot, ehhez pedig biztosítania kellett a királyságot, és a hadjáratban a görög poliszok támogatására is számított. Thébai ellenállásának leverésével ez a továbbiakban biztosítottá vált, a görög városok elálltak a lázadás szándékától. A példátlan brutalitás hatására a többi görög polisz már nem tanúsított ellenállást. A háború helyét ezután átvette a diplomácia, és a többi városállam visszatért a Hellén Ligába. A hátország biztosítása után Alexandrosz hozzákezdett a Perzsa Birodalom elleni háború előkészítéséhez.

Nagy Sándor első hadjáratának hadművészeti tapasztalatai

A 335-ös hadjárat egyrészt hosszú távú tervezést igényelt, improvizációt, illetve biztos és inspiráló hadvezetést. Alexandrosz ezeket jól kamatoztatta például a Sipka-szoroson, vagy a Dunán való átkelésnél. A Dunánál való hadjáratot nagyrészt a csapatok egyik pontból a másikba menetelése tette ki. Az erődemonstráció elegendő volt a helyi törzs, a triballok pacifikálására. Az illírek esetében a jó hadmozdulatok és a rajtaütésekkel szembeni hatékony ellenlépések tették végül sikeressé a hadjáratot. A makedónok előnyére vált hivatásos hadseregük, a világos katonai cél, miközben az ellenség erői meg voltak osztva. A törzsek saját terepüket jobban ismerték és jobb védelmi helyzetben is voltak, mégsem tudtak időben reagálni Alexandrosz lépéseire, amely minden alkalommal több előnyhöz jutott, amelyet a makedón király ki is használt. A törzsek fő hibája volt, hogy túlértékelték a nehézségeket, amelyekkel Alexandrosz seregének szembe kellett néznie. De a gyakorlott, tapasztalt és fegyelmezett sereg bizonyította képességeit. Alexandrosz merész lépései és rugalmas gondolkodásmódja is jelentősen befolyásolta első hadjáratai eredményét.

Berkes Márton