Egy idős ember bölcsen megjegyezte, hogy az ember ugyanazt a hibát elköveti akár kétszer-háromszor, de ötödszörre vagy hatodszorra már biztosan nem. A saját életemben is ezt a tendenciát tapasztalom. Mert az ember változik és újragondolja mindazt, ami történt vele. De mi a helyzet ha egy egész korszakot kellene újragondolni? Milyen történelmi távlatból lehet már igazán jól, tisztán és túlzó részrehajlás nélkül megítélni egy időszakot? Tíz év, harminc, vagy ötven? Esetleg száz évnek is el kell telnie?
Egyes könyvek témáitól nagyon tartózkodom. A Revíziós gondolat is olyan könyv volt, amihez elég bátorságot kellet összegyűjtenem, hogy belekezdjek. Már 99 év eltelt Trianon óta, mégis sok ember számára a téma még mindig érzékeny pont. Ennek ellenére elolvastam Zeidler Miklós könyvét, és egyáltalán nem bántam meg. Monográfiája ugyanis egyáltalán nem elfogult mű. A két világháború közötti magyar revíziós politikát összetetten vizsgálja, több szempontot bemutat, és ezt követően von le logikus következtetést.
Zeilder Miklós az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa. Kutatási területe elsősorban a két világháború közötti magyar külpolitika. Legtöbb írása tanulmány, ezek valamely tanulmánykötetben vagy folyóiratban jelentek meg. A kevés önálló műveinek egyike a Revíziós gondolat. Az első kiadás 2001-ben, majd egy bővített kiadás 2009-ben jelent meg.
Bevezetőjében a szerző bemutatja azokat a szempontokat, amelyeket a monográfiájában igyekszik részletesebben kibontani: Trianon társadalmi-lélektani hatásai, hatások a jogban és a politikában, a propagandában, a hétköznapokban és a kialakuló eszmék. Ezt követően röviden bemutatja, hogy a rendszerváltozás után hogyan alakult a nemzeti gondolkodás, a szomszédos országokhoz való viszonyunk és a Trianon-kérdés, végül bemutatja, mi változott az előző, 2001-es kiadáshoz képest.
A monográfia nyolc nagy részre van osztva. Az elsőben a szerző azt mutatja be, hogyan vélekedtek Trianonról a 20-as és 30-as években, és miben látták az okokat, amelyek a békediktátumhoz vezettek. Megállapítása szerint az ítéleteket az önfelmentés, a nemzetiségek hűtlensége, a győztes hatalmas rosszindulata, a magyarok jóhiszeműsége és a forradalmi kormányok alkalmatlanságának magyarázatai jellemzik. Ezután bemutatja az eseményeket, amelyek a történelmi Magyarország felbomlásáig vezettek. A szerző rámutat, hogy a 18-19. század folyamán a Habsburg-uralom alatti népek nemzeti ébredése erősödött, ezt pedig ösztönözte az osztrák kormányzat megosztó politikája is. A magyar vezetők pedig ugyan látták a nemzetiségi kérdés problémáját, a nemzetiségeknek több szabadságot adó lehetőségekkel nemigen foglalkoztak, tartva attól, hogy így elvesztik a magyarság vezető szerepét birodalmon belül. A merevség és a nemzetiségek politikai képviseletének megakadályozása persze ahhoz vezetett, hogy nőtt a nemzeti öntudatuk. Az I. világháború alatt a magyarság és a szomszédos népek közötti ellentétek csak nőttek, így az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásakor Magyarország területére fegyveresen törtek be. Az Antant 1919 végéig nem volt hajlandó egy magyar kormánnyal sem tárgyalni, végül a Horthy Miklós tengernagy által támogatott Huszár-kormány kapott meghívást a párizsi békekonferenciára.
Az ezt követő fejezetben Zeidler igyekszik eloszlatni néhány tévhitet, amely a trianoni békediktátumot övezi. Például rámutat, hogy a nagyhatalmak döntése nem magyarellenes meggyőződésből született. Egy új világhatalmi rendszer részét képezte a magyar békediktátum, annak pedig a nemzetközi biztonság volt a célja. Rámutat azonban, hogy több brit és francia diplomatát is befolyásolta az, hogy úgy tekintettek Magyarországra, mint a világháború egyik ellenséges nemzetére, de ez a gondolat sosem írta felül a nagyhatalmi politikai érdekeket.
A szerző a béke többféle hatását is elemzi művében: az ország megváltozó nemzetközi presztízse, szerepe az új európai rendben és a magyar közvélemény gondolkodása Trianonról, közvetlenül a békeszerződés után és a 20-as években. Zeidler a párizsi békerendszerről megállapítja többek között, hogy azért is állt ingatag talajon, mert a győztes hatalmak a maguk által megfogalmazott szabályokhoz sem tudták magukat tartani, és a kisebbségvédelmi szerződések betartását is nagyon nehezen lehetett ellenőrizni. A megalakult Nemzetek Szövetségéről is hamar kiderült, hogy ha az alapokmányában foglaltakat megszegik, a világszervezetnek nincs lehetősége szankciókkal élni, mivel nem állt mögötte tényleges katonai hatalom.
Az monográfia második része a megváltozott körülményekkel foglalkozik. Hogyan változott meg az ország területileg, a népesség szempontjából, illetve a gazdasága és a társadalom. A határváltóztatásnál a nagyhatalmak nem vették figyelembe a gazdasági egységeket, így etnikai, földrajzi és gazdasági és egységek is felbomlottak. Ugyanakkor az átalakuló megyeszerkezetek következtében egyes városok fejlődtek is. Az új térkapcsolatok lassan kialakultak, bár a kormányzat az új közigazgatási rendszer kialakításakor a revízió szellemében gondolkodott, vagyis átmeneti változásként tekintette a trianoni határmódosítást.
A mű következő három része a magyar külpolitika kialakulását és a békerevízió folyamatát elemzi a 1918-tól 1938-ig. A húszas évek második feléig nemzetközi politikában a magyar kormány a revízióval nem léphetett fel, habár a valós politikában tényleges cél volt a határok újrahatározása, de csak békés úton. Reális célkitűzésként a magyarlakta területek visszaszerzésére törekedtek, a vegyes etnikumú területeken pedig a népszavazást támogatták, ahogyan ezt történt Sopron és a környékbeli községek esetében. Az évtized második felétől ezek a célkitűzések a nemzetközi politikában is vállalhatóak voltak, és a magyar közvélemény sem helytelenítette.
A nemzetközi propagandát kezdetben a kormányzaton kívüli szervezetek képviselték. 1920-ban megalakult a Magyar Külügyi Társaság, amely a kormány revíziós politikájának szócsöve lett. Ez a szervezet képviselte legszínvonalasabb módon a külpolitikai célokat, és erről sokat elárul az is, hogy elnöke haláláig Apponyi Albert volt, és az ő munkáját segítette többek között az ifjabb Andrássy Gyula, Berzeviczy Albert és Teleki Pál. A szervezet végig számolt az éppen aktuális külpolitikai realitásokkal, a lehetséges politikai mozgástérrel, és az elfogadható eszközökkel. A húszas évek második felétől kezdve pedig a Bethlen-kormány aktívabb külpolitikába kezdett, így a revíziós politika is aktívabbá vált. Felkavarta az állóvizet Sidney Harold Harmsworth, vagyis Lord Rothermere, brit politikus, aki felkarolta a magyar revízió ügyét. Több cikket írt a trinanoni békediktátum bírálatáról. Korábban is voltak a magyar ügy mellett felszólalók a brit politikában, hatásukat tekintve azonban Rothermeré volt a legerősebb. Ezalatt Bethlen István igyekezett nemzetközi egyezményeket tető alá hozni, egyelőre azonban csupán kezdeményező akciók születtek, eredmények nem.
1927-ben létrejött a Magyar Revíziós Liga, amely onnantól kezdve a magyar revíziós propaganda legfőbb szervezetévé vált. A szervezet röpiratokat, prospektusokat és könyveket adott ki magyar és idegen nyelven, sajtótájékoztatókat és kampánykörutakat szervezett. Külföldön is elkezdtek előadásokat tartani, így például Nagy Britanniában, Olaszországban, Franciaországban, Németországban és még jó néhány európai országban. Nem hirdették meg azonban tételesen a revízió céljait, hiszen a magyar közvéleményben is ez egy megosztó pontot jelentett. Egyesek a régi Magyarország határainak teljes visszaállítását követelték, mások a revízió célját a gazdasági egységek visszaállításában határozták meg, illetve voltak azok, akik csupán a magyarlakta területek visszaszerzését és az önrendelkezési jog alkalmazását tűzték ki célul. Volt is több összeütközés a hivatalos külpolitikai állásfoglalás és az egyes érdekcsoportok között, de olykor még Rothermere állásfoglalása is ellenérzést váltott ki amiatt, hogy ellentétbe került a hivatalos magyar külpolitikai nézetekkel.
A politikai törekvés mellett a revíziós propaganda eszközként felhasználta a sporteseményekben elért magyar teljesítményeket, vagy Magyar Sándor és Endresz György pilóták légi teljesítményeit, hogy a ráirányítsák a közvéleményt a magyar értékekre. A gazdasági világválság miatt a kelet-európai rendezés újra figyelmet kapott, elsősorban gazdasági lehetőségei érdekében. Ezzel egy időben a Népszövetség egyre gyengébb hatású szervezetnek bizonyult, miközben a harmincas évek nemzetközi kihívásait kezelte. Magyarország Németország felé orientálódott, amelytől a revíziós politikája támogatását remélte, hiszen ebben látta az európai rendszer újratervezését. Ugyanakkor például Bethlen angliai előadásai is a brit közvélemény rokonszenvét nyerték meg Magyarországnak. Újabb revíziós tervek születtek, amelyek inkább az etnikai szempontot vették figyelembe, és bár egyelőre az európai hatalmak nem vették komolyan fontolóra, Magyarország külpolitikai elismertsége helyreállt.
Zeidler rámutat a revíziós propaganda hibáira is. A legtöbb, a külföldi országok megnyerését célzó kiadvány inkább a magyar sérelmeket sorolta fel, és kisebbségben voltak a jövőre néző programtervekről szóló írások. A legtöbb cikk és lap, amelyet kiadtak idegen nyelven, nem volt színvonalas, hogy akár a külföldi liberális vagy konzervatív köröket megnyerhessék vele maguknak. A propaganda legfigyelemreméltóbb elemét Bethlen Angliai előadásaiban és a köréhez kapcsolódó sajtóanyagokban látja, amelyek azért is születtek, mert maguk is kritizálták a legtöbb elkészült kiadványt. Persze a külföldi olvasóközönségben nem a széles rétegeket akarta a Magyar Revíziós Liga megszólítani, hanem a közvélemény-formáló politikai-szellemi értelmiséget. Ehhez azonban Zeidler megállapítása szerint nem volt logikusan felépített érvrendszer, jellemző volt a hozzáértés hiánya, a propaganda direkt volt, hol agitált, hol bizonytalanul kommunikált. A kiadványokban jellemzően fel lehetett fedezni a dühöt, a szomszédos országokkal szembeni ellenszenvet, és a megoldási javaslatok hiányát.
A hatodik része foglalkozik azzal, hogyan jelent meg a revíziós gondolat az ünnepnap és a jeles események alkalmával. Számos szobor és köztéri felavatás sorolható ide, elhíresült jelszavak és megszületett színdarabok, felvonulások, versek és beszédek. Ezeket gyakran a magyar politika tudatosan használta fel a revízió gondolatban tartására. Természetesen ebből következik, hogy a hétköznapi életben is fenn kellett tartani a revízió eszméjét, így tudatosan és a közvélemény gondolatainak kiszolgálására is több irodalmi mű, vagyis vers, ima, de még mese is született, amely a régi Magyarország visszaállításának vágyával foglalkozott. Trianon természetesen megjelent az oktatásban, elsősorban történelemórákon, de olyan narratívában, hogy a határok felosztása a külső, és belső (proletár) ellenségek munkája volt, pedig a dualizmus alatt az ország kisebbségéről megfelelően gondoskodtak. De megjelent a földrajzban is, 1938-tól pedig tantervi módosítást követően az irodalomórán is. A revízióról, mint közvélemény formáló elemről gondoskodtak a pályázatok, iskolai versenyek, megalakuló civil mozgalmak és a hétköznapi tárgyakba belevarrt, vagy vésett jelszavak. (pl. Szerezzük vissza Nagy-Magyarországot!)
A könyv utolsó részében a szerző bemutatja, miként zajlottak az Olaszország és Németország által támogatott területi visszacsatolások, a második világháború alatti revíziós politika, és a Magyarországhoz újra visszacsatolt területek helyzete. A revíziós politika sikerei azzal az áldozattal jártak, hogy Magyarország külpolitikai mozgástere egyre inkább beszűkült, és fokozatosan a tengelyhatalmaknak alárendelő politikát kényszerült folytatni. Ebben a részben számomra az volt a legtanulságosabb elem, hogy az elemzésből kiderül, a magyar kormány a dualizmus alatti kisebbségpolitika hibájából alig tanult valamit. A visszacsatolt területeken élő nem magyar lakosság jogi képviselete szinte ugyanúgy rendezetlen maradt, mint az első világháború előtt. A visszacsatolt területeken jellemző volt a diszkrimináció számos munkavállalói szférában, de olykor ezt még az ott élő magyarsággal szemben is gyakorolták. Igaz, a területi integrációra alig volt egy-két szűkös év, hiszen a háború az eseményeket felgyorsította, és 1945 után a határok visszaálltak a Trianon által meghatározottak szerint.
Zeidler Milós könyve számomra azért volt tanulságos, mert bemutatott egy korszakot, amikor az ország tele volt bizonytalansággal, társadalmi feszültségekkel és politikailag sebezhető volt. Másfelől azonban megfogalmazódott bennem egy szigorúbb ítélet is. Azt, hogy két világháború alatti revíziós politika nem lehetett sikeres, mert Trianon túl közel volt, és túl erős traumát jelentett hozzá, hogy a kor embere ne részrehajlás nélkül ítélhesse meg. Talán ekkor még hiányzott a hajlandóság, hogy elfogadjuk, mi is hibáztunk, és hiányzott az elhatározás is, hogy inkább tekintsünk a jövőbe, azt tervezzük, a múltból pedig tanuljunk és ne a sérelmeink igazolására használjuk.
Berkes Márton
