Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A második részben a hadjárat kezdetétől a granikoszi csatáig tartó időszakot vizsgálom, a felek katonai tevékenységét, hadviselésüket, és az ebből levonható tanulságokat igyekszem leírni.
Illusztráció a rohamozó makedón lovasságról (Forrás: Osprey Publishing)
A hadjárat kezdete
336 nyarán kezdődött az első hadműveleti időszak. Mielőtt Alexandrosz a fősereg élén átkelt a Hellészpontoszon, Parmenion vezetésével egy körülbelül 10 000 fős haderő, és Nyugat-Anatóliában kezdett a puhatolózó hadmozdulatokba. Több város makedón kézre került, ahol a perzsabarát rezsimeket demokratikus rendszerek váltották fel. A legdélibb ilyen Ephesosban történt, ami egyben a makedón előrenyomulás határát jelzi a 336-os évben.
335-ben azonban a perzsa erők vezetését rhodosi Memnón vette át, a hadvezetéshez kiválóan értő perzsa előkelő. Zsoldos kívülállóként kezdte karrierjét, de idővel beházasodott a tekintélyes perzsa arisztokrata Artabazos családba. Saját birtokai voltak Tróas-vidékén, így számára egyben személyes fontosságú is volt, hogy a makedón expedíciós erőket minél inkább akadályozza a további előrehaladásban. 336 végén görög zsoldosokat bocsátottak rendelkezésére, amellyel még visszavert egy számbelileg fölényben lévő makedón sereget Magnesia közelében. Emiatt a makedón előrenyomulás meg is torpant, s ezt kihasználva Memnón erőivel végigmenetelt Északnyugat-Anatólián. Ellenállásba nem ütközött, seregének közeledtére a makedónok egyre hátrébb szorultak a félsziget csücskébe.
Ezalatt a kis-ázsiai satrapák is összegyűjtötték saját csapataikat a Márvány-tengerhez. Ez a csapatösszevonás 335 tavaszára valószínűleg befejeződött, de utána is folyamatosan érkeztek még új erők 334-ben is. Főleg Arsités és Sithridatés, Phrygia és Lydia satrapái voltak a védelem fő szervezői. Tavaszra valószínű az összes makedón erőt visszavonták a Hellészpontosz környékére, így az előző évben meghódított területek elvesztek. Ephesosban visszaállították a perzsabarát kormányzatot, és valószínűleg a többi város esetében is Nyugat-Anatóliában. Egyenlőre a perzsa haderő kezében volt a kezdeményezés, és szárazföldi haderejük támogatására már közeledett Egyiptomból a flotta is.
Alexandrosz a 334-es év telén gyűjtötte össze inváziós seregét Amphipolisznál. Serege a legtöbb történész által elfogadott becslés szerint 32 000 gyalogosból és 5000 lovasból állt. Ez Kis-Ázsiában kiegészült az expedíciós haderővel, így ez a sereg majdnem 50 000 főre gyarapodott. A királyság erejét szemlélteti, hogy eközben Makedóniában Antipatrosz, aki Alexandrosz távollétében gyakorolta a hatalmat, majdnem ugyanekkora haderőre támaszkodhatott, így ekkor bármilyen makedónellenes megmozdulást el tudott fojtani a király távollétében.
Alexandrosz fordított irányba haladva vonult azon az útvonalon, amelyet Xerxész, perzsa király is használt a Kr.e. 480-as hadjáratakor. Az 500 km-es utat Húsz nap alatt tették meg. Ekkor várakozási idő állt be a hadjáratban, mivel a tengeri átkeléshez idő kellett, hogy a sereget és az ellátmányt megfelelően hajókra rakhassák. Ehhez 160 hajó segítette az expedíciós sereget.
Maga a király a Chersonnésos csücskében fekvő Elaiusnál fekvő átkelőhelyen szállt hajóra, majd szállt partra már az ázsiai oldalon.
Megállapítások a makedón hadsereg logisztikájáról
Kertész István több művében is leírta becslését a makedón hadsereg utánpótlásról. Ha elfogadjuk, hogy az utánpótlás szállítók, és más kiszolgáló személyzet összmérete 1:3 arányban múlta felül a hadseregét, legfeljebb 65 000 fősre lehet becsülni a Kis-Ázsiába érkező makedón haderő létszámát. Az ellátmányt csak részben szállították hajókon. Ugyanis számítottak arra, hogy előbb utóbb el kell hagyniuk a tengermelléki vidéket és a szárazföld belsejében kell továbbhaladniuk. A makedón kiképzési rendszernek köszönhetően – eszerint minden harcos harminc napra elegendő lisztet vitt magával – a hadsereg igen mozgékony erőt jelentett. Donald Engels A makedón sereg logisztikája című könyvében viszont úgy számolt, hogy az ellátmányt szállító állatok már azelőtt megették volna saját terhüket, mielőtt megérkeztek volna a sereg táborába. Ezért az ő megállapítása szerint a makedón sereg nagyon is a tengeri utánpótlástól függött, ami megmagyarázza, hogy a sereg a tengerpart közelében maradt, amíg lehetett. Az is tény azonban, hogy Alexandrosz számos alkalommal a kontinens belsejébe vezette haderejét, amely arra kényszerítette, hogy menetelés közben lássa el a haderőt, az adott alkalommal építsen ki hadtáprendszert. A Perzsa birodalomban számíthatott az előző uralkodók által kiépített infrastruktúrára is, ezen kívül szövetségek kötésével, helyőrségek telepítésével és túszokkal is biztosították, hogy a logisztika megfelelően fennmaradhasson. Ezzel biztosították, hogy a hátországban biztonságban legyenek a katonai raktárak és a felhalmozott készletek. Segítette még a jó ellátást, hogy a vonulást hozzáigazították a meghódított területek aratási idejéhez. Kertész megállapítása szerint a makedón sereg tavasszal, valószínűleg április végén indult meg, és májusig tarthattak ki az élelmiszertartalékok, amikor is már az ellenség területén jártak. Itt kezdődött meg a betakarítás, vagy az elrekviálás. Alexandrosz tudott támaszkodni Hérodotosz leírására, amelyet Xerxész hadjáratáról írt. Később pedig, amikor elérte a Tigris és az Eufrátesz folyó területét, Xenophón Anabaszisz című írását tudta felhasználni, hogy hadjáratának útvonalát megtervezze. Ezt mindig nagyon alapos tervezés előzte meg, és általában a makedón hadsereg mindig rendelkezett tíz napra elegendő gabonával.
Ütközet a Granikosz-folyónál
Néhány nappal a partraszállás után a makedónok híreket kaptak a perzsa flotta közeledéséről. Parmenión javasolta, hogy a szövetséges flotta vállaljon tengeri csatát a perzsáéval, Alexandrosz azonban ezt megtagadta, mert kockázatos lépésnek vélte. Úgy gondolta rizikós, ha már a hadjárat elején a görögök elszenvednek egy vereséget, függetlenül attól, hogy az mennyire kis mértékben befolyásolja majd a hadjáratot. E helyett Alexandrosz úgy határozott, a szárazföldi sereggel foglalja el az útjába kerülő, part menti tengerészeti bázisokat. Arrianosz leírásának ennél a pontjánál vált nyilvánvalóvá Alexandrosz hadjáratának stratégiája: mivel a perzsákénál jóval kisebb hajóhaddal rendelkezik, az ellenséges flottát a szárazföld felől kell legyőzni úgy, hogy a tengeri kikötők elfoglalásával azokat hatástalanítani lehessen.
Anatóliában a hadjárat első állomása Ilionba vezetett, ahol a király saját díszfegyverzetéért cserébe a szentélyben őrzött ereklyét vette magához, amely a későbbiekben a hadjárat szakrális tárgyává vált. Ezt követően a sereg tovább vonult, hogy a perzsa sereg ellen vonuljon, amely egy Zeleia nevű kisvárosnál gyülekezett, az Aisépos-folyó partján.
A perzsa haditanácsban több, egymással egyenrangú parancsnok miatt a stratégiai döntéseket többségi határozattal fogadták el, ez azonban valószínűleg nehezítette a hadvezérek dolgát. Ez részben magyarázatot adhat arra is, a makedónokat miért nem állították meg már a partraszállásnál. Nem tudták felbecsülni a makedón sereg erejét sem. A legtöbb történész szerint a két sereg létszáma hasonló lehetett. Perzsa oldalon a 20 000 fős lovasság jelenthette az igazi erőt, a gyalogsági oldalon azonban főleg helyi csapatok adták a gyalogság nagy részét, a görög zsoldosok száma pedig 20 000 főt tett ki. Memnón a „felperzselt-föld” taktikáját javasolta, hogy pusztítsák el a javakat a vonuló expedíciós sereg előtt, hogy a makedónok ne jussanak élelemhez. Arsités, Phrygia satrapája ezt ellenezte, hiszen ez saját területének pusztulását jelentette volna. A 335-ös perzsa sikereket hozták fel érvként, amivel meg is győzték vezértársaikat. A döntés után a perzsák a Zeleiától nyugatra fekvő főútvonal mentén foglaltak el állást, ahol a Granikos-folyó természetes védelmet nyújtott, ha a makedón sereg Zeleia és Kyzikos felé akarna haladni. Keegan megállapítása szerint a perzsák elkövették azt a hibát, hogy a makedónokat ellenállás nélkül hagyták partra szállni Ázsiában, így hadászati kezdeményezést adva nekik. A természetes védelmi vonal mögé húzódás pedig azért nem volt feltétlenül alkalmas, mert így a perzsa sereg nem tudta kihasználni létszámfölényét.
A makedónok felderítő csapatai léptek először kapcsolatba az ellenséggel, amikor seregük az Adrasteia-síkság közelébe ért. Jelentették a királynak, hogy a perzsa sereg a Granikosz-folyó keleti oldalán vett fel védelmi állást, a mai Dimetoka város közelében, a hegyek lábánál. Az ütközet előtt Parmenion javasolta a királynak, várjanak ki, mivel a perzsa sereg közvetlenül a folyó előtt sorakozott fel, tehát a makedónok a folyó átgázolása után rendezetlen sorokban lesznek, így sebezhetővé válnának. Alexandrosznak azonban ez a javaslat nem tetszett. Gyorsan akart lépni, mert az idő a perzsáknak kedvezett, akik számíthattak erősítésekre és további utánpótlásra. Végül a sereget maga által vezetve azonnal támadott.
Illusztráció: Alexandrosz lovasságával átkel a Granikosz-folyón (Forrás: Osprey Publishing)
A folyó, amit ma Koçabas Çay néven ismernek, az ókor óta nem sokat változott. Az átkelés kora tavasszal nem jelent különösebb nehézségeket, ekkor a mélysége alig egy méteres, azonban partja meredeken ereszkedik le a folyóhoz, ez pedig megnehezíti a széles arcvonalban való frontális támadást. A falanxtámadás rendezett módon nem lehetett volna végrehajtani, a gyalogosok a folyómederben egy ellentámadás során szétzilálódtak volna. Ezért a terület a perzsa védők számára volt kedvező, mégis a felállított hadrendjük a mai napig sok kérdést vet fel. Arrhianos leírása szerint a perzsa lovasság a part mentén állt fel, míg a gyalogság a magaslaton foglalt állást, de ez a folyótól másfél kilométer távolságban helyezkedik el. A két fegyvernem közötti távolság túl nagy volt, hogy egymást támogathatták volna, ez pedig a kezdeti előny feladását jelentette. A parton álló erők számára nem volt lehetőség lendületes rohammal visszaszorítani az átkelő makedón sereget.
Diodóros leírásában a perzsák a hegyek lábánál álltak, hogy alkalmuk legyen rohamra indulni, ha a makedón falanx átkel. Az időpont kapcsán sem egyértelműek a források. Alexandrosz a támadásra vagy hajnalban, vagy este adott parancsot. Ezzel kapcsolatban csupán retorikai források maradtak fenn, és a későbbi történetírók ezeket voltak kénytelenek felhasználni. Emiatt nem ismerjük a granikoszi csatát teljes egészében. A topográfia segítségével ez valamennyire mégis rekonstruálható.
A csata rekonstrukciója (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)
A makedón sereg klasszikus módon rendeződött csatasorba: a hüpaszpisztész és a pezetairosz egységek a centrumban álltak, a balszárnyra állt fel a thesszál, görög és trák lovasság, jobbszárnyon a makedón lovasság. A makedón lovasságot a Társak, a könnyűgyalogos agrián és íjász segédcsapatok alkották, illetve Amyntas vezetésével egy vegyesebb különítmény, könnyűlovasokból, ún. prodromos egységekből és a szarisszophorosz lovasokból. Ez utóbbi különítmény kelt át legelőször a folyón, majd őket követte Alexandrosz jobbszárnyának többi egysége. A partszakasznak valószínű egy könnyebben átjutható szakaszán keltek át, ahol a hordalék megkönnyítette az átjutást. Amyntas csapatai biztosították a partot, amíg a teljes jobbszárny át nem ért. Alexandrosz és Társai az átkelés után feljutott a járható lejtőre. Az átkelés során a csapatok a folyásirányban lefelé, balra mozdultak el, így egy átlós irányban mozogtak, ezzel pedig teljes egészében kihasználták a hordalékos szakaszt. Az egységek hullámokban kelták át a folyón. A balszárnyon Parmenion vezetésével a thesszáliai lovasság hasonló módon alakított ki hídfőállást, biztosítva a csapatok átkelését.
Az átkelésre a perzsa erők természetesen reagáltak. Először nyíl- és lándzsazáport zúdítottak az átkelő makedónokra, ennek ellenére az átkelés tovább folytatódott. Ezt követően a makedón élcsapatokat a perzsa lovasság rohanta le. A Memnón és fiai vezette lovasság támadása nagy veszteségeket okozhatott ezeknek a makedón erőknek, de visszavetni őket nem tudták. A harcoló makedónok kitartottak, és teljesíteni tudták a célt, hogy biztosítsák a folyó part menti szakaszát, amíg a többi egység át nem kel. A perzsa támadás lendülete lassan kifújt, ahogy a makedón sereg egyre több egysége tudta megvetni a lábát a másik parton. A sikeres átkelést követően makedónok ellentámadásba mehettek át. Alexandrosz személyesen vezette a támadást, ez pedig majdnem az életébe került. Egy, valószínűleg tartalékban tartott, perzsa lovassági csapat veszélyesen közel került Alexandroszhoz. A források két fivért említenek meg, Rhoisakés-t és Spithiradés-t, akik a királyra vetették magukat és a sisakját is szétzúzták. Mielőtt lesújtottak volna a királyra, a Társak egyik lovasa, Fekete Kleitos közbeavatkozott és megmentette a királyt.
Alexandrosz túlélte a támadást, és csapatai is hamarosan felülkerekedtek a perzsákon, holott az átkelés első szakaszában még nyomasztó volt a túlsúly. A minőségi fölény a makedónoknak kedvezett, és ez a javukra billentette a csata kimenetelét. A perzsa vezérek közül, akik meghaltak a granikoszi csatában, a források nyolcat említenek. A perzsa sereg centruma átszakadt, és ez volt az a pont, ahol a perzsák hátrálása meneküléssé vált. Keegan valószínűsíti, hogy a perzsák a szárnyak irányában menekültek el, ott, ahol görög zsoldosaik küzdöttek. Miután a teljes makedón sereg átkelt, a még magaslaton állásait tartó zsoldos gyalogság ellen indítottak támadást. A zsoldosok valószínűleg azért nem követték a menekülő perzsákat, mert abban reménykedtek, hogy tárgyalhatnak a makedónokkal a fegyverszünetről. Alexandrosz azonban erre nem volt hajlandó, a csata hevében lehetséges, hogy erre nem is volt lehetőség. A zsoldosokat a makedón falanx frontális támadással rohanta le, miközben a lovasság a szárnyakon kerítette be őket. A végső ellenállásra kényszerült zsoldosok okozták a legtöbb veszteséget a makedónoknak a csatában. Kétezer fő élte csak túl a mészárlást, ők fogságba kerültek. A korabeli krónikások szerint mintegy tizennyolcezer volt a csatában elesettek száma.
A csata már az elején eldőlt. Döntő mozzanatát a lovasság átkelése jelentette. Miután átjutott, sikeresen biztosítani tudta a túlpartot. A perzsa csatarend gyenge pontját jelentette, hogy a perzsa lovasság és a görög zsoldos gyalogság között nem volt megfelelő összeköttetés. A görög zsoldosok az ütközet alatt nem támogatták megfelelően a lovasságot, a magaslaton maradtak, hagyva, hogy lovasságukat bekerítsék a makedónok. A perzsa sereg így elvesztette gyalogsága túlnyomó részét, ezáltal pedig nem is maradt erejük, hogy Kis-Ázsiában további jelentős ellenállást kifejtsenek. Ezt Aristés satrapa is felismerte. A csata után visszavonult Phrygiába és öngyilkosságot követett el. A többi perzsa vezér is visszavonult, ki a saját satrapiájába, hogy helyi szinten készüljenek fel a közeledő makedón seregre. Alexandrosz politikai tőkét is kovácsolt a győzelemből: 300 teljes perzsa fegyverzetet küldött Athéné Istennő templomába, mint a bosszúhadjárat első eredményeit. A perzsa oldalon harcolt zsoldos túlélőket Makedóniába hurcolták rabszolgamunkára. Ez azt jelezte a még perzsák oldalán harcoló zsoldosoknak, hogy halálukig kell harcolniuk, mert Alexandrosz nem fog velük alkut kötni.
A hadjárat első időszakának és a granikoszi csata tapasztalatai
Alexandrosz kis-ázsiai hadjáratának bizonyos eseményeiről a források nagyon részletesen beszámolnak, máskor igen szűkszavúan fogalmaznak, vagy nem is ismertek. Ez utóbbi esetben csak következtethetünk, hogy az adott esemény hogyan is zajlódhatott le. Erre jó példa az expedíciós sereg útvonala, amelynek útvonalát egyes szakaszokon csak következtetéssel lehet rekonstruálni. Ugyanígy nem rekonstruálható teljes bizonyossággal a perzsa arcvonal sem a granikosz folyónál, ahogy arra sincs világos magyarázat, a perzsák miért nem próbálták megakadályozni a makedón sereget a partraszálláskor.
Ez utóbbira John Keegan is rámutat. Abból az alapvetésből kiindulva, hogy a perzsák fölényben lehettek a makedón sereggel szemben, lett volna lehetőségük előbb támadásba lendülni, ennek ellenére úgy döntöttek, egy védekező harcállásban igyekeznek a makedónokat megállítani a Granikosz-folyónál. A perzsa hadvezetés talán tisztában lehetett azzal, hogy a makedón sereg jelentősebb harci értékel képvisel, mint a kezükben lévő erők, és ezért döntöttek úgy, hogy védekező állást vesznek fel. Továbbra sincs magyarázat azonban arra, hogy a források szerint a perzsa arcvonalon miért állt fel kellő távolságban egymástól a gyalogság és a lovasság. Így létszámfölényüket nem tudták kihasználni, ami döntő hibának bizonyult, már a csata kezdetén. A makedón sereg ugyan az átkelés során nyomás alá került, de mivel nem minden perzsa egység nyomása nehezedett rá, idővel fölénybe került.
E hibás lépésnek az egyik magyarázata, hogy a perzsáknál nem volt egy kézben összpontosítva a haderő, hanem a parancsnokoknak azonos szava volt, amely komoly vitákat, és így végül döntésképtelenséget eredményezhetett.
Ezáltal Alexandrosz harci taktikáját, amelyet korábbat is alkalmazott, könnyen meg tudta valósítani: az ellenséges arcvonal egy pontján fejtett ki főcsapást nehézlovasságával az áttörésre. A győzelem megmutatta, milyen erőt jelent a ez a hadsereg megfelelő hadvezetés kezében.
Berkes Márton
Felhasznált irodalom
Az első térkép forrása: J.C.F. Fuller:The Generalship of Alexander the Great. Eyre & Spottiswoode. London. 1958.
B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
Szántó Mihály: harceljárás az ókori Európában. Akadémiai Közlemények/Zrínyi Miklós Katonai Akadémia. 205. 1995.
