Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A harmadik részben a hadjárat égei-part menti szakaszán lezajló katonai eseményeket vizsgálom, amelyet leginkább a várostromok és a flották mozgása jellemez. A felek katonai tevékenységét, hadviselésüket, és az ebből levonható tanulságokat igyekszem leírni.

Illusztráció a hadjárat egyik ostromáról. Jellemző vonása lett az ostromoknak, hogy makedónok ostromgépei ellen a védők ellentornyokat építettek. (A kép forrása: scalar.usc.edu)

Az égei partvidék, Kr.e. 334 nyara

Dareiosz a granikoszi vereség után döntött úgy, hogy a vezetést egy kézben összpontosítja, ezért Memnónt nevezte ki a csata után főparancsnoknak. Ő egyike volt a kevés hadvezérnek, aki ellenezte, hogy Alexandrosszal közvetlenül ütközzenek meg a perzsa vezérek. Ezt követően azt a stratégiát követte, hogy kerülte a nyílt ütközeteket, miközben a makedón sereg vonulása előtt mindent felégetett és megerősítette a flottabázisokat. Keresztülvitte azt a tervét is, amelyet még Zeleiánál felvetett a perzsa satrapáknak: tengeri és szárazföldi haderőt küld Hellászba, hogy ott összefogjanak a helyi makedón ellenes erőkkel.
A Granikosz-folyónál aratott győzelem után Phrygia makedón kézre került. További változások nem következtek be a tartományban, Alexandrosz ugyanis minél hamarabb tovább kívánt indulni. Tudatában volt, hogy a perzsa flotta közeledik Kis-Ázsia partjaihoz, ezért fontos volt minél hamarabb elfoglalni a jelentősebb tengerparti városokat. A források nem közlik, hogy a sereg ekkor mely útvonalon haladt. Arrhianos megemlíti, hogy a sereg elvonult Sardeisnél. így Bosworth feltételezi, hogy a csata után a szárazföld belseje felé vonult a sereg, és így érte el a satrapa székvárosát. A hadjárat ezen szakasza 270 km-es utat jelentett. Alexandrosz elég gyors volt, hogy megakadályozza a perzsa kincstár elszállítását. A város parancsnoka, Mithrénés időben megadta magát, így harcokra itt nem került sor. Sardeis ellenállás nélkül jutott Alexandrosz kezére.
Ezután Alexandrosz a fősereggel 100 kilométert haladt előre Ephebosig. Ez a város is ellenállás nélkül jutott makedón kézre, ahol a makedón király amnesztiát hirdetett az előző, perzsa barát rendszer kiszolgálóinak, és a perzsa királynak szánt adót is a helyi szentély számára engedte át. Ezzel a gesztussal igyekezett más városokat is behódolásra ösztönözni, és ezzel Magnesia és Traellis városai északon éltek is. A hadjárat következő állomása, Milétosz azonban az ellenállás mellett döntött, holott ekkor a makedón fősereget a tengerparton már a flotta is támogatta. A tengerparti város valószínűleg a közeledő perzsa flotta hírére döntött az ellenállás mellett, a makedón flotta azonban gyorsabb volt, és elfoglalta a város bejáratának számító Ladé-szigetet a part közelében. A perzsa flotta kétszeresen múlta felül Alexandrosz hajóhadát, egyelőre azonban a makedónok földrajzi előnye megállásra kényszerítette. Végül a perzsák Mykalénál, Milétosztól 15 km-re alakítottak ki bázist és kivártak. A perzsa flotta megtorpanása a makedón szárazföldi erőknek kedvezett.

Milétosz ostroma

Alexandrosz parancsot adott Milétosz megostromlására, ami kezdetben nehezen haladt. A makedónok első rohamait visszaverték, köszönhetően a falakra felállított hajítógépeknek. A védők között voltak Memnon harcedzett zsoldosai is, akik Granikosz után ide menekültek. Viszont a tenger felől nem juthattak utánpótláshoz, hiszen a makedón flotta le tudta zárni a kikötő bejáratait. De mire a makedónok felállították az ostromgépeket, az azokból leadott nyíl és kőlövedékek meggyengítették a milétosziak védelmét. Ezt követően bevetették a faltörő kosokat, amelynek egyike rést ütött az egyik falszakaszon. A falon lévő védelem összeomlása után a milétosziak, belátva a hiábavaló ellenállást, megadták magukat. Ez elegendő volt, hogy a várost megkíméljék a további pusztításoktól. Valószínüleg a város makedón helyőrséget kapott. A város védőerőiből csupán 300 zsoldos menekült meg, akik egy kis szigetre menekültek. Őket végül Alexandrosz saját szolgálatába fogadta. A perzsa flotta az egész ostromot tehetetlenül szemlélte végig, és végül Mykale-hegyfoki bázisuk is teljesen feleslegessé vált, miután azt a makedón lovasság és három zászlóalj gyalogos erő elvágta a szárazföld belsejétől. A perszák végül Samos szigetére hajóztak, ahol utánpótlással látták el őket a helyi perzsabarát görögök.

Illusztráció a makedónok jellemző ostromeszközeiről: ostromtorony és kőhajítógépek (A kép forrása: Mozaweb)

Milétosz ostroma elsősorban az alatta lezajló tengeri hadmozdulatok miatt volt jelentős. Hiába volt a perzsa flotta létszámban nagyobb, a makedónokét szárazföldi bázis is támogatta. Ennek hiányában a perzsa hajóhad kiszolgáltatottá és sebezhetőbbé vált, így nem is vállalta a nyílt támadást a mindig part közelében maradó makedón hajók ellen.
Alexandrosz ezt követő stratégiai döntését mai napig próbálják értelmezni. Milétosz után hajói nagy részét hazaküldte, és csupán egy kis teherszállító hajókaraván követte a szárazföldi sereget. De ezt követően is sikerült a perzsa flottát megakadályozni abban, hogy biztonságos kikötőbe jusson. Azonban, amikor Alexandrosz főerőivel távolabb került a partoktól, a hátra maradt területekre a perzsa flotta bármikor visszatérhetett volna, ott ugyanis a helyőrség nem tudta volna a flottával felvenni a harcot. 333 elején emiatt Alexandrosz új flotta kiállítását rendelte el.

Halikarnasszosz

A szárazföldi haderő következő célpontja Halikarnasszosz lett, amely Milétosznál is fontosabb tengeri támaszpontot jelentett Kis-Ázsia déli részén. A város jó természetes védelemmel volt ellátva, a város falai követték a környező hegyek vonalát. A falakon belül fellegvárak is erősítették a védelmet: délen, az öböl bejáratánál Salmakis, azzal szemben pedig a Zephyrion szigeterőd, ahol a város királyi palotája állt. Ellentétben Milétosszal, Halikarnasszosz már kapott utánpótlást a tenger felől. A szélnek eresztett makedón flotta következtében a perzsa hajók előtt most nem álltak akadályok. A védelmet itt is Memnón látta el, ahogy Milétoszban. Foglyul ejtését az időben való kimenekítésével tudta elkerülni. Halikarnasszoszba gyűjtötte össze a megmaradt zsoldos erőket, amelyeket a városok eleste után vontak ki. A város falait rendbe hozta, a kikötőt pedig triérészek sora védte az ellenséges megközelítéstől.
Az ostrom részletes beszámolóját Diodórostól ismerjük. A makedón sereg Halikarnasszoszt Bargylia irányából közelítette meg, és a Mylasa-kapunál kezdték meg az előkészületeket. Kezdetben azonban nem sok eredményt értek el az ostromlók, mivel az ostromfelszerelések még nem érkeztek meg. Ezalatt a patthelyzet alatt Alexandrosz Myndost, a Halikarnassos-félsziget csücskében lévő várost próbálta meg elfoglalni, amely megkönnyítette volna seregei utánpótlását, de nem ért el eredményt. A makedónok ezalatt  feltöltötték földdel a várfalak előtt ásott védőárkokat, közben ostromtornyokat, torziós hajítógépeket és faltörő kosokat építettek. A védők válaszul kitörésekkel kísérleteztek, hogy felgyújtsák az ostromtornyokat, a hajítógépek által megrongált falakat pedig téglaépítményekkel pótolták. Az ostromlottak hatékonyan védekeztek, de idővel egy falszakasz és az azt összekötő két bástya is leomlott. Egy éjjel Parmenión két katonája ittas állapotban vakmerő támadást vezetett az itteni szakasz ellen. Társaik követték, így egy nagyobb összecsapás alakult ki. A védők erős ellenállása nagy veszteséget okozott a makedónoknak, ráadásul a holttesteket sem tudták a visszavonulás során összeszedni, mivel azok a védők tűzvonalán belül maradtak. Sándor emiatt kénytelen volt tűzszünetet kérni, hogy megadhassa a kellő végtisztességet az elesetteknek.
A védelem az első védővonala, vagyis külső fal áttörte után egy második, félhold alakú téglavédműt építettek, amelynek tetejére nyílvető katapultokat is helyeztek. Ez ugyan meghosszabította az ostromot, de a kimenetelén nem fordított. A téglavédmű gyengébb volt a korábbi, első falnál, így idők kérdése volt ennek áttörése. A támadások folytatódtak, végül Halikarnasszosz védői egy utolsó kitörésre szánták el magukat. Ephialtés és Thrasybulos athéni zsoldosparancsnokok vezetésével a védműnél elhelyezett ostromtornyokat támadták meg, mialatt egy másik, kisebb csapat elterelő támadásba kezdett a védőfalak egy másik részén. Az ostromtornyok egy része meg is semmisült, de ezt követően a makedónok a veterán egységeket vetették be ellenül. Az eddig hátráló többi makedón követte a veteránokat, akik ellentámadásba mentek át. Ebben a támadásban Ephialtés is elesett.
Ezt követően Memnón úgy döntött tisztjeivel, a védőfalakról visszavonulnak, felgyújtják a fegyverraktárakat és a védőfegyvereket a falaknál, majd visszahúzódnak a város két belső fellegvárába. Ezzel a város makedón kézre jutott, amelyet Alexandrosz katonái feldúltak, már amennyi maradt az amúgy is felgyújtott épületekből. A védők a tenger felől jól megközelíthető Salmakis és Zephyrion erődökbe húzódtak vissza, így az ostrom egyelőre folytatódott. Alexandrosz így nem érezhette úgy, hogy eredményt ért volna el. Végül lemondott a fellegvárak megostromlásáról, serege ahhoz túl demotivált és fáradt volt, hogy folytassa. Csupán egy kis létszámú erőt, 3000 gyalogost és 200 lovast hagyott hátra, hogy sakkban tartsa az ostromlókat, a fősereggel pedig tovább vonult. Halikarnasszosz 332 elejéig perzsa kézen maradt.
Az ostrom nem ért el eredményt, a stratégiai helyzetet sem változtatta meg. Memnón a perzsa flottával szabadon tudott mozogni az Égei-tengerpart északi részén, lázadásokkal nehezítve a makedónok által már elfoglalt terület stabilitását. A következő évben, 333-ban Memnón a flottával Chioshoz vonult, hogy itt tervezze meg a nyugat-anatóliai területek visszahódítását.

A hadjárat Kr.e. 344 nyarától 333 nyaráig

A téli időszakra Alexandrosz megosztotta erőit, hogy egy időben birtokba vehesse Káriát és Phrygiát, Arrhianos leírása szerint a hadjárat célja ekkor a perzsa flotta elzárása volt a szárazföldi kikötőktől, ez azonban biztosan nem történt meg. Erre jó példa, hogy a következő nyáron Pharnabazos, perzsa flottaparancsnok több biztonságos kikötőben is meg tudott fordulni a flottával Lykiában.  Alexandrosz a fősereggel egy ideig a tengerpart mentén haladt, majd északra fordult a szárazföld belseje felé, és a tél elmúltával is tovább haladt kelet felé, Kilikia kapujáig. Terve ekkorra valószínűleg az lehetett, hogy minél beljebb jusson a birodalomban, vagyis egyre közelebb a perzsa hatalmi központhoz, mivel nyílt csatára kívánta kényszeríteni Dareiost. A gyors kelet felé menetelés azonban jelentős kockázatot is jelentett. A 334-ben megszerzett területeket Alexandrosz seregének háta mögött a perzsa flotta könnyen visszafoglalhatta volna, elvágva ettől a makedón királyt.
A király tovább haladt Phrygiába, s innen folytatódott a környék pacifikálása, néhány bázis is makedón kézre került. 333 tavaszán több kisebb erőd ostrom zajlott le Pisidia-ban, amelyet Alexandrosz helyi és segédcsapatokkal igyekezett bevenni. Egyes erődök bevétele nem sikerült, de a makedón király nem akart elhúzódóan a területen maradni, és nem is hagyott hátra helyőrséget, így ez nem vált meghódított területté. 

Az égei partvidék hadmozdulatainak tapasztalatai

A granikoszi folyónál lezajlott csatát követő egy év harcait jellemzően a várostromok jellemzik. Alexandrosz serege egy év alatt több fontos várost is bevett Anatóliában, és eljutott Kilikia határáig. A terület pacifikálása ilyen rövid idő alatt figyelemre méltó teljesítmény, ha azt is figyelembe vesszük, hogy több, jelentős erősség is ellenállt a makedónoknak. Alexandrosz örökölte apjától, II. Philipposztól azokat az ostromgépeket, amelyeket az ő uralkodása alatt fejlesztettek ki, és amelyek a kor legfejlettebb eszközeit jelentették. Ezek segítségével az ostromok lerövidültek, de emellett fontos tényező maga a makedón király, amely mindig gyors ütemet diktált a hadjárat további haladása érdekében. Ennek köszönhetően számos esetben ellenállás nélkül is tudott venni városokat, így például Szardeiszt. Az, hogy Milétosz ellenállt, de a tengeri útvonaltól sikerült elvágni, szintén annak köszönhető, hogy a makedón flotta gyorsabb volt a perzsa hadjóhadnál, és mivel gyorsabban vett fel kedvezőbb állást a tengeren, a perzsa hajók túlerejét is tudta semlegesíteni.
Ugyanakkor a gyorsaságnak voltak negatív következményei is. A gyors haladás miatt, a már korábban megszállt területeket nem sikerült makedón kézen megtartani: néhány város később újra perzsa kézre került, vagy kitartóan ellenállt, Alexandrosz pedig egyszerűen nem vállalta a bevételüket. Továbbra is fenyegető maradt a makedón seregre a perzsa flotta, amelyet ugyan elvágtak néhány jelentős kikötőjétől, de még mindig aktívan tudott harcolni és így veszélyeztette Alexandrosz seregének ellátóvonalát.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

A felhasznált térképek: J.C.F. Fuller:The Generalship of Alexander the Great. Eyre & Spottiswoode. London. 1958.

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.