Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A negyedik részben a hadjárat kilikiai-part menti szakaszán lezajló katonai eseményeket, és az isszoszi csatát vizsgálom. A felek katonai tevékenységét, hadviselésüket, és az ebből levonható tanulságokat igyekszem leírni.

Az isszoszi csata a Pompeii mozaikon

Hadjárat Kilikiában

333 májusára a makedónok végigvonultak Anatólián, igyekezve minél előbb elérni a tengeri központokat, és persze csatára kényszeríteni magát Dareioszt. A gyors menet azzal járt együtt, hogy az itt élő népek végig megőrizték önállóságukat, dacára annak, hogy a későbbiekben az új, kinevezett satrapa hadjáratot is indított ellenük. Alexandrosz nem különösebben intézkedett a terület fennhatóságának megszilárdításáért. Minél előbb el akarta érni a Földközi-tenger partját. A nyár végén elérte a Kilikiai-kaput, egy fontos hágót a Tauros-hegységnél, amit kisebb perzsa erők védelmeztek, de ezeket aztán a hüpaszpisztészek és a könnyűgyalogság hamar elüldözött. Kilikia satrapája, Arsamés úgy döntött, a tartomány fővárosát kiüríti. A makedón sereg előtt mindent feléget, erőivel pedig Szíriába vonul vissza, hogy Dareios főseregéhez csatlakozzon. A fővárosba, Tarsosba azonban a makedónok lovas és könnyűfegyveres előőrse a vártnál előbb érkezett meg, ezek pedig meg tudták akadályozni a város megsemmisülését.
A hadjárat következő hónapjai itt zajlottak Kilikiában. Alexandrosz katonai bázisnak használta a központi síkságot, ahol betakarították a terményt. Anatóliában ugyanis ez az időszak augusztusra esik. A Szíria felé vezető királyi úton Parmeniónt a király előre küldte, hogy foglalja el a fontosabb hágókat. Parmenion egészen Belén-hágóig eljutott, és csupán elszórt perzsa helyőrségektől kellett megtisztítani az utat. Ezzel Kilikia jól védhetővé vált az esetleges perzsa ellentámadások ellen.
A következő hónapokban a hadjáratban technikailag is szünet állt be, ugyanis a király súlyosan megbetegedett. A Knydos-folyóban megfürdött, s ezt követően súlyos lázat kapott. Még csak éppen lábadozott, amikor híre érkezett a perzsa sereg közeledésének.
Dareiosz 333 nyarára összegyűjtötte birodalma teljes haderejét Babilónban. Csupán azok az erők nem jelentek meg, amelyek a legtávolabbi határokról kellet volna, hogy megérkezzenek, így hiányzott jó néhány kiváló lovas egység. Ugyanakkor az eddigi legnagyobb perzsa szolgálatban álló görög zsoldoserőt vonták össze, a források szerint 30 000 főt. Nehéz azonban meghatározni a perzsa sereg létszámát, ugyanis a források azt erősen túlbecsülik. Mindenesetre a perzsa sereg nagysága jóval meghaladhatta a makedónokét, így mindenki perzsa győzelemre számított, főleg, ha a döntő ütközet valahol a Kilikai-síkságon zajlik majd le. Dareiosz stratégiáját azonban, hogy egy nagy döntő csatában semmisítse meg a makedón sereget, sokan vitatták. A görög zsoldossereg egyik vezetője, az athéni Charidémos javasolta, hogy a vezetésével csak egy kisebb erő vegye fel a harcot, amíg a perzsa király Babilóniában marad. Ezt a tervet valószínűleg a perzsa nemesség utasította el. Charidémos-t később kivégezték, lehetséges, hogy eltökéltsége miatt. Állandó maradt a vita és a féltékenykedés viszont a perzsa és a görög hadvezérek között, amely továbbra is akadályozta a hatékony hadvezetést a perzsa oldalon. Nyár elejére azért a fő elhatározás megszületett, és a hadsereg elindult Babilóniából. Nagysága, és ezáltal az ellátmány miatt is, a haderő lassan haladt. Perzsa királyi szokás szerint járt el Dareiosz, mert a hadjáratra magával vitte ágyasait, rokonait és udvarának egyéb tagjait, kincstárával együtt. Thapsosnál a perzsa király tudomást szerzett Alexandrosz betegségéről, s ekkor nagyobb iramot diktált a seregnek. Az ellátmány nagy részét Damaszkuszba küldte, szeptember körül pedig seregével elérte Sochoi-t.
Alexandrosz felépülése után seregével a tengerparthoz ért és biztosította a hegyi törzsek rajtaütéseitől Tauros-hegység parti sávját, amely hét napig tartott.
Alexandrosz haderejével tovább vonult Mallos felé. Itt tudomást szerzett arról, hogy a perzsa sereg Sochoinál állomásozik. Ezt hallva maga is gyorsabb iramot rendelt a seregének. Kastabalánál egyesült Parmenion előreküldött egységeivel, majd továbbvonult a haderő Isszoszig.

Az isszoszi csata

Ettől a ponttól kezdve a sereg irányáról eltérően számolnak be a források. A menet megtorpant, Arrhianos szerint az őszi esőzések miatt, Curtius szerint pedig a parti hágók kínálta védelmi lehetőségek segítségével Alexandrosz defenzív módon kívánt harcolni. Dareiosz serege pedig bevárta, amíg az ellátmányt szállító málha Damaszkuszba ér. Mindenesetre mindkét sereg megállt hetekre, és kivárt, valószínű számítva a másik kezdeményezésére. Alexandrosz a szűkebb tengerparti terepen kívánt megütközni, Dareiosz pedig sík területre akarta csalni a makedón sereget, ahol a perzsa sereg túlerejét ki tudta volna használni. Végül a perzsa király határozott a továbbhaladásról. Az aratási időszak vége miatt az ellátás kevesebb időt biztosított nagyobb seregének az egyben tartására. Abban is bízott, hogy nagyobb hadereje elegendő lesz a győzelemhez. Alexandrosz folyamatosan kapta az utánpótlást, tengeri úton, így nem kényszerült olyan gyorsan lépnie, mint a perzsa király.
Dareiosz ekkor kerülő hadmozdulatot tett. 150 km-el északra, a Toprakkele szoroson keresztül közelítette meg Alexandrosz seregét, amely ekkor a történészek feltevése szerint Myriandros-ban volt. Ezzel Dareiosz elvágta a makedón seregtől a kilikai bázisokat, amely mutatja, hogy ő maga is értett a stratégiához és a hadvezetéshez.
Nemcsak, hogy Alexandrosz serege mögé került, de a hátul maradt nehéz felszerelést és mobilkórházat is megszerezte, majd a Pinarosz folyó mentén felsorakoztatta erőit és várt. A granikoszi csatához hasonlóan, egy folyó előtt védelmi állást vedd fel a perzsa sereg.
A hátbakerülés híre meglepte Alexandroszt. Ezt a stratégiai hibáját Bosworth azzal magyarázza, hogy esetleg nem hitte, hogy a perzsa sereg nagysága miatt képes átkelni Kilikia északi szorosain. Seregét ezt követően újra északra vezette. A makedón király egyetlen lehetősége volt, ha a nyílt ütközetet elfogadja, máskülönben nem lesz lehetősége visszaszereznie ostromeszközeit, és csak így van lehetősége újra feloldani szárazföldi utánpótlási vonalait Hellász felé.
A szövetséges gyalogság nem vett részt az isszoszi csatában, így feltehetően ezek az erők maradtak a déli szorosok védelmére, hogy további perzsa egységek ne jussanak azon át, akik hátba támadhatják a makedón fősereget.
A makedónok, a csatát megelőző éjszakát a Jónás oszlopa szorosnál töltötték, a közelben pedig a perzsa sereg Curu Cay közelében sorakozott fel. Ezt a helyet tekintik az isszoszi csata helyszínének, ugyanis a források egy keskenyebb, 4 km széles síkságról írnak, amit a tenger és a hegyek zárnak össze. A terület mindig is stratégiai fontosságú helyet jelentett, ugyanis ezen keresztül halad a Szíriából Egyiptomba vezető főútvonal. Ez a terep ideális volt a makedón sereg számára, a perzsa sereg számára azonban szűk volt a kibontakozáshoz.

Az isszoszi csata első szakasza (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A perzsák lovassága a jobbszárnyon, tengerpart mentén sorakozott fel, a zsoldos gyalogság állt a centrumban, ettől balszélre pedig a perzsa gyalogság sorakozott fel az Amanos-hegység szélén. A perzsa király kíséretével a görög zsoldosok mögött foglalt helyet. A sereg valószínűleg legalább fele ettől a vonaltól hátrébb állt összezsúfolódva. Hajnalban a makedón sereg is megérkezett, a szorosokon lassan áthaladva. A síkság elérésével a makedón gyalogság felsorakozott. A hadoszlopok a síkság szélesedésével nyújtották fokozatosan szélesebbé arcvonalukat, így csökkent a harci alakzat 32, 16, majd 8 sor mélységben. Ez a lassú, de fegyelmezett mozgás lehetővé tette, hogy az arcvonalba fejlődés során hatástalanítani lehessen a perzsa lovasrohamokat. A falanx két szárnyán helyezkedett el a lovasság, a tengerparti oldalon a balszárny, a thesszáliai és a többi görög szövetségesé, a hegység lábánál a jobbszárnyon álló makedónoké, amit Alexandrosz vezetett. Ezt erősítette meg a Társakkal, hüpaszpitész gyalogosokkal, íjászokkal és a szarisszophorosz lovassággal. Az agrián, íjász és zsoldos erők feladatává vált, hogy megakadályozzák, ha a perzsák megpróbálnának egy bekerítő hadmozdulattal.
A kezdeményezést – ahogy a Granikosz-folyónál is – a perzsák megint átengedték, mert itt is a támadások felfogásására, és így a makedón sereg kimerítésére törekedtek. A Pinaros folyó meredek, sziklás, helyenként 6-7 méter magas partja alkalmas volt, hogy a perzsák deszkapalánkokból akadályt építsenek a parton, amivel a makedón sereg átkelését kívánták megnehezíteni. Bár maga a folyó is elegendő akadályt jelentett a makedón seregnek, legalábbis az átkelést szabályos csatarendben végrehajtsák.

Az isszoszi csata második szakasza (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A támadás Alexandrosz vezetésével indult a Társakat vezetve a jobbszárnyon. Ezt követte a gyalogság lassú haladása, ügyelve, hogy a falanxalakzat megmaradjon. Amikor a makedón lovasság átkelt a Pinaros-folyón, azonnal rohamra indult. A perzsa hadrend masszív falként igyekezett felfogni a lovassági rohamot, de a könnyűfegyverzetű perzsa gyalogság ennek felfogására képtelennek bizonyult. Amikor a perzsa balszárny végül megtört és futásnak eredt, a perzsa derékhad védtelenné vált. Alexandrosz ezt kapta oldalba. Megkezdődött a perzsa derékhad összeforgácsolása. Alexandrosz lovasságával azt a pontot célozta megközelíteni, ahol Dareios állt testőrségének gyűrűjében. De ezzel az ütemmel a makedón gyalogság nem tudta tartani a lépést, így rés nyílt a két fegyvernem között. Ugyanúgy rés alakult ki az átkelés alatt falanxegységek között is. Ezt ki is használták a perzsa oldalon álló zsoldosegységek, és a makedón falanxoszlopok ellen a sebezhető részről, oldalról indítottak támadást. A balszárnyon pedig a thesszáliai lovasságot verte vissza a perzsa nehézlovasság. Ekkor mind a centrum, mind a jobb- és balszárny el volt egymástól szigetelve. De pontosan ekkor érte el Alexandrosz a perzsa hadsereg leggyengébb pontját: Dareioszt a centrumban.

Az isszoszi csata harmadik szakasza (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A Társak könnyűszerrel keresztülgázoltak a perzsa király előtt álló gyalogságon, és érték el a testőri csapatait. A jelenetet a híres mozaik örökítette meg, amelyet valószínűleg egy kortárs a szemtanúk beszámolóinak segítségével ábrázolt meg. Dareiosz, hogy ne kerüljön fogságba, végül elmenekült. Visszavonulása zavart keltett a perzsa seregben, harci kedve is a király menekülésének hírére hagyott alább. A zavar, a pánik és a csüggedtség omlasztotta össze végül a perzsa hadrendet. A hegyek lábánál álló perzsa balszárny visszavonult, így Alexandrosznak lehetősége nyílt segítséget nyújtani falanxának. A perzsa zsoldosokat oldalba támadta lovassága, és ez elegendő volt a makedón gyalogságnak is, hogy folytassa a folyón való átkelést, majd az előrenyomulást. A fejlemények hírére, a korábban visszaszoruló thesszáliai lovasság is újra ellentámadásba ment át. Itt zajlottak le az utolsó harcok, de gyakorlatilag a perzsák a csata minden arcvonalán menekülésbe fogtak.
A csata Isszoszál a seregek létszámát tekintve nagyobb volt, mint a Granikosz-folyónál megvívott, menete azonban egyszerűbben és gyorsabban zajlott le. A perzsa létszámfölény a csata során nem tudott érvényre jutni, a menekülés során pedig a nagy embertömeg okozott katasztrófát. A csatateret utolsóként elhagyó perzsa lovasság a káoszban saját menekülő gyalogságát tiporta el, hogy utat törjön magának. A csata döntő elemét jelentette a makedón lovasság mozgékonysága és a gyalogság fegyelme.
A makedónok éjfélig folytatták az üldözést, tovább növelve az ellenség veszteségeit. A legnagyobb véráldozatot valószínűleg az üldözés során szenvedték el a perzsák. A veszteségekről Arrianosz, Curtius és Diodórosz is eltérő számokat közöl, ezek viszont nem reálisak, leginkább a propaganda céljait szolgálták. Vitathatatlan, hogy a perzsák óriási veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor nyilvánvalóan a makedón oldalon is  nagy volt a halottak száma. A csata közvetlen következményeként Szíria védtelenül állt Alexandrosz előtt. Dareiosz Thapsakosba menekült vissza, 4000 fős megmaradt zsoldos erejével.
A csatát követően Alexandrosz kezére került Dareiosz kincstára, amelyet Parmenion kaparintott meg a csatát követően, amikor már nyitva állt az út Damaszkusz felé. 30 000 fő esett fogságba, és még sikerült 7000 teherhordó állatot is zsákmányolni. Alexandrosz a szintén Damaszkuszban maradt perzsa király anyját, feleségét és két lányát magához vette.  Végül úgy határozott, mielőtt Perzsiába indul, először a Földközi-tenger vidékét szükséges pacifikálni, vagyis a perzsa flottát teljesen hatástalanítani. Ezért vette az irányt seregével először Fönícia és Egyiptom elfoglalására.

A kilikiai hadjárat és az isszoszi csata tanulságai

A kilikiai partvidéken is fenn tudta tartani a makedón sereg lendületét, amely a granikosz-folyónál lezajlott ütközet, és megannyi ostromot követően komoly teljesítménynek számít. A hadjárat ezen szakaszára viszont már korlátozott műveletekről kell beszélnünk, ugyanis ekkorra a makedón sereg már csak a stratégiailag fontos városokat és útvonalakat foglalta el, nem törekedett a kilikiai-partvidék teljes elfoglalására. Így Alexandrosz ugyanúgy kockázatot vállalt, mint korábban: a területet csak részlegesen pacifikálta, ezáltal bármikor fennállhatott a kockázata annak, hogy a helyi törzsek, vagy az elszórt helyőrségekben fegyverben álló perzsák portyázásokkal veszélyeztetik ellátási útvonalát. Ezért, ezen a területen pedig még veszélyesebb is lehetett fenntartani a szárazföldi ellátóvonalat, ahol egymást érik a hágók és szűk völgyek. A tengeren pedig a perzsa flotta továbbra is szabadon mozgott, még ha egy-egy bázisát rövid időre el is vesztette.
Dareiosz megfelelő hadmozdulatokat is tett annak érdekében, hogy ezt az ellátóvonalat elvághassa, és az isszoszi csatát, ha megnyeri, az akár totális vereséggé is válhatott volna a makedón király számára, aki így csapdába esett volna Perzsia által elfoglalt területen. Hogy mégsem így lett, az a makedón lovasság mozgékonyságának és a gyalogság fegyelmének volt köszönhető. Fontos tényezőt jelentett a makedón bekerítés lovassággal. Ez a fegyvernem gyorsasága és mozgékonysága okán alkalmassá vált az átkarolásra. A makedón falanxban harcolók fegyelme lehetővé tette, hogy az arcvonal megtörése után is csapatokban ellenállást tudjanak kifejteni. Ez jól mutatja a makedón falanx rugalmasságát a korábbi görögével szemben. A perzsa oldalon viszont hátrányt jelentett az isszoszi csatatér relatíve ki területe, amely nem tette lehetővé a perzsa túlerő kihasználását. Dareiosz védekező állást vett fel, ahogyan perzsa vezérei a Granikosz-folyónál tették, ezáltal újra a makedónok kezdeményezhettek. Hiába ellenállt masszívan a perzsa arcvonal a csata kezdetén, amikor Alexandrosz Dareiosz közelébe ért, amire a perzsa király elmenekült, az egyben a hadserege összeomlását is jelentette. A perzsa sereg állóképesége továbbra is vezetőjének jelenlétén múlt. Ezt pedig a makedón király megértette, és ezt a gyenge pontot megfelelően ki is használta.

 Berkes Márton

Felhasznált irodalom:

A felhasznált térképek:  J.C.F. Fuller:The Generalship of Alexander the Great. Eyre & Spottiswoode. London. 1958.

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
John Warry: A klasszikus világ hadművészete. Gemini Budapest. 1995.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.