Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. Ebben a részben teszek kísérletet a perzsa hadjárattal párhuzamosan zajló, az égei tengeren kirobbant harcok hadászati és harcászati sajátosságainak leírására, illetve az abból levonható katonai hadtörténeti tanulságokról összefoglalót írni.

Háború az Égei-tengeren
Párhuzamosan Alexandrosz hadjáratával, Memnon ellentámadásba ment át az Égei-tengeren, hogy az itteni görög szigetek elfoglalásával kísérelje meg veszélyeztetni a makedón expedíció tervét.
334-ben a Földközi-tengeren 400 hadihajó állhatott a perzsa király rendelkezésére, ezek nagy részét viszont Fönícia és Ciprus vitorlásai alkották, amely területek Perzsiához való lojalitása más több mint tíz éve ingatag volt. A következő években azonban Memnón olyan kézzel irányította a hadjáratot, amiből biztosra lehet venni, hogy a kezében összpontosuló flotta nem lehetett jelentéktelen. Ellentámadása abban az időben indulhatott meg, amikor Alexandrosz főseregével a kilikai partvidéken vonult végig.
A flottával visszafoglalta Chiost, Lesbos szigetén Antissa, Mythmna és Eresos városokat, melyek a későbbiekben jó bázisul szolgáltak volna a hadjárat folytatásához. Mytiléné, ahol erős helyőrség maradt hátra, tengeri és szárazföldi blokáddal zárta el. A város aztán 333 nyarán elesett, de valamikor erre az időre esett Memnón halála is. A hadvezér ugyan komoly veszteséget jelentett a perzsa flottának, de ezt követően is arattak a perzsák sikereket. A parancsnokságot Memnón unokaöccse, Pharnabazos vette át, az ostromlottak neki adták meg magukat. A perzsa ellentámadás ezután folytatódott a Hellészpontosz felé. Tenedos is megadta magát, a 333-as év végére pedig Milétosz is újra a perzsák kezére került. A perzsa flottát csupán egyszer érte veszteség, amikor Siphnosnál egy rajtaütés során nyolc hajót elveszett egyik különítménye. De ezt követően ez a város is elesett. 333 tavaszán azonban megfordult a háború menete az Égei-tengeren, a kis-ázsiai események miatt. Dareios Babilónba hívta vissza erőit, hogy erős sereggel szállhasson szembe a makedón királlyal. A birodalmában minden görög zsoldost, amelyek haderejének alap erejét képezte, visszahívott ide, így a nyugaton lévő perzsa hadvezéreknek is át kellett adniuk zsoldosaikat. Pharnabazos Mytiléné ostroma alatt kapta meg az utasítást és rögvest teljesítette. A király által visszakért egységekkel Lykiába hajózott, és átadta ezeket a fősereg számára. De ennek következtében az Égei-tengernél lévő perzsa flotta elvesztette derékhadát, így a további offenzívát folytatni nem tudta. A perzsák által visszafoglalt városok 332 elejére újra makedón kézre jutottak.

Az háromevezősoros hadihajó, a triérész illusztrációja. Az égei-tengeri háborúban mindkét fél hasonló hajókat használt (Forrás: Sorsdöntő csaták. Kelly Devries - Martin J. Dougherty - Christer Jorgensen - Dr. Chris Mann - Chris Mcnab szerk.)

Isszosz után
Az Isszoszi csata utáni hónapokban a túlélő, de vezetés nélkül maradt perzsa egységek kisebb csapatokban próbáltak egy-egy területen ellenállni. A perzsa sereg egy megmaradt része észak felé menekült a Kilikiai-kapun keresztül. Kappadoki és Paphlagonia lázadó csoportjaihoz csatlakoztak, hogy visszafoglalhassák az Anatóliai-síkságot. Ellenük Phrygia makedón satrapájának, Antigonosnak kevés forrásával kellett felvennie a küzdelmet, erőinek nagy részét ugyanis Alexandrosz Isszoszhoz parancsolta. Végül három győzelmet is aratott a lázadó erők ellen, majd ellentámadásba is át tudott menni Lykaonia hegyvidékei irányába. De ez a háború egy évet vett igénybe, mégis a terület végső pacifikálása 322-ig váratott magára, amikor a Perdikkas vezette főerők végül pontot tettek a harcok végére.
Egy 8000 fős zsoldossereg Tripolisba vonult, onnan pedig Ciprusra. Az Amyntas, makedón nemes vezette zsoldossereg délre vonult, és megkísérelte elfoglalni Egyiptomot. Kikiáltotta magát Sauakés satrapa utódjának, aki Issosnál esett el, de amikor Memphis ellen vonult, a helyőrség egy sikeres kitörés alkalmával lemészárolta csapatait. Más zsoldosok pedig Krétára hajóztak, és az itt, a makedónokkal háborút viselő spártaiakhoz csatlakoztak.
Nyugaton megszilárdult a makedón uralom, emiatt pedig 332 tavaszára feloszlott a Kis-ázsiai perzsa flotta. A ciprusi és föníciai városok hajói hazatértek, hogy békét köthessenek új urukkal. A perzsák által visszafoglalt kis-ázsiai erődök is így sorra elestek, az expedíció tábornoka, Pharnabazos fogságba esett Kósnál, de később meg tudott szökni. A foglyul nem ejtett perzsa erők pedig Krétán kaptak menedéket.

Az égei tengeri háború vége és Agis spártai király háborúja
Amióta Makedónia egyeduralkodói szerephez jutott a görög városállamok felett, az égei világban a szigeteken különböző oligarchák jutottak hatalomra, akik uralmát a korinthoszi szövetség szentesítette. Ezt az uralmat egészen 334-ig semmi nem veszélyeztette, amikor azonban az Égei-tengeren megjelent a perzsa flotta, ekkor sokan pártoltak át. 333 elején Memnón Chiosra menekült, és végül két évig ez a hely lett a perzsa bázis az Égeikumban.
A perzsák számíthattak egy erős szövetségesre, Spártára, amely nem vált a korinthoszi szövetség tagjává. Makedónellenes maradt a politikája, de Alexandrosz nem vonult ellene fegyveresen, beérte, ha politikailag szigeteli el. Ez egészen a perzsák megjelenéséig hatott is, hiszen Spárta mind Philipposz halálakor, a görögök lázadása alatt, és még Alexandrosz Kis-Ázsiába való távozása idején sem tett politikailag jelentős lépést. De miután a perzsák visszafoglalták Milétoszt és Halikarnasszoszt, a spártaiak követ útján próbálták felvenni velük a kapcsolatot. Agis, Spártai király Siphnosban tárgyalt Pharnabazosszal és Autophardatésszel. Kérte őket, hogy támogassák Spárta ügyét, akik egy felkelést akartak kirobbantani a Peloponnészoszi-félszigeten. Ez alatt érkezett a hír az isszoszi csatáról. A hír megrendítette a spártai királyt. Emiatt a perzsa vezérek is csak harminc talentum és tíz triérészt bocsátottak a rendelkezésére. Agis ezért változtatott a tervein. A támogatást tovább küldte fivérének, Agésilaosnak, és rábízta, hogy ezt használja fel arra, hogy hadjáratot vezessen Kréta szigete ellen, amire már korábban történtek előkészületek. A spártai hadvezér ugyanis bázist épített Tainaronnál, ez pedig a gyülekezési pont lehetett a hadjárathoz.
Kréta szigete nem tartozott a korinthoszi szövetséghez, és igen elfeledett része volt a görög világnak. A helyi városok vívták itt saját harcukat a szigeten való egyeduralomért. Ekkoriban éppen Knósszosz állt nyerésre. Legyőzte Phókiszt és ekkoriban Lyttos és Kydónia ellen háborúzott. Spárta valószínűleg Lyttost használta támaszpontnak és itt toborzott zsoldosokat, hogy Knosszosz ellen vonuljanak.
332 elején, az isszoszi csatát túlélő zsoldos egységekből 8000 is csatlakozott hozzájuk, majd ehhez később csatlakozott a perzsa flotta maradék része. Antipatros hatékony segítséget nem tudott nyújtani a Spártával ellenséges krétai városoknak, így a sziget nagyobb része került a spártai-perzsa szövetségesek kezére.
A krétai sikerek híre Föníciában jutott el Alexandroszhoz. Aphoterost küldte az Égei-tengerre egy flotta élén, amely a makedónoknak behódolt föníciai és ciprusi hajókból állt össze. Arrhianos és Curtius más-más módon írta le Aphoteros hadjáratát, bár nincsenek említve egymással ellentétes események. Így valószínűsíthető, hogy a flottát egy összetett hadjárattal bízták meg. Nemcsak Kréta szigetén kellett rendet tenni, hanem lehetőleg a Peloponnészoszi-félszigetre is eljutni. Bosworth még hozzáteszi, hogy még ekkor sem eshetett szó nyílt támadásról Spárta ellen. A városállam elismert tekintélyére való tekintettel Alexandrosz igyekezett ezt elkerülni, hiszen az további görög városok döntését hozhatta volna magával, amit Alexandrosz érhetően el akart kerülni. Egy sikeres krétai hadművelet esetén azonban a perzsa flotta megsemmisítésével Spárta újra elszigeteltségbe került volna.

Illusztráció: Memnón, perzsa zsoldosparancsnok és III. Agis, spártai király (forrás: www.artstation.com)

A krétai események innentől már nem ismertek részletesen. Mindenesetre azt nem sikerült megakadályozni, hogy Peloponnészoszon 331 körül háború robbanjon ki. Ekkor Antipatrosnak eleget kellett tennie Alexandrosz kérésnek, hogy újabb egységeket küldjenek keletre, miközben saját haderőivel Thrákiába kellett vonulnia egy lázadást elfojtani. A körülmények tehát adottak voltak a felkelésre a félszigeten. Agis kivonta erőit Krétáról és hadjáratot indított a korinthoszi helyőrség ellen. Miután onnan sikeresen elkergette a makedónokat, hatására Spártához csatlakozott Élis, Tegea és az észak-peloponnészoszi, vagyis az achai szövetség városai, Megalopolis kivételével. Így összeállt egy 20 000 gyalogost és 2000 lovast számláló tekintélyes haderő, amelynek magját a korábban Kis-Ázsiában harcoló veterán zsoldos egységek képezték. Agis ekkor Megalopolis ostromába fogott, miközben Athéntól várt segítséget. Az egykor rivális városállam azonban politikai megfontolásból kivárt. Egy újra megerősödő peloponnészoszi hatalom ugyanis nem volt érdeke. Az idő pedig valóban Spárta ellen dolgozott.
Antipatros végül nem számolta fel a lázadást Thrákiában, legalábbis a harcokban szünet állt be. Talán 330 tavaszán megindult dél felé. Menet közben saját szövetségeseitől is toborzott, így hadereje 40 000 fősre nőtt. Ez pedig nyomasztó ellenerőt jelentett Agis ellen. A spártai király ez idő alatt sem tudta bevenni Megalopolist, így itt várta be az érkező makedón sereget. Hogy a hegyvidékes terep segítségére legyen, a Lakóniába vezető út felé hátrált. A makedón és a spártai haderő végül ezen a területen csapott össze, állandóan manőverezve, kisebb harcokkal és szünetekkel. A végső csata egy kisebb sík területen zajlott össze, ahol Agis el tudta kerülni, hogy a makedónok kihasználhassák túlerejüket. A spártai falanx még egyszer bebizonyította hatékonyságát, és megállította Antipatros seregét. A harcban a spártai gyalogság addig harcolt, amíg ki nem merült, de a makedón túlerő végül felülkerekedett. A spártaiak menekülni kezdtek, miközben a megsérült spártai királyt szállítani kellett. A makedónok végül az üldözés során utolérték, ő azonban haláláig ellenállt. Curtius leírása szerint a spártaiak oldalán ekkor 35 000 fő veszett oda.
A csata után Spárta mindenfajta védelem nélkül, kiszolgáltatva maradt a korinthoszi szövetségnek. Az achaiokat és az élisieket 120 talentum hadisarc kifizetésére kötelezték, Tegeának viszont megbocsátottak és csupán a lázadásra felbujtó politikusokat kellett átadniuk. Nem ismert azonban, hogy milyen büntetésben részesült Spárta. Lehetséges, hogy beolvasztották a korinthoszi szövetségbe, mindenesetre a városállam régi hatalmát sosem nyerte vissza. Hellász további sorsában már nem játszott jelentős szerepet.

Összegzés
Az égei-tengeri háborút nem ismerjük túl részletesen, ezáltal csupán a felek által alkalmazott stratégiát értékelhetjük. A Memnón által elképzelt stratégia, miszerint Alexandrosz hadjáratát, hátországa megtámadásával hiúsítja meg, megfelelő válaszlépést jelentett a perzsáknak. Mivel a perzsák katonailag gyengébb harciértékkel bíró erőket tudtak csak kiállítani Alexandrosz seregével szemben, logikus lépést jelentett a zsoldosvezértől a nyílt harcot elkerülő taktika. Felőrlő stratégiájának része volt a még perzsa kézben lévő bázisok felkészítése és ellenállása, illetve a gyengébb makedón helyőrségű bázisok visszafoglalása. Ezek mind azt a célt szolgálták, hogy Alexandrosz főserege meggyengüljön.
Memnónt több szakirodalomban is karizmatikus vezetőnek tekintik, aki Alexandrosz méltó ellenfelének bizonyult, és jelentős fordulatként tekintenek halálára. Ugyanakkor a perzsa sereg a halála után is aratott sikereket az Égei-tengeren, és a perzsa hadjárat sokkal inkább Dareiosz döntése miatt szakadt félbe. Ekkor ugyanis, az isszoszi csatára felkészülve, az égei-tengeri perzsa erőkben szolgáló görög zsoldosokat is magához rendelte. Elsősorban ennek a haderőnek a kivonása okozta azt, hogy itt a perzsák többé nem tudtak kezdeményezőként fellépni az Égei-tengeren.
Már sosem tudjuk biztosan, mit történt volna, ha Memnón még életben marad, de kisebb erőkkel kell tovább folytatnia a harcot. Ugyanakkor Isszosz után Anatóliában és az Égei-tengeren csak kisebb perzsa katonai egységek maradtak, amelyeket a helyőrségi makedón csapatok is fel tudtak számolni. És bár csupán vázlatosan ismerjük a katonai eseményeket, ezek alapján arra következtethetünk, a perzsák égei-tengeri háborúja elsősorban az emberi erőforrások szűkössége miatt vallott kurdarcot.
Érdemes azonban azt is figyelembe venni, hogy a Perzsa Birodalom még ekkor is rendelkezett olyan pénzügyi forrásokkal, amely alapján támogatni tudta Agis király Makedónia elleni háborúját Krétán és a Peloponnészoszi-félszigeten. Agis szintén karizmatikus vezető lehetett, amit jól mutat, hogy a makedónok elleni felkelést Megalopolis-ig ki tudta terjeszteni, mielőtt Antipatrosz legyőzte volna seregét.
Az égei-tengeri háborúnak voltak részsikerei, így például Kréta gyűjtőhelyévé válhatott a háború után a makedónia-ellenes csoportoknak. Fő célját azonban, hogy visszafordulásra késztesse Alexandroszt Ázsiából, vagy, hogy instabillá tegye a korinthoszi szövetséget, nem érte el. Ez jól példázza a Makedónia által lefektetett hellén rend stabilitását: azt még egy perzsa pénzen fizetett, Spárta vezette lázadás sem tudja megingatni.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

A fent használt térkép: Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
John Colvin: Döntő csaták. Gold Book. 2003.
Kertész István: Héraklész unokái. Mundus Egyetemi Kiadó, Bp. 2002.