Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A Perzsia elleni hadjárat döntő mozzanatát jelentette az Arbela és Gaugamela közötti csata, amelyet szintén sokan tanulmányoztak. Ezek tanulmányozása alapján igyekeztem összegyűjteni a csatával kapcsolatos legfontosabb hadművészeti tanulságokat.

Nagy Sándor hadjárata Gaugaméláig (Forrás: Julian Thompson szerk.: Hadvezérek)

Úton Gaugaméla felé

Egyiptom elhagyása után Alexandrosz seregével északnak fordult, és a föníciai partvidéken haladt. Türosznál megállt, seregével megpihent. Ekkor Makedóniából már elindult az a 15 000 fős seregtest vezetésével, amellyel, egy évvel korábban Alexandrosz Amyntas nevű parancsnokát bízta meg. Itt kapott hírt arról is, hogy Dareiosz újabb sereget szerelt fel a megállítására.
Dareiosz birodalma megmaradt erőforrásaira támaszkodhatott, ami még így is hihetetlen erőt jelentett. Az újonnan felállított haderő az Isszosznál felállított seregnél is nagyobb és félelmetesebb erőt képviselhetett. A perzsa király támaszkodhatott katonai egységekre Szíria azon területeiről, amelyek még a kezén maradtak, Kappadokiából, Armeniából, és a Perzsiától északra és keletre lévő tartományokból. Ebben a seregben a legütőképesebb erőt a baktriai és szogdiai lovasság adta, illetve segédcsapatok érkeztek Nyugat-Indiából, illetve a sztyeppei szaka népből. Ez utóbbi nép lovasai hajlékony vértezettel rendelkeztek, így mozgékonyságuk mellett jól védettek is voltak. Ezeket a csapatokat Bésszosz satrapa vezette. Lovas csapatok érkeztek még Areia, Arachósia és Parthyaia satrapiákból. Gyalogságot is nagy számban összegyűjtöttek, bár ezek harci értéke, ahogy korábban is, gyenge volt. Dareiosz ugyan próbálta őket felszerelni hosszabb kardokkal és dárdákkal, de ez magában még nem ellensúlyozhatta makedón gyalogság erejét. A perzsa oldalon pedig már kevés görög zsoldos harcolt. A seregben még így is a döntő erőt képezett a perzsa lovasság, Dareiosz ezért kívánt olyan helyen megütközni, amely a terepadottságokat tekintve ennek kedvez, illetve létszámbeli fölényének is. A sereg pontos nagyságát azonban nehéz meghatározni. A perzsa sereg újra Babilónnál gyülekezett, de Dareiosz nem kívánta itt bevárni a makedón sereget. Nem bízott a város lojalitásában, és nem kívánta a helyi élelemforrásokat sem véglegesen leapasztani azzal, hogy sokáig itt tartja ezt a nagy haderőt. Észak-Szíria felé vonult, Mazaios vezetésével pedig egy felderítő csapatot küldött előre, hogy tájékozódjon a makedón sereg helyzetéről, és akadályozza meg az Eufráteszen való átkelését. A perzsa sereg öt nappal később, a Tigrisen való átkelés után eljutott Gaugamélához, a számára alkalmasnak vélt hadszíntérre. Itt letáborozott és előkészítette a terepet. A lovassága mellett rendelkezett kétszáz harci szekérrel, ezek hatékony manőverezése érdekében a talajt is elegyengette.
Alexandrosz 331 nyarán indult tovább Türoszból. Útja az Eufráteszig jól elő volt készítve. A makedón sereg Kr.e. 331 júliusában ért az Eufrátesz mellett fekvő Thapsacus városához. Mazaios, lovasságával igyekezett megakadályozni, hogy a makedónok itt hidat építsenek az átkeléshez, de amikor Alexandrosz megérkezett a főseregével, ez a lovassági erő visszavonult. Ezt követően a makedónok zavartalanul átkeltek a folyón, és a haderő tovább nyomult előre keletre a Tigris folyó irányába. Ez az útvonal termékeny földeken keresztül vezetett, azért valószínű, hogy Alexandrosz ezt választotta. A Tigrisen való átkelés valószínűleg a mai Moszul közelében kerülhetett sor. A sereg gyalogosan is át tudott kelni a folyón, olyan sekély volt. Az elfogott ellenség azt híresztelte, hogy Dareiosz az átkelésnél próbál majd a makedón seregen rajta ütni, de végül ellenállásra végül itt sem került sor. Dareiosz elegendőnek tarthatta, hogy bevárja az előkészített csatatéren Alexandrosz haderejét. Ugyan küldött ki előőrsöket, hogy a makedón sereg előtt felgyújtsák a termést, ezt nem végezhették olyan intenzitással, hogy nehézséget okozzon a makedónoknak. Innen a sereg észak-keletnek fordult. A hatodik napon az ellenség előőrseinek foglyul ejtett embereitől be tudták határolni az ellenséges sereg pontos helyzetét. Ezt követte a terület felderítése, hogy feltérképezzék a perzsák állásait, s ez alatt Alexandrosz kidolgozhatta haditervét, seregének pedig jutott idő a megpihenésre.

Perzsa és szíkta lovasság (forrás: Johnny Shumate)

Szeptember 20-21-én teljes holdfogyatkozás állt, be a leírások ezt megemlítettek, amelynek köszönhetően ismerjük a csata pontos dátumát. Alexandrosz serege szeptember 25-én érte el a csatateret, a környező magaslatokon vert tábort. A két sereg 5 kilométerre táborozott egymástól. Az ellenséges erők alaposan tanulmányozhatták a másik csapatait. Szeptember 29-én este tábornokait megbeszélésre hívta össze. Parmenion, miután egész napját a felderítéssel töltötte, a perzsa túlerő miatt éjszakai támadást javasolt a táboruk ellen. Curtius leírása szerint Parmenión azzal érvelt, hogy a többnemzetiségű perzsa sereget egy váratlan támadás teljesen váratlanul érné, s a parancsok lassúsága és a zavaruk a makedónoknak kedvezne. Alexandrosz ezt a javaslatot is elutasította, Arrianosz szerint azért, mert az éjszaka nem tette volna nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy Dareiosz az alkalmatlanabb a seregek vezetésére, annak kinyilvánításához nappali csatára volt a makedón királynak szüksége ahhoz, hogy mindenki őt fogadja el birodalom új urának. Ehhez persze mindent vagy semmit alapon kellett vállalnia a csatával járó kockázatot.
Alexandrosz az éjszakai támadástól azért is tartott, mert annak sikertelensége esetén a makedónok sorában is nagy zavar támadna, így pedig jelentősebb veszteséget szenvednének, mint a nappal vívott nyílt csatában. Keegan szerint ez annál is inkább bekövetkezett volna, mert szeptember 30-án este a perzsákat fegyverben tartották – vagyis számítottak egy esetleges éjszakai támadásra.

Csata Gaugamélánál

Alexandrosz végül október 1-én vezényelte csatára seregét. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a makedón sereg 40 000 gyalogosból és 7000 lovasból állt, a perzsa seregben pedig körülbelül 34 000 lovas állt készenlétben. A gyalogságáról csak becsült adatok vannak, amely a legóvatosabb szerint 200 000 főt tett ki.
Aristobulos leírása szerint a perzsa hadrend leírása a csata után makedón kézre került, így mindkét sereg részletes csatarendjét ismerni lehet. A perzsa centrum élén állt Dareiosz a királyi testőrséggel és a görög zsoldosokkal, akik még alatta szolgáltak. Paul Cartledge szerint ez utóbbiak száma ekkorra 6000 főre apadt. Közvetlenül a király előtt sorakozott fel 50 harci szekér, és néhány harci elefánt. A király mögött állt fel a Mezopotámiából sorozott gyalogság többsége. A perzsa sereg balszárnyán álltak a perzsák legerősebb lovas egységei, a baktriai és a szaka lovasság Bessos vezetése alatt. Ezt a lovasságot pedig segédcsapatok támogatták, akiket Persisből, Arachósiából, a daha és masszagéta területről soroztak be. Itt a balszárnyon is állt 100 harci szekeres. A jobb szárnyon Mazaios irányításával szintén volt 50 harci szekér, amik az armeniai és kappadokiai lovasságot támogatták. A perzsa haditerv szerint a harci szekerek rést ütöttek volna a makedón arcvonalon, amit a perzsa lovasok tágítottak volna ki addig, amíg a makedón sereg vonala össze nem omlik.
A makedón csatarend a korábbiakhoz képest nem változott jelentősen: a centrumban a makedón falanx, jobbszárnyon a hypaspistések és a Társak lovassága, élén Alexandrossszal. A balszárnyon a thesszálok, a trákok és a görög szövetségesek lovassága, mellettük makedón gyalogosok Parmenion vezetésével. Mindkét szárnyon kissé hátrébb állt egy alakzat a korinthosi szövetség és a balkáni népek gyalogosaiból, hogy az esetleges perzsa átkarolást könnyen ki lehessen védeni. Jobbra, a Kleandros vezette veteránok, agrián könnyűgyalogosok és íjászok, prodromos és paión lovassággal kiegészülve és egy zsoldos lovassági egységgel, amit Menidas vezetett. Balra pedig thrák gyalogosok, és őket zsoldos lovasság egészítette ki. A makedón király arra törekedett, hogy a perzsa sereg arcvonala elnyúljon, s ahol rés keletkezik, ott betörhessen.
A korabeli források nem egyeznek a csata egyes részleteiben. A kortársak számára is lehetetlen lehetett az ütközet folyamatát teljesen rekonstruálni, hiszen az egyes részvevők is csak saját tapasztalataik alapján tudták áttekinteni az eseményeket. A nyár végén lezajló csatában főleg lovas egységes csaptak össze, egy négy kilométer hosszú csatatéren, hatalmas port kavarva, ami még inkább megnehezítette, nemhogy a távolabb álló, de akár a szomszédos egységek helyzetéről való áttekintést. Az persze világos, hogy a perzsa sereg, már csak számbeli fölénye miatt is túlnyúlt Alexandrosz jobbszárnyán.

Vázlat a csata lefolyásáról (forrás: Hans-Joachim Gehrke szerk.: A világtörténelem nagy csatái Szalamisztól Sínaiig)

A csata első mozzanataként Alexandrosz lovasságával jobb felé haladt, miközben arcvonala ferdévé mozdult a perszák arcvonalához képest. Az arcvonal ilyesfajta ferde elmozdítása a haditerv részét jelentette, hogy balszárnya éle fogja fel a támadó perzsa erőket. Ennek egyik célja volt, hogy a perzsák arcvonalán rések keletkeznek támadás esetén.
Dareiosz az ütközet kezdetén támadásra parancsolta harciszekereit, amíg a makedón centrum az előkészített terepen mozgott. Ezt a támadást a makedón falanx, illetve az agriánok és dárdás könnyűgyalogosok sikeresen felfogták. Miután ezeket a makedónok hatástalanították, a perzsa derékhad támadásba lendült a makedón centrum ellen, Mazaiosz pedig Parmenion balszárnyára vezette 50 harciszekerét, gyalogságát és lovasságát. Ezt a támadást Parmenionnak kellett felfognia. A balszárny feladata volt kitartani, amíg a jobbszárnyon Alexandrosz indít lovasrohamot. Mazaiosz erői óriási nyomásnak tették ki a számszerűleg hátrányban lévő makedón balszárnyat, ráadásul a számbeli fölényben lévő perzsa lovasság egy része az arcvonal mögött lévő makedón táborba is be tudott törni. Az ütközet alatt itt dúlhattak a legelkeseredettebb harcok.
Bár a haditerv szerint a makedónok törekedtek a perzsa arcvonalon rést találni, kezdetben éppen a makedón arcvonalon alakult nyílt rés, amikor Besszosz, a baktriai lovasság parancsnoka rohamra indult Alexandrosz jobb szárnya ellen.
A Menidas vezette lovasegység itt összecsapott Bessos elitlovasságával, amibe később Alexandrosz egységei is bekapcsolódtak. Az itt kialakuló lovasharc egyre inkább elszakadt az arcvonal többi részétől – ami miatt kialakult az a rés, amely aztán sorsdöntőnek bizonyult. Számolva ezzel a lehetőséggel, Alexandrosz ebbe a résbe vezetett rohamot. Ék alakú formációba tömörítve lovasait indult a résen keresztül egyenesen oda, ahol Dareiosz állt. Lovasságát gyalogosan követték átlós irányban a jobbszárnyon álló agriánok, a Társak és a falanx egységek. A rés fokozatosan tágult. A falanx szemből szorította hátrafelé az ellenséget, a Társak pedig a centrum védtelen oldalát támadták. Dareiosz emiatt egyre nagyobb nyomás alá került. Közelében lévő erői pedig egyre bizonytalanabbul álltak, ahogy a menekülők sorai felé rohantak. Egy ponton végül a perzsa király is menekülni kezdett.
Alexandrosz erőinek támadását nem lehetett feltartóztatni. Miután Dareiosz elmenekült, a perzsa sereg centruma fokozatosan bomolhatott fel. A makedón király üldözni akarta ellenfelét, de azzal elszakadt volna seregétől. A balszárny pedig ekkor, még mindig bekerítve harcolt a perzsa jobbszárnnyal. Itt a makedón vonalon rés is keletkezett, amin benyomultak a perzsa és indiai egységek, bár őket a második vonalban álló makedón könnyűgyalogosok megállítottak. Ennek ellenére a harcok továbbra is hevesek voltak, nagy emberveszteséggel. A makedón jobbszárnyon álló Menidas erői ellen Bessos csak addig harcolt, amíg nem észlelte a perzsa centrum összeomlását. Ekkor erőivel rendezetten visszavonult. Parmenión lovasokat küldött a makedón királyért, hogy segítséget kérjen súlyos helyzetben lévő balszárnyára. Alexandrosz Dareiosz üldözése közben elszakadt a seregtől, a nagy porfelhő miatt a küldöncök nem találták meg. Az üldözést sötétedésig folytatta, eljutva a Lykos folyóig. A balszárny valószínűleg azért nem omlott össze, mert az itt harcoló perzsa jobbszárnyhoz is lassan eljutott a centrum összeomlása és a király elmenekülése, amitől támadásuk hevessége csökkent. Ezt kihasználva a thesszál lovasság rohamra indult, ami visszavonulásra késztette a perzsákat. Az innen elmenekülő perzsák és segédcsapataik még beleütköztek a visszafelé tartó Alexandroszba és a Társakba. Ekkor újabb, véres harcok alakultak ki a frontálisan támadó lovasok és a menekülők között. Az elkeseredett perzsák emiatt komoly veszteségeket okoztak a Társlovasságnak, mintegy 60 főt megölve közülük. Ez azonban nem fordította meg a csata menetét. A perzsa sereg teljesen szétszóródott, a makedón sereg pedig újraegyesült.

Illusztráció a perzsa harci szekerek támadásáról (forrás: Ruth Sheppard szerk.:Alexander the Great at war)

Nem ismertek a felek veszteségei. A források túlzó adatokkal szolgálnak az elesett perzsákat illetőleg, a makedónok halottjainak számát pedig minimálisra becsülik. Érdemes figyelembe venni, hogy a nagy, széles terepen, amely a csatamezőként szolgált, a perzsa lovasság könnyen el tudott menekülni. A másik tényező, hogy igazán heves harcok voltak a makedón balszárnyon, ahol mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett. A makedón jobbszárnyon is valószínű komoly áldozatokkal járt a baktrikai és szaka lovassággal való harc, itt a makedónok halottjainak száma nagyobb lehetett a perzsákénál. A makedónok veszteségei mindenképp nagyobbak voltak az isszoszi csatához képest, a győzelem azonban egyértelmű volt.
Alexandrosz mesteri stratégiát alkalmazott, hogy a számbeli fölényben lévő ellenség erősebb egységeit lekösse, amíg ő maga a legérzékenyebb ponton támadt. Persze a haditerv kockázattal is járt. Azon múlt, hogy Parmenion kitartson a balszárnyon, ami ha összeomlott volna, az egyenlő lett volna a vereséggel. Az idős hadvezér kulcsfontosságú szerepéről a korabeli források azonban igyekeztek elfeledkezni, vele szemben pedig Alexandrosz szerepét tovább növelni.
Dareiosznak nem volt lehetősége megmaradt seregének minden részét újra összegyűjteni. Média fele menekült a Zagrosz-hegységen át megmaradt királyi testőrségével, zsoldosaival és Bessos lovasságával. A Mazaios vezette erők Babilónban kerestek menedéket.

Végszó

Ázsia gyors meghódításához Alexandrosz jól kidolgozott stratégiát és taktikát gondolt ki. Ebben segítségre voltak apja egykori hadvezérei, akik Philipposz korábbi háborúiban elegendő tapasztalatot szereztek. Ez párosult továbbá Alexandrosz éles helyzetmegítélő képességével a csatákban, vakmerő elhatározásaival és személyes bátorságával.
A gaugamélia csata tanulságaiból Anhtony Livesey azt emeli ki, hogy Dareiosz nem ruházott át parancsnoki funkciókat alárendeltjeinek, így alig volt szabad irányítási lehetősége olyan tehetséges alvezéreinek, mint Mazaiosz vagy Besszosz. A perzsa király újfent önként adta át a csata kezdetén a kezdeményezést Alexandrosznak, amikor nem támadott előbb.
A gaugamélai győzelem fordulatot hozott a világtörténelembe. A gaugamélai győzelem tette teljessé Alexandrosz uralmát a perzsa birodalom felett, bár a birodalom távoli részében még évekig hadjáratokat kellett vezetnie. Több évszázadra átalakultak a Közel-Kelet erőviszonyai a hellenisztikus világ kialakulásával. A birodalom meghódításának sikerében Alexandrosz kiemelkedő hadvezéri képességei mellett jelentős szerepe volt a makedón lovasság mesteri alkalmazásának, illetve a Perzsa királyság meggyengülésének. Nagyvonalú és a lényeget megragadó stratéga volt. Logisztikai szervezetét a kutatók rekonstruálták, Arrianosztól pedig a haditanács konzultatív formáját ismerhettük meg. A fegyvernemek jó összehangolása sokoldalú harcászati rendszert tehetett lehetővé, anélkül, hogy a perzsákéhoz hasonló nehézlovasságra szükség lett volna. Győzelmének másik titka a veszély totális vállalása volt, aminek volt a következménye, hogy az első sorokban harcolt szinte mindig. Ezt a vezetési módszert a csatákban éppúgy, mint az ostromoknál vállalta.
Maga, az Alexandrosz által kialakított harcászati módszerek halála után is fennálltak, azokat a diadokhosz háborúkban, majd Róma ellen is alkalmazták. A rendszer rugalmasságát jól kifejezi, hogy az adott terveket és az erők csoportosítását is Alexandrosz a körülményekhez igazította. Az ostromok során is hatásosan alkalmazta a görögök által korábban kidolgozott módszereket. A kor jellemzője, hogy az ütközeteket a kezdeti csoportosítás uralta, a hadvezér harcban való személyes részvétele sem tette lehetővé, hogy az ütközet folyamán a változó helyzetre válaszolhasson. Ez az alárendeltek kezdeményezésétől függött. Alexandrosz ezt meg is értette, és hadászata részévé tette, míg perzsa ellenfelei nem éltek ezzel.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Kertész István: Héraklész unokái. Mundus Egyetemi Kiadó, Bp. 2002.
Kertész István: A görög-római hadművészet fejlődése. Zrínyi Kiadó. Bp. 2017.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.
John Warry: A klasszikus világ hadművészete. Gemini Budapest. 1995.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
Anthony Livesey: Nagy hadvezérek, nagy csaták. Gabo Kiadó. Bp. 2005.