Egy kutatási projekt közben vettem kézhez Aaron Wess Mitchell monográfiáját. A Habsburg birodalom nagystratégiája részben történelemírás és részben szakelméleti elemzés. A szerző egyébként nem történész, hanem amerikai külpolitikai elemző és diplomata, így nem teljesen azon a szemüvegen keresztül vizsgálja a könyvében meghatározott témát, mint ahogyan ezt egy hagyományos történész tenné. Ezt persze előszavában is említi, tisztázza, hogy könyve egy olyan elemzés, amelyben nem is volt célja minden részletében kifejteni a Habsburg Birodalom százötven évének minden védelempolitikai mozzanatát. Mitchell ugyanis meghatározza az időkeretet, amelyben elméletét vizsgálja: a 18. század elejétől az 1866-os évig bezárólag.
Az első fejezetekben a szerző egyik első gondolatában azt fejtegetni, hogy a Habsburg Birodalmat már a 18. század első éveiben gazdasági válság és egy olyan háború fenyegette, amelyben ellenségei majdnem minden oldalról körülfogták. Ennek ellenére a birodalom fennmaradt, ami részben annak köszönhető, hogy az európai hatalmak fenn akarták tartani. A dunai monarchia ugyanis fontos szereplője maradt annak, hogy a kontinensen fenn lehessen tartani a hatalmi egyensúlyt, és egyik birodalom se törjön hegemóniára, ezzel veszélyeztetve a többi európai nagyhatalom létét. Ehhez megfelelő birodalom lett, mert földrajzi elhelyezkedésében a keleti és a nyugati hatalmak között is ütközőzónát jelentett. Az évszázadok során számos nagyhatalommal vívott háborút a Habsburgokkal, de ezek a hatalmak belátták, hogy a birodalom összeomlásával a régióban nagyobb problémák keletkeznének, mint a fennmaradásával. Mitchell úgy véli, a Habsburg Birodalom vezetőinek távlati célja sok esetben a túlélés, a birodalom fennmaradása lett, elvetve a terjeszkedést, amelyre a birodalom szűkös erőforrásai lévén (gyenge hadsereg, zavaros pénzügyek) nem is gondolhattak. És amíg a birodalom vezetői az európai konfliktusokat leginkább diplomáciával rendezték, vagy háború idején inkább védelmi hadviselést folytattak, illetve volt egy erősebb szövetségesük, a birodalmat egyben tudták tartani.
Mitchell abban látja a Habsburg Birodalom hanyatlását, amikor a 19. század folyamán a békés, a többi hatalommal kompromisszumra, és a konfliktusokat megkerülő politikájukat felváltotta a hadseregközpontú biztonságpolitika - annak ellenére, hogy a birodalom vezetői tudták, hadseregük gyenge. Ezt súlyosbította továbbá a század folyamán vívott vesztes háborúk, a konfrontatívabb külpolitika, és az, hogy a korábbi birodalmak helyett az ellenfelek már nemzetállamok. Mitchell az első fontos fordulatot az 1820-as évekre teszi, amikor Oroszország egyre inkább a Balkán felé igyekezett terjeszkedni, innen azonban a Habsburgoknak érdekében állt távol tartani a cári birodalmat. A Habsburg Birodalom vezetői, a korábbi halogató diplomáciával ellentétben a balkán kérdésében kénytelen voltak állást foglalni, és az orosz érdekekkel szembeni diplomáciát választották. Innentől kezdve vált a két birodalom között fokozatosan egyre nehezebbé.
Amikor pedig megszülettek olyan nemzetállamok, mint Románia, Olaszország, Németország, majd Szerbia, a Monarchia olyan szomszédok gyűrűjében találta magát, amelyek számára már nem volt szükséges a birodalom mindenáron való fenntartása. Hiszen Németországon kívül a többi említett nemzetnek fájt a foga a Birodalom egy-egy tartományára, főleg olyan területek, ahol az adott nemzet népessége jelentős számban élt. Tehát a korábbi időszakokkal szemben a sok nemzetiséget magában foglaló dunai monarchiát most nem más birodalmak (mint a szintén sok népet magában foglaló Oszmán Birodalom), hanem nacionalista érdekekkel rendelkező országok fogták közre. Németország pedig a Monarchia európai hatalmi egyensúlyáról gondoskodó szerepkörét tette semmissé azáltal, hogy erősebb hatalommá vált nála.
Mitchell az 1867-es kiegyezésben a Habsburg birodalom hatalmi megosztottságát látja, amibe Ferenc Józsefnek azért kellett beleegyeznie, mert a magyarokon kívül más szövetségese már nem maradt. Az ára pedig a dualista rendszer lett, ami tovább gyengítette a monarchia birodalmi létét. Az ügyek intézésében több egyezkedés szükségeltetett, ezért aztán a hadsereg reformja olyan lassan haladt, hogy végül az a többi hatalom haderejéhez képest elavulttá vált, a magyarok kiegyezési példáját látva pedig a birodalom többi nemzetisége is igyekezett hasonló önállóságot kiharcolni. Ez pedig állandó bizalmatlanságot teremtett a Monarchia belpolitikájában. A külpolitikában pedig a Monarchia kényszerpályára került. A szövetség Németországgal egyenesen következett abból, hogy más hatalom nem segített volna, ha az ellenséges Oroszországgal kirobbant volna a háború. A másodlagos szerepet betöltő birodalom pedig egyre inkább Németország alárendelt szövetségese maradt, ami egyik fontos oka lett az első világháború kirobbanásának, amely elhozta a Habsburg Birodalom összeomlását.
Mitchell elemzése persze korántsem hibátlan. Fejtegetésében nem tesz említést arról, hogy a Habsburg Birodalom és Oroszország 1848-ban még katonailag közösen léptek fel, elfojtva a magyar szabadságharcot, és többször megemlíti a birodalom vezetőinek rugalmatlanságát, mégsem fejti ki ezt később olyan részleteséggel, amely megkövetelné, hogy a megállapítása szilárdan megálljon. Ez persze nem teszi semmissé a hipotézisét, hiszen a vitathatatlan, hogy igen színvonalas, sok szempontot figyelembe vevő fejtegetést kapunk arról, milyen elemek befolyásolhatták a Habsburg Birodalom védelemstratégiáját. Ezek a gondolatok érdekesek és magát a könyvet is jó olvasni, mert a témáról is igen közérthetően ír. Témájához jelentős bibliográfia nyújtott segítséget, amely a könyv végén lelhető fel, majd ezt egy név- és tárgymutató követ. Elolvasásával mindenkinek érdemes tennie egy próbát, akit érdekel a dunai monarchia had- és külpolitikatörténete.

Berkes Márton