Valerio Massimo Manfredi, olasz író, történész és a milánói Luigi Bocconi egyetem régészprofesszora. Azonban hírnevét regényei megírásának köszönheti, mint például Az Utolsó Légió, amit 2007-ben meg is filmesítettek. Leghíresebb szépirodalmi műve azonban az 1998-ban kiadott Alexandrosz című regényciklus, amelyet 2003-ban magyarra is lefordítottak. A három regényből álló alkotás a híres hadvezér, Nagy Sándor életét mutatja be a születéstől a haláláig. A regényt komoly kutatómunka előzte meg, hiszen a regény számos antik műre (hátköznapi leírásokra úgy, mint drámákra) támaszkodik, amelyek nemcsak Nagy Sándor életét írják le, de olyan eseményeket is leírnak, amelyek elsősorban a kor világát mutatják be, mint például a kor öltözködése, étkezési szokásai, a városok és nem utolsósorban a hadviselés.
Ugyanakkor, mivel a regényt az egyszerű olvasó számára is érthetővé kellett tenni, számos esetben az antik kifejezések le lettek egyszerűsítve, hogy a kor társadalmi jobban érthetővé váljon az olvasónak. Erre jó példa a sztratégosz kifejezés, amelyet a regényben egyszeűen a tábornokok megnevezésére használnak, holott a korban egy jóval komplexebb politikai címet is magában hordozott.

A regényben olykor fikciók is helyet kaptak, elsősorban azokon a pontokon, amikor a korabeli történetírók egy-egy eseményt nem elég részletesen, vagy egyáltalán nem írtak le. Emiatt egy valószínó csatarekonstrukciót írt le a szerző például a granikoszi csata esetén, és hasonló fiktív részek kapcsolódtak Kleitosz, Nagy Sándor hadvezérének halálához, Perszepolisz felgyújtásához és a Nagy Sándor elleni összeesküvésekhez. De alapos kutatás előzte meg a csaták és az ostromok elbeszélését, így például maga kereste fel az ókori Türoszt. Ugyanígy segítette a szerző munkáját a régészeti eredmények és feltárások.  

A legemlékezetesebb és  karaktert a regényben számomra Barsziné, a görög zsoldos, Memnón felesége jelentette. Ez a női karakter jelentette az életrajzban a legjelentősebb szerelmi szálat. Ő jelentette a regény szerint a Nőt Alexandrosz számára. Holott számomra mindig is úgy tűnt, Nagy Sándor igazi szerelme gyerekkori jóbarátja, Héphaisztión volt, a szerző úgy vélte, elfogadhatóbb az az Alexandrosz-karakter, amely elsöprő erővel képes szeretni azokat az asszonyokat (Roxané, Szateria, Drüpétisz) akik keresztezték az útját. Ezzel szemben Alexandrosz sörér oldala, amely megjelent például Türosz ostrománál, vagy Perszepolisz megsemmisítésénél, az olvasó számára kevésbé vált érthetővé, tisztává.

Mindezek ellenére nagyon élvezetes és izgalmas volt olvasni ezt a rendkívüli regényciklust a történelem egyik rendkívüli alakjáról, amely talán éppen azért olyan rejtélyes és kiismerhetetlen, mert rendkívüli dolgokat vitt véghez, rövid idő alatt.

Berkes Márton