Az egyik interjúm során esett szó arról, hogy a történész számára talán az egyik legnehezebb műfaj az életrajzírás, hiszen ehhez óriási elmélyülés szükségeltetik. Az alapos és jó életrajzok nemcsak egy ember életét mutatják be, de a korát is. Aleksander Krawczuk I. Constantinus (274 – 337) császárról szóló műve pontosan ilyen elmélyülésről tanúskodik.
Aleksander Krawczuk, lengyel történész és politikus, a krakkói Jagelló-egyetem professzora és az ottani ókori tanszék vezetője. 1960 óta publikál, művei főleg az ókori római császárokkal foglalkoznak. A legtöbb írása életrajz. Az 1970-ben megjelent Nagy Konstantin előtt már számos római császárról adott ki életrajzot, így ebben a művében a már alapos rutinnal rendelkezett. Ezt a monográfiát Magyarországon jó tíz évvel később, 1981-ben fordították le és adták ki.
Az időszámításunk utáni 3. és 4. századi római történetírásra már nem volt jellemző a korábbi nagy, összefoglaló művek és jelentős történetírók megjelenése. Általánosabbá váltak azonban az egyes császárokról és rendszerükről szóló összefoglaló írások, nem egyszer ezek az uralkodó akaratából születtek. Tehát a korra jellemzőbb volt, hogy jelentősebb hangsúlyt kapott a propaganda, miközben politikai részlehajlás nélkül írt történetírókról alig tudunk. Már Krawczuk első fejezetében ez szembe jön. Ez ugyanis egy átvett szöveg Flavius Vopiscus történetíró elbeszéléséből, aki bemutatja Diocletianus császárrá emelkedésének körülményeit. Diocletianus uralkodásának idejét befeketíti, hogy a valamivel utána következő Constantinus uralmát, mint a rég várt megváltó uralkodót tüntethesse fel.
A szerző ugyanis, habár művének főszereplője Constantinus, az előzményeket igen részletesen és viszonylag távolabbról kezdi elbeszélni. Ennek oka, hogy az I. Constantinus, vagyis az utókor által nevezett Nagy Konstantin alatti császárság első időszakát jelentősen befolyásolta a Diocletianus által létrehozott négyes uralmi rendszer, a tetrarchia. Így Constantinus életének bemutatása előtt, a négy részre osztott könyv első részében (a Diocletianusban) leírja a körülményeket: Diocletianust, társuralkodóit, uralkodási formájukat, és a római birodalom akkori helyzetét. Valahol ennek a résznek a végén jelenik meg a kereszténység bemutatása, mint a birodalom egyik új vallása, beleágyazva abba a jól bemutatott körülménybe, hogy ez is egyike volt a birodalom számos felekezetének. Ennek a résznek a végén több alfejezet is Diocletianus és a társuralkodók Nicomedia-i találkozójával foglalkozik, hiszen ez nemcsak a kereszténység, a birodalom későbbi államvallásának sorsát, de Constantinus életét is meghatározta.
A mű második nagy részénél (Az Eburacumból Rómába vezető út) válik érezhetővé inkább, hogy Constantinus a könyv főszereplője. Hiszen ettől az időszaktól kezdve vált meghatározó politikai szereplővé, és nem csupán az egyik társcsászár, külvilágtól elzárt aranyéletű ifjúja. A Diocletianus halála utáni időszakot Krawczuk jól és részletesen elemzi. Hiszen ez volt az az időszak, amelyben a négyes uralom lassan, és több fordulaton keresztül bomlott fel. Mind Constantinus, mind a többi társuralkodó lassan kiharcolta a vezető császártól, Galeriustól az uralkodói egyenértékűséget, amelyből viszont egyenesen következett a polgárháború. Ez, a majdnem 30 éves időszak végére Constantinus minden riválisát legyőzte, megfelelő politikai lépésekkel, ezt követően pedig a csatamezőn is. Krawczuk nézete szerint ebben az időszakban már jelentősen meghatározta Constantinus politikai erejét, hogy a kereszténységet egyre inkább elfogadó rendeleteket hozott, ezzel pedig politikai lépéselőnybe került a többi társcsászárral szemben. Miközben azonban neki köszönhetően a keresztények életkörülményei javultak azáltal, hogy már nem kellett titokban, vagy a négy fal között tartani az istentiszteleteket és számos, korábban számukra eltiltott mesterséget betölthettek, Constantinus kíméletlenül leszámolt politikai riválisaival, azok családjait sem kímélve. Legyőzésük után röviddel ugyanis mind gyilkosság áldozatai lettek. Krawczuk meg is említi a negyedik rész első fejezetében, „Konstantin Neróhoz méltó gonosztettel szennyezte be magát….ami a gyilkosságokat illeti, Róma uralkodóinak sorában ők ketten álltak a legközelebb egymáshoz.”
Természetesen szó sincs arról, hogy a szerző Constantinust csupán egy gátlástalan uralkodónak mutatja be. Éppen, hogy az uralkodó alatti római birodalom újjáéledéséről részletes képet kapunk. Constantinus alatt a birodalom kiheverte a korábbi, hosszú polgárháború traumáját. Törvények, a gazdasági újjáéledés és egy sor új épület tanúskodik a római birodalom ekkori viszonylagos újra-felvirágzásáról, nem beszélve az új császári rezidencia megjelenéséről, Konstantinápolyról. És miközben részletes leírást kapunk arról is, hogy a kereszténység elfogadása hogyan változtatta meg a birodalom képét, maga Krawczuk is több helyen elismeri, hogy nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy maga Constantinus emberileg hogyan viszonyult a kereszténységhez. Kérdéses, hogy meggyőződéses pogány hitét (Sol Invictus, vagyis A Győzedelmes-nap kultuszát gyakorolta) mikor és hogyan adta fel a kereszténységért, amely vallást halálának közeledtével vette fel.
Az alapos korrajz teszi egyedivé Aleksander Krawczuk életrajzát. Olvasmányos, mind a had-, a politika- vagy a vallástörténet kedvelőinek, de olyanok számára, akik még nem olvastak korábban adatokban és tényekben gazdag életrajzokat, talán ne ezzel kezdjék. De a szakirodalmakat szívesebben olvasók számára szabadidős olvasmánynak is tudom ajánlani.
Berkes Márton
