Van, hogy az ember csak véletlenül vesz kézbe egy regényt – aztán nem tudja letenni, csak amikor a végére ér. Jó egynéhány háborús regényt olvastam, de abból kevés volt, amely említésre méltóan hatásosan írja le a harcokat. A háborús regények íróinak ugyanis nem kisebb feladata van, minthogy megfelelően érzékeltessék, mikor és hogyan írhatóak le a feszültségkeltő elemek. Amikor a történetben harcon kívüli események zajlanak, beáll a nyugalmi állapot, majd újra megteremtődik a feszültség, amikor a főhős újra kimegy a harctérre. És ez a két hatás felváltva ismétli egymást a regény végéig.
Charles Henderson maga is tengerészgyalogosként szolgált, mielőtt írásra adta volna a fejét, miután leszerelték. Harcolt Vietnamban és az Öböl-Háborúban is. Az 1980-as években ismert meg egy vietnami veteránt, Carlos Hathcock-ot, és történetét vette alapul, hogy megírja első nagy művét, a Mesterlövészt.
A regény Carlos Hathcock, tengerészgyalogos őrmester harci kalandjait mutatja be, aki Vietnamban szolgált két terminuson keresztül Vietnamban 1966 és 1969 között. A bevonulása előtt gyakran vadászott, lövészversenyekre is járt, így magától adódott, hogy a tengerészgyalogságnál is, mint hivatásos lövész teljesít majd szolgálatot. Több jelentős lövészversenyt megnyert, amelynek köszönhetően később nagyobb lehetőségekkel rendelkező katonatiszt barátságát is elnyerte. 1967-től Vietnamban már egy mesterlövész alakulat őrmestereként szolgált. Hamarosan a Vietnamban szolgáló egyik legsikeresebb mesterlövészként tekintettek rá. Kalapján ágaskodó megkülönböztető jelzése miatt idővel az ellenség és a katona társai is Fehér Toll-nak nevezték. Hatékonyságát növelte, amikor egy-egy harci kiküldetés során barátjával, John R. Burke-el küldték ki. Ketten hatékony párost alkottak: Hatchkok lőtt, Burke pedig a megfigyelője volt, aki szerepe szerint a lövészt segíti célra. Több műveletben segítették elő a szárazföldi csapatok mozgását, egy-egy műveletben akár napokig is harcoltak, anélkül, hogy lett volna lehetőségük egy biztonságos bázisra visszavonulni. Több legendás mesterlövészpárbaj is lezajlott Hatchkok és az ellene küldött vietnami lövészek között. Ezeket olvasva az olvasónak eszébe juthatnak azok a második világháborús történetek, amelyeket a sztálingrádi utcákon harcoló szovjet mesterlövészekről híreszteltek. Hatchkok párbajai is néhol egészen hihetetlennek tűntek.
A regényben Hatchkok határozottan főszereplő, csak nagyon rövid pillanatokig olvashatjuk mások szemszögéből (felesége, vagy egy vietnami tábornok) az eseményeket. Ezen felül a regénybe bele volt helyezve egy határozott koncepció is: hangsúlyozni, hogy az amerikai hadseregben nagyobb figyelmet kapjanak a mesterlövész csapatok. A könyv szerint ilyen alakulatok az amerikai hadseregben korábban nem léteztek állandó jelleggel, holott a változó hadviselés megkövetelné. A reguláris hadseregek hagyományos hadviseléshez szokott erőit hatékonyan támogathatják a mesterlövészek olyan ellenségek ellen, amelyek gerilla módszerekkel harcolnak, ahogyan a Vietcong is harcolt Dél-Vietnamban.
Eltérő módon íródott a Csendes harcos, holott ez a regény a kiegészítő mű Hatchkok őrmesterről. De mégis más, hiszen itt már jóval több személy szemszögén keresztül is megismerhetővé válnak azok az események, amelyeket korábban megismertünk, olykor pedig új történetekről is olvashatunk. Egyrészt a vele kapcsolatba kerülő közeli ismerőseinek történetei is szerepet kapnak, így John R. Burke utolsó támadása, vagy Hatchkok felettesének, Jim Landnek az aggályai, másrészt Hatchkok ellenfelei is sokkal közelibbé válnak az olvasó számára, ahogy megismerhetjük élettörténetüket. Főleg ez utóbbi karakterek voltak izgalmasak, hiszen színes egyéniségeket lehetett megismerni: Philip Metz, a kommunista ideológiát valló francia, aki a világháború után Észak-Vietnam vallatótisztje lett, Ba ezredes, az Észak-Vietnami hadsereg tisztje, aki mesterlövész csapatot alakít ki Hatchkok semlegesítésére, vagy Dang Quang Phung, dél-vietnami kém, aki el tudta kerülni, hogy Hatchkok célpontjává váljon. A Csendes Harcosban több történetet ismerünk meg arról az időről, amikor Hatchkok a hadseregből való távozása után hogyan küzdött saját démonaival, és milyen új élmények között ismerte meg új szenvedélyét – a horgászást – miközben új barátokat, hozzá hasonló leszerelt tengerészgyalogosokat ismert meg. Ez utóbbi fejezetben azonban a mű a túl sok név és rövid háttérleírás miatt vált kevésbé élvezetessé. Zavaró volt az is, hogy a kelleténél több volt a megfogalmazás a tengerészgyalogság dicsőítéséről, szentimentális felmagasztalásáról. Ez a része szöges ellentétben állt a két regény amúgy igen realista szemléletű cselekményleírásával. Végezetül a Csendes Harcos valóban csupán a Mesterlövész kiegészítő regénye, tehát egymagában kevésbé lenne élvezhető. De az első regénnyel együtt teljesebbé teszik a Hatchkokról kialakult életutat.
Berkes Márton
