Amióta B. Szabó János 2006-ban megírta a mohácsi csatával kapcsolatos monográfiáját, a kutatások élénkebbé váltak és új eredmények születtek, közzétételük pedig folyamatosan zajlik. Ez nem von le semmit műve értékéből, hiszen az ugyanúgy a csatával kapcsolatos jelenlegi tudásunkat foglalja össze.
A szerző bevezetőjében igyekszik bemutatni Magyarországot a 15. század elején. A fejezet utolsó részében ad választ rá, hogy ennek oka, hogy Magyarország középkor végi helyzetét, és a kor megítélését mennyire befolyásolja a mohácsi vereség. A csatával kapcsolatos ítéletek és állítások kuszaságában pedig az idők során sok teória született, amelynek következtében az ember téves képet kaphat a csata menetéről, az előzményekről és a vereség okairól. B. Szabó János három nevet emel ki, akik korában írtak a témában: Nemeskürty István, Szakály Ferenc és Perjés Géza. Írásában gyakran visszatér az ő megállapításaikhoz és igyekszik megvizsgálni, ezekre mennyire lehet támaszkodni a történettudomány jelenlegi helyzete alapján.
A szerző, a kor bemutatása, majd Magyarország és az Oszmán birodalom általános leírása után bemutatja a magyar-török háborút, ahogy az 1520-ban elkezdődött. Rámutat, hogy a korban a foglyul ejtett követek a diplomáciai időhúzás általános eszközét jelentették, és ebből nem minden esetben következett azonnal háború. Hogy mégis ez történt, több tényezőnek volt köszönhető: az új szultánnak erőt kellett mutatnia. Mindenképp hadjáratot kellett vezetnie, hogy megszilárdítsa hatalmát. Ezt követően bemutatja az 1521 előtti évek katonai eseményeit. A leírásból hamar kitűnik, hogy mennyi problémával nézett szembe a magyar déli határőrvidék, többet között a súlyos pénzhiányra, amely miatt a végvárakban csak rövidebb időszakokra lehetett jelentős katonaságot küldeni. A katonák ellátása ekkoriban nem csak a Magyar Királyság esetében volt probléma, amit több, külföldi királyság hadseregének példájával illusztrál a szerző. De, ha az ellátás, és a katonák fizetése nem is lett volna gond, B. Szabó János rámutat, hogy ekkor kizárólag csak azok a hadseregek tudtak sikeresen helytállni egy háborúban, amelynek katonái és a seregek parancsnokai jelentős harci tapasztalattal bírtak. Ekkoriban, a gépesített és kiberfegyverekkel ellátott seregek ideje előtt a harci tapasztalatokkal rendelkező katonák, még inkább a siker kulcsát jelentették, mint a későbbi időkben – ahol szintén jelentős tényező maradt a tapasztalt katona, de ekkor már a rohamosan fejlődő technika is segítette, végül ugyanolyan befolyásoló háborús tényezővé vált.
A harci ellátmány és a fizetés nélkül maradt katonaság hiánya elindította a végvárrendszer bomlását. Erre jó példa, hogy 1521-ben Nándorfehérvár parancsnokai alig foglalkoztak hivatalukkal, sokkal inkább a nem kifizetett pénzek valamilyen módon való megszerzésével.
Ilyen előzmények után mutatja be az 1526-os évet. Az éves hadiadó lassan folyt be a királyi kincstárba, mégis az újabb szultáni hadsereg közeledtéről rövidesen tudomást szerzett az uralkodó, II. Lajos. Az év második felére végül a pápai segélyek és a Fuggereknek adott gazdasági engedmények fejében kapott kölcsön segítette az uralkodót, hogy sereget toborozhasson, de a szerző jól bemutatja, ezek megszerzése is milyen nehézségekkel jártak, és hogy a pénztelenségnek milyen komoly következményei voltak. Ezt követően bemutatja, hogy ebben az évben hogyan alakultak az európai viszonyok, és ebből kiderült, Magyarország kevés külföldi segítségben bízhatott ekkor.
Hadtörténészként nagyon izgalmas volt olvasni az ezt követő fejezeteket, amelyben részletes képet kapunk a Magyarország ellen hadba induló török sereg lehetséges nagyságáról és a benne szereplő fegyvernemekről. Ezt követően a magyar oldalon harcoló egységeket mutatja be, hogy milyen fegyverzettel harcoltak és mennyire voltak ezek minőségi katonák. Elgondolkodtató volt, hogy a szerző szerint milyen nagy arányban harcoltak puskás gyalogosok a magyarok oldalán. Emiatt felmerülhet a kérdés, hogy ezek az egységek nem vehették-e volna fel eredményesen a harcot a török janicsárokkal? Ez nem befolyásolhatta-e a Mohácsi csata végkimenetelét?
A következő fejezetben B. Szabó János egy fontos szempontra is felhívja a figyelmünket. A királyi tanácsban azok, akik igazán értettek a hadviseléshez, a rátermett katonai vezetők szava, befolyása nem érhetett fel a főurakéhoz. Ez pedig egy fontos szempontja lehetett a későbbi kudarcnak. Azok, akik mégis számításba jöhettek, mint hozzáértő harctéri parancsnok, vagy külföldiek voltak, akiket a főurak megvetettek, vagy túl idősek voltak, mint Drággfy János, esetleg birtokaik távolsága miatt gyakran voltak távol, mint Szapolyai János. Izgalmas volt olvasni azt a meglátást is, hogy a török és a magyar hadviselés is nagyon eltért egymástól: míg a magyar seregben a végvári harcok tapasztalatai és a jelentős külföldi zsoldosok harcmodora együttesen alakította ki a hadviselést, az oszmán haderő inkább egy tömeg hadsereg volt, mint professzionális sereg.
Ezt követően a szerző rátér a mohácsi ütközet okaira és a felállított hadrendre. A szerző saját megállapítása szerint a magyar sereg inkább védekezésre és ezt követően ellentámadásra lehetett alkalmas, mégis a csata végül a magyar támadással indult meg. Természetesen hosszan elemzi, hogy mindkét hadrendről és a csata pontos helyszínéről még a mai napig sok a találgatás és a kutatások is folyamatosak. Így ő, és más történésztársai is elsősorban egy lehetséges eseménysort igyekeznek felállítani. Ugyanígy a vereség okait is több szempont figyelembevételével mutatja be, és kínál lehetséges magyarázatokat. Az utolsó fejezetekben írja le magát az ütközet lehetséges menetét, illetve Nemeskürty István egyik állítására is reagál moháccsal kapcsolatban. Az utolsó fejezetek a csata utáni eseményeket röviden elemzi, és egyes, korábban széles körben terjesztett állításokat igyekszik megcáfolni.
Szabó János könyve igazán jó példája, hogy történelmünk egyik fontos eseményét hogyan lehet bemutatni a nagyközönségnek jól megfogalmazva, emészthető formában, és röviden, mégis színvonalasan és izgalmasan. A szerző egyik erőssége, hogy a sokak által érdekelt témákat jól bemutatja, akár erről a könyvéről van szó, akár a tatárjárásról vagy a magyar-bizánci háborúkról, csakhogy a legnépszerűbbeket említsük. Reméljük, sok írását olvashatjuk még a közeljövőben.
Berkes Márton
