Izgalmas olvasmány volt Barta Gábor monográfiája, aki történetében olyan embereket állított középpontba, akik a magyar történelem fontos szereplői mögött álltak, és a nagy események mögötti tevékenységeik is alakították a történelmi folyamatokat. A Mohácsot követő néhány évben leginkább Szapolyai Jánosról, Ferdinándról, Habsburg Máriáról és Nagy Szulejmánról emlékszünk meg, elfeledve azokat a diplomatákat, akik a legtöbbet tették a legbizonytalanabb időben. A Sztambulba vezető út elsősorban az ő történetük.
Barta Gábor történész (1943-1995) pályája nagyrészében különböző egyetemeken tanított, és végzett kutatói munkát. Magyarország 15-17. századi történetével foglalkozott, azon belül is főleg Erdély története, az 1514. évi parasztháború és a diplomácia történet érdekelte. 1985-ben írta meg A Sztambulba vezető út című könyvét, amely csak egyike a számos monográfiájának és tanulmányának a sok közül, amelyet munkássága során írt.
Ez a könyv nem túl hosszú, azonban annál izgalmasabb, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar történelem legkritikusabb néhány évét, az 1526-tól 1528-ig terjedő időszakot mutatja be. Ez alatt a szűnt meg a középkori Magyar királyság, és következett annak a 150 éves időszaknak a kezdete, amikor Magyarország kényszerpályára került. A szerző ugyanis művében határozott álláspontot képvisel azügyben, hogy Mohács után a magyar uralkodói körök mennyire nem voltak hatással az eseményekre. Hiába igyekeztek mindent megtenni, hogy az ország ne váljon a két nagyhatalom, az Oszmán- és a Habsburg Birodalom csataterévé, megfelelő erő és hatalmi eszközök híján aligha volt lehetőségük jelentős hatást gyakorolni az eseményekre.
Annál inkább izgalmas emiatt, hogy ilyen helyzetben mit tehettek a történet főszereplői, Szapolyai János, Habsburg Ferdinánd és Habsburg Mária mögött álló követek, diplomaták, miniszterek. A szerző izgalmasan írja le követjárásaikat, az európai udvarokban zajló tárgyalásaikat. Ahol ez lehetséges volt, igyekezett ezeknek a diplomatáknak leírni, milyen karakterek voltak, mennyire tudták érvényesíteni megbízóik akaratát. A hatalmi játszmák labirintusában próbáltak eligazodni, és ilyenkor néha még a saját biztonságukat is kockáztatták. A fejezetek egyenként bemutatják az egyes felek akcióit. Szapolyai folyamatos, és olykor kétségbeesett lépéseit, hogy elkerülhesse a kétfrontos háborút. Ferdinánd megingathatatlan makacsságát a magyar trónhoz, amely miatt néha még a gyakorlatias megoldásokat sem vette figyelembe. Habsburg Mária története pedig hősies, ahogyan a mohácsi tragédia után a semmiből próbál új hatalmi központot kiépíteni Pozsonyban, holott szinte alig vannak támogatói. A számos bemutatott követ (pl. Werbőczy, Nordarics, Bánnfy, Krzyczki) közül Łaski karaktere hangsúlyosan szerepelt, mint a diplomáciai bizonytalanságnak véget vető, kötélidegekkel rendelkező és konok diplomata, aki tető alá hozza a török-magyar szövetséget a Habsburgok ellen.
A szerző minden oldalt bemutat, és érvel, amivel ráerősít saját megállapítására, hogy a Mohácsot követő események elkerülhetetlenek voltak: Magyarország kényszerpályára került, az ország három, majd négy részre szakadását pedig semmilyen akcióval nem lehetett volna megakadályozni az akkori, hatalmi harcoktól megosztott európai helyzetben.
Barta Gábor műve tanulságos és fontos lecke, hogy sosem érdemes egy adott történelmi tragédiáért bűnbakokat kiáltani, hanem a kor világát, annak összetettségével szükséges megvizsgálni.
Berkes Márton
