Az alábbi, elképzelt interjú kísérlet Szent István karakterének ábrázolására. És bár az interjú alapvetően fiktív, az írás a feltüntetett források és tanulmányok felhasználásával készült.
(Fotó: Szent István szobor (Bp. XVI.) Törley Mária alkotása)
Idősödő, sovány és látszólag betegeskedő ember ül előttem. Tartása mégis egyenes, tekintete méltóságteljes. A palást, ami eltakarja a testét, ismerős. Ma a Nemzeti Múzeumban őrzik. Fejét azonban semmi nem fedi, kezében nincs sem kard, sem országalma. Képes mélyen nézni, az interjú elkezdése előtt alig szólal meg egy-két szó erejéig. A köszönése is csupán egy biccentés. Mielőtt elkezdjük a beszélgetést, megkérdem, van e szüksége bármire. Egy rövid „nincs” a válasz. Amikor azonban a kérdések következnek, lassan, de mégis összeszedetten fogalmaz. Az embernek az a benyomása, mintha ezt is egy elvégzendő feladatnak tekinti, ahogy szinte mindent egész életében.
Sokan, sokféleképpen gondolkodnak az uralkodásáról. Egyesek szerint ön a legnagyobb királyunk. Az első, az alapító, aki megmutatta a legfőbb értékeket. A másik véglet szerint ön volt a legnagyobb csapás, ami a magyarsággal történhetett. A régi rendet elpusztította, a korábbi hagyományainkat megsemmisítette. És természetesen van a többség véleménye: az állam megalapítójának és a magyar kereszténység megteremtőjének tartják. Melyik véleménynek lehet inkább igaza?
Olyan korban éltem, amikor az éhezések, a háborúk, a járványok és a zűrzavar mindenhol jelen volt. Ezek a dolgok a mindennapi élet részei voltak. Arra törekedtem, hogy a magyar nép szenvedésén enyhítsek. Ezt azonban nem lehetett megtenni súlyos, néha kegyetlen döntések nélkül. Ezt az emberek vagy értik, vagy nem értik. Akár dicsőítenek, akár becsmérelnek, a végső ítéletet végül Isten mondja ki. Hiszen tetteimben mindvégig az ő dicsőségére törekedtem.
Szinte minden krónikás egyetért abban, hogy a vallás egész életében erősen jelen volt. Ez honnan ered?
Már nagyon fiatalon megkereszteltek. Apám, a fejedelem (Géza) fontosnak tartotta, hogy jó kereszténynek neveljenek, még ha ő nem is imádta buzgón Istent. Úgy hiszem, számára a kereszt felvétele nem volt szívből jövő. De megértette, hogy miért fontos a mi világunkban jó kereszténynek lenni. Sokkal inkább volt ő politikusi alkat, mint én. Talán mindig is reálisabban szemlélte a dolgokat. Míg ő higgadt, megfontoltabb maradt, anyám (Sarolt) volt a keményebb, de ösztönből cselekvő. Apám hosszas betegsége alatt is anyám volt az, aki valójában irányított. Ő valóban megélte a vallását. Szintén keresztény volt, ő görög rítus szerint.
Nyílván mindketten hatottak rám. De elsősorban lelki atyámnak, a nevelőmet, Adalbertet tartottam. Tőle tanultam meg a keresztény élet elsőségét. Hogy itt a földön rövid ideig élünk, ezért, ekkor kell felkészülünk az örök életre. Adalbert jelen volt a házasságom megszervezésénél is.
Ha már a házasságnál tartunk, miért pont Gizella, a bajor hercegnő lett a házastársa?
A házasságunk mindenekelőtt kulcs volt, hogy később király lehessek, és utódaimra biztonságban hagyhassam az örökségemet. Biztosíték, hogy az uralmam alatt felépített művem nem vész el, hanem tovább gyarapszik. Kezdetben, az apám békét kívánt teremteni köztünk, és a bajorok között, akikkel korábban annyi harcot vívtunk. Ahogyan sok másban, ebben is lelkiatyámra, Adalbeltre hallgattam. Úgy látta, bajorok segítenek, hogy országunk kereszténnyé váljon. Ennek érdekében Gizellával együtt érkeztek azok a papi és lovagi uraink, akikkel aztán együtt küzdöttünk.
Ekkorra esik apja, majd Adalbert halála is, rövidesen pedig Koppány lázadása. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
Nem sok időm volt, hogy végig gondoljam a történteket. Adalbert halála igazán megviselt, apám halála, majd fejedelemmé emelésem pedig nehéz súlyként nehezedett rám. És szinte azonnal hadjáratot kellett indítanom a felkelő Koppány ellen. De a hitem megingathatatlan maradt. Hiszem, hogy ennek köszönhettem, hogy végül felülkerekedtem ezeken a nehézségeken.
De Koppány legyőzését azért jórészt Gizella német lovagjainak is köszönhette.
Így van. A német lovagok segítségével erőfölénybe kerültem. Jobb katonák voltak. Jobb volt a fegyverük, a páncéljuk, és felkészültebbek is voltak, mint a mi magyarjaink. Hont, Pázmány és Vecelin lovagok jó harcosok voltak. Hálás is voltam nekik, hogy harcoltak értem. Birtokokat kaptak, és utódaik végül magyarok lettek.
Voltak olyanok, akikkel sikerült harc nélkül megegyezni?
Sámuel (Aba) házasság útján lett a rokonom, később fontos udvari tisztséggel is megbíztam. Cserébe ő, és később a Körösök vidékének ura, Vata is kikeresztelkedett. Bíztam abban, hogy Koppány után nem lesz, aki fellép ellenem.
Ennek ellenére mégis ez történt. Harcolnia kellett a Gyulával és Keánnal Erdélyben, majd Ajtonnyal a Maros-vidékén.
Többen is lettek volna, de csak ők maradtak azok közül, akik makacsabbul ellenálltak. Sajnáltam, hogy harcolnom kellett ellenük, hiszen még ezelőtt maguk is felvették a keresztet. Azonban nemcsak egységes vezetésre, de egységes egyházra is szükség volt. Én a római rítus szerint akartam megszervezni a magyar egyházat, ők meg akarták tartani a görögöt. Tőlem független királyságként igyekeztek kisajátítani a területüket, de ezt nem engedhettem. A későbbi, külső ellenséggel szemben szükség volt a belső egység megteremtésére. Ezért nem hagyhattam a különállást. Az még több veszélyhez és állandó nyugtalansághoz vezetett volna. Ezért volt, hogy néha elrettentő eszközökhöz kellett folyamodnom. Ezt az erőszakosságot megkövetelte a kor is, amiben éltem. Hittem, hogy csak közös erővel lehetünk erősek.
De mégis miről szólt az ellenállásuk? Nem akarták önt királynak? Ennyire fontos volt nekik, hogy megtarthassák a görög rítust? Vagy vonzó volt számukra a régi rend, amikor minden magyar törzsfő önálló volt?
Részben mindhárom. Dühösek voltak rám azért is, mert én és Ottó, a német császár szövetségesek lettünk. A szövetség megpecsételéseként lándzsát küldött nekem. Korábban még a magyarok és a németek ellenségek voltak. Nehezen fogadták el a korábbi ellenséggel való társulást. És ebben a lándzsában a szabadságuk feladását vélték felfedezni.
És nem volt igazuk? Ottó mit üzent a lándzsa elküldésével? Ez nem egy szimbolikus jele lett volna annak, hogy immár a magyarság hűbérese a császárnak?
A legkevésbé sem. Ottó nem akart uralkodni a magyarokon, sem másokon. Ő olyan szabad országokat akart maga mellett, akiket a kereszt tart össze. Nem uralmát akarta kiterjeszteni másra, sokkal inkább véd- és dacszövetségben gondolkodott a népek között. A lándzsa valójában pontosan azt jelenti, hogy nem olyan király vagyok, aki alárendelt a császárnak. Elismeri, hogy király vagyok, de nem az ő, hanem Isten akaratából. Egyben ő lett a biztosítéka annak is, hogy a királyságom egyházát sem vetették alá valamelyik német vagy pápai püspökségnek.
Mi történt a hadjáratok után? Kevés krónika ír erről az időszakról.
Pedig ezek voltak a legizgalmasabb évek. Végre megszűntek az ellenségeskedések. Templomokat, falvakat építettünk. Kidolgoztuk az utazásainkat az országban. Az udvaromnak állandóan úton kellett lennie. Be kellett szednünk az adókat, bíráskodnunk, felügyelnünk az építkezéseket. Megerőltető volt, de hálás voltam érte, hogy végre béke van. Kiépítettük a megyék szerkezetét, és földvárakat építettünk központjaikként. A németektől eltanultuk a pénzverést, az írást, ezáltal pedig az oklevelek készítését és a törvények rögzítését. Ezek fontosak voltak, hogy az adók mértékét megszabhassuk, és az egyház saját vagyonnal rendelkezhessen. A törvények pedig végre írásba foglaltattak, és megszűntek a szóhagyomány adta zavarok.
Ezek a törvények, ha az ember olvassa, meglehetősen vérfagyasztónak tűnnek, olykor egyenesen kegyetlennek. Szükség volt ilyen kemény törvényekre?
Ezekben az időkben a közember sok veszélynek volt kitéve. Az új rend miatt sokan lázadoztak. Megtagadták az adózást, a letelepedést, vagy a békés életet. Véget kellett vetnünk a korábbi nomád életmódnak. Ezt azonban csak erővel tehettük meg. A törvények szigorának célja az elrettentés volt. Ahol a békét vágyó ember veszélynek volt kitéve, ott az elkövetőkkel súlyosabb, látványosabb büntetést kellett statuálnunk. Fontos megérteni, hogy a törvényben a kiszabható legmagasabb büntetést rögzítettük, de nem kellett mindenhol ehhez folyamodnunk. A békésebb helyeken nem volt szükség csonkításokra, vagy elkobzásokra. De voltak települések, ahol újra- és újra keményen fel kellett lépnünk, mert a rablások és az erőszak nem szűnt meg.
És az egyházi törvények? Észrevehetően sok intézkedés az emberek vallását szabályozza.
Hiszen az emberek között csak újonnan terjedt a kereszténység. Szükség volt törvényekkel szabályozni a vallás megélését. Ezért kellett rögzíteni a templomba járást, a szigorú böjtök betartását, a gyónást és az ünnepeket. Máskülönben a köznép továbbra is pogány maradt volna hosszú emberöltőkig. Az pedig állandó zűrzavarhoz és háborúskodáshoz vezetett volna. Ezen kívül igyekeztem minél hamarabb, és minél több püspökséget megalapítani, kezdve Esztergommal, a szülővárosommal. Életem végén úgy éreztem, ezen a téren sokkal többet is tehettem volna.
Hogyan tekint vissza Konrád császár 1030-as támadására? Az ország ekkor végveszélybe került?
Erre nehéz válaszolnom. De valóban félelmetes időszak volt. Az új német császár, Konrád már be akart minket, magyarokat hódoltatni, ahogy a közeli szomszédos népeket is. A harcra indokként egy döntésemet hozta fel: nem engedtem át a követeit a királyságon, akik Konstantinápoly felé tartottak. Tettem ezt abban a tudatban, hogy Bizánccal akarnak ellenem szövetkezni.
A támadása alatt szüntelenül imádkoztam Istenhez. Konrád serege olyan erős volt, amit az erőimmel le nem győzhettem volna. Kerültük a csatákat, és kivártuk, amíg a németek ki nem merülnek. És az imáim meghallgattatak. A német sereg valóban visszavonulni kényszerült, amikor már nem maradt utánpótlásuk. A seregem, hogy biztosítsa, ne legyen újabb német támadás, Bécsig hatolt. Végül békét kötöttünk, amivel sikerült elérni, hogy Konrád ne térjen vissza.
A többi hatalom irányában milyen volt a viszony? Hogy alakult a kapcsolata Bizánccal, vagy a lengyelekkel?
Csupán kisebb kapcsolatfelvételekre emlékszem. Fiatalkoromban részt vettem a görögök (bizánciak) oldalán a bolgár hadjáratban (1010), és küldtem egy kis csapatot a császár megsegítésére, amikor Dél-Itáliában hadakozott. Igyekeztem a lengyel Boleszlávval is fenntartani a baráti viszonyt. Őt is csapatokkal támogattam, amikor az oroszok ellen viselt háborút. A legfontosabb azonban, hogy kolostorokat építettem Konstantinápolyban és Jeruzsálemben. Amikor az országban már biztonságban lehetett utazni, kiépülhettek a zarándokutak a Szentföld felé. Az útjainkon szállást és ételt biztosítottunk számukra. Boldog voltam, hogy a mi útjainkon érkeztek nyugatról a zarándokok. Sokuk dicsérte a vendégszeretetünket. Valóban jóérzéssel töltött el ez a siker.
És a fiára hogyan tekint? Imre születésétől kezdve eldöntött volt, hogy ő lesz a trónörökös?
Több fiam is született, de csak ő élte meg az idősebb kort. Ezért esett rá a választás. Már kicsi kora óta az uralkodásra igyekeztem felkészíteni. A keresztény életre Gellért püspök nevelte. Hogy harcosként is megállja a helyét, a keleti (varég) viking testőrségemet vezette. Szóban, és az általam diktált írásban, az Intelmekben is törekedtem átadni azokat az ismereteket és értékeket, amelyek a legfontosabbak voltak, hogy amikor én már nem leszek, alkalmas király lehessen.
De végül öregkorában trónöröklés kérdése újra felmerült. Hogyan birkózott meg vele?
Nagyon nehezen. Imre fiam halála mindent megváltoztatott. Lesújtott az elvesztése. Elment az életkedvem. Nem akartam már sem uralkodni, sem bármit is tenni. Ugyan az öregséggel járó fájdalmak is gyötörtek, ezek semmit nem jelentettek a fiam elvesztésével járó lelki fájdalmakhoz képest.
Ekkor éreztem leginkább, hogy kényszerhelyzetben vagyok. A hagyatékom minden korábbinál bizonytalanabbá vált. Azt hittem, Imre fiam következhet majd utánam. Miután Isten magához vette, súlyos döntéseket kellett hoznom. Ez pedig belső harcokat hozott magával.
Döntenem kellett: az unokatestvérem, Vazul egészen másmilyen volt, mint Péter (Orseolo). Péter valóban keresztény volt. Ezért tagadtam meg Vazult és tettem uralkodásra alkalmatlanná. Vazul fellázadt a döntésem ellen, hogy Pétert jelöltem ki utódomul. Péter jó keresztény volt, és művelt. Ezért döntöttem mellette. De ez a döntésem a halálom után súlyos következményekkel járt.
Uralkodásában mire a legbüszkébb? Mit tart uralkodása legnagyobb eredményének?
A magyarság egy néppé tételét. A keresztény közösség kialakítását. A magyar népet Isten táborába tereltem. Bár olykor nehéz és félelmetes út volt, az eredmény magáért beszél. A magyar nép továbbra is itt él a Kárpát-medencében, jámbor, békeszerető népként, Isten odaadó híveként.
Berkes Márton
Az interjú előzetes véleményezéséért külön köszönet: Béres Attila, Burja Eszter, Hunyadi-Buzás Éva, Somogyiné Lakos Erika, Stelczer Ágnes, Vit Olivér Zoltán
Felhasznált irodalom:
https://nepszava.hu/3129860_cambridge-i-tortenesz-szinte-csak-tevkepzetek-elnek-szent-istvanrol
https://www.valaszonline.hu/2020/08/19/thoroczkay-gabor-tortenesz-szent-istvan-ostortenet-interju/
Kristó Gyula: Szent István király. Neumann Kht. Budapest, 2002.
Szent István és az államalapítás. szerk. Veszprémy László. Osiris. Budapest, 2002.
