David Reynolds, a Cambridge-i egyetem történészének fő kutatási területe a második világégés és a hidegháború. Egy tucat könyvet írt már, amelyekben a fókuszt a korszak katonai és katonapolitikai története kapta meg. A szereplés is jól áll neki, így a BBC 2004 óta folyamatosan készít történeti dokumentumfilmeket, melyben ő a narrátor, vagy a történetek előadója. 2011-től A második világháború főcím alatt készült vele egy olyan dokumentumfilm-sorozat, amely a háború egyes nemes politikai szereplőinek működését mutatta be, és igyekezett néhány történeti esemény háttértörténetét, az a mögött rejlő motivációkat bemutatni.
2012-ben készült el a sorozat második része, 1942 és Hitler lágy hasalja alcímmel. A furcsa megnevezés a világháború földközi-tengeri háborújára vonatkozott, amely a Görögországi, Észak-Afrikai és Olaszországi hadjáratot foglalta magában. A dokumentumfilmben Reynolds felvetette a kérdést, hogy a britek miért harcoltak olyan sokáig, 1944-ig a Földközi-tengeren ahelyett, hogy rögtön a lehető legrövidebb útvonalon, így a francia partokon keresztül Berlin felé törtek volna? Mi volt az oka, hogy mégis olyan hosszú ideig harcoltak itt a brit és a nemzetközösségi csapatok? És hogy lehet, hogy Nagy Britannia legünnepeltebb háborús győzelmének az Észak-Afrikában lezajlott El Alamein-i csatát tekintik?
Reynolds azonnal meg is adja a rövid választ: A brit birodalom szárazföldi serege kicsi volt és gyenge, a háború folyamán Nagy Britannia egyre inkább függött az Egyesült Államoktól, a Bletchley Park angol hírszerzői pedig hibásan számítottak a német erőket illetően.
Ugyanakkor a történetet nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. 1942 júniusában elesett Tobruk, így nagyobb lett a németek esélye arra, hogy előbb-utóbb elérjenek a Szuezi-csatornához. Annak elvesztésével Nagy Britannia elveszítette volna egyik fő utánpótlási vonalát, amely felől létfontosságú ellátmány közlekedett Indiából a brit szigetek felé. Churchill számára a tobruki vereség az egyik leglesújtóbb esemény volt a háborúban. A vereség tényét fokozta, hogy erről akkor értesült, amikor Roosevelt, amerikai elnöknél volt éppen látogatóban, akit igyekezett megnyerni szövetségesének.
Reynolds 1940-ben kezdi az események időrendi elbeszélését. Ekkor, a Franciaország német megszállása után, vagyis amikor Nagy Britannia egyedül harcolt Németország ellen, a brit vezérkar megmaradt páncélosainak felét Észak-Afrikába küldte. Annak ellenére, hogy Anglia épp a német invázió előtt állt. Ez 21. századi gondolkodással irreálisnak tűnik, de Churchill, és háborús kabinetének többsége ekkor Nagy Britanniát még birodalomnak tekintette. Vagyis nemcsak a szigetország, de birodalmának védelmét is ugyanolyan jelentőségűnek tekintették. Márpedig a Szuezi-csatorna elvesztésével a Földközi-tengeri „birodalmi ütőeret” vágnák el a németek, így elveszne ez a kapcsolat az indiai gyarmattal.
A Földközi-tengeren elsősorban Olaszország volt a fő rivális. Mussolini a Földközi-Tenger irányában kívánt terjeszkedni, hirdetve a régi Római Birodalom feltámasztásának tervét. Ennek érdekében az olaszok líbiai gyarmatukról támadást indítottak Egyiptom irányába. A támadás sikertelensége, majd a brit ellentámadás miatt 1941 februárjában az észak-afrikai olasz csapatok német támogatást kaptak. Ezek pedig az addig támadó briteket visszaszorították Egyiptomig. A német főparancsnok, Rommel igen tehetséges tábornokként vezette a tengelyhatalmi erőket, ellene pedig a britek nem voltak eléggé felkészülve.
1940 és 1942 között a brit szárazföldi hadsereg kicsi és gyenge volt. Az első világháborúban elesett számos hivatásos tiszt, amelyek ekkor hadosztályparancsnokként szolgáltak volna tovább, és így harci tapasztalatokkal rendelkező emberekként eredményesen küzdhettek volna. Ebből adódtak a korábbi vereségek is Norvégiában és Franciaországban. Emellett Egyiptomban nem volt elegendő katona, nemhogy az olasz-német haderő, de egy esetleges egyiptomi lázadás elfojtására sem. Ilyen körülmények között jött el Tobruk eleste, amely csak megerősítette Nagy Britannia Egyesült Államoktól való függését.
A vereségeket megelégelve Churchill eltávolította az eddigi egyiptomi főparancsnokot, Auchinleck tábornokot, és ezt követően került Montgomery a 8. hadsereg élére, aki nem adott több visszavonulási parancsot. Montgomery helyreállította a britek morálját észak-afrikában, újra kezdeményezőként lépett fel, és stabilizálta a frontot. Ugyanakkor ezt akkor senki nem mondta ki, de Montgomery valójában későbbi El Alameinnél szerzett győzelmében sokat köszönhetett elődjének, Auchinlecknek, aki még őelőtte elvégezte a hadsereg újraszervezésének oroszlánrészét.
Montgomerynek végül 1942 októberére kétszer akkora hadsereg volt a kezében, mint német ellenfelének. Ezen kívül a brit tábornok támaszkodhatott a Bletchley Park hírszerzőire és kódfejtőire. Az általuk szerzett információk feldolgozására Kairóban a britek külön parancsnokságot állítottak fel. Ez utóbbinak köszönhetően Montgomery tisztában volt Rommel hadseregének összes gyenge pontjával: hogy mikor mennyi benzinjük, vizük és fegyverük van és ezeket hol tárolják.
1942 november 2-án, egy hetes harcokat követően London hírt adott az El Alameini győzelemről. London óriási győzelemként ünnepelte az eseményt. Másrészt a csatában a brit fél nagyobb veszteséget szenvedett, mint a németek és Rommel időben vissza tudott vonulni, így megmaradt seregének ütőképesebb része is. Míg 4100 halott volt a brit oldalon, a németek 2300 ember veszítettek. Csak összehasonlításképpen, az ugyanekkor, 1943 novemberében csúcspontjára érő Sztálingrádi csatában 250 000 német esett el, a szovjetek veszteségét pedig félmillióra becsülik.
Röviddel az El Alamein-i csata után megtörtént az amerikaiak partraszállása Marokkóban, így a britek győzelmének visszhangja rövid életűnek bizonyult. És hogy miért éppen Marokkóban szálltak partra az amerikaiak? George C. Marshall, az amerikai erők főparancsnoka az USA hadba lépésétől kezdve Németország közvetlen megtámadásának tervét támogatta, amely francia partraszállással vette volna kezdetét. De imperialista stratégiája miatt Churchill 1942-ben még ellenezte az amerikai tábornok elképzelését. Churchill, és kabinetje továbbra is a Földközi-tengeren akart támadni. És mivel ekkor még a kezükben volt a politikai elsőbbség, Roosevelt elfogadta azt. Hiszen Amerika 1942 őszén csupán 3 hadosztályt tudott a britek támogatására küldeni a németek elleni harchoz. Ez a tény azonban nem jelentette, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió ne adott volna hangot annak az igényének, hogy még az évben új front megnyitását tartják szükségesnek.
Egyelőre azonban Churchill Olaszország elleni támadásának terve kerekedett felül a Casablancában tartott szövetséges csúcsértekezleten. Churchill azzal érvelt, hogy a terület a tengelyhatalmak „lágy hasalja”, – egy krokodil testéhez hasonlította a Hitleri Európát – tehát ebben az esetben Franciaország a krokodil kemény orra. Persze a terv nem tetszett Marshall tábornoknak, Roosevelt is gyors harcot kívánt – mégis a közelgő elnökválasztás miatt katonai sikert kívánt felmutatni az amerikaiak számára, ezzel növelve újraválasztási esélyeit, ehhez pedig a leggyorsabb lehetőség Észak-Afrikában adódott. Az amerikai partraszállás ezért megtörtént Marokkóban, ahol valóban gyors sikerek következtek, ráadásul az amerikai katonák is harci tapasztalatokat szereztek. Valójában a britek tartottak a németek fő erejükkel való nyílt megütközéstől – ehhez a brit szárazföldi hadsereget gyengének tartották.
1943 májusában véget ért az észak-afrikai hadjárat – eléggé későn ahhoz, hogy változtassanak bármiféle stratégián. Így a szövetséges vezetés elfogadta, hogy 1943-ban már biztosan nem lesz lehetőség egy második front megnyitására. Helyette elindult az olaszországi hadjárat, először Szicília meghódításával, majd az Appennini-félszigeten való lassú előrenyomulással délről észak felé. Júniusban Mussolini megbukott, mire a szövetségesek oldalára átállni igyekvő Olaszország nagy részére német csapatok vonultak be, hogy folytassák a harcot a szövetségesekkel szemben.
A hadjárat kedvezett Churchill stratégiai elképzelésének, amelyhez képest még a franciaországi partraszállást is másodlagosnak tekintette – amit 1943 októberében egy titkos gyűlésen ki is jelentett vezérkarában. Ennek a stratégiának volt egy régebbi hagyománya is: tipikus brit birodalmi módszer volt a felmorzsolás stratégiája. A 19. században 15 évbe tellett Nagy Britanniának, hogy legyőzze Napóleont, és csak annak végzetes, oroszországi hadjárata után kezdeményeztek a britek teljes erőből. Másrészt Olaszország elfoglalásával esély volt arra, hogy a szövetségesek az észak-olasz repterekről rendszeresen indíthattak légibombázásokat a délnémet városok ellen. De az olaszországi hadjárat lassan haladt, ami miatt tovább halasztódott a francia partraszállás. Egyre több tábornok fordult el Churchill tervétől, Marshall tábornok mellett Alan Brooke, a brit hadsereg parancsnoka is.
Ilyen előzmények után az 1943 novemberében tartott Teheráni értekezleten, ahol Roosevelt és Churchill mellett már a harmadik szövetséges vezető, Sztálin is megjelent, már tényleges döntés alá hozták a franciaországi partraszállást – Churchillt 2:1 arányban leszavazták. De 1944 júniusáig a földközi-tengeri hadműveletek folytatódtak, méghozzá intenzívebben. Ekkor zajlottak le a véres műveletek Anzio-nál, majd Monte Cassino-nál – ez utóbbi 5 hónapig tartott. A fölösleges emberéletek és pusztítások is közrejátszottak, hogy mire az amerikai Mark Clark tábornok bevonult Rómába, amit egy kínos sajtótájékoztató követett, egy újságíró állítólag megjegyezte: „Egy történelmi napon legszívesebben hánynék egyet.”
1943 októberében Churchill úgy számított, hogy egy franciaországi partraszállás – emlékezve, hogy a britek már 1942 augusztusában tettek rá kísérletet Dieppe-nél – súlyos vereség lenne. Még 1944 júniusában, egy nappal a partraszállás megkezdése előtt is legalább 20 000 fősre becsülte a halottak számát. A június 6-i partraszállásban azonban 10 000 fő volt a sebesültek, halottak és eltűntek száma összesen. És mire a partraszállás híre bejárta a világot, a Földközi-tengeri harcokról megfeledkeztek. Változást hozott az is, hogy ezekben a harcokban már az amerikai és nem a brit erők domináltak.
A háború után Nagy Britannia birodalmi helyzete Churchill stratégiája ellenére megszűnt, elsősorban India függetlenséggé válásával. Részben ez, részben a kudarcos katonai végkifejletek miatt, Churchill „lágy-hasalj” stratégiáját utólag a gyengeség stratégiájának tekintik.
David Reynolds egy személyben vezeti végig a dokumentumfilmet. Nem hangzanak el tanúktól beszámolók, vagy más szakértők véleménye, bár olykor egy-egy idézetet felmondanak. A műsorvezető meggyőző előadása magával ragadja a nézőt, élvezettel hallgatja, hiszen a történelmi események elbeszélése nem szorítkozik csupán a száraz tényekre, hanem olykor elhangzanak korabeli anekdoták vagy gúnyos megjegyzések, melyek Churchill, vagy valamelyik másik történelmi személy szájából hangzottak el.
Berkes Márton
