A XX. század elsőrangú szuperhatalmának, az Egyesült Államok titkosszolgálatának világát számtalan regény és film megihlette. A kémkedés magasiskolájának tekinti az egyszerű érdeklődő, ahol a nagyhatalom legfőbb titkainak őrzői és felhasználói dolgoznak Amerika biztonságán és nagyhatalmi státuszának megerősítésén.
Ez a 2003-ban, az Arte France által készített három részes dokumentumfilm számtalan volt kémet, politikust és újságírót interjúvolt meg, hogy az Egyesült Államok fő kémszervezete, a Központi Hírszerzés, vagyis a CIA világáról jobb betekintést kaphasson a néző. Legalábbis ez volt a cél.
Mindig nagy lehetőség van abban, ha egy dokumentumfilm több szemtanú és egykori bennfentes szemszögét mutatja be egy adott témában. Hiszen ez eltérő vélemények és nézőpontok, vagy egymással is ellentétes narratívák bemutatására adhat lehetőséget. Ennek a dokumentumfilmnek az esetében azonban menet közben csúszott el valami. Ahogyan a titkosszolgálat történetében is.
A dokumentumfilm a jelenlegi adatok felsorolásával kezdi. A CIA központja a virginiai Langley-ben található. A szervezetben jelenleg körülbelül 16 000 fő dolgozik (ebbe a számba beletérendő azok az alkalmazottak is, akik külföldön végeznek munkát). Magát a Központi Hírszerzést a II. világháború utáni években hozták létre a Truman-kormányzat alatt, a stratégiai hírszerző tevékenységek feladatának ellátására.
Fő motivációnak a történetben szereplők azt emelik ki, hogy 1941-ben az amerikai hírszerzés nem volt felkészülve arra, hogy az Egyesült Államok csendes-óceáni bázisát a japán haditengerészet meg fogja támadni. Ezért a Truman-adminisztráció kezdeményezte a CIA létrehozását. Már a kezdetektől fogva Amerika elsőszámú ellenségének a Szovjetuniót nevezték meg, így a CIA munkája elsősorban a kommunista nagyhatalom elleni kémtevékenységre fókuszált. A kémszervezet állományának 50-60%-a a Szovjetunió vagy annak valamely szövetséges államát figyelte. A dokumentumfilmben több egykori igazgató is megszólal, néhány terepügynök és újságírók. Számos alkalommal csupán egy-egy mondatukat emelik ki, mutatják be a filmben, ami a szövegből kiragadva úgy értelmezhető, ahogyan csak akarja az ember. Ez a módszer pedig elég ahhoz, hogy a dokumentumfilm egy meglehetősen negatív, olykor túlságosan is egyoldalú képet mutasson az Egyesült Államok nagyhatalmi politikájáról, azon belül is azt, hogy ehhez hogyan használta fel a CIA-t.
Kezdve a titkos akciókkal. A CIA tevékenysége a negyvenes és ötvenes években nem volt olyan erős kormányzati kontroll alatt, mint ahogy később lett. Ezek az akciók – az elbeszélők szerint – az elnökök és a magas beosztású kormányzati tisztviselők számára olyan akciók elrendelését tette lehetővé, amely után nem kellett elszámolniuk az amerikai polgárok előtt. De ezek az akciók nem mindig a nemzetbiztonságot szolgálták: Guatemalában például azért kellett megbuktatni a megválasztott Jacobo Arbenz elnököt, mert az olyan földreformot akart bevezetni az országban, amely segítette volna az ország parasztjait, de az amerikai üzleti érdekeket sértette volna. Ezért a CIA támogatta Castillo Armas katonai felkelését, amely után Guatemala katonai diktatúra lett, és több ezer embert öltek meg. Hasonló hatalomátvétel történt Kongóban, majd Iránban is. Ezeknél a titkos akcióknál elsősorban az Egyesült Államok hatalmi – és gazdasági – érdekeltségei adtak okot más országok belügyeibe való beavatkozásba.
Számos ügynök azonban valóban elhitte, hogy ezekben az országokban azért kell elősegíteni az előző kormányok megbuktatását, mert azok szimpatizáltak a kommunizmussal. Ezzel a mumussal több elnök (Truman, Eisenhower) hiszékenységére is építeni lehetett.
És hogy mennyire voltak ezek a műveletek jól megszervezve? Az elbeszélések szerint a olykor nevetséges volt az előkészület. Guatemala esetében egy sor improvizatív elterelő hadművelet hozott meglepően nagy sikert a puccsban résztvevőknek. Iránban, a Mohamed Mosszadeg miniszterelnök megbuktatását célzó akciókat majdnem lefújták, annyira hatástalannak érezték. De ezek a példák kivételt jelentenek. A rossz szervezésből adódó kudarcra jó példa Kuba, ahol a Fidel Castro vezette szigetország ellen emigráns katonákból álló erőkkel akarták legyőzni a kommunista erőket. Ez az akció is rosszul volt megszervezve, és nem is ért el semmit, több száz kubai halálán kívül.
A dokumentumfilm ezt követően indult el egy olyan témában, amiben több a mítosz, mint a tény. Amikor Kennedy elnök lett, leváltotta a CIA alapítóját és addigi igazgatóját, Allen Dullest, valószínűleg a hideg munkakapcsolat miatt. A dokumentumfilm narrációja szerint ezt követően az elnök a CIA-t apró hírszerző intézményekre akarta volna osztani, ami okot adott arra, hogy az elnököt a CIA akkori vezetése holtan akarja látni. Az elnök és a CIA ellenséges viszonyával, majd az elnök meggyilkolásával kapcsolatos CIA érintettség kérdéskörével öt perc telik el, mégis szinte teljesen értelmetlen szál, hiszen csupán a fikciókon és a szemtanúk feltételezésein alapul.
A következő vaskos téma, a vietnami háborúval kapcsolatos CIA műveletek azonban valós helyzeten alapultak, és a Központi Hírszerzés valóban sokat tett a háború eszkalálódásáért. Persze itt is vannak olyan megjegyzések, amelyet érdemes óvatosan kezelni. Az 1964-ben bekövetkezett Tonkini öböl-incidens volt az ok, amiért végül Johnson elnök jelentősen megnövelte a katonai jelenlétet Dél-Vietnamban. A film szerint ezt az incidens a CIA mesterségesen kreálta, hogy kierőszakolják az elnökből a határozottabb katonai lépést. Ezt sötétebb, vitathatóbb akciók követték, mint például a Főnix hadművelet, amiben engedélyezték a katonai erőknek, hogy dél-vietnami civileket gyilkoljanak. Így akarták elérni a lakosság demoralizálását, hogy az ellenség, a Vietcong ne tudjon támogatáshoz jutni tőlük. Bill Colby vezette ezeket a vitatható akciókat, és az ő nevéhez köthető a „hullaszámlálás” nevű, igen morbid eljárás bevezetése is, amely arra irányult, hogy összeszámolják a megölt ellenséges katonákat annak igazolására, hogy az amerikaiak többet ölnek meg, mint amennyi felkelőt a Vietcong és az észak-vietnami hadsereg pótolni tud.
A CIA Nixon elnöksége alatt kezdett az Egyesült Államok területén műveletekbe, és amiket a törvény szerint tilos lett volna végrehajtani. James Schlesinger, aki 1973-ban volt a CIA igazgatója, bevallotta, hogy egy ideig utasították, hogy állampolgárok magánlevelezéseit bontsa fel. Az eljárás zavarta, és amit lehetősége volt rá, le is állította. Az ehhez hasonló módszereknek azonban hosszú távon volt következménye.
Amikor kitört a Watergate botrány 1974-ben, Nixon, hogy lépéselőnyhöz jusson az igazságüggyel szemben, kérte a CIA-t, hogy működjön vele együtt és segítse őt az ellene indult nyomozással szemben. Persze az ügynökség ezt megtagadta, és ezzel a szerepe az ügyben nem volt több ennél.
Ekkor Chilében végzett a CIA újabb titkos akciót. Az akkori elnököt, Salvador Allendét szerette volna az ügynökség eltávolítani a kormány éléről – az indok a dokumentumfilmből nem volt teljesen tisztázott. De az ezzel kapcsolatos műveletek túl is haladtak a CIA elképzelésein. A hatalomra kerülő agresszív katonai rendszer ellen Allende inkább az öngyilkosságba menekült. Chile katonai diktatúra lett, Pinochet nyomasztó és erőszakos rendszert alakított ki Chilében.
1976-ban fény derült a chilei akcióra, ahogyan a Főnix műveletre is. A kongresszus bizottságot állítottak fel, meghallgatások zajlottak. A CIA műveleti módszereiről ugyan többet megtudhatott a külvilág, ténylegesen azonban senkit sem vontak felelősségre. A kormányzat is csupán azt igényt fogalmazta meg egy átláthatóbb hírszerző ügynökségnek. Szigorúbb szabályokat végül Ford elnök hozott.
Amikor 1978-ban Carter lett az Egyesült Államok elnöke, Stansfield Turner admirálist nevezte ki igazgatónak az ügynökség vezetésére. Carter remélte, hogy egy minden gyanú felett álló személy új helyzetet teremt az ügynökségnél, de az admirális igazgatósága alatt az ügynökség majdnem megbénult. Turner a kongresszusi bizottság előtt vallott a CIA-beli ismereteiről, de ezzel csak azt érte el, hogy az ügynökségnél a régebben dolgozók bizalmatlanabbak lettek vele – amit Turner viszonzott. Az újonnan érkezettek pedig a már régebben ott dolgozó munkatársakkal szemben éreztek ellenszenvet. A negatív légkör volt az egyik ok, hogy sokan az igazgatói működését negatívan ítélték meg.
Azonosak voltak a volt alkalmazottak beszámolói az iráni forradalommal kapcsolatban is. Az ügynökök Mohammad Reza Pahlavi sah megdöntésére utaló jeleket nem vették komolyan. Ruholláh Muszavi Homeinit sem tekintették komoly fenyegetésnek az iráni rendszerre. Homeiniről alig tudtak valamit, és a szélsőséges iszlámot a CIA akkoriban nem tekintette fenyegetésnek. A CIA egyszerűen átvette azokat az értesüléseket, amiket Pahlavi és az ő titkosrendőrsége tudott az eseményekről – ez pedig meglehetősen szűk volt. A CIA annyira bízott a sah-ban, hogy azzal sem volt tisztában senki az amerikaiaknál, amivel a francia hírszerzés tisztában igen, miszerint a sah halálos beteg. Ilyen előzmények után következett Iránban a forradalom, majd az amerikai követségen dolgozó emberek túszul ejtése és egy évig tartó fogva tartása.
Egészen más volt a helyzet Afganisztán esetében. A szegény közel-keleti országba való katonai intervenciót a Szovjetunió eldöntötte 1979-ben, és az ügynökség ezzel tisztában volt, csak éppen ekkor a CIA infrastruktúrája ekkor erősen megfogyatkozott. Carter elnök 600 fő elbocsátását rendelte el a hírszerző ügynökségtől létszámleépítés gyanánt. Ennek ellenére az afganisztáni szovjet bevonulás után két hónappal az ügynökség már megszervezte az afgán ellenállóknak szánt fegyverszállításokat.
A választási időszakban több CIA ügynök is elkezdte Reagan stábját segíteni. Közülük néhányan magas rangban dolgoztak korábban az ügynökségnél, amíg a Carter-kormányzat el nem bocsátotta őket. A túszokat a választások után engedték el, és egyesek úgy vélték, ennek a sértett ügynökök munkájához volt köze. Más tanúk úgy vélték, az irániak döntöttek úgy, hogy Carter elnököt alázzák meg azzal, hogy csak az elvesztett választás után engedik szabadon az elfogott amerikaiakat.
A Reagan-kormányzat alatt William Casey lett a CIA új vezetője. Új embereket vett fel és jelentős átszervezéseket is végrehajtott. De az új elnök alatti titkos akciók hasonlóak voltak az ötvenes- és hatvanas évek műveleteihez. Nicaraguában, Hondurasban és Salvadorban is a kormány megdöntését célzó fedett akciókat kezdeményezett az ügynökség, s ez újabb mély konfliktusokhoz vezetett ezekben az országokban. Az ehhez kapcsolódó, ám jelentősnek tekinthető Irán-Kontra botrány csak említés szinten hangzik el a dokumentumfilmben, az ügynökök komolyabban nem is kommentálják.
Casey alatt óriási projekté vált az afgán felkelők megsegítése. Végül 3 milliárd dolláros támogatásban részesítették a szovjetek ellen harcolókat. Ám amikor a háború a szovjetek kivonulásával befejeződött, Afganisztánt el is felejtették. Rengeteg fegyver maradt az afgánok kezében, amelyeket senki nem követelt vissza, ennek következményeivel pedig a CIA nem számolt. Tudtukon kívül olyan helyzetet teremtett, amely nemcsak az országban élők számára veszélyt, de később az Egyesült Államok biztonságára is.
A nyolcvanas évek végén az ügynökség még mindig a Szovjetuniót tartotta Amerika legfőbb ellenségének, és az ott dolgozók egyáltalán nem számoltak azzal, hogy az ország gazdaságilag mennyire katasztrofális helyzetbe került. Ténylegesen senki nem tudta elképzelni a Szovjetunió bukását. Egyes ügynökök is csupán arra számítottak, hogy Gorbacsov a reformjaival saját személyes bukását gyorsítja meg, és nem számoltak az egész rendszer összeomlásával.
Amikor a Szovjetunió felbomlása mégis bekövetkezett, valójában sok ügynök nem találta a helyét a megváltozott helyzetben. De az új helyzet új ellenségeket szült, így az ügynökség velük szemben is eredményesen tudta használni korábbi rutinosan bevált módszereit. Így például, amikor 1990-ben iraki csapatok szállták meg a szomszédos Kuvaitot, annak bekövetkezte előtt 12 órával ezt előre jelezték Bush elnöknek. De a Fehér Ház, illetve Jordánia, Egyiptom és Kuvait vezetése is úgy vélte, Irak diktátora, Szaddám Huszein csak blöfföl, ténylegesen nem indít majd háborút. De a háború mégis eljött, és Amerika villámháborúval válaszolt. Ekkor, 1991-ben az amerikai vezetés tartotta magát a hadjárat eredeti tervéhez: Kuvaitot felszabadították, de Irakba nem vonultak be, és Szaddámot nem buktatták meg.
Bill Clinton elnöksége alatt nem tekintette nagy figyelemben a CIA-t. Annak akkori vezetőjével, James Wolsey-al 4 év alatt alig kétszer tárgyalt. Ezalatt a nem éppen hatékony munkakapcsolat alatt történt meg a World Trade Center elleni első bombamerénylet. A CIA és az FBI is a másikat hibáztatta a megelőzés elmulasztásával. Pedig mindkét szervezet ezután sem fektetett hangsúlyt az Egyesült Államok megtámadása ellen készülő terrorszervezetek elleni nyomozásra. Az FBI kezében lévő arab nyelvű dokumentumokat le se fordították, hogy értelmezni lehessen őket, a CIA pedig egyszerűen nem sürgetet senkit az ilyen jellegű fenyegetések kivizsgálására. A CIA akkori eredménytelen működésére az Aldrich Ames elleni nyomozás hozza fel a film példának. Aldrich Ames az ügynökség egyik fontos pozícióban álló embere volt, aki fontos dokumentumokat adott át a Szovjetuniónak jelentős pénzösszegekért. A lebuktatására a CIA belső vizsgálatot folytatott, amely lassú volt és sikertelen. Miután viszont felkérték az FBI-t a nyomozásra, az rövid időn belül felgöngyölítette a teljes ügyet.
A dokumentumfilm egyik elgondolkodtató fejezetét jelenti az amerikai olajlobbi hatása. Állítólag Szaúd-Arábiában jelentős terrorista szervezetek működtek, méghozzá az arab királyság támogatásával. A film elbeszélése szerint az Egyesült Államok gazdasága olyan erősen támaszkodott a szaúdi olajra, hogy e tény fölött szemet hunyt. Annál is inkább, mivel a szaúdi pénzből részesedtek amerikai képviselők és lobbisták is. Ekkoriban tűnt fel Oszáma Bin Laden a CIA számára, mint lehetséges terrorista. 1996-ban Bill Clinton engedélyezte Bin Laden meggyilkolását, de annak ellenére, hogy az amerikai hírszerzés tudta hol van, nem történt semmilyen akció ellene. Milton Bearden szerint amikor a terrorista Szudánban tartózkodott, a hatóságok letartóztatták és felkínálták az Egyesült Államoknak, hogy átadják a körözött terroristát. Az amerikaiaknak azért kellett erre nemet mondaniuk, mivel semmilyen konkrét bizonyítékuk nem volt Bin Laden ellen, amellyel el tudták volna őt ítélni az Egyesült Államokban.
Végül a CIA is felismerte a terrorizmus tényleges fenyegetettség, egy olyan probléma, amire jelentős erőforrásokat kell szánni. Még egy közös CIA-FBI terrorellenes csoport is alakult. A kezdetek azonban nem hoztak eredményt. 1998-ban Bin Laden terrorszervezete, az Al-Qaeda bombamerényletet hajtott végre az Egyesült Államok afrikai nagykövetségei, majd az Ádeni-öbölben álló USS Cole hadihajó ellen. A Clinton kormány ezek után sem érezte, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani a terrorizmus elleni harcra. És miután az ifjabb George Bush került az elnöki székbe, sem történtek jelentős változások.
A dokumentumfilm utolsó húsz percre több szempontot elemezve próbál magyarázatot adni arra, hogyan következhetett be a szeptember 11-i terrortámadás.
Egyrészt Bushra úgy tekintettek a megkérdezettek, mint aki nem volt különösebben tájékozott a külügyek terén. Komolyabb érvnek tekintették, hogy a Bush-családnak jelentős érdekeltségei voltak az olajiparban, idősebb George Bush olajcége a 60-as évek óta Kuvaittól vásárolt olajat. Kvázi családi vállalkozásként működött a hadiipari befektetésekkel foglalkozó Carlyle Csoport, ahol Bush és a korábbi CIA igazgató Frank Carlucci is dolgozott cégvezetőként. És ugyanebben a cégben, állítja a dokumentumfilm, szintén jelen voltak a Bush-család szaúdi üzleti kapcsolatai is. Robert Steele, az ügynökség terrorelhárító csoportjának egyik tagja szerint maffiaszervezethez hasonlította a Bush család és a velük kapcsolatban álló vállalkozók tevékenységét.
Az Al- Qaeda elleni nyomozás az 1998-as bombamerényleteket követően sem lett eredményesebb. 1990 óta az ügynökség igazgatói többször is próbálták figyelmeztetni a kormányokat a felderített jelekre egy jövőbeli támadással kapcsolatban, de tényleges lépések nem történtek. A nyomozásokat továbbra is hátráltatta az FBI és a CIA alkalmazottainak egymással szembeni kölcsönös bizalmatlansága, így alig volt információ megosztás. A 2001-es év elején pedig a rossz előjelek csak nőttek. Februárban az izraeli titkosszolgálat jelezte előre, hogy terrortámadás érheti Amerikát, később pedig Jordánia, Egyiptom és Németország államfői is jelezték, hogy ilyen információk birtokába jutottak. 2001 márciusában egy 150 oldala kormányzati jelentés is erre figyelmezettet, Augusztus 24-én a francia hírszerzés még a támadásban résztvevő gépeltérítőket is beazonosította. Ezek az információk az FBI-hoz már sosem jutottak el. Az sem elhanyagolható tényező, hogy az amerikai kormányzat nem mert kiküldeni CIA egységeket Szaúd-Arábiába, tartva fontos szövetségesük reakcióitól. Így hiába voltak tisztában azzal, hogy Amerika ellenes csoportok élnek a gazdag arab országban, az amerikai hatóságok nem készültek fel ellenük.
A dokumentumfilmben szereplők olykor meghökkentő kijelentéseket tesznek. Nem egyszer érezhető, hogy ezek a kijelentések valóban figyelemfelkeltőek, de alaposabb utánajárással árnyaltabb képet lehetne kapni egy eseményről, akár a kémszervezet titkos akcióiról, akár a Kennedy-gyilkosságról van szó. Nem vitás, a titkosszolgálatok tevékenysége sok esetben titokban zajlik, olykor egy-egy történetet az érdeklődők csak az események után ötven, hetven, vagy akár száz évvel később ismerhetnek meg. Az összeesküvés elméletek gyártásával azonban mindig nagyon óvatosan kellene bánni. Mert, ahogyan a dokumentumfilmben is gyakori hiba, a spekulációk elferdíthetik a valóság jobb megismerését, és csak mítoszokat kreál.
Berkes Márton
