Makkai Bélát a kisebbségekkel szembeni érzékenysége készteti a történelem kutatására, és a tapasztalatok átadására a diákoknak. A Károli Gáspár Református Egyetem oktatójának kutatási területe a kisebbségkutatás, a nemzetpolitika, a magyar-horvát és magyar-román viszony és a kisebbségi sajtótörténet a 19 században. Tanári és történészi pályájáról készült vele interjú.

Milyen gyökerei voltak annak, hogy hivatásaként a történészi pályát választotta?

Két nagy meghatározó impulzusból. Az első személyes, nevezetesen az anyai nagyapám végigharcolta az első világháború összes frontját. Volt a Piavénél, a szerb fronton és Galíciában is, és ezek a történetek végigkísérték a gyerekkoromat. Köznapi ember szintjén egy filozófus volt, a megélt tapasztalatai miatt, s közben a történelembe helyezte el önmagát is, és ez nekem egy életre szóló útmutatást jelentett. A másik pedig, hogy nagyon szerettem olvasni, ezen a téren mindenevő voltam, többek között a történelmi regényeket szerettem. Szóval az Árpád-kortól a második világháborúig az összes kezem ügyébe kerülő ifjúsági regényt végigolvastam.

Ugyanezekből az okokból adódott, hogy történészként a fő kutatási területének a kisebbségkutatást és a 19. századi kisebbségpolitikát választotta?

Itt talán már nincsen közvetlen hatása a nagyapámnak, sokkal inkább az, hogy a kisebbségekkel szembeni érzékenységet a saját kisebbségi voltom erősítette bennem. Én a gimnáziumban azon kevesek közé tartoztam, akiknek szülei segédmunkásként dolgoztak. Ilyen hátérrel kellett a nagy ugrást megtennem. Ebből a sajátos helyzetből mindig fokozottan érdekelt, hogy akinek defektje, vagy hiánya van, az hogyan intézi az életét. Ebből az aspektusból jött az érdeklődés. Amikor ezzel kezdtem el foglalkozni, jött a felismerés, hogy erről senki nem beszél. Tehát a kérdés tabu volta is vonzott. Izgatott a gondolat, hogy olyan tudásom van, amihez mások nem sokan tudnak hozzászólni.  A feleségem kisebbségi (délvidéki) származású, s valószínű, hogy neki is szerepe volt abban, hogy megpályáztam és elnyertem egy ösztöndíjat Zágrábban, ahol megtanultam horvátul, s ez már a kutatásaim irányát is meghatározta.

Melyik a leghálásabb tevékenység az ön számára: A kutatás, a diákok tanítása, vagy a konferenciákon való előadás?

Én magamat néptanítónak aposztrofálnám. Azért kutatok, hogy legyen mit elmondanom, és amit elmondok, az sem feltétlenül számít nekem, hanem hogy mindebből mi az üzenet. Átjáratom magamon a történelmet, és ami leszűrődik bennem, mint eszencia, azt szeretném megosztani a diákjaimmal, azt akarom továbbadni. Persze egy konferencián is van erre mód, de ott sokkal kidolgozottabban, sokkal szigorúbb feltételeknek kell megfelelni. Sokszor a konferenciákat csak szimpla önmutogatásnak érzem a tudomány berkein belül, amin mindenki azon igyekszik, hogy saját sztár voltát igazolja. De számomra ennél fontosabb az, hogy a tudásomból mennyit tudok átadni a diákjaimnak, és hogy lesz e hatása a gondolkodásmódjukra, a világlátásukra.

Voltak-e mélypontjai a tudományos pályájának, s ha igen, ez mennyire viselte meg?

Sokféle mélypontot megéltem. Az egyik, amit nem tudok sosem kiiktatni, s emiatt majdnem pályaelhagyó is lettem, hogy mindig nagyon rosszul fizetett volt a tanári foglalkozás. Például ha nem kaptam volna meg a Széchenyi Professzori Ösztöndíjat 1998-ban, akkor biztosan nem lettem volna egyetemen tanító történész. Bizonyára valamilyen más módon foglalkoznék a történelemmel, de nem lettem volna tanár. Most is nyomaszt ez a dolog, és elő-elő fordul, hogy azt mondom, elmegyek valami zsíros állásba.
Egy másik mélypont, hogy pályázgat az ember - mert muszáj pályázni, különben nem tudnánk továbblépni -, és volt olyan időszak, amikor nyolc pályázatot adtam be és egyiket sem nyertem el. Nem feltétlenül azért, mert rosszul írtam volna meg a pályázatot, hanem a a téma nem volt kedves a zsűrinek. Tudjuk mindannyian, hogy kétpólusú ez az ország - sajnálatos módon - és azok a témák, amiket benyújtottam, nem estek a fősodorba. Ez nemcsak anyagilag vetett vissza, hanem úgy éreztem, nincs értelme pályázni. És utána öt évig nem is pályáztam semmire. Az az érzésem, hogy rosszabb hatásfokkal is dolgoztam, mert úgy éreztem, nincs is értelme csinálni. Írogattam, meg közben jártam konferenciákra, de mégsem voltam azonos a szerepemmel. Két éve hál istennek ebből kilábaltam és a közelmúltban három könyvet is produkáltam, s most éppen egy negyediket szerkesztek.

Visszatekintve, van-e olyan dolog a pályafutásában, amit másképpen csinálna?

Az önmagam menedzselése. Sosem reklámoztam semmilyen módon. De ma már rájöttem, hogy ez pont olyan, mint a jó bor cégér nélkül. Ha az nincsen, akkor megette a fene az egészet. Nem elég Tokajinak lenni, a Tokajiról tudnia kell másoknak, hogy az egy jó minőség. Nemcsak a könyveim megírására fordítanék több figyelmemet, hanem a publikálása körüli hírverésre is. Másoktól láttam konferenciákon, hogyan csinálják, hogy hogyan építik fel magukat. Meg kell mondjam, futkosott a hideg a hátamon. Márpedig e felé terel bennünket a Magyar Tudományos Akadémia minősítési rendszere[1] s a tudományos közlemények központi nyilvántartása is (az MTMT), Lassacskán a munkánk jelentős arányban adminisztratív manőverezéssé válik, noha sokan ma is hivatásként szeretnénk űzni.

Minden nehézség ellenére a történészi pálya változásokon megy keresztül. Meg kell birkóznia az információs társadalom kihívásaival, hogy közben megfeleljen a tudományos és a közgondolkodást érintő elvárásoknak is. Ami változatlan, hogy a történész új ismereteket, összefüggéseket tár fel s a régiekkel szembesítve újraértelmezi azokat. A tények tiszteletében, de odaadó elkötelezettséggel azok iránt, akiknek kutatási eredményeit és mondanivalóját szánja.

Berkes Márton

[1] Az MTA által bevezetett rendszer feladata fenntartani a tudományos munka magas és lehetőleg egyenletes színvonalát, ellenőrizni és közkinccsé tenni a tagok tudományos munkáját, s biztosítani a különböző tudományterületek arányos és érdemi művelését.