2015. február 18-án tartották meg az év első előadását ELTE Hadtörténeti Műhely-ben. Máris egy igen nagy téma, a Koreai háború története volt terítéken. Csóma Mózes docens, az ELTE Koreai Tanszékének vezetője mutatta be a XX. század eme rövid, de igen véres konfliktusát, hol ismert, hol kevéssé ismert tényeket bemutatva, illetve – ami még színesebbé tette az előadását – saját koreai útjának fotóit és élményeit is beleépítve.
A legtöbb történelmi szakkönyv szerint az 1950 és 1953 között zajló koreai háborút a hidegháború szülte. Ugyanakkor az előadó hangsúlyozta, hogy a koreai-félszigetet az elmúlt 2000 évben folyamatos megosztottság jellemezte. Ennek oka a stratégiai elhelyezkedése. A félsziget mindig is a nagyhatalmak ütközőzónájában feküdt: a középkorban és az újkor elején Kína és Japán, majd később Oroszország nagyhatalmi ambícióinak tárgya lett, miközben ezek a nagyhatalmak versengtek egymással.
1910 és 1945 között a félsziget japán uralom alatt állt, majd a II. világháború befejezésekor, miután Japán kapitulált, Potsdamban a nagyhatalmak ideiglenes jelleggel kettéosztották a 38. szélességi fok menték. Ennek értelmében a félsziget déli része amerikai, az északi része pedig szovjet megszállás alá került. Sokan ezt a pillanatot tekintik Korea kettéosztásának kezdeteként, azonban már a japán megszállás idején megindult a félsziget politikai megosztottsága. Több országba is eljutott a politikai emigráció, így több ellenálló szerv is alakult. Kin Son Jun kezdetben Mandzsúriában harcolt a Japánok ellen, majd 1940 döntött úgy, hogy a Szovjetunióba menekül. Itt vette fel a Kin Il Song nevet, amit a magyarok szovjet átírással vettek át: Kin Ir Sen. Amikor a szovjetek bevonultak Koreába, Kin Ir Sent tették meg az ország első emberévé. Állama, az Észak-Koreai Demokratikus Köztársaság hivatalosan 1948. szeptember 9-én alakult meg. Az amerikai csapatok három héttel később érkeztek meg a félsziget általuk ellenőrzött részére, és ideiglenesen meghagyták az előző gyarmati közigazgatást, amelyet még a japánok építettek ki korábban. Ez tüntetéseket és zavargásokat váltott ki, de még abban az évben kiépült a katonai közigazgatás. Az állam elnöke hivatalosan Li Szin Man volt, de a tényleges katonai kormányzatot Douglas McArthur irányította.
Az 1946 és 1949 közötti időszakban a két állam közötti feszültségek növekedtek, ugyanis Dél-Koreában törvényen kívül helyezték a Kommunista pártot, mire a kommunisták partizánharcba kezdtek a kormányzat ellen. Jelentős bázisuk a Csedzsugo-szigeten volt, Korea déli csücskében. A szovjet- és amerikai-barát kormányzatok egymással ellentétes – és intoleráns – politikája népvándorlási hullámot idézett elő: délről északra a művészek, értelmiségiek és politikailag baloldali csoportok, északról délre pedig a földművesek menekültek.
Maga a félsziget újraegyesítésének gondolata hamar felmerült, azonbelül is elsősorban az erőszakos újraegyesítése. Ugyanakkor kezdetben Sztálin, szovjet vezér, és Mao Ce-tung, kínai vezető sem nyitott a háborús eszközök felé. Ezért Kin Ir Sen tőlük csak mérsékelt katonai támogatást kapott, és ugyanez volt a helyzet a déli oldalon is. Az amerikaiak is csak csekély mértékben segítették a dél-koreai hadsereg felfegyverzését. Ezt az észak-koreai vezetők úgy értelmezték, hogy ez alkalmas idő arra, hogy fegyveresen egyesítsék a két államot, s ehhez 1949-1950 fordulóján Sztálin is zöld utat adott, akinek engedélye nélkül Kin Ir Sen nem is léphetett volna.
Ugyanakkor 1950-ben egy ENSZ-bizottság Koreában valóban lefolytatott egy vizsgálatot, ami arra jutott, hogy a dél-koreai hadsereg védelemre van berendezkedve, addig az északiak hadserege jelentős erőket vont össze a határnál, a demilitarizált övezetben, ahonnan még a lakosságot is kilakoltatták az északi hatóságot.
1950. július 25-én az északi erők meg is kezdték a támadást. Az előrenyomulás gyorsaságának következtében a déli főváros Szöul 4 múlva elesett. Ez javarészt az északiak fegyverzetének volt köszönhető: T-34-es harckocsikkal, JAK-18-as, IL-1-es és MÍG-15-ös vadászgépekkel rendelkeztek, amelyek a kor legfejeltebb katonai járműveinek minősültek. Ezzel szemben a déliek modernebb fegyverzeteket csak a támadás utáni amerikai támogatások során kaptak.
A támadásra reagálva Truman elnök a Biztonsági Tanácsban haderő felállítását javasolta, amibe 16 ország csatlakozott is. A ENSZ-haderőben valóban részt vettek ezeknek az országoknak a katonái, (pl. Egyesült- Államok, Ausztrália, Nagy-Britannia, Franciaország, Kanada, Hollandia, Norvégia, Luxemburg, Kolumbia, Törökország, Etiópia, Dél-Afrika, Görögország, Fülöp-szigetek, Thaiföld) de fontos megjegyezni, hogy a konfliktusban mindkét oldalon főleg a koreai katonák alkották a haderő nagy részét.
1950. szeptemberére az északi támadás hevessége miatt az ENSZ-erők a féksziget déli csücskébe szorultak, ahol kiépítették a Puszan-vonalat. A fordulat az ENSZ-erők incsoni partraszállásával következett be, amelyet hamarosan követett egy másik is Vo-Szan kikötővárosánál. Hamarosan a szövetségesek visszafoglalták Szöult, miközben sok Észak-koreai erő elszigetelődött.
Az előadó itt megemlítette korábbi művét, a Koreaiak Magyarországon az 1950-es években –t, melyben többek között kutatásaiban beszámolt arról, hogy később több észak-koreai veterán, mint diák érkezett Magyarországra, majd az 1956-os forradalom eseményei alatt a magyarokat segítették. A forradalom után egyeseket visszahurcoltak Koreába, mások, mint például Rim Zang Dong, vagy Zang Gi Hong disszidáltak nyugatra.
1950. novemberére Észak-Korea léte került veszélybe, ugyanis a nagy számban fogságba esett észak-koreai katonákat nem tudták időben pótolni, és alig maradt az ENSZ erőkkel szemben ellenállás. Emiatt Kína és a Szovjetunió egyeztetni kezdett, végül Kína belépett a háborúba. Egymillió kínai katona lépte át télen a Jalu-folyót, amely a határfolyónak minősült Kína és Korea között. A kínaiak nagy száma elsöprő erejű volt és a szövetségeseknek újra vissza kellett vonulniuk. 1951 elejére Szöul megint kommunista kézen volt, de az év második felére a frontvonal végül stabilizálódott a 38. szélességi fok mentén. Az 1953-ban meghirdetett fegyverszünetig ezen a területen zajlottak a harcok. Ebben az időszakban inkább hegyekét, dombokért vívták a szárazföldi harcokat, miközben intenzív légi harcokat is vívtak, illetve zajlott a propaganda háború is.
Koreába egy magyar missziót is kiküldtek. A magyarok Észak-Koreában egy hadikórházat létesítettek, a Rákosi Mátyás Kórházat, amely 1950-től 1957-ig működött. Ennek jogutódja a Szarihon-ban lévő kórház lett és az itt dolgozott magyarok tiszteletére emlékszobrot is állítottak. A kórház működésének 7 éve alatt legalább 300 magyar orvos dolgozott itt.
A háborút 1953-ban békekötés zárta le, amelyet sosem követett fegyverszünet. Ezt követően kiépítették északon a demilitarizált övezetet, amely az egész félsziget mentén, egy 4 km széles sávra terjedt ki, aknazárakkal, szögesdrótkerítésekkel, amely Dél-Koreát valóban szigetté változtatta. Azóta is Dél-Koreát csak a tengeren vagy légi úton keresztül lehet megközelíteni.
A két Korea legközelebbi találkozási pontja – a Pammidzsoni határtámaszponton kívül – a Dora San kilátó és a Kan San sziget. Pammidzsonnál pedig a felek szoktak tárgyalni, ha valamelyik fél a határral kapcsolatos ügyet kíván megvitatni.
A két Korea viszonya azóta is hűvös, amelyre jó példa az 1968-as krízis: ekkor Kin Ir Szen partizánokat küldött délre, hogy gyilkolják meg Dél-Korea elnökét. Az akció nem sikerült, de később is küldtek ilyen jellegű akciókat délre, naszádokról vagy tengeralattjárókról. 1970-ben pedig alagútfurásba kezdtek az északi oldalon, hogy megkerüljék a demilitarizált övezetet, de ezekre általában a déli hatóságok ráakadtak. Ma az egyik ilyen alagút turistalátványosságként szolgál.
A koreai háború katonai szempontból kísérleti terület volt a világháború utáni úgy katonai technikák kipróbálására. Mind az amerikai, mint a szovjet katonai technika itt tesztelte például első sugárhajtású gépeit, mint a MÍG-21-es, vagy az F-86 Sabre. A szovjet MÍG vadászgépeket titokban szovjetek vezették, számukat a 10 000 főre becsülik. Itt jelentek meg először nagy számban a helikopterek is, bár ekkor még csak sebesültek szállítására, olykor felderítésre használták őket.
Csoma Mózes előadását elsősorban az új ismeretek miatt élveztem. Kifejezetten nagyott dobott rajta saját útjának és kutatásainak belehelyezése az előadásába. A személyes élmény átadása mindig jobbá, úgymost elbűvölőbbé tesz egy előadást, legyen akár szó történeéemről, vagy másfajta tudományos értekezésről. Persze igazat adva az előadónak, magáról a koreai háborúról napokig lehet beszélni, és ezért egy másfél órás előadás nem ad lehetőséget a teljességre, ugyanakkor szívesen meghallgatnám az előadását a koreai háborúról, esetleg egy másik nézőpont alapján, vagy ha csak a konfliktus egy kisebb fejezetét mutatná be valamivel részletesebben.
Berkes Márton
