A Hadtörténeti Műhely április 12-i előadását Kiss Dávid, az ELTE Történeti Muzeológia szakos hallgatója tartotta meg, a magyar királyi honvédség ejtőernyős alakulatairól. A cím azonban, mint kiderült, kissé megtévesztő volt. Részben valóban a magyar ejtőernyős alakulatok tevékenységéről szólt 1939 és 1945 között, a hangsúly azonban inkább egy-egy, velük kapcsolatos esemény és személy bemutatását jelentette. Ez önmagában nem is jelentett volna problémát, ha megjelent volna az előadásban a linearitás. Ehelyett az alakulat történetéből a hallgatóság inkább kapott három nagyon eltérő, de annál jobban körbejárt nézőpontot: az első részben a harmincas évek katonai írásait mutatta be, a még újnak számító ejtőernyős csapatok bevethetőségéről, a második részben a magyar honvéd ejtőernyős alakulatok 1941. április 12-én bekövetkezett légibalesetéről, végül, a harmadik rész az egyik ejtőernyős, Ábel Gusztáv háborús tapasztalatairól szólt. Nagyot lendített az előadáson a megjelenítés: korabeli fotók illusztrálták az alakulat háborús mindennapjait, különleges eseményeit. Ezekről Kiss Dávid kínosan sokszor jegyezte meg, hogy hagyatéki anyag, egyszer pedig nyelvbotlásból „facebookon talált” fotókként nevezte őket meg, megmosolyogtatva a hallgatóságot.
A harmincas években főleg a Honvéd Altiszti Folyóiratban és a Magyar Katonai Szemlében jelentek meg elméleti írások, gondolatok a katonai ejtőernyőzésről, miután kísérletképpen, a Szovjetunió saját ejtőernyős alakulatot állított fel. Az új fegyvernem körül sok, akkor még tisztázatlan tényező létezett, így az, hogy szervezetileg a katonaság melyik harcoló részét képezi. Vadas Mihály, a Honvéd Altiszti Folyóiratban fejtette ki, hogy funkcióját tekintve mit is szolgálnak az ejtőernyős alakulatok: az ejtőernyős csapatszállítás gyors reagálású csapatnem, amely biztosít egy-egy területet a később érkezőknek. Ekkor született meg a függőleges átkarolás gondolata is, ami a hadviselő fél saját erőinek telepítését jelentette az ellenséges hátországba, légi úton. Az elméleti írások szerint az ilyen alakulatok ellen a feszesen megszervezett figyelőszolgálat és a lakosság bevetése az alkalmas ellenlépés. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok születtek meg oda-vissza a katonai szakértők írásaiban, és olykor tényleges események segítették a teoretikusok dolgát: 1939 szeptemberében lehetőségük nyílt megfigyelni a lengyel ejtőernyősök tevékenységét, akiket élesben vetettek be a kitörő háborúban.
A magyar ejtőernyős egységet Pápán alakították meg, azt megelőzően még csak egy önkéntes alakulatot jelentett, ahova a leventék mehettek gyakorlatozni. Végül a háború alatt szervezték tényleges katonai alakulattá, Vitéz Bertalan Árpád vezetésével. Őt a fegyvernem magyar megteremtőjének tekintik. Az általa megszervezett alakulat bevethetőségét igyekezett szorgalmazni, amire 1941-ben adódott lehetőség, amikor a magyar csapatok bevonultak a Délvidékre, Jugoszlávia felbomlása után. Az ejtőernyős alakulatot nem kellett szükségképpen bevetni, Bertalan azonban ragaszkodott hozzá és végül keresztülvitte akaratát, azon az áron, hogy ő személyesen csupán megfigyelőként vehet majd részt a műveletben. Az alakulat célja a Szenttamásnál lévő Ferenc-híd elfoglalása és biztosítása lett, a többi magyar katonai egység megérkezéséig. A bevetés dátumának április 12-ét jelölték meg. A felszállás végül Veszprémben hajtották végre, mivel az előző napi esőzések miatt a pápai kifutót nem lehetett használni. Az ejtőernyősök szállításához Savoia-Marchetti 75-ös típusú gépeket bocsátottak az alakulat rendelkezésére, melyet a művelet előtt alaposan megpakoltak hadifelszereléssel, mellettük pedig az ejtőernyősök hátizsákja is alaposan meg lett pakolva. Amikor aztán az első repülőgép felszállt, 50-100 méter magasságban bedőlt, majd belecsapódott a földnek. Az üzemanyaggal teli és hadianyaggal és alaposan felszerelt repülő szinte azonnal tüzet fogott. A bajt tetőzte, hogy a veszprémi repülőtér nem volt felszerelve oltáshoz alkalmas eszközökkel. A gépben utazó 28 ejtőernyősből végül 14 jutott ki a roncsból. A baleset körülményei mai napig nem teljesen tisztázottak, de valószínűleg műszaki hiba okozta azt. Az első gép áldozatai között volt maga Bertalan Árpád is.
Emiatt a balesett miatt rövid ideig úgy látszott, a műveletet lefújják, végül a bevetendő 3 megmaradt gépet mégis elindították. A művelet végül azzal végződött, hogy a magyar ejtőernyősök korábban ugrottak ki, így nem a célpont közelében landoltak, de hamarosan csatlakozni tudtak a többi magyar csapathoz, amelyek megérkeztek.
1942 júliusától az ejtőernyősöket bevetették a keleti fronton, elsősorban valamilyen német egység köteléke alatt, hogy harci tapasztalatokat szerezzenek. 1944-ig zászlóaljként működött az alakulat, ezt követően bővítették ezreddé.
A magyar ejtőernyősök kötelékében szolgált Ábel Gusztáv. Sok évvel a háború után, idős korában írta meg háborús emlékeit. Gusztáv leventeként hívták a Pápán alakuló ejtőernyős századba, amihez 1942 szeptemberétől csatlakozott, a jobb bánásmód reményében. 1944-re fejeződött be a kiképzése, így került az I. honvédejtőernyős ezred 2. zászlóaljába. Mint aknavetős szolgált az egységében. 1944 őszétől őt és társait a frontra vezényelték. Először a Csepel-szigetnél harcolt, majd a német-magyar visszavonulás során, több helyen is fedeznie kellett a csapatokat, így Fótnál, a Garam-folyónál, vagy az Ipolynál. 1945 márciusában csapata visszatért Pápára, ahol aztán 25-ig maradtak. Végül aztán egysége Ausztriáig vonult, ott angolszász csapatoknak adták meg magukat.
Az áprilisi előadás újra a magyar hadtörténet egy kevésbé ismert eseményét mutatta meg a hallgatóságnak. A címválasztást ugyan véleményem szerint jobban át lehetett volna gondolni, Kiss Dávid előadása összeszedett volt, érthető és nem volt kifejezetten sok zavar benne. Az utolsó harmadnál jelezték számára, hogy az idő véges, ekkor gyorsan megjegyezte, hogy ő akár „az üres székeknek is szívesen előadja” a prezentációját. Természetesen jobb, hogyha az ember nem érezteti a hallgatósággal, hogy saját magának és nem nekik ad elő, megfelelő befejezés nem maradt el, így talán senkiben sem maradt hiányérzet.
Berkes Márton
