Ha az ember éveken át hadtörténelemmel foglalkozik, előbb-utóbb találkozik Markó Árpád nevével. Az 1920-as évektől az 1950-es évekig rendszeresen publikált, elsősorban a magyar kora újkori hadtörténelem témáiban. Ezen belül is leginkább a Rákóczi-szabadságharc kora foglalkoztatta. Legtöbb írása ennek a kornak a hadtörténetére vonatkozott. Miután elolvastam Magyarország hadtörténete című monográfiáját, úgy döntöttem, nem a könyvről próbálom meg megírni a gondolataimat, hanem igyekszem Markó Árpádról, a hadtörténészről többet bemutatni.

Élete

Markó Árpád Rozsnyón született 1885. október 12-én. Iparos-kereskedő-értelmiségi családból származott, apja, dr. Markó Sándor jogász, ügyvéd volt. Árpád jó nevelést kapott és ilyen oktatásban is részesült. Már 11 éves korában érdeklődött a történelem iránt, aranyérmet is nyert egy történelmi pályázatmunkájával. Zenerajongóként megtanult zongorázni és hegedülni, zeneelméletet is tanult. 17 évesen határozott arról, hogy katona lesz, miután látta Rozsnyón a császári és királyi VI. hadtest hadgyakorlatát. A bécsújhelyi Mária Terézia Katonai Akadémiára ment el tanulni, itt a katonai tárgyak mellett nyelveket, hadtörténelmet és földrajzot is tanult. 1906-an elvégezte az akadémiát, és hadnagyként helyezkedett el a kassai állomáshelyű 34. gyalogezrednél. Az első világháború alatt folyamatosan figyelemmel kísérte és leírta ezrede történetét. Ebből adódott, hogy első hadtörténeti írásai is ekkor jelentek meg. Ezek az írások a Magyar Katonai Közlönyben jelentek meg, 1917-től kezdve az 1920-as évek elejéig. Első világháborús visszaemlékezései fontos és érdekes eseményeket örökítettek meg nemcsak a hadmozdulatokról, de a megszállt lakosokkal való kapcsolattartásról, a német csapatokkal való együttműködésről, az osztrák-magyar és német tábori lelkészség munkájáról stb. Tehát az eseményeket „alul- és felülnézetből” is bemutatta. Ahogyan az emlékiratok esetében, olykor vannak tévedések az események pontos leírásában, vagy az időpontok megadásában, de ezek mégis páratlan forrást jelentenek a kor világát tanulmányozni akarók számára.
Markó Árpád 1921 áprilisában jelentkezett a megalakuló Hadtörténelmi Levéltár és Múzeumba. Ennek parancsnoka, Rubin Dezső altábornagy rögtön intézkedett a beosztásáról, miután hasznossá vált Árpád francia, német és latin nyelvtudása. Egy évig a világháborús iratok és térképek rendszerezésével foglalkozott, majd a főigazgatóság titkári teendőit látta el. 1926-ban megalakult a Régi Levéltári Osztály, ennek vezetésével bízták meg 1930-tól, s ezt vezette egészen 1940-es nyugállományba helyezéséig.
Munkája mellett a Pázmány Péter Egyetem történeti és levéltári kurzusait látogatta. Itt ismerte meg azokat a tanárait, akikkel később sok közös munkája született: Szekfű Gyula, Domanovszky Sándor és Lukinich Imre. Az itt szerzett tudás és tapasztalatok hatására fogalmazta meg hivatása credóját, ami „a levéltári szolgálaton alapuló történetkutatói munkát” jelentette számára. Ekkoriban a Bécsből érkezett iratanyagok határozták meg, hogy mikről adott ki tanulmányokat, forrásközléseket. 1929-től kezdett elsősorban a Rákóczi-szabadságharc korával foglalkozni, és a következő években számos, a témához kapcsolódó tanulmányt közölt. Végleg akkor lett ez a szakterülete, amikor a Magyar Tudományos Akadémia pályázatot hirdetett a trencséni csata (1708. augusztus 3.) megírására, ennek megpályázásakor pedig alaposan el kellett mélyülnie az egész szabadságharc kutatásában.
1930-tól hadtörténetírói munkássága kiteljesedett. Publikációi mellett akadémiai tag is lett, és előadásokat tartott, például az 1938. évi nemzetközi zürichi történészkongresszuson. 1934 áprilisában jelent meg első önálló kötete, II. Rákóczi Ferenc, a hadvezér címmel. Ugyanebben az évben, májusban pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választották. Ekkor határozta el egy önálló monográfia kiadását, amely a Rákóczi szabadságharc részletes katonai történetét igyekezett volna feldolgozni, ebből azonban csak résztanulmányok jelentek meg. 1941-ben azonban Bánlaky József A Magyar nemzet hadtörténelme című munkájában felhasználta Markó Árpád tanulmányait.
1943 tavaszán Markó Árpád elköltözött Budapestről a háborús körülmények miatt, és 1945-ig Dénesháza-pusztán egy kúriába élt. A háború folyamán budapesti lakását sok kár érte, emiatt is pusztult el a II. Rákóczi Ferenc vezette felkelésről készült nagy művének kézirata. Csupán az egyik fejezet anyagát sikerült megtalálnia, amikor visszatért. 1948-ban tudott visszatelepedni végleg Budapestre. Az új államhatalom politikai ellenfélnek tekintette és ezért 1949-ben az Akadémia megvonta rendes tagságát, 1950-ben pedig nyugdíját is megvonták. Ennek egy részét 1954-től újra folyósították neki és körülményei is ettől kezdve javultak. Ebben az időben főleg forrásközléseket adott ki. 1954 után viszont már több történészkongresszuson méltatták munkáját, 1957. március 22-én pedig a Magyar Tudományos Akadémia a hadtörténelmi albizottság tagjainak sorába választotta. 1966. szeptember 17-én hunyt el. 1989-ben posztumusz visszakapta 1934-ben elnyert akadémikusi címét.

Hadtörténeti munkái

Markó Árpád a hadtörténelem leírását egyszerűen úgy fogalmazta meg, hogy „a küzdő felek fölé kell repülni léghajóban, fel kell deríteni táboraikat.” A Rákóczi vezette nemzeti fölkelésről szóló írásaiban pedig nem is léghajót, hanem egy határokat átlépő és az összefüggéseket mélyen átlátó „kutatórepülőt” használt. Őt tekintik az első történésznek, aki rámutatott, hogy a II. Rákóczi Ferenc vezette nemzeti fölkelés és a spanyol örökösödési háború nemcsak egy időben, egymással párhuzamosan játszódott le, de így azok egymásra igen mélyreható hatást és befolyást is gyakoroltak. Ezért ebben az összeurópai viszonyrendszerben vizsgálta a szabadságharcot. Ez a jellemző szemlélet a Rákóczi-szabadságharc témájában készült írásaiban. Fontosnak találta a hadmozdulatok megjelenítését is, így tanulmányai megértéséhez mindig helyzetvázlatokat toldott. 1939-ben, a Magyar Szemlé-ben meg is fogalmazta történészi hitvallását:
„Éppen a hadjáratok, csaták leírásában kell igen nagy tárgyilagosságra törekedni, s mélyen beletekinteni nemcsak a magyar, de az ellenséges hadműveleteket irányító személyiségek lelkiségébe is, amire jelentéseik, leveleik bőséges adatokkal szolgálnak. El kell kerülni azt a hibát…amikor körző és térkép nélkül ítélkeztek hadvezérek vélt tévedéseiről, vagy szándékos mulasztásairól…Helytelen az önálló magyar honvédség ősei gyanánt csak az 1848-as honvédsereget és még legfeljebb Rákóczi kurucait elismerni, mert a magyar haderő nem tűnt el Mohács után a hadtörténet színpadáról, hanem – bár más formában és kedvezőtlen körülmények között – tovább élt a Habsburg-birodalom véderő-szervezetében.”
Utólag sokan a szellemtörténet hadtörténészeként jellemezték, elsősorban látásmódja miatt és a történészek miatt, akikkel együtt dolgozott. A szellemtörténészek a történeti folyamatok fő mozgatórugóját az eszmék, szellemi tényezők változásában keresték. Lényeges alkotóeleme a hatalomgyakorlásról alkotott felfogása, amit alapvetően egy konzervatív filozófia határoz meg. Ugyanakkor Markó Árpád szerencsés korban élhetett. A hadtörténetírás általában nem itatódott át a napi politika elemeivel. Amit igazán fontosnak tartott, az a korrekt forrásfeltárás és az ebből adódó tárgyilagos történeti rekonstrukció. Ez nála annak hangsúlyozását eredményezte, hogy a harcok leírásánál a történész mindkét fél szemszögéből vizsgálja az eseményeket. És ugyanúgy igaznak vélte ezt, amikor történész politikai eseményeket vagy akár történeti személyiségek portréját kívánja feltárni.
Tárgyilagosságnak tekintette azt is, hogy a leírások apolitikusak legyenek és haladják meg a romantikus történetírást. Így például a 30-as években több, szlovák történész munkáját is bírálta, amelyeket „sovinisztának” minősített, mivel ezeknél az írásoknál a tárgyilagosság elveszett a politikai érdek kárára.
Legjelentősebb szellemtörténeti írásának az 1935-ben kiadott II. Rákóczi Ferenc című kismonográfiáját tekintik. Ebben az események leírása mellett Markó Árpád igyekezett alapos jellemrajzot adni a fejedelemről. Művében a fejedelmet elvű embernek írta le, aki hajlamos volt élesen ítélni. Emberbarát lelkülete azonban hátráltatta a felkelés ügyét. Mindeközben erősen élt benne a küldetéstudat és emiatt is ragaszkodott mindvégig fejedelmi címéhez, amiről úgy vélte, isteni kegyelemből joga van. Ehhez az elvéhez élete végéig ragaszkodott, és a diplomáciai kérdésekben is az isteni gondviselés megnyilvánulásait kereste. Ez a fajta lelkület az felkelés vezetőjeként erősségévé, de gyengeségévé is vált. Elérte, hogy a nemzet mögé álljon, ugyanakkor görcsös ragaszkodásai a felkelés utolsó szakaszában vezettek hibás döntésekhez is. Hiányos katonai ismeretei a katonai tanácsban gyakran engedékennyé tették őt. Markó azonban kiemeli Rákóczi kiváló szervezői készségét. Fő katonai erényeként tekint hadszervezői tevékenységére.
Markó Árpád írásainak csak egy része volt átitatva ilyen szellemtörténeti elemzésekkel. A legtöbb, a Rákóczi-szabadságharcról írt tanulmányát leginkább a szaktudományosság jellemezte. A szintén, 1935-ben kiadott Rákócziemlékkönyvben, leginkább a fejedelem tetteit, az eseményekben való részvételét sorolja fel, és kevésbé található meg benne a portrérajzolás. Ebben a tanulmányában személyes döntéseit és a szabadságharc kudarcának összefüggéseit elemezve állapítja meg, hogy a szabadságharc fordulópontját az 1707. év jelentette. Amíg ez előtt a kuruc sereg a tervezett megszervezésnek és a rendeletek megalkotásának köszönhetően létezett, 1707 után egyre gyakrabban merültek fel spontán döntések és gyakori változtatások. Innentől vált jellemző az is, hogy diplomáciai terveiben a fejedelem túlzottan bizakodott, kapaszkodva minden apró „szalmaszálba”, amely miatt a katonai tervek irreálissá váltak.
Amikor 1939-ben a Magyar Szemlében megírta meglátásait a magyar hadtörténetírás jelenlegi helyzetéről, megállapította azt is, hogy az elemzések, az eseményekről szóló írások és életrajzok színvonala egy szintre jutott a nyugat-európaiéval, hiszen naprakészek, szakirodalom alapúak és kritikával ellátottak. Mégis nagyon kevés publikáció készül idegen nyelven. Ez a megállapítása úgy hiszem, a mai magyar hadtörténetírás helyzetére is aktuális.
Saját műveit is gyakran olvasták külföldön. Markó saját értékelése szerint Kik és miért harcoltak Budavár alatt 1686-ban? című 1938-ban megjelent írását tekintette legsikeresebb tanulmányának, és ez német nyelven is ki lett adva. A kevés idegen nyelvű kiadás ellenére Markó büszke volt saját hadtörténetírói nemzedékére, amit „az európai történetírás értékeit” ismerőként jellemzett.
Persze bizonyos megállapításait az eltelt évtizedek miatt már elavultnak tekintik. 1943-ban kiadott munkájában, a Magyarország hadtörténetében számos területet érintett, amelyről akkoriban jóval kevesebb forrás állt rendelkezésre mint manapság, és nem is lehetett olyan pontos megállapításokat tenni. Ilyen területet jelent a honfoglalás kori magyar hadseregről alkotott leírása, vagy az Árpád-házi korban a királyi földek eladományozásának hatása a kor haderejére. Azonban a Zrínyi-, a Rákóczi- és a Hadik Andrással kapcsolatos hadtörténeti fejezetei továbbra is jó alapot jelentenek a további kutatásokhoz, még ha egyes időszakokat később, más történészek jobban fel is tárták. Ez a mű azonban nagyon olvasmányos, a hadtörténet iránt érdeklő fiatalok szármára izgalmas olvasmány.
2003-ban tanulmánykötetet adtak ki Markó Árpád cikkeiből, amelyeket a Rákóczi felkelés nagyobb ütközeteiről írt. Ezek a tanulmányok eredetileg a Hadtörténelmi Közleményekben, a Századokban és a Magyar Katonai Szemlében jelentek meg 1930 és 1933 között. Az elmúlt évtizedek által feltárt új eredményeket pedig lábjegyzetben tüntette fel a szerkesztő, Mészáros Kálmán.
Halála óta több történész, így például Zachar József, Tóth Gyula és Varga Gyula is igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy Markó Árpád élete és művei még feltárásra várnak, sok kéziratát még nem adták ki. 2014-ben azonban kiadták emlékiratait két kötetben. A Kincses Katalin Mária által szerkesztett könyvek közelebb viszik magát az embert is az olvasóhoz, és kivételes képet kapunk, elsősorban az első világháború által megélt emlékeiről, amely emlékiratainak jelentős részét kiteszik.
A történészek Markó Árpádról megírt visszaemlékezéseiket olvasva olyan benyomása támadhat az embernek, hogy Markó Árpád hadtörténész élete – főleg az idősebb korában átélt rossz élmények miatt – csalódásokkal teli lehetett. Nekem azonban egészen más kép alakult ki róla. Markó Árpád szenvedéllyel végezte a hivatását. Örömét lelte a kutatásban, az új ismeretek feltárásában, miközben izgalmas, pezsgő szellemi élet vette körül egész életében. Történésztársai mindig is tisztelték tudása és tehetsége miatt, amellyel őket is ösztönözte. Ő is egyike volt azoknak a történészeknek, akiktől az a történész generáció tanulhatott, akiknek művei a mai történettudományban alapműnek számítanak.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

• Hadtörténelmi Közlemények (1966) 4.sz. 923-924.
• Várkonyi Ágnes: Markó Árpád. in: Századok, 102. évf. (1968) 1-2.sz. 358-360.
• Tóth Gyula – Vargai Gyula: Utószó. in: Markó Árpád: Magyarország hadtörténete.
• Tóth Gyula: Markó Árpád, a magyar hadtörténetírók nesztora. in: Magyar Tudomány, 103. évf. (2004) 5.sz. 86-95
• Zachar József: Markó Árpád hadtörténész, Rozsnóy város szülötte (neten fellelhető)
• Zachar József: A Magyar Tudományos Akadémia utolsó katonatagja: Markó Árpád ezredes, 1885-1966. Hadtudomány, 2001. 1.sz. 117-121.
• Mészáros Kálmán: Bevezetés. in: II. Rákóczi Ferenc csatái. Budapest 2003.5-12.
• Kincses Katalin Mária: Szellemtörténet és hadtörténetírás. A magyar hadtörténetírás kapcsolódási pontjai, különös tekintettel az 1930-as évekre. Hadtörténelmi Közlemények, 126. évf. (2013) 2. sz. 377-411.
• Tudós és katona: Markó Árpád visszaemlékezései I-II. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Budapest, 2014.