Amikor tavasszal az ELTE Hadtörténeti Műhely megtartotta utolsó előadását, egy minden korábbi előadásnál tartalmasabb előadást és egy nagyon felkészült előadót hallgathattam meg. Kiss László, a Műszaki és Közlekedési Múzeum segédmuzeológusa mutatta be a száz évvel ezelőtt lezajlott gallipoli csata haditengerészetre vonatkozó műveleteit.
Az első világháború kirobbanásakor Törökország modern hadsereggel rendelkezett, és jó viszonyt ápolt Angliával és Németországgal is. Emiatt inkább a háborúból való kimaradást választotta. De amikor két, építés alatt lévő török hadihajót lefoglaltak a britek, amelyet a törökök a szigetországtól rendelt meg, és amiért a törökök nem is kaptak kártérítést, a két ország viszonya megromlott. Augusztusban ezt kihasználva a németek adtak el két másik hadihajót a törököknek, cserébe azonban a német flottának szabad áthajózást kellett engedélyezniük a Fekete-tengerre. Ezzel a németek az angolokkal szövetséges oroszok kikötőit támadhatták. Így a török állam térfelet választott, Nagy Britannia pedig 1915-re határozott, hogy meg kell szüntetni az ország háborús részvételét. Ennek érdekében az akkori tengerészeti miniszter, Churchill javaslatára a Dardanellák elleni támadásról határoztak. Eredetileg csak a brit és francia flotta vett volna részt az akcióban, szárazföldi erőkkel eredetileg nem számoltak. Az admirálisok azonban nem voltak meggyőződve a támadás sikerességéről, és a művelet vezetésével megbízott Sackville Hamilton Carden is óvatos haditervet dolgozott ki.
A Dardanellák mentén számos török erőd és tűzfészek állt, ezeket pedig a flottával egyenként kívánta az admirális semlegesíteni a hadihajóival. Ehhez6 rendelkezésére álltak csatahajók, cirkálók és sorhajók. 1915. februárjában a szövetséges flotta a Dardanellákhoz érkezett és megkezdte a török erődök ágyúzását. Ugyanakkor ez nem tartott sokáig, mert a hajók lőszere hamar kifogyott és nem is keletkezett nagy kár. Március elejére az ágyúzások folytatódtak, de közben a törökök aknákat helyeztek el a szorosban, az erődjeik pedig sikeresen tartották vissza a szövetségesek aknaszedőit, így a támadás megakadt. Március közepére Cardent leváltották, az új parancsnok, John Michael de Robeck pedig 18-ra a flotta újabb támadására adott parancsot. Ekkor az aknák és a török erődök komoly veszteségeket okoztak: 3 hajó süllyedt el, ugyanennyi súlyosan megrongálódott.
A britek felderítése nem volt jó, hadihajóik ágyúinak röppályája pedig nem volt eléggé magas ahhoz, hogy komoly károkat tehessenek a magasabban lévő erődökben, illetve ahhoz alkalmas romboló lövedékeik sem voltak. Így a törökök ágyúi védettek maradtak, és sok mobil üteggel is rendelkeztek. Végül a britek úgy határoztak, szárazföldi erőket is bevetnek a sikeres támadás érdekében. Április 25-én ausztrál és új-zélandi erőket raktak partra, amelyek hol sikeresen, hol sikertelenül tudtak előrenyomulni. Eközben pedig a flottát is érték további veszteségek: május folyamán 3 hadihajót süllyesztettek el a török torpedóvetők, egy hajót pedig egy német tengeralattjáró süllyesztett el. Ennek hatására a flotta végleg kivonta a területről hajóit, a szárazföldi erőket ezután nem támogatta a flotta.
A britek sokkal sikeresebb használták a kevés, rendelkezésükre álló tengeralattjárót. Ezek át tudtak jutni az aknazáron és több török hajót elsüllyesztettek vele, illetve szárazföldi célpontot ellen is voltak sikeres bevetéseik.
Az utolsó kísérlet a flotta támadására 1915 novemberében született meg, de a kevés rendelkezésre álló erő miatt ezt végül lefújták. Decemberre a szárazföldi alakulatokat is kivonták a Dardanellákról. Ez utóbbi, az evakuációs művelet volt egyébként a flotta legsikeresebb művelete a csata folyamán.
A kudarcot egyrészt okozta a rossz felderítés, az ellenség lebecsülése, hogy az erőket nem vetették be megfelelően, a vezetés is határozatlan volt, ráadásul a szárazföldi csapatokkal nem volt jó az együttműködés.
Az előadás látványos volt, Kiss László fejből mondta el azt, nem volt szüksége jegyzetre. Ez mindig nagyon megnyerő és nagyot lendít az előadáson. Ugyanakkor nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy jómagam drámaiskolába jártam. Nekem nemcsak a tartalom, hanem az előadás módja is sokat számít. Kiss László beszéde kifejezetten monoton volt. Nem használt hatásos, figyelemfelkeltő mondatokat. A szemlélődőnek úgy tűnt, gyorsan el akarja hadarni az egészet, hogy gyorsan túl legyen rajta. Az egyetlen - szerintem sikertelen - figyelemfelkeltése abban állt, hogy olykor el kívánt sütni egy humoros megjegyzést, viccet az előadása kapcsán, ugyanazzal a színtelen, monoton előadói stílusában - és a vicc után még hatásszünetet sem volt hajlandó tartani. Emiatt a hallgatóság viszont biztosan rosszul érzi magát, mert ez zavarba ejtő.
A nagyon színvonalas és nagyon jó tartalmú előadás nálam sajnos az előadási stílus miatt bukott meg. Nem tartom magam sem jó előadónak, sem jó memóriával nem rendelkezem - sőt, olykor a felfogásom kínosan lassú. De inkább használnék az előadásomhoz jegyzetet, minthogy az előadásom alatt a hallgatóság azt érezze, hogy nyomasztó számára, ahogy előadok.
Berkes Márton
