1972. június 17-én öt személy tört be a washingtoni Watergate-házba, amely egy iroda- és szálloda épület volt. A letartóztatottakat hamarosan bíróságra vitték, ott azonban egy kifejezetten komoly neves ügyvéd kihozta őket. A mindennapos bűncselekményre nem is figyelt volna fel a közvélemény, ha a Washington-post két újságírója, Bob Woodward és Carl Bernstein nem találta volna túl gyanúsnak az ügyet ahhoz, hogy tovább nyomozzon a tettesek kiléte után. A betörőkről kiderült, hogy komoly politikai kapcsolataik voltak a kormányban, vagyis a Republikánus Pártban, sőt, közöttük voltak volt CIA és FBI ügynökök is. A betörők az újraválasztási kampány alatt törtek be a szállodába, nem is akárhova: az ellenzék, a Demokrata Párt irodájába. Később az is kiderült, hogy a betörés célja az volt, hogy lehallgató készülékeket helyezzenek el, így kitudakolva a Demokrata párt stratégiáját.
Bob Woodwardot és Carl Bernsteint egy "Mélytorok" becenévvel illetett informátor tájékoztatta több kulcsfontosságú tényezőről. (2005-ben kiderült, ő Mark Felt volt, az FBI akkori kulcsfontosságú embere) A betörők kilétének felderítése és az újságírók nyomozása hatására elkezdték megvesztegetni, majd zsarolni az érintetteket, köztük az újságírókat is, hogy hagyják abba a nyomozást - sikertelenül. A szálak végül a Fehér Házig értek. Az újságírók végül megírták cikküket a botrány felfedezéséről, amiből aztán kongresszusi meghallgatások majd a korábbinál komolyabb politikai válság következett. A hatóságok nyomozásának akadályozásának gyanúja miatt, a legfelsőbb bíróság végül kötelezte Richard Nixon elnököt arra, hogy a Fehér Házban lévő, a tárgyalásokat rögzítő magnószalagokat adják át, tegyék nyilvánossá. Ez, és Nixon néhány politikai tanácsadójának tanúvallomása derített fényt arra, hogy Nixon gyakran adott utasításokat újságírók, politikusok vagy egyéb közéleti személyiségek megvesztegetésére, zsarolására. A kongresszus végül úgy döntött, vádat emel az elnök ellen, amely az amerikai történelemben egyedülálló volt. Ez vezetett végül ahhoz, hogy Nixon elnök bejelentse lemondását hivataláról 1974-ben, még az elnöki ciklusának letelte előtt.
Nixon lemondása után azonban a közvélemény nem nyugodott meg, mert Nixon sosem tisztázta saját szerepét az ügyben, vagyis a Watergate-botrányban. 1977-ben egy ambiciózus szabadúszó riporter, David Frost kifejezetten komoly, 3 millió fontos ajánlatot kínált Nixonnak egy interjúért, amit a volt elnök el is fogadott. A korban meglepően magas össze oka az volt, hogy akkoriban nemcsak Frost, de más riporterek is igyekeztek interjút készíteni Nixonnal, Frost pedig igyekezet biztosra menni, habár emiatt majdnem minden vagyona ráment. Jim Reston író és Bob Zelnick rádiós segítségével gyűjtötte össze az anyagot a Nixonnal való interjúhoz, amelynek végén az interjú elérte legfőbb célját és Nixon elismerte bűnösségét és hibáit a Watergate-ügyben. Ez utóbbi eseményt, vagyis a riportot mutatja be Ron Howard filmje.
Fontos volt felvázolni a Watergate-botrányt, egyrészt mert habár nem ez a fő cselekménye a filmnek, szerves részét képezi a, ugyanakkor a tapasztalat azt mutatta, kevesen vannak tisztában azzal, hogy mi is volt a Watergate-ügy valójában. Azok számára, akik mégis a watergate-ügyről keresnek játékfilmet, azok számára ajánlott Az elnök emberei, Dustin Hoffmannal és Robert Redforddal a főszerepben.
Ron Howard kifejezetten sokféle és népszerű filmeket készített már korábban is, de igazi politikai drámát még nem. A Nixon-interjúról már korábban készült színdarab, amelynek hatására döntött egy játékfilm elkészítéséről a témában. És habár első hallásra unalmasnak tűnne játékfilmet készíteni egy 1977-ben elkészített interjúról, valójában egy feszültséggel és drámával teli filmet kaptunk. Az alaptörténet szerint Nixont (Frank Langella) nemcsak a pénz motiválja az interjú elfogadásakor, hanem úgy gondolja, Frost (Michael Sheen) tapasztalatlan riporter, így nem tudja őt zavarba hozni, ő pedig az interjúnak hála újra népszerű közéleti személyiséggé válhat. És hogy a filmben megteremtsék a feszültséget, Frostot valóban showmanként állították be, aki számára nagyhalnak tűnik Nixon, de erre csak későn ébred rá, így az interjú egy verbális "bokszmérkőzéssé" alakul át.
A film kifejezetten izgalmas politikai drámává alakult, amelyben természetesen nem az óriási, nagyszabású jelenetek dominálnak, hanem a szereplők viselkedései. Ron Howard nagyon tehetséges és sokoldalú színészgárdát gyűjtött össze. Fontos volt, hogy ezek a színészek korábban színházban is szerepeltek, egyrészt mivel a Nixont alakító Frank Langella már évek óta játszotta ezt a karaktert a színházban, másrészt a színészeket kifejezetten kérték az improvizációra. A film végül egy remekül sikerült, lebilincselő történetet feldolgozó politikai drámává sikerült.
Még fontos elmondani, hogy Ron Howard fiatalon és Frank Langella is látta az eredeti interjút, melyet a filmben szöveghűen, de feszültebb légkörben mutattak be. Számukra maga a valós interjú is színdarabnak tűnt, habár az utolsó előtti pillanatig valójában unalmasnak vélték. Azonban újszerű volt az a fajta nyíltság, amely hangon végül Nixon beszélt az interjú befejező szakaszában és azóta is a riporterek hasonló őszinteséget igyekeznek kivívni riportalanyaiknál, legyen szó akár politikusokról, akár másfajta közéleti személyiségekről.
Berkes Márton
