Gálffy László, a Károli Gáspár Egyetem Medievisztika Tanszékének egyetemi docense, óraadóként nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a hallgatóival létrejöjjön az interakció. Ahogy ő fogalmazott: A tanítás nem lehet egy egytükrös felolvasóverseny. Többek között erről is beszélgettünk. Az interjúra nyár elején sikerült sort keríteni, éppen abban a teremben, ahol a legtöbb szemináriumát tartja a diákoknak.

Miért a döntött a történészi pálya mellett?

Személyes vonzódásból. Ez nagyon hamar kialakult, kisiskolás korból indult. Ilyenkor erősen hat az emberre, amit szívesen olvas, amilyen világba szívesen beleképzeli magát. Ez egy picit varázsolt világ is, amelyet befolyásolni tudnak a tanárok éppúgy, mint a közvetlenebb környezet. Aztán a későbbiekben a képzeletből bizonyos dolgok megmaradnak, más dolgok pedig kérdésekké alakulnak. A képzelet kíváncsisággá, érdeklődéssé érlelődik. Amikor pedig eljutottam addig a pontig, hogy melyik egyetemet válasszam, akkor már egyértelműen megfogalmazódott, hogy bizonyos témakörökkel akár évtizedeken keresztül is tudok foglalkozni.

Hol kezdett el francia nyelvet tanulni? Honnan eredt, hogy végül francia középkorral kezdett el foglalkozni?

Ez is gyerekkortól indult. A családomnak nagyon sok kötődése van Franciaországhoz. A francia nyelvet kezdetben otthoni keretek között tanultam, édesapámtól. Így az első benyomások is a családból, illetve szüleim baráti köreiből jöttek. Ez a környezet segítette a szorosabb azonosulást a nyelvvel, hiszen nem éreztem azt, hogy „tankönyvszagú” a dolog. Az egyetem előtt, az általános vagy a középiskolában franciát nem is tanultam. Mégis természetes volt, hogy a franciát és a történelmet választottam. Vonzó lett számomra ezt a két „szerelmet” egymás mellett tudni.

Franciaországban népszerűek az ott kiadott művei. Sosem tervezett önálló munkát, monográfiát kiadni magyarul?

Igen, ebből a szempontból adós is vagyok kicsit. Már régóta tervezem. Most a közeljövőben azt hiszem lesz rá lehetőség. Talán nem is egy kötetben, de szeretnék kiadni egy közérthetőbb, a nagyközönség számára írt munkát, és egy szakmaiabb könyvet, ami inkább abban segít, hogyha valaki analógiákat keres középkori nyugat-európai történelemből a saját kutatásaihoz, akkor ezeket jól használhassa.

Ön szerint vannak a történész szakmának a hátulütői? Ön hogy tapasztalta ezt meg?

Ha a kérdést szét akarnám bontani, és arra vonatkozna, hogy látok-e akadályokat az életemben abból adódóan, hogy történész lettem, akkor nem nagyon látok.
Kicsit filozofikusan megfogalmazva, amikor a történész több száz, a középiskolai történelemtanár esetében több ezer évet tekint vissza az időben, az segítheti is az embert, amikor visszatér a pillanatfókuszú valóságba. Amikor értelmeznünk kell a körülöttünk lévő világot, egy-egy eseményre kevésbé tudunk olyan közömbösen vagy máskor épp drámaian gondolni, mint mások, hiszen olykor több százéves intervallumban gondolkodunk. Ilyen szempontból pedig egy esemény jelentőségét máshogyan érzékeljük. Viszont fölismerhetünk olyan dolgokat, amely esetleg elkerüli a pillanatnyi fókusz figyelmét. A véleményünk ezért egy-egy beszélgetésben sokszor lesz árnyaltabb, ami esetleg kioldhat mindenféle szenvedélyt, egy izgalmas párbeszédből, legalábbis első látásra. Bár ennek igazából nagy hátrányát személy szerint sosem láttam.

Mit gondol, melyek azok a kutatási területek a történettudományban, amelyek kevésbé kutatottak, pedig nagyobb hangsúlyt is lehetne rájuk fektetni?

Jó kérdés. Ez nyílván beállítottság kérdése is. Én szeretem a társadalom- és mentalitástörténetet, ezekkel foglalkozom szívesen. Amikor egy személy, vagy egy csoport gondolkodását, anyagi kultúráját kell megérteni, modellezni, az mindig is jobban izgatott, mint például a kor a statisztikai mérése. De ettől még mások elképesztően nagy gazdasági táblázatokkal tudnak úgy zsonglőrködni, hogy abból pontos és jó információkat tudnak leszűrni. Ebből a szempontból a tudományterületek kérdésében mindig toleráns voltam. Vagyis mindennek megvan a maga létjogosultsága, ha az megfelelő professzionalizmussal párosul.

Vannak „sláger” témák, területek amelyek előtérbe kerülnek. A történettudományt a saját világunk ösztönzi. A modern korban komoly vizsgálódás tárgya minden, ami hálózattá alkotja a világunkat, információs és társadalmi szempontból. Nekünk, történészeknek izgalmas a kérdés, hogy ez hogyan létezett háromszáz, ötszáz, vagy hatszáz évvel ezelőtt. Így például: hogyan mozogtak a hírek, információk? Ki kivel volt kapcsolatban? Az ilyen jellegű hálózatok modellezése egy izgalmas dolog, bár lehet, hogy egy picit technokratának hangzik. De részleteiben tényleg nagyon izgalmas.

Egy másik, látszólag távoli dolog, amivel én viszont elég sokat találkozom, az a közönség közelébe vitt történelem. Ez átélhetővé teszi a múltat. Mi korábban kompromisszumnak éltük meg, amikor a történész már-már írói, vagy színészi babérokra tör.  Franciaországban, Angliában, Olaszországban jó ideje elfogadott, hogy a történész tudjon érdeklődést felkeltően írni, esetleg ezt előadni. Műsorvezetők és tévés vagy online műsorstratégiák sora törekszik arra, hogy például egy vidék, egy régió, egy esemény, vagy akár egy kastély bemutatása minden részletében átélhető legyen. Így a korábbi merev, fotelből mesélő történész átalakul egy aktívabbá. Ezáltal pedig nagyon izgalmas, hogy hogyan vagyunk képesek a munkáinkat a hétköznapi ember számára érthető kérdésekké és megélhetőbb világgá átalakítani.

Hogyan látja? A középkori egyetemes társadalomtörténetet sokan kutatják Magyarországon, vagy lehetne még „utánpótlás”?

Ezek általában végtelen pályák. Valóban mondhatjuk, hogy elférne még néhány ember, de ha onnan nézzük a kérdést, hogy mennyi kutató lenne racionális, akkor úgy vélem, nagy probléma nincsen ezzel. Mindig is voltak, akik közvetítették ezt a tudást, és szolgálták, hogy az érdeklődés végig fennmaradjon, hogy aztán születhessenek új munkák, új kérdések. Ha innen nézzük, akkor szerintem ma ennyi szakmabeli mindenképpen van. Nyílván mi is jobban örülnénk, ha többen lennénk, nagyobb intézetekbe tömörülhetnénk, hiszen ezzel nagyobb is lenne az érdekérvényesítő képességünk is. De a jelenlegi helyzetünket én egyáltalán nem látom tragikusnak.

A Károli 2010-ben még kis egyetemnek számított, azóta az intézmény bő­vült. Ön pozitívan értékeli ezt a változást?

Ennek van egy kihívás oldala is. Azt hiszem még belül maradtunk azon a határon, ahol még fenntartható a közvetlenség a hallgatóinkkal. Fontos, hogy tudjunk róluk akkor is, ha már kimentek az egyetemről, van egy ilyen irányú érdeklődésünk és azt tapasztaljuk ők is szívesen visszajeleznek. A bővülés mindenképp jobb abból a szempontból, hogy van az egyetemnek egy nagyobb vonzereje. De ahogy én tapasztalom, emellett még a bensőséges légkör is fenn tudott maradni.

Ön szerint van-e olyan fontos elem, ami segítené hatékonyabbá tenni a tör­ténelem oktatását az egyetemen?

Igen, és ez az egyetemnek egy dilemma is, hiszen meg kell felelnie az akadémia szintű tudás átadásának is. Hogy a tudás a használhatóságát milyen irányba visszük tovább, annak átgondolása fontos feladat. Másrészt a tanításnak mindig van egy irányt adó oldala, de ez nem lehet egy egytükrös felolvasóverseny. Nyílván hangsúlyt helyezünk bizonyos témákra és módszerekre. Hogy színházi hasonlattal éljek, ha előadást tartok, akkor kicsit úgy kell magam megértetnem, hogy a színpad fölé reflektorokat szerelek és nem pedig a színdarabot iratom. A színdarab adott, az megvan írva. A játék, az előadás, a reflektorok, azokat fel kell vinni, elhelyezni, és rávilágítani vele a szövegre. Azt szoktam mondani a hallgatóimnak is, hogy egy előadás, vagy egy szemeszter alatt ne várják, hogy megváltjuk a világot és 400 év történéseit újra eljátsszuk. Sokkal inkább fontos megértetni, hogy az egész időszak súlypontjainak láthatóságáról van szó. Ha ezt megértjük, akkor eljutottunk az út feléig. Ezt követően már rengeteg mindent bele lehet vinni a kutatásból. A modern technikát, az internetet, illetve azt a képi világot, amelybe a nyugati civilizáció jelenleg nagyon erősen él. Én nem mondanék le a Gutenberg-galaxisról, vagyis a könyvek és a szöveg önmagát felépítő képességeiről, de a képi világot mindenképp használnunk kell. Ugyanúgy az oktatásban is, de persze más területeken is hasznosítható.

Van olyan könyv, vagy film, amit tudna ajánlani a fiataloknak, hogy megszerethessék az ókor világát, vagy a történelmet?

Ezzel mindig is ambivalens volt a viszonyom. Azt hiszem, a történészek között ezzel nem vagyok egyedül. A filmek és könyvek világa vitathatatlanul fontos, a képzeletet öltözteti föl. Korábban a távolságtartásom vele abból kérdésből eredt, hogy „mi van, ha én nem azt látom, amit ezek a művek bemutatnak?”. Gyerekkorban ez egy nagyon élő kérdést jelentett, és még utána is, hosszú évekig. Mi van ha átvert a rendező? Mi van, ha átvert a forgatókönyv író? Vagy akár, ha a kellékes csúsztatott? Egyrészt ma már ezeket az alkotásokat sokszor igen nagyra értékelem. De az előbbiek miatt is, kialakult nálam egy egészséges távolságtartás. Ezért nehéz erre felelnem.

Ez valahol érthető. A történelmi filmek és regények csak egy képet mutatnak be egy korról, ami jobb esetben pontos, de sokszor, sok ponton vitatott. Ezzel a történész nyílván nehezen tud mit kezdeni.

Igen, ugyanakkor azt elfogadom, hogy akár egy filmmel, akár egy regénnyel a történész fantáziáját érdemes berobbantani, és ezek az alkotások erre igenis képesek. Egy, még ha részleteiben nem is teljesen pontos kép, olyan kérdéseket ébreszthet a történészben, amelyre korábban nem is gondolt. Így a történelemnek és ezeknek az alkotásoknak az egymásra hatása és kölcsönössége nagyon gazdag tud lenni. Ezért is érdemes ezeket a lehetőségeket keresni. Az ember mindig örül egy új történelmi filmnek, de persze a kérdés a pontosságról és a használhatóságról továbbra is megmarad. A film a szálakat egy ponton elvarrja. Nekem, történésznek pontosan az a dolga, hogy ezeket az elvarrásokat tovább bontsam.

Berkes Márton