Stephen E. Ambrose, amerikai hadtörténész híres könyvéről, Az elit alakulat-ról már korábban is írtam. A szerző nem mindennapi írói stílusa bárkit magával ragad, aki egyszer kinyitja valamelyik könyvét. Az amerikai ejtőernyősökről készült műve egy fantasztikusan olvasmányos írás volt, elsősorban egy alakulat történetéről és annak harcairól a második világháborúban. A Civil katonák ennél jóval több. Ez a mű az észak-európai front története az egyszerű közlegények élményein át a szövetséges főparancsnokok szemszögéig, részletesen, olvasmányosan, a nagy összefüggések bemutatásával.

2016 nyarán az a megtiszteltetés ért, hogy interjút készíthettem B. Szabó Jánossal, a Budapesti Történeti Múzeum történészével. Korábban olvastam már a Tatárjárás című könyvét, amely egyike volt azoknak a műveknek, amelyek inspiráltak, hogy történésznek álljak. A magyar-bizánci háborúkról kiadott első művét 1999-ben adta ki Somogyi Győzővel közösen, majd a 2013-ban, a Corvina gondozásában lett kiadva az új kutatási eredményekkel bővített Háborúban bizánccal című könyve. Különleges műnek tekinthető, hiszen kevés szakmonográfia foglalkozik a Magyar Királyság és Bizánc háborúival. Ugyanakkor, ahogy a szerző is említi előszavában, számos izgalmas regény született erről a korról. Vagyis a kor iránt nagy az érdeklődés. És az utóbbi két évtized technológiai átalakulása is nagy lökést adott ahhoz, hogy Bizánc történetét többen és alaposabban kutathassák.

Ha az ember éveken át hadtörténelemmel foglalkozik, előbb-utóbb találkozik Markó Árpád nevével. Az 1920-as évektől az 1950-es évekig rendszeresen publikált, elsősorban a magyar kora újkori hadtörténelem témáiban. Ezen belül is leginkább a Rákóczi-szabadságharc kora foglalkoztatta. Legtöbb írása ennek a kornak a hadtörténetére vonatkozott. Miután elolvastam Magyarország hadtörténete című monográfiáját, úgy döntöttem, nem a könyvről próbálom meg megírni a gondolataimat, hanem igyekszem Markó Árpádról, a hadtörténészről többet bemutatni.

Gálffy László, a Károli Gáspár Egyetem Medievisztika Tanszékének egyetemi docense, óraadóként nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a hallgatóival létrejöjjön az interakció. Ahogy ő fogalmazott: A tanítás nem lehet egy egytükrös felolvasóverseny. Többek között erről is beszélgettünk. Az interjúra nyár elején sikerült sort keríteni, éppen abban a teremben, ahol a legtöbb szemináriumát tartja a diákoknak.

Legalább száz pedagógus látogatta meg a Nyitott Kör Egyesület által rendezett bemutatót, ahol a színházi neveléssel foglalkozó társulatok mutatkoztak be a tanárok számára. Színházi nevelés már 25 éve létezik Magyarországon, módszereinek alkalmazása mégis alig ismert. A társulatok által kidolgozott és alkalmazott módszerek megismerése lehetőséget adhatna az általános- és középiskolákban dolgozó pedagógusok számára, hogy a tanítás hatékonyabb lehessen, és az órák interaktívabbá váljanak. Kíváncsiak voltunk, hogyan lehetne a színházi nevelést a történelemtanítás szolgálatába állítani. Ahogy fesztivál haladt, egyre többször lehetett hallani, hogy mennyi minden múlik a pedagógusokon. Azt is lehet mondani, hogy szinte minden.

Fehér Bence a Károli Gáspár Egyetemen tanít 2002 óta. Emellett a Studia Epigraphica Pannonica és 2012-ig az Orpheus Noster főszerkesztője. Az egyetemen elsősorban latint tanít, hiszen kutatóként a nyelvvel és felirattannal foglalkozik.

Zsoldos Attilát Magyarország egyik legjelentősebb középkortörténészének tekintik. 1985 óta számos könyvet, cikket és egyéb publikációt adott ki, elsősorban az Árpád-kor társadalmát kutatva. Számomra írásainak legjellemzőbb vonásává a közérthetősége vált. A középkori oklevelek alapján feltérképezni a középkori társadalmi csoportokat, annak minden árnyalatával nem is egyszerű feladat. A témáról 1997-ben megszületett egyik nagyobb összefoglalója, Az Árpádok és alattvalóik, 896-1301, amely az Árpádkor történetének bemutatását tűzte ki célul, de a társadalmi folyamatokat állítva a középpontba.
Az első fejezetek foglalkoznak azokkal a körülményekkel, amelyekből a jelenlegi ismereteink vannak a korszakról.

Várady Zoltán, 2010 szeptembere óta tanít latint és történelem segédtudományokat a Károli Gáspár Egyetem történelem szakán. Fő profilja a magyar középkor történelme és a latin nyelvű források oktatása, a tanítás mellett a Tolna megyei levéltárban lát el feladatokat. Ezen felül, amikor van egy kis szabadideje, epigráfiával foglalkozik, így gyakran, az óráiba is csempész egy kis felirattant. Tanár úr, a Magyar Nemzeti Levéltár előcsarnokában, egy konferencia előtt szakított időt az interjúra.

Hampton Sides amerikai történész-újságíró, aki olyan jelentős magazinokba ír, mint a National Geographic, a Washington Post, vagy a New Yorker, 2001 óta jelenít meg egy-egy regényt. Ezek témája eltérő, csupán az köti őket egymáshoz, hogy mind egy megtörtént eseményt dolgoz fel, s ezeket mindig alapos kutatási időszak előz meg. Magyarországon tőle csupán egyetlen műve, a Kísértetkatonák jelent meg magyarul a könyvespolcokon. Már évekkel ezelőtt tervbe vettem, hogy elolvasom, de az idei év elejéig sosem alakult úgy, hogy a kezembe került. Pedig maga a történet és az izgalmas írói stílus megérte volna korábban elolvasni.

Van, hogy az ember csak véletlenül vesz kézbe egy regényt – aztán nem tudja letenni, csak amikor a végére ér. Jó egynéhány háborús regényt olvastam, de abból kevés volt, amely említésre méltóan hatásosan írja le a harcokat. A háborús regények íróinak ugyanis nem kisebb feladata van, minthogy megfelelően érzékeltessék, mikor és hogyan írhatóak le a feszültségkeltő elemek. Amikor a történetben harcon kívüli események zajlanak, beáll a nyugalmi állapot, majd újra megteremtődik a feszültség, amikor a főhős újra kimegy a harctérre. És ez a két hatás felváltva ismétli egymást a regény végéig.