Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. Ebben a részben teszek kísérletet a perzsa hadjárattal párhuzamosan zajló, az égei tengeren kirobbant harcok hadászati és harcászati sajátosságainak leírására, illetve az abból levonható katonai hadtörténeti tanulságokról összefoglalót írni.

Háború az Égei-tengeren
Párhuzamosan Alexandrosz hadjáratával, Memnon ellentámadásba ment át az Égei-tengeren, hogy az itteni görög szigetek elfoglalásával kísérelje meg veszélyeztetni a makedón expedíció tervét.
334-ben a Földközi-tengeren 400 hadihajó állhatott a perzsa király rendelkezésére, ezek nagy részét viszont Fönícia és Ciprus vitorlásai alkották, amely területek Perzsiához való lojalitása más több mint tíz éve ingatag volt. A következő években azonban Memnón olyan kézzel irányította a hadjáratot, amiből biztosra lehet venni, hogy a kezében összpontosuló flotta nem lehetett jelentéktelen. Ellentámadása abban az időben indulhatott meg, amikor Alexandrosz főseregével a kilikai partvidéken vonult végig.
A flottával visszafoglalta Chiost, Lesbos szigetén Antissa, Mythmna és Eresos városokat, melyek a későbbiekben jó bázisul szolgáltak volna a hadjárat folytatásához. Mytiléné, ahol erős helyőrség maradt hátra, tengeri és szárazföldi blokáddal zárta el. A város aztán 333 nyarán elesett, de valamikor erre az időre esett Memnón halála is. A hadvezér ugyan komoly veszteséget jelentett a perzsa flottának, de ezt követően is arattak a perzsák sikereket. A parancsnokságot Memnón unokaöccse, Pharnabazos vette át, az ostromlottak neki adták meg magukat. A perzsa ellentámadás ezután folytatódott a Hellészpontosz felé. Tenedos is megadta magát, a 333-as év végére pedig Milétosz is újra a perzsák kezére került. A perzsa flottát csupán egyszer érte veszteség, amikor Siphnosnál egy rajtaütés során nyolc hajót elveszett egyik különítménye. De ezt követően ez a város is elesett. 333 tavaszán azonban megfordult a háború menete az Égei-tengeren, a kis-ázsiai események miatt. Dareios Babilónba hívta vissza erőit, hogy erős sereggel szállhasson szembe a makedón királlyal. A birodalmában minden görög zsoldost, amelyek haderejének alap erejét képezte, visszahívott ide, így a nyugaton lévő perzsa hadvezéreknek is át kellett adniuk zsoldosaikat. Pharnabazos Mytiléné ostroma alatt kapta meg az utasítást és rögvest teljesítette. A király által visszakért egységekkel Lykiába hajózott, és átadta ezeket a fősereg számára. De ennek következtében az Égei-tengernél lévő perzsa flotta elvesztette derékhadát, így a további offenzívát folytatni nem tudta. A perzsák által visszafoglalt városok 332 elejére újra makedón kézre jutottak.

Az háromevezősoros hadihajó, a triérész illusztrációja. Az égei-tengeri háborúban mindkét fél hasonló hajókat használt (Forrás: Sorsdöntő csaták. Kelly Devries - Martin J. Dougherty - Christer Jorgensen - Dr. Chris Mann - Chris Mcnab szerk.)

Isszosz után
Az Isszoszi csata utáni hónapokban a túlélő, de vezetés nélkül maradt perzsa egységek kisebb csapatokban próbáltak egy-egy területen ellenállni. A perzsa sereg egy megmaradt része észak felé menekült a Kilikiai-kapun keresztül. Kappadoki és Paphlagonia lázadó csoportjaihoz csatlakoztak, hogy visszafoglalhassák az Anatóliai-síkságot. Ellenük Phrygia makedón satrapájának, Antigonosnak kevés forrásával kellett felvennie a küzdelmet, erőinek nagy részét ugyanis Alexandrosz Isszoszhoz parancsolta. Végül három győzelmet is aratott a lázadó erők ellen, majd ellentámadásba is át tudott menni Lykaonia hegyvidékei irányába. De ez a háború egy évet vett igénybe, mégis a terület végső pacifikálása 322-ig váratott magára, amikor a Perdikkas vezette főerők végül pontot tettek a harcok végére.
Egy 8000 fős zsoldossereg Tripolisba vonult, onnan pedig Ciprusra. Az Amyntas, makedón nemes vezette zsoldossereg délre vonult, és megkísérelte elfoglalni Egyiptomot. Kikiáltotta magát Sauakés satrapa utódjának, aki Issosnál esett el, de amikor Memphis ellen vonult, a helyőrség egy sikeres kitörés alkalmával lemészárolta csapatait. Más zsoldosok pedig Krétára hajóztak, és az itt, a makedónokkal háborút viselő spártaiakhoz csatlakoztak.
Nyugaton megszilárdult a makedón uralom, emiatt pedig 332 tavaszára feloszlott a Kis-ázsiai perzsa flotta. A ciprusi és föníciai városok hajói hazatértek, hogy békét köthessenek új urukkal. A perzsák által visszafoglalt kis-ázsiai erődök is így sorra elestek, az expedíció tábornoka, Pharnabazos fogságba esett Kósnál, de később meg tudott szökni. A foglyul nem ejtett perzsa erők pedig Krétán kaptak menedéket.

Az égei tengeri háború vége és Agis spártai király háborúja
Amióta Makedónia egyeduralkodói szerephez jutott a görög városállamok felett, az égei világban a szigeteken különböző oligarchák jutottak hatalomra, akik uralmát a korinthoszi szövetség szentesítette. Ezt az uralmat egészen 334-ig semmi nem veszélyeztette, amikor azonban az Égei-tengeren megjelent a perzsa flotta, ekkor sokan pártoltak át. 333 elején Memnón Chiosra menekült, és végül két évig ez a hely lett a perzsa bázis az Égeikumban.
A perzsák számíthattak egy erős szövetségesre, Spártára, amely nem vált a korinthoszi szövetség tagjává. Makedónellenes maradt a politikája, de Alexandrosz nem vonult ellene fegyveresen, beérte, ha politikailag szigeteli el. Ez egészen a perzsák megjelenéséig hatott is, hiszen Spárta mind Philipposz halálakor, a görögök lázadása alatt, és még Alexandrosz Kis-Ázsiába való távozása idején sem tett politikailag jelentős lépést. De miután a perzsák visszafoglalták Milétoszt és Halikarnasszoszt, a spártaiak követ útján próbálták felvenni velük a kapcsolatot. Agis, Spártai király Siphnosban tárgyalt Pharnabazosszal és Autophardatésszel. Kérte őket, hogy támogassák Spárta ügyét, akik egy felkelést akartak kirobbantani a Peloponnészoszi-félszigeten. Ez alatt érkezett a hír az isszoszi csatáról. A hír megrendítette a spártai királyt. Emiatt a perzsa vezérek is csak harminc talentum és tíz triérészt bocsátottak a rendelkezésére. Agis ezért változtatott a tervein. A támogatást tovább küldte fivérének, Agésilaosnak, és rábízta, hogy ezt használja fel arra, hogy hadjáratot vezessen Kréta szigete ellen, amire már korábban történtek előkészületek. A spártai hadvezér ugyanis bázist épített Tainaronnál, ez pedig a gyülekezési pont lehetett a hadjárathoz.
Kréta szigete nem tartozott a korinthoszi szövetséghez, és igen elfeledett része volt a görög világnak. A helyi városok vívták itt saját harcukat a szigeten való egyeduralomért. Ekkoriban éppen Knósszosz állt nyerésre. Legyőzte Phókiszt és ekkoriban Lyttos és Kydónia ellen háborúzott. Spárta valószínűleg Lyttost használta támaszpontnak és itt toborzott zsoldosokat, hogy Knosszosz ellen vonuljanak.
332 elején, az isszoszi csatát túlélő zsoldos egységekből 8000 is csatlakozott hozzájuk, majd ehhez később csatlakozott a perzsa flotta maradék része. Antipatros hatékony segítséget nem tudott nyújtani a Spártával ellenséges krétai városoknak, így a sziget nagyobb része került a spártai-perzsa szövetségesek kezére.
A krétai sikerek híre Föníciában jutott el Alexandroszhoz. Aphoterost küldte az Égei-tengerre egy flotta élén, amely a makedónoknak behódolt föníciai és ciprusi hajókból állt össze. Arrhianos és Curtius más-más módon írta le Aphoteros hadjáratát, bár nincsenek említve egymással ellentétes események. Így valószínűsíthető, hogy a flottát egy összetett hadjárattal bízták meg. Nemcsak Kréta szigetén kellett rendet tenni, hanem lehetőleg a Peloponnészoszi-félszigetre is eljutni. Bosworth még hozzáteszi, hogy még ekkor sem eshetett szó nyílt támadásról Spárta ellen. A városállam elismert tekintélyére való tekintettel Alexandrosz igyekezett ezt elkerülni, hiszen az további görög városok döntését hozhatta volna magával, amit Alexandrosz érhetően el akart kerülni. Egy sikeres krétai hadművelet esetén azonban a perzsa flotta megsemmisítésével Spárta újra elszigeteltségbe került volna.

Illusztráció: Memnón, perzsa zsoldosparancsnok és III. Agis, spártai király (forrás: www.artstation.com)

A krétai események innentől már nem ismertek részletesen. Mindenesetre azt nem sikerült megakadályozni, hogy Peloponnészoszon 331 körül háború robbanjon ki. Ekkor Antipatrosnak eleget kellett tennie Alexandrosz kérésnek, hogy újabb egységeket küldjenek keletre, miközben saját haderőivel Thrákiába kellett vonulnia egy lázadást elfojtani. A körülmények tehát adottak voltak a felkelésre a félszigeten. Agis kivonta erőit Krétáról és hadjáratot indított a korinthoszi helyőrség ellen. Miután onnan sikeresen elkergette a makedónokat, hatására Spártához csatlakozott Élis, Tegea és az észak-peloponnészoszi, vagyis az achai szövetség városai, Megalopolis kivételével. Így összeállt egy 20 000 gyalogost és 2000 lovast számláló tekintélyes haderő, amelynek magját a korábban Kis-Ázsiában harcoló veterán zsoldos egységek képezték. Agis ekkor Megalopolis ostromába fogott, miközben Athéntól várt segítséget. Az egykor rivális városállam azonban politikai megfontolásból kivárt. Egy újra megerősödő peloponnészoszi hatalom ugyanis nem volt érdeke. Az idő pedig valóban Spárta ellen dolgozott.
Antipatros végül nem számolta fel a lázadást Thrákiában, legalábbis a harcokban szünet állt be. Talán 330 tavaszán megindult dél felé. Menet közben saját szövetségeseitől is toborzott, így hadereje 40 000 fősre nőtt. Ez pedig nyomasztó ellenerőt jelentett Agis ellen. A spártai király ez idő alatt sem tudta bevenni Megalopolist, így itt várta be az érkező makedón sereget. Hogy a hegyvidékes terep segítségére legyen, a Lakóniába vezető út felé hátrált. A makedón és a spártai haderő végül ezen a területen csapott össze, állandóan manőverezve, kisebb harcokkal és szünetekkel. A végső csata egy kisebb sík területen zajlott össze, ahol Agis el tudta kerülni, hogy a makedónok kihasználhassák túlerejüket. A spártai falanx még egyszer bebizonyította hatékonyságát, és megállította Antipatros seregét. A harcban a spártai gyalogság addig harcolt, amíg ki nem merült, de a makedón túlerő végül felülkerekedett. A spártaiak menekülni kezdtek, miközben a megsérült spártai királyt szállítani kellett. A makedónok végül az üldözés során utolérték, ő azonban haláláig ellenállt. Curtius leírása szerint a spártaiak oldalán ekkor 35 000 fő veszett oda.
A csata után Spárta mindenfajta védelem nélkül, kiszolgáltatva maradt a korinthoszi szövetségnek. Az achaiokat és az élisieket 120 talentum hadisarc kifizetésére kötelezték, Tegeának viszont megbocsátottak és csupán a lázadásra felbujtó politikusokat kellett átadniuk. Nem ismert azonban, hogy milyen büntetésben részesült Spárta. Lehetséges, hogy beolvasztották a korinthoszi szövetségbe, mindenesetre a városállam régi hatalmát sosem nyerte vissza. Hellász további sorsában már nem játszott jelentős szerepet.

Összegzés
Az égei-tengeri háborút nem ismerjük túl részletesen, ezáltal csupán a felek által alkalmazott stratégiát értékelhetjük. A Memnón által elképzelt stratégia, miszerint Alexandrosz hadjáratát, hátországa megtámadásával hiúsítja meg, megfelelő válaszlépést jelentett a perzsáknak. Mivel a perzsák katonailag gyengébb harciértékkel bíró erőket tudtak csak kiállítani Alexandrosz seregével szemben, logikus lépést jelentett a zsoldosvezértől a nyílt harcot elkerülő taktika. Felőrlő stratégiájának része volt a még perzsa kézben lévő bázisok felkészítése és ellenállása, illetve a gyengébb makedón helyőrségű bázisok visszafoglalása. Ezek mind azt a célt szolgálták, hogy Alexandrosz főserege meggyengüljön.
Memnónt több szakirodalomban is karizmatikus vezetőnek tekintik, aki Alexandrosz méltó ellenfelének bizonyult, és jelentős fordulatként tekintenek halálára. Ugyanakkor a perzsa sereg a halála után is aratott sikereket az Égei-tengeren, és a perzsa hadjárat sokkal inkább Dareiosz döntése miatt szakadt félbe. Ekkor ugyanis, az isszoszi csatára felkészülve, az égei-tengeri perzsa erőkben szolgáló görög zsoldosokat is magához rendelte. Elsősorban ennek a haderőnek a kivonása okozta azt, hogy itt a perzsák többé nem tudtak kezdeményezőként fellépni az Égei-tengeren.
Már sosem tudjuk biztosan, mit történt volna, ha Memnón még életben marad, de kisebb erőkkel kell tovább folytatnia a harcot. Ugyanakkor Isszosz után Anatóliában és az Égei-tengeren csak kisebb perzsa katonai egységek maradtak, amelyeket a helyőrségi makedón csapatok is fel tudtak számolni. És bár csupán vázlatosan ismerjük a katonai eseményeket, ezek alapján arra következtethetünk, a perzsák égei-tengeri háborúja elsősorban az emberi erőforrások szűkössége miatt vallott kurdarcot.
Érdemes azonban azt is figyelembe venni, hogy a Perzsa Birodalom még ekkor is rendelkezett olyan pénzügyi forrásokkal, amely alapján támogatni tudta Agis király Makedónia elleni háborúját Krétán és a Peloponnészoszi-félszigeten. Agis szintén karizmatikus vezető lehetett, amit jól mutat, hogy a makedónok elleni felkelést Megalopolis-ig ki tudta terjeszteni, mielőtt Antipatrosz legyőzte volna seregét.
Az égei-tengeri háborúnak voltak részsikerei, így például Kréta gyűjtőhelyévé válhatott a háború után a makedónia-ellenes csoportoknak. Fő célját azonban, hogy visszafordulásra késztesse Alexandroszt Ázsiából, vagy, hogy instabillá tegye a korinthoszi szövetséget, nem érte el. Ez jól példázza a Makedónia által lefektetett hellén rend stabilitását: azt még egy perzsa pénzen fizetett, Spárta vezette lázadás sem tudja megingatni.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

A fent használt térkép: Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
John Colvin: Döntő csaták. Gold Book. 2003.
Kertész István: Héraklész unokái. Mundus Egyetemi Kiadó, Bp. 2002.

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A negyedik részben a hadjárat kilikiai-part menti szakaszán lezajló katonai eseményeket, és az isszoszi csatát vizsgálom. A felek katonai tevékenységét, hadviselésüket, és az ebből levonható tanulságokat igyekszem leírni.

Az isszoszi csata a Pompeii mozaikon

Hadjárat Kilikiában

333 májusára a makedónok végigvonultak Anatólián, igyekezve minél előbb elérni a tengeri központokat, és persze csatára kényszeríteni magát Dareioszt. A gyors menet azzal járt együtt, hogy az itt élő népek végig megőrizték önállóságukat, dacára annak, hogy a későbbiekben az új, kinevezett satrapa hadjáratot is indított ellenük. Alexandrosz nem különösebben intézkedett a terület fennhatóságának megszilárdításáért. Minél előbb el akarta érni a Földközi-tenger partját. A nyár végén elérte a Kilikiai-kaput, egy fontos hágót a Tauros-hegységnél, amit kisebb perzsa erők védelmeztek, de ezeket aztán a hüpaszpisztészek és a könnyűgyalogság hamar elüldözött. Kilikia satrapája, Arsamés úgy döntött, a tartomány fővárosát kiüríti. A makedón sereg előtt mindent feléget, erőivel pedig Szíriába vonul vissza, hogy Dareios főseregéhez csatlakozzon. A fővárosba, Tarsosba azonban a makedónok lovas és könnyűfegyveres előőrse a vártnál előbb érkezett meg, ezek pedig meg tudták akadályozni a város megsemmisülését.
A hadjárat következő hónapjai itt zajlottak Kilikiában. Alexandrosz katonai bázisnak használta a központi síkságot, ahol betakarították a terményt. Anatóliában ugyanis ez az időszak augusztusra esik. A Szíria felé vezető királyi úton Parmeniónt a király előre küldte, hogy foglalja el a fontosabb hágókat. Parmenion egészen Belén-hágóig eljutott, és csupán elszórt perzsa helyőrségektől kellett megtisztítani az utat. Ezzel Kilikia jól védhetővé vált az esetleges perzsa ellentámadások ellen.
A következő hónapokban a hadjáratban technikailag is szünet állt be, ugyanis a király súlyosan megbetegedett. A Knydos-folyóban megfürdött, s ezt követően súlyos lázat kapott. Még csak éppen lábadozott, amikor híre érkezett a perzsa sereg közeledésének.
Dareiosz 333 nyarára összegyűjtötte birodalma teljes haderejét Babilónban. Csupán azok az erők nem jelentek meg, amelyek a legtávolabbi határokról kellet volna, hogy megérkezzenek, így hiányzott jó néhány kiváló lovas egység. Ugyanakkor az eddigi legnagyobb perzsa szolgálatban álló görög zsoldoserőt vonták össze, a források szerint 30 000 főt. Nehéz azonban meghatározni a perzsa sereg létszámát, ugyanis a források azt erősen túlbecsülik. Mindenesetre a perzsa sereg nagysága jóval meghaladhatta a makedónokét, így mindenki perzsa győzelemre számított, főleg, ha a döntő ütközet valahol a Kilikai-síkságon zajlik majd le. Dareiosz stratégiáját azonban, hogy egy nagy döntő csatában semmisítse meg a makedón sereget, sokan vitatták. A görög zsoldossereg egyik vezetője, az athéni Charidémos javasolta, hogy a vezetésével csak egy kisebb erő vegye fel a harcot, amíg a perzsa király Babilóniában marad. Ezt a tervet valószínűleg a perzsa nemesség utasította el. Charidémos-t később kivégezték, lehetséges, hogy eltökéltsége miatt. Állandó maradt a vita és a féltékenykedés viszont a perzsa és a görög hadvezérek között, amely továbbra is akadályozta a hatékony hadvezetést a perzsa oldalon. Nyár elejére azért a fő elhatározás megszületett, és a hadsereg elindult Babilóniából. Nagysága, és ezáltal az ellátmány miatt is, a haderő lassan haladt. Perzsa királyi szokás szerint járt el Dareiosz, mert a hadjáratra magával vitte ágyasait, rokonait és udvarának egyéb tagjait, kincstárával együtt. Thapsosnál a perzsa király tudomást szerzett Alexandrosz betegségéről, s ekkor nagyobb iramot diktált a seregnek. Az ellátmány nagy részét Damaszkuszba küldte, szeptember körül pedig seregével elérte Sochoi-t.
Alexandrosz felépülése után seregével a tengerparthoz ért és biztosította a hegyi törzsek rajtaütéseitől Tauros-hegység parti sávját, amely hét napig tartott.
Alexandrosz haderejével tovább vonult Mallos felé. Itt tudomást szerzett arról, hogy a perzsa sereg Sochoinál állomásozik. Ezt hallva maga is gyorsabb iramot rendelt a seregének. Kastabalánál egyesült Parmenion előreküldött egységeivel, majd továbbvonult a haderő Isszoszig.

Az isszoszi csata

Ettől a ponttól kezdve a sereg irányáról eltérően számolnak be a források. A menet megtorpant, Arrhianos szerint az őszi esőzések miatt, Curtius szerint pedig a parti hágók kínálta védelmi lehetőségek segítségével Alexandrosz defenzív módon kívánt harcolni. Dareiosz serege pedig bevárta, amíg az ellátmányt szállító málha Damaszkuszba ér. Mindenesetre mindkét sereg megállt hetekre, és kivárt, valószínű számítva a másik kezdeményezésére. Alexandrosz a szűkebb tengerparti terepen kívánt megütközni, Dareiosz pedig sík területre akarta csalni a makedón sereget, ahol a perzsa sereg túlerejét ki tudta volna használni. Végül a perzsa király határozott a továbbhaladásról. Az aratási időszak vége miatt az ellátás kevesebb időt biztosított nagyobb seregének az egyben tartására. Abban is bízott, hogy nagyobb hadereje elegendő lesz a győzelemhez. Alexandrosz folyamatosan kapta az utánpótlást, tengeri úton, így nem kényszerült olyan gyorsan lépnie, mint a perzsa király.
Dareiosz ekkor kerülő hadmozdulatot tett. 150 km-el északra, a Toprakkele szoroson keresztül közelítette meg Alexandrosz seregét, amely ekkor a történészek feltevése szerint Myriandros-ban volt. Ezzel Dareiosz elvágta a makedón seregtől a kilikai bázisokat, amely mutatja, hogy ő maga is értett a stratégiához és a hadvezetéshez.
Nemcsak, hogy Alexandrosz serege mögé került, de a hátul maradt nehéz felszerelést és mobilkórházat is megszerezte, majd a Pinarosz folyó mentén felsorakoztatta erőit és várt. A granikoszi csatához hasonlóan, egy folyó előtt védelmi állást vedd fel a perzsa sereg.
A hátbakerülés híre meglepte Alexandroszt. Ezt a stratégiai hibáját Bosworth azzal magyarázza, hogy esetleg nem hitte, hogy a perzsa sereg nagysága miatt képes átkelni Kilikia északi szorosain. Seregét ezt követően újra északra vezette. A makedón király egyetlen lehetősége volt, ha a nyílt ütközetet elfogadja, máskülönben nem lesz lehetősége visszaszereznie ostromeszközeit, és csak így van lehetősége újra feloldani szárazföldi utánpótlási vonalait Hellász felé.
A szövetséges gyalogság nem vett részt az isszoszi csatában, így feltehetően ezek az erők maradtak a déli szorosok védelmére, hogy további perzsa egységek ne jussanak azon át, akik hátba támadhatják a makedón fősereget.
A makedónok, a csatát megelőző éjszakát a Jónás oszlopa szorosnál töltötték, a közelben pedig a perzsa sereg Curu Cay közelében sorakozott fel. Ezt a helyet tekintik az isszoszi csata helyszínének, ugyanis a források egy keskenyebb, 4 km széles síkságról írnak, amit a tenger és a hegyek zárnak össze. A terület mindig is stratégiai fontosságú helyet jelentett, ugyanis ezen keresztül halad a Szíriából Egyiptomba vezető főútvonal. Ez a terep ideális volt a makedón sereg számára, a perzsa sereg számára azonban szűk volt a kibontakozáshoz.

Az isszoszi csata első szakasza (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A perzsák lovassága a jobbszárnyon, tengerpart mentén sorakozott fel, a zsoldos gyalogság állt a centrumban, ettől balszélre pedig a perzsa gyalogság sorakozott fel az Amanos-hegység szélén. A perzsa király kíséretével a görög zsoldosok mögött foglalt helyet. A sereg valószínűleg legalább fele ettől a vonaltól hátrébb állt összezsúfolódva. Hajnalban a makedón sereg is megérkezett, a szorosokon lassan áthaladva. A síkság elérésével a makedón gyalogság felsorakozott. A hadoszlopok a síkság szélesedésével nyújtották fokozatosan szélesebbé arcvonalukat, így csökkent a harci alakzat 32, 16, majd 8 sor mélységben. Ez a lassú, de fegyelmezett mozgás lehetővé tette, hogy az arcvonalba fejlődés során hatástalanítani lehessen a perzsa lovasrohamokat. A falanx két szárnyán helyezkedett el a lovasság, a tengerparti oldalon a balszárny, a thesszáliai és a többi görög szövetségesé, a hegység lábánál a jobbszárnyon álló makedónoké, amit Alexandrosz vezetett. Ezt erősítette meg a Társakkal, hüpaszpitész gyalogosokkal, íjászokkal és a szarisszophorosz lovassággal. Az agrián, íjász és zsoldos erők feladatává vált, hogy megakadályozzák, ha a perzsák megpróbálnának egy bekerítő hadmozdulattal.
A kezdeményezést – ahogy a Granikosz-folyónál is – a perzsák megint átengedték, mert itt is a támadások felfogásására, és így a makedón sereg kimerítésére törekedtek. A Pinaros folyó meredek, sziklás, helyenként 6-7 méter magas partja alkalmas volt, hogy a perzsák deszkapalánkokból akadályt építsenek a parton, amivel a makedón sereg átkelését kívánták megnehezíteni. Bár maga a folyó is elegendő akadályt jelentett a makedón seregnek, legalábbis az átkelést szabályos csatarendben végrehajtsák.

Az isszoszi csata második szakasza (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A támadás Alexandrosz vezetésével indult a Társakat vezetve a jobbszárnyon. Ezt követte a gyalogság lassú haladása, ügyelve, hogy a falanxalakzat megmaradjon. Amikor a makedón lovasság átkelt a Pinaros-folyón, azonnal rohamra indult. A perzsa hadrend masszív falként igyekezett felfogni a lovassági rohamot, de a könnyűfegyverzetű perzsa gyalogság ennek felfogására képtelennek bizonyult. Amikor a perzsa balszárny végül megtört és futásnak eredt, a perzsa derékhad védtelenné vált. Alexandrosz ezt kapta oldalba. Megkezdődött a perzsa derékhad összeforgácsolása. Alexandrosz lovasságával azt a pontot célozta megközelíteni, ahol Dareios állt testőrségének gyűrűjében. De ezzel az ütemmel a makedón gyalogság nem tudta tartani a lépést, így rés nyílt a két fegyvernem között. Ugyanúgy rés alakult ki az átkelés alatt falanxegységek között is. Ezt ki is használták a perzsa oldalon álló zsoldosegységek, és a makedón falanxoszlopok ellen a sebezhető részről, oldalról indítottak támadást. A balszárnyon pedig a thesszáliai lovasságot verte vissza a perzsa nehézlovasság. Ekkor mind a centrum, mind a jobb- és balszárny el volt egymástól szigetelve. De pontosan ekkor érte el Alexandrosz a perzsa hadsereg leggyengébb pontját: Dareioszt a centrumban.

Az isszoszi csata harmadik szakasza (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A Társak könnyűszerrel keresztülgázoltak a perzsa király előtt álló gyalogságon, és érték el a testőri csapatait. A jelenetet a híres mozaik örökítette meg, amelyet valószínűleg egy kortárs a szemtanúk beszámolóinak segítségével ábrázolt meg. Dareiosz, hogy ne kerüljön fogságba, végül elmenekült. Visszavonulása zavart keltett a perzsa seregben, harci kedve is a király menekülésének hírére hagyott alább. A zavar, a pánik és a csüggedtség omlasztotta össze végül a perzsa hadrendet. A hegyek lábánál álló perzsa balszárny visszavonult, így Alexandrosznak lehetősége nyílt segítséget nyújtani falanxának. A perzsa zsoldosokat oldalba támadta lovassága, és ez elegendő volt a makedón gyalogságnak is, hogy folytassa a folyón való átkelést, majd az előrenyomulást. A fejlemények hírére, a korábban visszaszoruló thesszáliai lovasság is újra ellentámadásba ment át. Itt zajlottak le az utolsó harcok, de gyakorlatilag a perzsák a csata minden arcvonalán menekülésbe fogtak.
A csata Isszoszál a seregek létszámát tekintve nagyobb volt, mint a Granikosz-folyónál megvívott, menete azonban egyszerűbben és gyorsabban zajlott le. A perzsa létszámfölény a csata során nem tudott érvényre jutni, a menekülés során pedig a nagy embertömeg okozott katasztrófát. A csatateret utolsóként elhagyó perzsa lovasság a káoszban saját menekülő gyalogságát tiporta el, hogy utat törjön magának. A csata döntő elemét jelentette a makedón lovasság mozgékonysága és a gyalogság fegyelme.
A makedónok éjfélig folytatták az üldözést, tovább növelve az ellenség veszteségeit. A legnagyobb véráldozatot valószínűleg az üldözés során szenvedték el a perzsák. A veszteségekről Arrianosz, Curtius és Diodórosz is eltérő számokat közöl, ezek viszont nem reálisak, leginkább a propaganda céljait szolgálták. Vitathatatlan, hogy a perzsák óriási veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor nyilvánvalóan a makedón oldalon is  nagy volt a halottak száma. A csata közvetlen következményeként Szíria védtelenül állt Alexandrosz előtt. Dareiosz Thapsakosba menekült vissza, 4000 fős megmaradt zsoldos erejével.
A csatát követően Alexandrosz kezére került Dareiosz kincstára, amelyet Parmenion kaparintott meg a csatát követően, amikor már nyitva állt az út Damaszkusz felé. 30 000 fő esett fogságba, és még sikerült 7000 teherhordó állatot is zsákmányolni. Alexandrosz a szintén Damaszkuszban maradt perzsa király anyját, feleségét és két lányát magához vette.  Végül úgy határozott, mielőtt Perzsiába indul, először a Földközi-tenger vidékét szükséges pacifikálni, vagyis a perzsa flottát teljesen hatástalanítani. Ezért vette az irányt seregével először Fönícia és Egyiptom elfoglalására.

A kilikiai hadjárat és az isszoszi csata tanulságai

A kilikiai partvidéken is fenn tudta tartani a makedón sereg lendületét, amely a granikosz-folyónál lezajlott ütközet, és megannyi ostromot követően komoly teljesítménynek számít. A hadjárat ezen szakaszára viszont már korlátozott műveletekről kell beszélnünk, ugyanis ekkorra a makedón sereg már csak a stratégiailag fontos városokat és útvonalakat foglalta el, nem törekedett a kilikiai-partvidék teljes elfoglalására. Így Alexandrosz ugyanúgy kockázatot vállalt, mint korábban: a területet csak részlegesen pacifikálta, ezáltal bármikor fennállhatott a kockázata annak, hogy a helyi törzsek, vagy az elszórt helyőrségekben fegyverben álló perzsák portyázásokkal veszélyeztetik ellátási útvonalát. Ezért, ezen a területen pedig még veszélyesebb is lehetett fenntartani a szárazföldi ellátóvonalat, ahol egymást érik a hágók és szűk völgyek. A tengeren pedig a perzsa flotta továbbra is szabadon mozgott, még ha egy-egy bázisát rövid időre el is vesztette.
Dareiosz megfelelő hadmozdulatokat is tett annak érdekében, hogy ezt az ellátóvonalat elvághassa, és az isszoszi csatát, ha megnyeri, az akár totális vereséggé is válhatott volna a makedón király számára, aki így csapdába esett volna Perzsia által elfoglalt területen. Hogy mégsem így lett, az a makedón lovasság mozgékonyságának és a gyalogság fegyelmének volt köszönhető. Fontos tényezőt jelentett a makedón bekerítés lovassággal. Ez a fegyvernem gyorsasága és mozgékonysága okán alkalmassá vált az átkarolásra. A makedón falanxban harcolók fegyelme lehetővé tette, hogy az arcvonal megtörése után is csapatokban ellenállást tudjanak kifejteni. Ez jól mutatja a makedón falanx rugalmasságát a korábbi görögével szemben. A perzsa oldalon viszont hátrányt jelentett az isszoszi csatatér relatíve ki területe, amely nem tette lehetővé a perzsa túlerő kihasználását. Dareiosz védekező állást vett fel, ahogyan perzsa vezérei a Granikosz-folyónál tették, ezáltal újra a makedónok kezdeményezhettek. Hiába ellenállt masszívan a perzsa arcvonal a csata kezdetén, amikor Alexandrosz Dareiosz közelébe ért, amire a perzsa király elmenekült, az egyben a hadserege összeomlását is jelentette. A perzsa sereg állóképesége továbbra is vezetőjének jelenlétén múlt. Ezt pedig a makedón király megértette, és ezt a gyenge pontot megfelelően ki is használta.

 Berkes Márton

Felhasznált irodalom:

A felhasznált térképek:  J.C.F. Fuller:The Generalship of Alexander the Great. Eyre & Spottiswoode. London. 1958.

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
John Warry: A klasszikus világ hadművészete. Gemini Budapest. 1995.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A harmadik részben a hadjárat égei-part menti szakaszán lezajló katonai eseményeket vizsgálom, amelyet leginkább a várostromok és a flották mozgása jellemez. A felek katonai tevékenységét, hadviselésüket, és az ebből levonható tanulságokat igyekszem leírni.

Illusztráció a hadjárat egyik ostromáról. Jellemző vonása lett az ostromoknak, hogy makedónok ostromgépei ellen a védők ellentornyokat építettek. (A kép forrása: scalar.usc.edu)

Az égei partvidék, Kr.e. 334 nyara

Dareiosz a granikoszi vereség után döntött úgy, hogy a vezetést egy kézben összpontosítja, ezért Memnónt nevezte ki a csata után főparancsnoknak. Ő egyike volt a kevés hadvezérnek, aki ellenezte, hogy Alexandrosszal közvetlenül ütközzenek meg a perzsa vezérek. Ezt követően azt a stratégiát követte, hogy kerülte a nyílt ütközeteket, miközben a makedón sereg vonulása előtt mindent felégetett és megerősítette a flottabázisokat. Keresztülvitte azt a tervét is, amelyet még Zeleiánál felvetett a perzsa satrapáknak: tengeri és szárazföldi haderőt küld Hellászba, hogy ott összefogjanak a helyi makedón ellenes erőkkel.
A Granikosz-folyónál aratott győzelem után Phrygia makedón kézre került. További változások nem következtek be a tartományban, Alexandrosz ugyanis minél hamarabb tovább kívánt indulni. Tudatában volt, hogy a perzsa flotta közeledik Kis-Ázsia partjaihoz, ezért fontos volt minél hamarabb elfoglalni a jelentősebb tengerparti városokat. A források nem közlik, hogy a sereg ekkor mely útvonalon haladt. Arrhianos megemlíti, hogy a sereg elvonult Sardeisnél. így Bosworth feltételezi, hogy a csata után a szárazföld belseje felé vonult a sereg, és így érte el a satrapa székvárosát. A hadjárat ezen szakasza 270 km-es utat jelentett. Alexandrosz elég gyors volt, hogy megakadályozza a perzsa kincstár elszállítását. A város parancsnoka, Mithrénés időben megadta magát, így harcokra itt nem került sor. Sardeis ellenállás nélkül jutott Alexandrosz kezére.
Ezután Alexandrosz a fősereggel 100 kilométert haladt előre Ephebosig. Ez a város is ellenállás nélkül jutott makedón kézre, ahol a makedón király amnesztiát hirdetett az előző, perzsa barát rendszer kiszolgálóinak, és a perzsa királynak szánt adót is a helyi szentély számára engedte át. Ezzel a gesztussal igyekezett más városokat is behódolásra ösztönözni, és ezzel Magnesia és Traellis városai északon éltek is. A hadjárat következő állomása, Milétosz azonban az ellenállás mellett döntött, holott ekkor a makedón fősereget a tengerparton már a flotta is támogatta. A tengerparti város valószínűleg a közeledő perzsa flotta hírére döntött az ellenállás mellett, a makedón flotta azonban gyorsabb volt, és elfoglalta a város bejáratának számító Ladé-szigetet a part közelében. A perzsa flotta kétszeresen múlta felül Alexandrosz hajóhadát, egyelőre azonban a makedónok földrajzi előnye megállásra kényszerítette. Végül a perzsák Mykalénál, Milétosztól 15 km-re alakítottak ki bázist és kivártak. A perzsa flotta megtorpanása a makedón szárazföldi erőknek kedvezett.

Milétosz ostroma

Alexandrosz parancsot adott Milétosz megostromlására, ami kezdetben nehezen haladt. A makedónok első rohamait visszaverték, köszönhetően a falakra felállított hajítógépeknek. A védők között voltak Memnon harcedzett zsoldosai is, akik Granikosz után ide menekültek. Viszont a tenger felől nem juthattak utánpótláshoz, hiszen a makedón flotta le tudta zárni a kikötő bejáratait. De mire a makedónok felállították az ostromgépeket, az azokból leadott nyíl és kőlövedékek meggyengítették a milétosziak védelmét. Ezt követően bevetették a faltörő kosokat, amelynek egyike rést ütött az egyik falszakaszon. A falon lévő védelem összeomlása után a milétosziak, belátva a hiábavaló ellenállást, megadták magukat. Ez elegendő volt, hogy a várost megkíméljék a további pusztításoktól. Valószínüleg a város makedón helyőrséget kapott. A város védőerőiből csupán 300 zsoldos menekült meg, akik egy kis szigetre menekültek. Őket végül Alexandrosz saját szolgálatába fogadta. A perzsa flotta az egész ostromot tehetetlenül szemlélte végig, és végül Mykale-hegyfoki bázisuk is teljesen feleslegessé vált, miután azt a makedón lovasság és három zászlóalj gyalogos erő elvágta a szárazföld belsejétől. A perszák végül Samos szigetére hajóztak, ahol utánpótlással látták el őket a helyi perzsabarát görögök.

Illusztráció a makedónok jellemző ostromeszközeiről: ostromtorony és kőhajítógépek (A kép forrása: Mozaweb)

Milétosz ostroma elsősorban az alatta lezajló tengeri hadmozdulatok miatt volt jelentős. Hiába volt a perzsa flotta létszámban nagyobb, a makedónokét szárazföldi bázis is támogatta. Ennek hiányában a perzsa hajóhad kiszolgáltatottá és sebezhetőbbé vált, így nem is vállalta a nyílt támadást a mindig part közelében maradó makedón hajók ellen.
Alexandrosz ezt követő stratégiai döntését mai napig próbálják értelmezni. Milétosz után hajói nagy részét hazaküldte, és csupán egy kis teherszállító hajókaraván követte a szárazföldi sereget. De ezt követően is sikerült a perzsa flottát megakadályozni abban, hogy biztonságos kikötőbe jusson. Azonban, amikor Alexandrosz főerőivel távolabb került a partoktól, a hátra maradt területekre a perzsa flotta bármikor visszatérhetett volna, ott ugyanis a helyőrség nem tudta volna a flottával felvenni a harcot. 333 elején emiatt Alexandrosz új flotta kiállítását rendelte el.

Halikarnasszosz

A szárazföldi haderő következő célpontja Halikarnasszosz lett, amely Milétosznál is fontosabb tengeri támaszpontot jelentett Kis-Ázsia déli részén. A város jó természetes védelemmel volt ellátva, a város falai követték a környező hegyek vonalát. A falakon belül fellegvárak is erősítették a védelmet: délen, az öböl bejáratánál Salmakis, azzal szemben pedig a Zephyrion szigeterőd, ahol a város királyi palotája állt. Ellentétben Milétosszal, Halikarnasszosz már kapott utánpótlást a tenger felől. A szélnek eresztett makedón flotta következtében a perzsa hajók előtt most nem álltak akadályok. A védelmet itt is Memnón látta el, ahogy Milétoszban. Foglyul ejtését az időben való kimenekítésével tudta elkerülni. Halikarnasszoszba gyűjtötte össze a megmaradt zsoldos erőket, amelyeket a városok eleste után vontak ki. A város falait rendbe hozta, a kikötőt pedig triérészek sora védte az ellenséges megközelítéstől.
Az ostrom részletes beszámolóját Diodórostól ismerjük. A makedón sereg Halikarnasszoszt Bargylia irányából közelítette meg, és a Mylasa-kapunál kezdték meg az előkészületeket. Kezdetben azonban nem sok eredményt értek el az ostromlók, mivel az ostromfelszerelések még nem érkeztek meg. Ezalatt a patthelyzet alatt Alexandrosz Myndost, a Halikarnassos-félsziget csücskében lévő várost próbálta meg elfoglalni, amely megkönnyítette volna seregei utánpótlását, de nem ért el eredményt. A makedónok ezalatt  feltöltötték földdel a várfalak előtt ásott védőárkokat, közben ostromtornyokat, torziós hajítógépeket és faltörő kosokat építettek. A védők válaszul kitörésekkel kísérleteztek, hogy felgyújtsák az ostromtornyokat, a hajítógépek által megrongált falakat pedig téglaépítményekkel pótolták. Az ostromlottak hatékonyan védekeztek, de idővel egy falszakasz és az azt összekötő két bástya is leomlott. Egy éjjel Parmenión két katonája ittas állapotban vakmerő támadást vezetett az itteni szakasz ellen. Társaik követték, így egy nagyobb összecsapás alakult ki. A védők erős ellenállása nagy veszteséget okozott a makedónoknak, ráadásul a holttesteket sem tudták a visszavonulás során összeszedni, mivel azok a védők tűzvonalán belül maradtak. Sándor emiatt kénytelen volt tűzszünetet kérni, hogy megadhassa a kellő végtisztességet az elesetteknek.
A védelem az első védővonala, vagyis külső fal áttörte után egy második, félhold alakú téglavédműt építettek, amelynek tetejére nyílvető katapultokat is helyeztek. Ez ugyan meghosszabította az ostromot, de a kimenetelén nem fordított. A téglavédmű gyengébb volt a korábbi, első falnál, így idők kérdése volt ennek áttörése. A támadások folytatódtak, végül Halikarnasszosz védői egy utolsó kitörésre szánták el magukat. Ephialtés és Thrasybulos athéni zsoldosparancsnokok vezetésével a védműnél elhelyezett ostromtornyokat támadták meg, mialatt egy másik, kisebb csapat elterelő támadásba kezdett a védőfalak egy másik részén. Az ostromtornyok egy része meg is semmisült, de ezt követően a makedónok a veterán egységeket vetették be ellenül. Az eddig hátráló többi makedón követte a veteránokat, akik ellentámadásba mentek át. Ebben a támadásban Ephialtés is elesett.
Ezt követően Memnón úgy döntött tisztjeivel, a védőfalakról visszavonulnak, felgyújtják a fegyverraktárakat és a védőfegyvereket a falaknál, majd visszahúzódnak a város két belső fellegvárába. Ezzel a város makedón kézre jutott, amelyet Alexandrosz katonái feldúltak, már amennyi maradt az amúgy is felgyújtott épületekből. A védők a tenger felől jól megközelíthető Salmakis és Zephyrion erődökbe húzódtak vissza, így az ostrom egyelőre folytatódott. Alexandrosz így nem érezhette úgy, hogy eredményt ért volna el. Végül lemondott a fellegvárak megostromlásáról, serege ahhoz túl demotivált és fáradt volt, hogy folytassa. Csupán egy kis létszámú erőt, 3000 gyalogost és 200 lovast hagyott hátra, hogy sakkban tartsa az ostromlókat, a fősereggel pedig tovább vonult. Halikarnasszosz 332 elejéig perzsa kézen maradt.
Az ostrom nem ért el eredményt, a stratégiai helyzetet sem változtatta meg. Memnón a perzsa flottával szabadon tudott mozogni az Égei-tengerpart északi részén, lázadásokkal nehezítve a makedónok által már elfoglalt terület stabilitását. A következő évben, 333-ban Memnón a flottával Chioshoz vonult, hogy itt tervezze meg a nyugat-anatóliai területek visszahódítását.

A hadjárat Kr.e. 344 nyarától 333 nyaráig

A téli időszakra Alexandrosz megosztotta erőit, hogy egy időben birtokba vehesse Káriát és Phrygiát, Arrhianos leírása szerint a hadjárat célja ekkor a perzsa flotta elzárása volt a szárazföldi kikötőktől, ez azonban biztosan nem történt meg. Erre jó példa, hogy a következő nyáron Pharnabazos, perzsa flottaparancsnok több biztonságos kikötőben is meg tudott fordulni a flottával Lykiában.  Alexandrosz a fősereggel egy ideig a tengerpart mentén haladt, majd északra fordult a szárazföld belseje felé, és a tél elmúltával is tovább haladt kelet felé, Kilikia kapujáig. Terve ekkorra valószínűleg az lehetett, hogy minél beljebb jusson a birodalomban, vagyis egyre közelebb a perzsa hatalmi központhoz, mivel nyílt csatára kívánta kényszeríteni Dareiost. A gyors kelet felé menetelés azonban jelentős kockázatot is jelentett. A 334-ben megszerzett területeket Alexandrosz seregének háta mögött a perzsa flotta könnyen visszafoglalhatta volna, elvágva ettől a makedón királyt.
A király tovább haladt Phrygiába, s innen folytatódott a környék pacifikálása, néhány bázis is makedón kézre került. 333 tavaszán több kisebb erőd ostrom zajlott le Pisidia-ban, amelyet Alexandrosz helyi és segédcsapatokkal igyekezett bevenni. Egyes erődök bevétele nem sikerült, de a makedón király nem akart elhúzódóan a területen maradni, és nem is hagyott hátra helyőrséget, így ez nem vált meghódított területté. 

Az égei partvidék hadmozdulatainak tapasztalatai

A granikoszi folyónál lezajlott csatát követő egy év harcait jellemzően a várostromok jellemzik. Alexandrosz serege egy év alatt több fontos várost is bevett Anatóliában, és eljutott Kilikia határáig. A terület pacifikálása ilyen rövid idő alatt figyelemre méltó teljesítmény, ha azt is figyelembe vesszük, hogy több, jelentős erősség is ellenállt a makedónoknak. Alexandrosz örökölte apjától, II. Philipposztól azokat az ostromgépeket, amelyeket az ő uralkodása alatt fejlesztettek ki, és amelyek a kor legfejlettebb eszközeit jelentették. Ezek segítségével az ostromok lerövidültek, de emellett fontos tényező maga a makedón király, amely mindig gyors ütemet diktált a hadjárat további haladása érdekében. Ennek köszönhetően számos esetben ellenállás nélkül is tudott venni városokat, így például Szardeiszt. Az, hogy Milétosz ellenállt, de a tengeri útvonaltól sikerült elvágni, szintén annak köszönhető, hogy a makedón flotta gyorsabb volt a perzsa hadjóhadnál, és mivel gyorsabban vett fel kedvezőbb állást a tengeren, a perzsa hajók túlerejét is tudta semlegesíteni.
Ugyanakkor a gyorsaságnak voltak negatív következményei is. A gyors haladás miatt, a már korábban megszállt területeket nem sikerült makedón kézen megtartani: néhány város később újra perzsa kézre került, vagy kitartóan ellenállt, Alexandrosz pedig egyszerűen nem vállalta a bevételüket. Továbbra is fenyegető maradt a makedón seregre a perzsa flotta, amelyet ugyan elvágtak néhány jelentős kikötőjétől, de még mindig aktívan tudott harcolni és így veszélyeztette Alexandrosz seregének ellátóvonalát.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

A felhasznált térképek: J.C.F. Fuller:The Generalship of Alexander the Great. Eyre & Spottiswoode. London. 1958.

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A második részben a hadjárat kezdetétől a granikoszi csatáig tartó időszakot vizsgálom, a felek katonai tevékenységét, hadviselésüket, és az ebből levonható tanulságokat igyekszem leírni.

Illusztráció a rohamozó makedón lovasságról (Forrás: Osprey Publishing)

A hadjárat kezdete

336 nyarán kezdődött az első hadműveleti időszak. Mielőtt Alexandrosz a fősereg élén átkelt a Hellészpontoszon, Parmenion vezetésével egy körülbelül 10 000 fős haderő, és Nyugat-Anatóliában kezdett a puhatolózó hadmozdulatokba. Több város makedón kézre került, ahol a perzsabarát rezsimeket demokratikus rendszerek váltották fel. A legdélibb ilyen Ephesosban történt, ami egyben a makedón előrenyomulás határát jelzi a 336-os évben.
335-ben azonban a perzsa erők vezetését rhodosi Memnón vette át, a hadvezetéshez kiválóan értő perzsa előkelő. Zsoldos kívülállóként kezdte karrierjét, de idővel beházasodott a tekintélyes perzsa arisztokrata Artabazos családba. Saját birtokai voltak Tróas-vidékén, így számára egyben személyes fontosságú is volt, hogy a makedón expedíciós erőket minél inkább akadályozza a további előrehaladásban. 336 végén görög zsoldosokat bocsátottak rendelkezésére, amellyel még visszavert egy számbelileg fölényben lévő makedón sereget Magnesia közelében. Emiatt a makedón előrenyomulás meg is torpant, s ezt kihasználva Memnón erőivel végigmenetelt Északnyugat-Anatólián. Ellenállásba nem ütközött, seregének közeledtére a makedónok egyre hátrébb szorultak a félsziget csücskébe.
Ezalatt a kis-ázsiai satrapák is összegyűjtötték saját csapataikat a Márvány-tengerhez. Ez a csapatösszevonás 335 tavaszára valószínűleg befejeződött, de utána is folyamatosan érkeztek még új erők 334-ben is. Főleg Arsités és Sithridatés, Phrygia és Lydia satrapái voltak a védelem fő szervezői. Tavaszra valószínű az összes makedón erőt visszavonták a Hellészpontosz környékére, így az előző évben meghódított területek elvesztek. Ephesosban visszaállították a perzsabarát kormányzatot, és valószínűleg a többi város esetében is Nyugat-Anatóliában. Egyenlőre a perzsa haderő kezében volt a kezdeményezés, és szárazföldi haderejük támogatására már közeledett Egyiptomból a flotta is.
Alexandrosz a 334-es év telén gyűjtötte össze inváziós seregét Amphipolisznál. Serege a legtöbb történész által elfogadott becslés szerint 32 000 gyalogosból és 5000 lovasból állt. Ez Kis-Ázsiában kiegészült az expedíciós haderővel, így ez a sereg majdnem 50 000 főre gyarapodott. A királyság erejét szemlélteti, hogy eközben Makedóniában Antipatrosz, aki Alexandrosz távollétében gyakorolta a hatalmat, majdnem ugyanekkora haderőre támaszkodhatott, így ekkor bármilyen makedónellenes megmozdulást el tudott fojtani a király távollétében.
Alexandrosz fordított irányba haladva vonult azon az útvonalon, amelyet Xerxész, perzsa király is használt a Kr.e. 480-as hadjáratakor. Az 500 km-es utat Húsz nap alatt tették meg. Ekkor várakozási idő állt be a hadjáratban, mivel a tengeri átkeléshez idő kellett, hogy a sereget és az ellátmányt megfelelően hajókra rakhassák. Ehhez 160 hajó segítette az expedíciós sereget.
Maga a király a Chersonnésos csücskében fekvő Elaiusnál fekvő átkelőhelyen szállt hajóra, majd szállt partra már az ázsiai oldalon.

Megállapítások a makedón hadsereg logisztikájáról

Kertész István több művében is leírta becslését a makedón hadsereg utánpótlásról. Ha elfogadjuk, hogy az utánpótlás szállítók, és más kiszolgáló személyzet összmérete 1:3 arányban múlta felül a hadseregét, legfeljebb 65 000 fősre lehet becsülni a Kis-Ázsiába érkező makedón haderő létszámát. Az ellátmányt csak részben szállították hajókon. Ugyanis számítottak arra, hogy előbb utóbb el kell hagyniuk a tengermelléki vidéket és a szárazföld belsejében kell továbbhaladniuk. A makedón kiképzési rendszernek köszönhetően – eszerint minden harcos harminc napra elegendő lisztet vitt magával – a hadsereg igen mozgékony erőt jelentett. Donald Engels A makedón sereg logisztikája című könyvében viszont úgy számolt, hogy az ellátmányt szállító állatok már azelőtt megették volna saját terhüket, mielőtt megérkeztek volna a sereg táborába. Ezért az ő megállapítása szerint a makedón sereg nagyon is a tengeri utánpótlástól függött, ami megmagyarázza, hogy a sereg a tengerpart közelében maradt, amíg lehetett. Az is tény azonban, hogy Alexandrosz számos alkalommal a kontinens belsejébe vezette haderejét, amely arra kényszerítette, hogy menetelés közben lássa el a haderőt, az adott alkalommal építsen ki hadtáprendszert. A Perzsa birodalomban számíthatott az előző uralkodók által kiépített infrastruktúrára is, ezen kívül szövetségek kötésével, helyőrségek telepítésével és túszokkal is biztosították, hogy a logisztika megfelelően fennmaradhasson. Ezzel biztosították, hogy a hátországban biztonságban legyenek a katonai raktárak és a felhalmozott készletek. Segítette még a jó ellátást, hogy a vonulást hozzáigazították a meghódított területek aratási idejéhez. Kertész megállapítása szerint a makedón sereg tavasszal, valószínűleg április végén indult meg, és májusig tarthattak ki az élelmiszertartalékok, amikor is már az ellenség területén jártak. Itt kezdődött meg a betakarítás, vagy az elrekviálás. Alexandrosz tudott támaszkodni Hérodotosz leírására, amelyet Xerxész hadjáratáról írt. Később pedig, amikor elérte a Tigris és az Eufrátesz folyó területét, Xenophón Anabaszisz című írását tudta felhasználni, hogy hadjáratának útvonalát megtervezze. Ezt mindig nagyon alapos tervezés előzte meg, és általában a makedón hadsereg mindig rendelkezett tíz napra elegendő gabonával.

Ütközet a Granikosz-folyónál

Néhány nappal a partraszállás után a makedónok híreket kaptak a perzsa flotta közeledéséről. Parmenión javasolta, hogy a szövetséges flotta vállaljon tengeri csatát a perzsáéval, Alexandrosz azonban ezt megtagadta, mert kockázatos lépésnek vélte. Úgy gondolta rizikós, ha már a hadjárat elején a görögök elszenvednek egy vereséget, függetlenül attól, hogy az mennyire kis mértékben befolyásolja majd a hadjáratot. E helyett Alexandrosz úgy határozott, a szárazföldi sereggel foglalja el az útjába kerülő, part menti tengerészeti bázisokat. Arrianosz leírásának ennél a pontjánál vált nyilvánvalóvá Alexandrosz hadjáratának stratégiája: mivel a perzsákénál jóval kisebb hajóhaddal rendelkezik, az ellenséges flottát a szárazföld felől kell legyőzni úgy, hogy a tengeri kikötők elfoglalásával azokat hatástalanítani lehessen.
Anatóliában a hadjárat első állomása Ilionba vezetett, ahol a király saját díszfegyverzetéért cserébe a szentélyben őrzött ereklyét vette magához, amely a későbbiekben a hadjárat szakrális tárgyává vált. Ezt követően a sereg tovább vonult, hogy a perzsa sereg ellen vonuljon, amely egy Zeleia nevű kisvárosnál gyülekezett, az Aisépos-folyó partján.
A perzsa haditanácsban több, egymással egyenrangú parancsnok miatt a stratégiai döntéseket többségi határozattal fogadták el, ez azonban valószínűleg nehezítette a hadvezérek dolgát. Ez részben magyarázatot adhat arra is, a makedónokat miért nem állították meg már a partraszállásnál. Nem tudták felbecsülni a makedón sereg erejét sem. A legtöbb történész szerint a két sereg létszáma hasonló lehetett. Perzsa oldalon a 20 000 fős lovasság jelenthette az igazi erőt, a gyalogsági oldalon azonban főleg helyi csapatok adták a gyalogság nagy részét, a görög zsoldosok száma pedig 20 000 főt tett ki. Memnón a „felperzselt-föld” taktikáját javasolta, hogy pusztítsák el a javakat a vonuló expedíciós sereg előtt, hogy a makedónok ne jussanak élelemhez. Arsités, Phrygia satrapája ezt ellenezte, hiszen ez saját területének pusztulását jelentette volna. A 335-ös perzsa sikereket hozták fel érvként, amivel meg is győzték vezértársaikat. A döntés után a perzsák a Zeleiától nyugatra fekvő főútvonal mentén foglaltak el állást, ahol a Granikos-folyó természetes védelmet nyújtott, ha a makedón sereg Zeleia és Kyzikos felé akarna haladni. Keegan megállapítása szerint a perzsák elkövették azt a hibát, hogy a makedónokat ellenállás nélkül hagyták partra szállni Ázsiában, így hadászati kezdeményezést adva nekik. A természetes védelmi vonal mögé húzódás pedig azért nem volt feltétlenül alkalmas, mert így a perzsa sereg nem tudta kihasználni létszámfölényét.
A makedónok felderítő csapatai léptek először kapcsolatba az ellenséggel, amikor seregük az Adrasteia-síkság közelébe ért. Jelentették a királynak, hogy a perzsa sereg a Granikosz-folyó keleti oldalán vett fel védelmi állást, a mai Dimetoka város közelében, a hegyek lábánál. Az ütközet előtt Parmenion javasolta a királynak, várjanak ki, mivel a perzsa sereg közvetlenül a folyó előtt sorakozott fel, tehát a makedónok a folyó átgázolása után rendezetlen sorokban lesznek, így sebezhetővé válnának. Alexandrosznak azonban ez a javaslat nem tetszett. Gyorsan akart lépni, mert az idő a perzsáknak kedvezett, akik számíthattak erősítésekre és további utánpótlásra. Végül a sereget maga által vezetve azonnal támadott.

Illusztráció: Alexandrosz lovasságával átkel a Granikosz-folyón (Forrás: Osprey Publishing)

A folyó, amit ma Koçabas Çay néven ismernek, az ókor óta nem sokat változott. Az átkelés kora tavasszal nem jelent különösebb nehézségeket, ekkor a mélysége alig egy méteres, azonban partja meredeken ereszkedik le a folyóhoz, ez pedig megnehezíti a széles arcvonalban való frontális támadást. A falanxtámadás rendezett módon nem lehetett volna végrehajtani, a gyalogosok a folyómederben egy ellentámadás során szétzilálódtak volna. Ezért a terület a perzsa védők számára volt kedvező, mégis a felállított hadrendjük a mai napig sok kérdést vet fel. Arrhianos leírása szerint a perzsa lovasság a part mentén állt fel, míg a gyalogság a magaslaton foglalt állást, de ez a folyótól másfél kilométer távolságban helyezkedik el. A két fegyvernem közötti távolság túl nagy volt, hogy egymást támogathatták volna, ez pedig a kezdeti előny feladását jelentette. A parton álló erők számára nem volt lehetőség lendületes rohammal visszaszorítani az átkelő makedón sereget.
Diodóros leírásában a perzsák a hegyek lábánál álltak, hogy alkalmuk legyen rohamra indulni, ha a makedón falanx átkel. Az időpont kapcsán sem egyértelműek a források. Alexandrosz a támadásra vagy hajnalban, vagy este adott parancsot. Ezzel kapcsolatban csupán retorikai források maradtak fenn, és a későbbi történetírók ezeket voltak kénytelenek felhasználni. Emiatt nem ismerjük a granikoszi csatát teljes egészében. A topográfia segítségével ez valamennyire mégis rekonstruálható.

A csata rekonstrukciója (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A makedón sereg klasszikus módon rendeződött csatasorba: a hüpaszpisztész és a pezetairosz egységek a centrumban álltak, a balszárnyra állt fel a thesszál, görög és trák lovasság, jobbszárnyon a makedón lovasság. A makedón lovasságot a Társak, a könnyűgyalogos agrián és íjász segédcsapatok alkották, illetve Amyntas vezetésével egy vegyesebb különítmény, könnyűlovasokból, ún. prodromos egységekből és a szarisszophorosz lovasokból. Ez utóbbi különítmény kelt át legelőször a folyón, majd őket követte Alexandrosz jobbszárnyának többi egysége. A partszakasznak valószínű egy könnyebben átjutható szakaszán keltek át, ahol a hordalék megkönnyítette az átjutást. Amyntas csapatai biztosították a partot, amíg a teljes jobbszárny át nem ért. Alexandrosz és Társai az átkelés után feljutott a járható lejtőre. Az átkelés során a csapatok a folyásirányban lefelé, balra mozdultak el, így egy átlós irányban mozogtak, ezzel pedig teljes egészében kihasználták a hordalékos szakaszt. Az egységek hullámokban kelták át a folyón. A balszárnyon Parmenion vezetésével a thesszáliai lovasság hasonló módon alakított ki hídfőállást, biztosítva a csapatok átkelését.
Az átkelésre a perzsa erők természetesen reagáltak. Először nyíl- és lándzsazáport zúdítottak az átkelő makedónokra, ennek ellenére az átkelés tovább folytatódott. Ezt követően a makedón élcsapatokat a perzsa lovasság rohanta le. A Memnón és fiai vezette lovasság támadása nagy veszteségeket okozhatott ezeknek a makedón erőknek, de visszavetni őket nem tudták. A harcoló makedónok kitartottak, és teljesíteni tudták a célt, hogy biztosítsák a folyó part menti szakaszát, amíg a többi egység át nem kel. A perzsa támadás lendülete lassan kifújt, ahogy a makedón sereg egyre több egysége tudta megvetni a lábát a másik parton. A sikeres átkelést követően makedónok ellentámadásba mehettek át. Alexandrosz személyesen vezette a támadást, ez pedig majdnem az életébe került. Egy, valószínűleg tartalékban tartott, perzsa lovassági csapat veszélyesen közel került Alexandroszhoz. A források két fivért említenek meg, Rhoisakés-t és Spithiradés-t, akik a királyra vetették magukat és a sisakját is szétzúzták. Mielőtt lesújtottak volna a királyra, a Társak egyik lovasa, Fekete Kleitos közbeavatkozott és megmentette a királyt.
Alexandrosz túlélte a támadást, és csapatai is hamarosan felülkerekedtek a perzsákon, holott az átkelés első szakaszában még nyomasztó volt a túlsúly. A minőségi fölény a makedónoknak kedvezett, és ez a javukra billentette a csata kimenetelét. A perzsa vezérek közül, akik meghaltak a granikoszi csatában, a források nyolcat említenek. A perzsa sereg centruma átszakadt, és ez volt az a pont, ahol a perzsák hátrálása meneküléssé vált. Keegan valószínűsíti, hogy a perzsák a szárnyak irányában menekültek el, ott, ahol görög zsoldosaik küzdöttek. Miután a teljes makedón sereg átkelt, a még magaslaton állásait tartó zsoldos gyalogság ellen indítottak támadást. A zsoldosok valószínűleg azért nem követték a menekülő perzsákat, mert abban reménykedtek, hogy tárgyalhatnak a makedónokkal a fegyverszünetről. Alexandrosz azonban erre nem volt hajlandó, a csata hevében lehetséges, hogy erre nem is volt lehetőség. A zsoldosokat a makedón falanx frontális támadással rohanta le, miközben a lovasság a szárnyakon kerítette be őket. A végső ellenállásra kényszerült zsoldosok okozták a legtöbb veszteséget a makedónoknak a csatában. Kétezer fő élte csak túl a mészárlást, ők fogságba kerültek. A korabeli krónikások szerint mintegy tizennyolcezer volt a csatában elesettek száma.
A csata már az elején eldőlt. Döntő mozzanatát a lovasság átkelése jelentette. Miután átjutott, sikeresen biztosítani tudta a túlpartot. A perzsa csatarend gyenge pontját jelentette, hogy a perzsa lovasság és a görög zsoldos gyalogság között nem volt megfelelő összeköttetés. A görög zsoldosok az ütközet alatt nem támogatták megfelelően a lovasságot, a magaslaton maradtak, hagyva, hogy lovasságukat bekerítsék a makedónok. A perzsa sereg így elvesztette gyalogsága túlnyomó részét, ezáltal pedig nem is maradt erejük, hogy Kis-Ázsiában további jelentős ellenállást kifejtsenek. Ezt Aristés satrapa is felismerte. A csata után visszavonult Phrygiába és öngyilkosságot követett el. A többi perzsa vezér is visszavonult, ki a saját satrapiájába, hogy helyi szinten készüljenek fel a közeledő makedón seregre. Alexandrosz politikai tőkét is kovácsolt a győzelemből: 300 teljes perzsa fegyverzetet küldött Athéné Istennő templomába, mint a bosszúhadjárat első eredményeit. A perzsa oldalon harcolt zsoldos túlélőket Makedóniába hurcolták rabszolgamunkára. Ez azt jelezte a még perzsák oldalán harcoló zsoldosoknak, hogy halálukig kell harcolniuk, mert Alexandrosz nem fog velük alkut kötni.

A hadjárat első időszakának és a granikoszi csata tapasztalatai

Alexandrosz kis-ázsiai hadjáratának bizonyos eseményeiről a források nagyon részletesen beszámolnak, máskor igen szűkszavúan fogalmaznak, vagy nem is ismertek. Ez utóbbi esetben csak következtethetünk, hogy az adott esemény hogyan is zajlódhatott le. Erre jó példa az expedíciós sereg útvonala, amelynek útvonalát egyes szakaszokon csak következtetéssel lehet rekonstruálni. Ugyanígy nem rekonstruálható teljes bizonyossággal a perzsa arcvonal sem a granikosz folyónál, ahogy arra sincs világos magyarázat, a perzsák miért nem próbálták megakadályozni a makedón sereget a partraszálláskor.
Ez utóbbira John Keegan is rámutat. Abból az alapvetésből kiindulva, hogy a perzsák fölényben lehettek a makedón sereggel szemben, lett volna lehetőségük előbb támadásba lendülni, ennek ellenére úgy döntöttek, egy védekező harcállásban igyekeznek a makedónokat megállítani a Granikosz-folyónál. A perzsa hadvezetés talán tisztában lehetett azzal, hogy a makedón sereg jelentősebb harci értékel képvisel, mint a kezükben lévő erők, és ezért döntöttek úgy, hogy védekező állást vesznek fel. Továbbra sincs magyarázat azonban arra, hogy a források szerint a perzsa arcvonalon miért állt fel kellő távolságban egymástól a gyalogság és a lovasság. Így létszámfölényüket nem tudták kihasználni, ami döntő hibának bizonyult, már a csata kezdetén. A makedón sereg ugyan az átkelés során nyomás alá került, de mivel nem minden perzsa egység nyomása nehezedett rá, idővel fölénybe került.
E hibás lépésnek az egyik magyarázata, hogy a perzsáknál nem volt egy kézben összpontosítva a haderő, hanem a parancsnokoknak azonos szava volt, amely komoly vitákat, és így végül döntésképtelenséget eredményezhetett.
Ezáltal Alexandrosz harci taktikáját, amelyet korábbat is alkalmazott, könnyen meg tudta valósítani: az ellenséges arcvonal egy pontján fejtett ki főcsapást nehézlovasságával az áttörésre. A győzelem megmutatta, milyen erőt jelent a ez a hadsereg megfelelő hadvezetés kezében.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

Az első térkép forrása: J.C.F. Fuller:The Generalship of Alexander the Great. Eyre & Spottiswoode. London. 1958.
B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
Szántó Mihály: harceljárás az ókori Európában. Akadémiai Közlemények/Zrínyi Miklós Katonai Akadémia. 205. 1995.

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óta folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 336-tól 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi.
Több részletben elemzem a hadjárat egyes részeit. Elsőként érdemesnek tartom megvizsgálni a hadjáratról szóló korabeli forrásokat, bemutatni a felhasznált szakirodalmat, végül bemutatni a hadjáratot megelőző eseményeket, okokat, szereplőket és a hadviselő feleket.

A Kennedy gyilkosság, Diana halála, a 2008-as gazdasági válság, szeptember 11-e, Nostradamus jóslatai, Napóleont meggyilkolása, vagy a Stonhenge-i rejtély és Atlantisz létezése. Ezek a legnépszerűbb összeesküvés-elméletek, és ezekból is több változat forog közszájon. Összetett magyarázata van annak, hogy ezek a teóriák megszületnek, terjednek, és sokan hisznek benne. Az utóbbi napokban annak próbáltam röviden utánajárni, honnan erednek az összeesküvés-elméletek, milyen üzenetet képviselnek, milyen igazság, vagy hamis tény rejlik mögöttük, és mit tanulhatunk belőlük.

A kép forrása: David Horsey, Los Angeles Times

Zombori István a szegedi Móra Ferenc Múzeum történésze. Kutatási témái között megtaláljuk a magyar reneszánsz kort, de foglalkozott kora-újkori diplomáciatörténettel és jelenkori egyháztörténelemmel is. Számtalan témával foglalkozott, és közben kiállításokat is szervezett. Lovagok és lovagrendek című könyve érinti a hadtörténetet, és ez az egyszerű ok, amiért több műve közül ezt választottam, hogy elolvasom és véleményezem.

Amióta B. Szabó János 2006-ban megírta a mohácsi csatával kapcsolatos monográfiáját, a kutatások élénkebbé váltak és új eredmények születtek, közzétételük pedig folyamatosan zajlik. Ez nem von le semmit műve értékéből, hiszen az ugyanúgy a csatával kapcsolatos jelenlegi tudásunkat foglalja össze.

Egy idős ember bölcsen megjegyezte, hogy az ember ugyanazt a hibát elköveti akár kétszer-háromszor, de ötödszörre vagy hatodszorra már biztosan nem. A saját életemben is ezt a tendenciát tapasztalom. Mert az ember változik és újragondolja mindazt, ami történt vele. De mi a helyzet ha egy egész korszakot kellene újragondolni? Milyen történelmi távlatból lehet már igazán jól, tisztán és túlzó részrehajlás nélkül megítélni egy időszakot? Tíz év, harminc, vagy ötven? Esetleg száz évnek is el kell telnie?

A XX. század elsőrangú szuperhatalmának, az Egyesült Államok titkosszolgálatának világát számtalan regény és film megihlette. A kémkedés magasiskolájának tekinti az egyszerű érdeklődő, ahol a nagyhatalom legfőbb titkainak őrzői és felhasználói dolgoznak Amerika biztonságán és nagyhatalmi státuszának megerősítésén.
Ez a 2003-ban, az Arte France által készített három részes dokumentumfilm számtalan volt kémet, politikust és újságírót interjúvolt meg, hogy az Egyesült Államok fő kémszervezete, a Központi Hírszerzés, vagyis a CIA világáról jobb betekintést kaphasson a néző. Legalábbis ez volt a cél.