Lassan sikerült elolvasnom Zachar József könyvét, annak hosszú körmondatai, és néha bizony száraz vizsgálódásai miatt. Az viszont sosem volt kérdés számomra, hogy ez a műve egy alapot ad, amely során egy egész kor katonai történetét ismerhetem meg jobban, ezáltal pedig megfelelőbben értékelhetem.

Zachar József 1968-ban doktorált az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ahol kora újkori magyar hadtörténelemre specializálódott. Már 1967-től tanári állásban dolgozott, majd 1975-től a Hadtörténeti Intézet tudományos munkatársa lett, és 1986-tól dolgozott az intézet bécsi kirendeltségében, majd a 90-es évektől számos egyetemen és főiskolán tanított. Több művet is megjelentetett a kor háborús eseményeiről és tábornokairól, így például alaposan tanulmányozta Bercsényi László pályafutását. A 2004-ben kiadott Habsburg Uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683-1792 című monográfiája elsősorban a levéltári munkáinak, az általa feltárt eredmények összefoglalása.
Az új eredmények megszületését az Osztrák Hadilevéltár hadilevéltári anyagának új központi levéltári költözésének körülményei is segítették. Ezalatt a teljes anyag megmozgatása során, korábban fel nem fedezett iratanyagok lettek felfedezve.

A szerző elsőként azt találja fontosnak tisztázni, melyek azok a fontos évszámok, amelyek behatárolják a korszakot. Az egyetemes történelemben a kezdeti az 1648-as év, amikor a hadügyben meghatározó változások zajlottak le, a korszakzáró pedig 1792-es, amikor megszületett egy új típusú hadsereg. Mindkét évszám a központi hatalom által fenntartott állandó hadsereg születését jelzi. A magyar történelemben, az állandó hadsereg korszakkezdésének éppen ezért az 1648-as év nem meghatározó, sokkal inkább az 1686-os év, amikor Budát felszabadították az oszmán uralom alól, mint az állami újjászületés jelképe. Záróévnek azonban 1792-es év szintén tekinthető a magyar hadtörténelemben.
Reflektál az egyik tévhitre is, miszerint 1711 után nincs magyar hadtörténet. Ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozza – és ezt a gondolatot vezeti végig monográfiáján – 1711-et követően a magyar hadtörténet a Habsburg hadseregben létező magyar ezredek, illetve a Habsburg-hadsereg magyar tábornokainak tevékenységéből adódóan él tovább.

Az első fejezet az újonnan kialakuló birodalmi hadsereg és ezen belül a magyar részvétel jogi kereteit foglalja össze a birodalmi rendelkezésektől kezdve magyar törvényalkotásig. Ezt követően sorra veszi a szerepeltetett időszakban a magyar fél által megszavazott anyagi bázist, amelyet a törvényhozás az állandó hadseregre fordított. A következő, szervezeti egységek című fejezetben a szerző felsorolja azokat a magyar ezredeket, amelyek létrejöttek a közös hadseregben: azok alapításának évét, az ezred alapítóját és parancsnokát, illetve, hogy mikor szűnt meg. Zachar azokról a magyar ezredparancsnokokról is említést tesz, akik a későbbiekben nem feltétlenül magyar ezredeket vezettek, de továbbra is valamelyik másik egységet vezették a császári hadseregben, így például a két Pállfy, Miklós és József pályafutásáról.

A létszámváltozások és vezénylet című fejezetek sorra veszi a korszakban tárgyalt egységeket, ahogy a címek is mutatják, a létszámok és a parancsnokok tekintetében. Ez a fejezet egy alapos áttekintést jelent, felsorolás szerűen. A vezérlet című fejezet különlegessége, hogy itt a szerző azokat az eseteket tárgyalja, amikor a Habsburg katonai vezetés valamely pozíciójába került magyar származású személy. Ebben az esetben Zachar rámutat, hogy olykor nehéz megállapítani a katonai státuszt és megbízást, ezért nehéz azt is megállapítani, pontosan hány magyar teljesített megbízást a legmagasabb katonai körökben. Itt érdekes adat, hogy a magyar származású tisztekből minden harmadik kapott tábornoki megbízást is katonai pályafutása során.

A Teljesítmény című fejezetben esik szó az egyes katonák jutalmazásáról. Ez alatt a kitüntetéseket és előléptetéseket érti a szerző, amelyek rendszerét is bemutatja. Ennél a fejezetnél az is izgalmas, hogy egyes kitüntetések esetében magának a hőstettet végrehajtó katonának kellett kezdeményezni, annak elbírálása pedig hosszabb ideig tartott. Ez magyarázza, hogy viszonylag kevés is a kitüntetett. Ezek az adatok főleg a tisztek jutalmazását említi, II. Józsefig az egyszerű közkatonák kivételes teljesítését nem rögzítették írásos módon, és akkortól is csak töredékes adatok maradtak fenn. A közkatonák teljesítményénél esetében az is szempont, hogy gyakoribbak voltak a pénz- vagy ellátmányjutalmazások, mint a kitüntetések.

Zárszóként a szerző összegez. Művében a számtalan adat, és maga a történeti-statisztikai módszere azt a célt szolgálta, hogy a korszakról pontosabb adatot kaphassanak a kutatók, amely tovább segíti a kutatásokat. Zachar József munkája valóban nagyrészt statisztikai elemzések, hideg számításból eredő megállapítások sora. Számomra ezért olykor túl száraz volt olvasni. Ellensúlyozza ezt, hogy mennyire pontos és átfogó összegzést nyújt a végén. Összefoglalva tehát, a Habsburg Uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683-1792 egy rendkívüli mű, amely elsősorban a kutatóknak készült. Nekik azonban alapkönyv lehet, ha ennek a kornak a magyar hadtörténetét kívánják megvizsgálni.

Berkes Márton

Izgalmas olvasmány volt Barta Gábor monográfiája, aki történetében olyan embereket állított középpontba, akik a magyar történelem fontos szereplői mögött álltak, és a nagy események mögötti tevékenységeik is alakították a történelmi folyamatokat. A Mohácsot követő néhány évben leginkább Szapolyai Jánosról, Ferdinándról, Habsburg Máriáról és Nagy Szulejmánról emlékszünk meg, elfeledve azokat a diplomatákat, akik a legtöbbet tették a legbizonytalanabb időben. A Sztambulba vezető út elsősorban az ő történetük.

Barta Gábor történész (1943-1995) pályája nagyrészében különböző egyetemeken tanított, és végzett kutatói munkát. Magyarország 15-17. századi történetével foglalkozott, azon belül is főleg Erdély története, az 1514. évi parasztháború és a diplomácia történet érdekelte. 1985-ben írta meg A Sztambulba vezető út című könyvét, amely csak egyike a számos monográfiájának és tanulmányának a sok közül, amelyet munkássága során írt.
Ez a könyv nem túl hosszú, azonban annál izgalmasabb, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar történelem legkritikusabb néhány évét, az 1526-tól 1528-ig terjedő időszakot mutatja be. Ez alatt a szűnt meg a középkori Magyar királyság, és következett annak a 150 éves időszaknak a kezdete, amikor Magyarország kényszerpályára került. A szerző ugyanis művében határozott álláspontot képvisel azügyben, hogy Mohács után a magyar uralkodói körök mennyire nem voltak hatással az eseményekre. Hiába igyekeztek mindent megtenni, hogy az ország ne váljon a két nagyhatalom, az Oszmán- és a Habsburg Birodalom csataterévé, megfelelő erő és hatalmi eszközök híján aligha volt lehetőségük jelentős hatást gyakorolni az eseményekre.
Annál inkább izgalmas emiatt, hogy ilyen helyzetben mit tehettek a történet főszereplői, Szapolyai János, Habsburg Ferdinánd és Habsburg Mária mögött álló követek, diplomaták, miniszterek. A szerző izgalmasan írja le követjárásaikat, az európai udvarokban zajló tárgyalásaikat. Ahol ez lehetséges volt, igyekezett ezeknek a diplomatáknak leírni, milyen karakterek voltak, mennyire tudták érvényesíteni megbízóik akaratát. A hatalmi játszmák labirintusában próbáltak eligazodni, és ilyenkor néha még a saját biztonságukat is kockáztatták. A fejezetek egyenként bemutatják az egyes felek akcióit. Szapolyai folyamatos, és olykor kétségbeesett lépéseit, hogy elkerülhesse a kétfrontos háborút. Ferdinánd megingathatatlan makacsságát a magyar trónhoz, amely miatt néha még a gyakorlatias megoldásokat sem vette figyelembe. Habsburg Mária története pedig hősies, ahogyan a mohácsi tragédia után a semmiből próbál új hatalmi központot kiépíteni Pozsonyban, holott szinte alig vannak támogatói. A számos bemutatott követ (pl. Werbőczy, Nordarics, Bánnfy, Krzyczki) közül Łaski karaktere hangsúlyosan szerepelt, mint a diplomáciai bizonytalanságnak véget vető, kötélidegekkel rendelkező és konok diplomata, aki tető alá hozza a török-magyar szövetséget a Habsburgok ellen.
A szerző minden oldalt bemutat, és érvel, amivel ráerősít saját megállapítására, hogy a Mohácsot követő események elkerülhetetlenek voltak: Magyarország kényszerpályára került, az ország három, majd négy részre szakadását pedig semmilyen akcióval nem lehetett volna megakadályozni az akkori, hatalmi harcoktól megosztott európai helyzetben.

Barta Gábor műve tanulságos és fontos lecke, hogy sosem érdemes egy adott történelmi tragédiáért bűnbakokat kiáltani, hanem a kor világát, annak összetettségével szükséges megvizsgálni.

Berkes Márton

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A Perzsia elleni hadjárat döntő mozzanatát jelentette az Arbela és Gaugamela közötti csata, amelyet szintén sokan tanulmányoztak. Ezek tanulmányozása alapján igyekeztem összegyűjteni a csatával kapcsolatos legfontosabb hadművészeti tanulságokat.

Nagy Sándor hadjárata Gaugaméláig (Forrás: Julian Thompson szerk.: Hadvezérek)

Úton Gaugaméla felé

Egyiptom elhagyása után Alexandrosz seregével északnak fordult, és a föníciai partvidéken haladt. Türosznál megállt, seregével megpihent. Ekkor Makedóniából már elindult az a 15 000 fős seregtest vezetésével, amellyel, egy évvel korábban Alexandrosz Amyntas nevű parancsnokát bízta meg. Itt kapott hírt arról is, hogy Dareiosz újabb sereget szerelt fel a megállítására.
Dareiosz birodalma megmaradt erőforrásaira támaszkodhatott, ami még így is hihetetlen erőt jelentett. Az újonnan felállított haderő az Isszosznál felállított seregnél is nagyobb és félelmetesebb erőt képviselhetett. A perzsa király támaszkodhatott katonai egységekre Szíria azon területeiről, amelyek még a kezén maradtak, Kappadokiából, Armeniából, és a Perzsiától északra és keletre lévő tartományokból. Ebben a seregben a legütőképesebb erőt a baktriai és szogdiai lovasság adta, illetve segédcsapatok érkeztek Nyugat-Indiából, illetve a sztyeppei szaka népből. Ez utóbbi nép lovasai hajlékony vértezettel rendelkeztek, így mozgékonyságuk mellett jól védettek is voltak. Ezeket a csapatokat Bésszosz satrapa vezette. Lovas csapatok érkeztek még Areia, Arachósia és Parthyaia satrapiákból. Gyalogságot is nagy számban összegyűjtöttek, bár ezek harci értéke, ahogy korábban is, gyenge volt. Dareiosz ugyan próbálta őket felszerelni hosszabb kardokkal és dárdákkal, de ez magában még nem ellensúlyozhatta makedón gyalogság erejét. A perzsa oldalon pedig már kevés görög zsoldos harcolt. A seregben még így is a döntő erőt képezett a perzsa lovasság, Dareiosz ezért kívánt olyan helyen megütközni, amely a terepadottságokat tekintve ennek kedvez, illetve létszámbeli fölényének is. A sereg pontos nagyságát azonban nehéz meghatározni. A perzsa sereg újra Babilónnál gyülekezett, de Dareiosz nem kívánta itt bevárni a makedón sereget. Nem bízott a város lojalitásában, és nem kívánta a helyi élelemforrásokat sem véglegesen leapasztani azzal, hogy sokáig itt tartja ezt a nagy haderőt. Észak-Szíria felé vonult, Mazaios vezetésével pedig egy felderítő csapatot küldött előre, hogy tájékozódjon a makedón sereg helyzetéről, és akadályozza meg az Eufráteszen való átkelését. A perzsa sereg öt nappal később, a Tigrisen való átkelés után eljutott Gaugamélához, a számára alkalmasnak vélt hadszíntérre. Itt letáborozott és előkészítette a terepet. A lovassága mellett rendelkezett kétszáz harci szekérrel, ezek hatékony manőverezése érdekében a talajt is elegyengette.
Alexandrosz 331 nyarán indult tovább Türoszból. Útja az Eufráteszig jól elő volt készítve. A makedón sereg Kr.e. 331 júliusában ért az Eufrátesz mellett fekvő Thapsacus városához. Mazaios, lovasságával igyekezett megakadályozni, hogy a makedónok itt hidat építsenek az átkeléshez, de amikor Alexandrosz megérkezett a főseregével, ez a lovassági erő visszavonult. Ezt követően a makedónok zavartalanul átkeltek a folyón, és a haderő tovább nyomult előre keletre a Tigris folyó irányába. Ez az útvonal termékeny földeken keresztül vezetett, azért valószínű, hogy Alexandrosz ezt választotta. A Tigrisen való átkelés valószínűleg a mai Moszul közelében kerülhetett sor. A sereg gyalogosan is át tudott kelni a folyón, olyan sekély volt. Az elfogott ellenség azt híresztelte, hogy Dareiosz az átkelésnél próbál majd a makedón seregen rajta ütni, de végül ellenállásra végül itt sem került sor. Dareiosz elegendőnek tarthatta, hogy bevárja az előkészített csatatéren Alexandrosz haderejét. Ugyan küldött ki előőrsöket, hogy a makedón sereg előtt felgyújtsák a termést, ezt nem végezhették olyan intenzitással, hogy nehézséget okozzon a makedónoknak. Innen a sereg észak-keletnek fordult. A hatodik napon az ellenség előőrseinek foglyul ejtett embereitől be tudták határolni az ellenséges sereg pontos helyzetét. Ezt követte a terület felderítése, hogy feltérképezzék a perzsák állásait, s ez alatt Alexandrosz kidolgozhatta haditervét, seregének pedig jutott idő a megpihenésre.

Perzsa és szíkta lovasság (forrás: Johnny Shumate)

Szeptember 20-21-én teljes holdfogyatkozás állt, be a leírások ezt megemlítettek, amelynek köszönhetően ismerjük a csata pontos dátumát. Alexandrosz serege szeptember 25-én érte el a csatateret, a környező magaslatokon vert tábort. A két sereg 5 kilométerre táborozott egymástól. Az ellenséges erők alaposan tanulmányozhatták a másik csapatait. Szeptember 29-én este tábornokait megbeszélésre hívta össze. Parmenion, miután egész napját a felderítéssel töltötte, a perzsa túlerő miatt éjszakai támadást javasolt a táboruk ellen. Curtius leírása szerint Parmenión azzal érvelt, hogy a többnemzetiségű perzsa sereget egy váratlan támadás teljesen váratlanul érné, s a parancsok lassúsága és a zavaruk a makedónoknak kedvezne. Alexandrosz ezt a javaslatot is elutasította, Arrianosz szerint azért, mert az éjszaka nem tette volna nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy Dareiosz az alkalmatlanabb a seregek vezetésére, annak kinyilvánításához nappali csatára volt a makedón királynak szüksége ahhoz, hogy mindenki őt fogadja el birodalom új urának. Ehhez persze mindent vagy semmit alapon kellett vállalnia a csatával járó kockázatot.
Alexandrosz az éjszakai támadástól azért is tartott, mert annak sikertelensége esetén a makedónok sorában is nagy zavar támadna, így pedig jelentősebb veszteséget szenvednének, mint a nappal vívott nyílt csatában. Keegan szerint ez annál is inkább bekövetkezett volna, mert szeptember 30-án este a perzsákat fegyverben tartották – vagyis számítottak egy esetleges éjszakai támadásra.

Csata Gaugamélánál

Alexandrosz végül október 1-én vezényelte csatára seregét. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a makedón sereg 40 000 gyalogosból és 7000 lovasból állt, a perzsa seregben pedig körülbelül 34 000 lovas állt készenlétben. A gyalogságáról csak becsült adatok vannak, amely a legóvatosabb szerint 200 000 főt tett ki.
Aristobulos leírása szerint a perzsa hadrend leírása a csata után makedón kézre került, így mindkét sereg részletes csatarendjét ismerni lehet. A perzsa centrum élén állt Dareiosz a királyi testőrséggel és a görög zsoldosokkal, akik még alatta szolgáltak. Paul Cartledge szerint ez utóbbiak száma ekkorra 6000 főre apadt. Közvetlenül a király előtt sorakozott fel 50 harci szekér, és néhány harci elefánt. A király mögött állt fel a Mezopotámiából sorozott gyalogság többsége. A perzsa sereg balszárnyán álltak a perzsák legerősebb lovas egységei, a baktriai és a szaka lovasság Bessos vezetése alatt. Ezt a lovasságot pedig segédcsapatok támogatták, akiket Persisből, Arachósiából, a daha és masszagéta területről soroztak be. Itt a balszárnyon is állt 100 harci szekeres. A jobb szárnyon Mazaios irányításával szintén volt 50 harci szekér, amik az armeniai és kappadokiai lovasságot támogatták. A perzsa haditerv szerint a harci szekerek rést ütöttek volna a makedón arcvonalon, amit a perzsa lovasok tágítottak volna ki addig, amíg a makedón sereg vonala össze nem omlik.
A makedón csatarend a korábbiakhoz képest nem változott jelentősen: a centrumban a makedón falanx, jobbszárnyon a hypaspistések és a Társak lovassága, élén Alexandrossszal. A balszárnyon a thesszálok, a trákok és a görög szövetségesek lovassága, mellettük makedón gyalogosok Parmenion vezetésével. Mindkét szárnyon kissé hátrébb állt egy alakzat a korinthosi szövetség és a balkáni népek gyalogosaiból, hogy az esetleges perzsa átkarolást könnyen ki lehessen védeni. Jobbra, a Kleandros vezette veteránok, agrián könnyűgyalogosok és íjászok, prodromos és paión lovassággal kiegészülve és egy zsoldos lovassági egységgel, amit Menidas vezetett. Balra pedig thrák gyalogosok, és őket zsoldos lovasság egészítette ki. A makedón király arra törekedett, hogy a perzsa sereg arcvonala elnyúljon, s ahol rés keletkezik, ott betörhessen.
A korabeli források nem egyeznek a csata egyes részleteiben. A kortársak számára is lehetetlen lehetett az ütközet folyamatát teljesen rekonstruálni, hiszen az egyes részvevők is csak saját tapasztalataik alapján tudták áttekinteni az eseményeket. A nyár végén lezajló csatában főleg lovas egységes csaptak össze, egy négy kilométer hosszú csatatéren, hatalmas port kavarva, ami még inkább megnehezítette, nemhogy a távolabb álló, de akár a szomszédos egységek helyzetéről való áttekintést. Az persze világos, hogy a perzsa sereg, már csak számbeli fölénye miatt is túlnyúlt Alexandrosz jobbszárnyán.

Vázlat a csata lefolyásáról (forrás: Hans-Joachim Gehrke szerk.: A világtörténelem nagy csatái Szalamisztól Sínaiig)

A csata első mozzanataként Alexandrosz lovasságával jobb felé haladt, miközben arcvonala ferdévé mozdult a perszák arcvonalához képest. Az arcvonal ilyesfajta ferde elmozdítása a haditerv részét jelentette, hogy balszárnya éle fogja fel a támadó perzsa erőket. Ennek egyik célja volt, hogy a perzsák arcvonalán rések keletkeznek támadás esetén.
Dareiosz az ütközet kezdetén támadásra parancsolta harciszekereit, amíg a makedón centrum az előkészített terepen mozgott. Ezt a támadást a makedón falanx, illetve az agriánok és dárdás könnyűgyalogosok sikeresen felfogták. Miután ezeket a makedónok hatástalanították, a perzsa derékhad támadásba lendült a makedón centrum ellen, Mazaiosz pedig Parmenion balszárnyára vezette 50 harciszekerét, gyalogságát és lovasságát. Ezt a támadást Parmenionnak kellett felfognia. A balszárny feladata volt kitartani, amíg a jobbszárnyon Alexandrosz indít lovasrohamot. Mazaiosz erői óriási nyomásnak tették ki a számszerűleg hátrányban lévő makedón balszárnyat, ráadásul a számbeli fölényben lévő perzsa lovasság egy része az arcvonal mögött lévő makedón táborba is be tudott törni. Az ütközet alatt itt dúlhattak a legelkeseredettebb harcok.
Bár a haditerv szerint a makedónok törekedtek a perzsa arcvonalon rést találni, kezdetben éppen a makedón arcvonalon alakult nyílt rés, amikor Besszosz, a baktriai lovasság parancsnoka rohamra indult Alexandrosz jobb szárnya ellen.
A Menidas vezette lovasegység itt összecsapott Bessos elitlovasságával, amibe később Alexandrosz egységei is bekapcsolódtak. Az itt kialakuló lovasharc egyre inkább elszakadt az arcvonal többi részétől – ami miatt kialakult az a rés, amely aztán sorsdöntőnek bizonyult. Számolva ezzel a lehetőséggel, Alexandrosz ebbe a résbe vezetett rohamot. Ék alakú formációba tömörítve lovasait indult a résen keresztül egyenesen oda, ahol Dareiosz állt. Lovasságát gyalogosan követték átlós irányban a jobbszárnyon álló agriánok, a Társak és a falanx egységek. A rés fokozatosan tágult. A falanx szemből szorította hátrafelé az ellenséget, a Társak pedig a centrum védtelen oldalát támadták. Dareiosz emiatt egyre nagyobb nyomás alá került. Közelében lévő erői pedig egyre bizonytalanabbul álltak, ahogy a menekülők sorai felé rohantak. Egy ponton végül a perzsa király is menekülni kezdett.
Alexandrosz erőinek támadását nem lehetett feltartóztatni. Miután Dareiosz elmenekült, a perzsa sereg centruma fokozatosan bomolhatott fel. A makedón király üldözni akarta ellenfelét, de azzal elszakadt volna seregétől. A balszárny pedig ekkor, még mindig bekerítve harcolt a perzsa jobbszárnnyal. Itt a makedón vonalon rés is keletkezett, amin benyomultak a perzsa és indiai egységek, bár őket a második vonalban álló makedón könnyűgyalogosok megállítottak. Ennek ellenére a harcok továbbra is hevesek voltak, nagy emberveszteséggel. A makedón jobbszárnyon álló Menidas erői ellen Bessos csak addig harcolt, amíg nem észlelte a perzsa centrum összeomlását. Ekkor erőivel rendezetten visszavonult. Parmenión lovasokat küldött a makedón királyért, hogy segítséget kérjen súlyos helyzetben lévő balszárnyára. Alexandrosz Dareiosz üldözése közben elszakadt a seregtől, a nagy porfelhő miatt a küldöncök nem találták meg. Az üldözést sötétedésig folytatta, eljutva a Lykos folyóig. A balszárny valószínűleg azért nem omlott össze, mert az itt harcoló perzsa jobbszárnyhoz is lassan eljutott a centrum összeomlása és a király elmenekülése, amitől támadásuk hevessége csökkent. Ezt kihasználva a thesszál lovasság rohamra indult, ami visszavonulásra késztette a perzsákat. Az innen elmenekülő perzsák és segédcsapataik még beleütköztek a visszafelé tartó Alexandroszba és a Társakba. Ekkor újabb, véres harcok alakultak ki a frontálisan támadó lovasok és a menekülők között. Az elkeseredett perzsák emiatt komoly veszteségeket okoztak a Társlovasságnak, mintegy 60 főt megölve közülük. Ez azonban nem fordította meg a csata menetét. A perzsa sereg teljesen szétszóródott, a makedón sereg pedig újraegyesült.

Illusztráció a perzsa harci szekerek támadásáról (forrás: Ruth Sheppard szerk.:Alexander the Great at war)

Nem ismertek a felek veszteségei. A források túlzó adatokkal szolgálnak az elesett perzsákat illetőleg, a makedónok halottjainak számát pedig minimálisra becsülik. Érdemes figyelembe venni, hogy a nagy, széles terepen, amely a csatamezőként szolgált, a perzsa lovasság könnyen el tudott menekülni. A másik tényező, hogy igazán heves harcok voltak a makedón balszárnyon, ahol mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett. A makedón jobbszárnyon is valószínű komoly áldozatokkal járt a baktrikai és szaka lovassággal való harc, itt a makedónok halottjainak száma nagyobb lehetett a perzsákénál. A makedónok veszteségei mindenképp nagyobbak voltak az isszoszi csatához képest, a győzelem azonban egyértelmű volt.
Alexandrosz mesteri stratégiát alkalmazott, hogy a számbeli fölényben lévő ellenség erősebb egységeit lekösse, amíg ő maga a legérzékenyebb ponton támadt. Persze a haditerv kockázattal is járt. Azon múlt, hogy Parmenion kitartson a balszárnyon, ami ha összeomlott volna, az egyenlő lett volna a vereséggel. Az idős hadvezér kulcsfontosságú szerepéről a korabeli források azonban igyekeztek elfeledkezni, vele szemben pedig Alexandrosz szerepét tovább növelni.
Dareiosznak nem volt lehetősége megmaradt seregének minden részét újra összegyűjteni. Média fele menekült a Zagrosz-hegységen át megmaradt királyi testőrségével, zsoldosaival és Bessos lovasságával. A Mazaios vezette erők Babilónban kerestek menedéket.

Végszó

Ázsia gyors meghódításához Alexandrosz jól kidolgozott stratégiát és taktikát gondolt ki. Ebben segítségre voltak apja egykori hadvezérei, akik Philipposz korábbi háborúiban elegendő tapasztalatot szereztek. Ez párosult továbbá Alexandrosz éles helyzetmegítélő képességével a csatákban, vakmerő elhatározásaival és személyes bátorságával.
A gaugamélia csata tanulságaiból Anhtony Livesey azt emeli ki, hogy Dareiosz nem ruházott át parancsnoki funkciókat alárendeltjeinek, így alig volt szabad irányítási lehetősége olyan tehetséges alvezéreinek, mint Mazaiosz vagy Besszosz. A perzsa király újfent önként adta át a csata kezdetén a kezdeményezést Alexandrosznak, amikor nem támadott előbb.
A gaugamélai győzelem fordulatot hozott a világtörténelembe. A gaugamélai győzelem tette teljessé Alexandrosz uralmát a perzsa birodalom felett, bár a birodalom távoli részében még évekig hadjáratokat kellett vezetnie. Több évszázadra átalakultak a Közel-Kelet erőviszonyai a hellenisztikus világ kialakulásával. A birodalom meghódításának sikerében Alexandrosz kiemelkedő hadvezéri képességei mellett jelentős szerepe volt a makedón lovasság mesteri alkalmazásának, illetve a Perzsa királyság meggyengülésének. Nagyvonalú és a lényeget megragadó stratéga volt. Logisztikai szervezetét a kutatók rekonstruálták, Arrianosztól pedig a haditanács konzultatív formáját ismerhettük meg. A fegyvernemek jó összehangolása sokoldalú harcászati rendszert tehetett lehetővé, anélkül, hogy a perzsákéhoz hasonló nehézlovasságra szükség lett volna. Győzelmének másik titka a veszély totális vállalása volt, aminek volt a következménye, hogy az első sorokban harcolt szinte mindig. Ezt a vezetési módszert a csatákban éppúgy, mint az ostromoknál vállalta.
Maga, az Alexandrosz által kialakított harcászati módszerek halála után is fennálltak, azokat a diadokhosz háborúkban, majd Róma ellen is alkalmazták. A rendszer rugalmasságát jól kifejezi, hogy az adott terveket és az erők csoportosítását is Alexandrosz a körülményekhez igazította. Az ostromok során is hatásosan alkalmazta a görögök által korábban kidolgozott módszereket. A kor jellemzője, hogy az ütközeteket a kezdeti csoportosítás uralta, a hadvezér harcban való személyes részvétele sem tette lehetővé, hogy az ütközet folyamán a változó helyzetre válaszolhasson. Ez az alárendeltek kezdeményezésétől függött. Alexandrosz ezt meg is értette, és hadászata részévé tette, míg perzsa ellenfelei nem éltek ezzel.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Kertész István: Héraklész unokái. Mundus Egyetemi Kiadó, Bp. 2002.
Kertész István: A görög-római hadművészet fejlődése. Zrínyi Kiadó. Bp. 2017.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.
John Warry: A klasszikus világ hadművészete. Gemini Budapest. 1995.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
Anthony Livesey: Nagy hadvezérek, nagy csaták. Gabo Kiadó. Bp. 2005.

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. Isszosz után Alexandrosz tovább haladt dél felé, a levantei partokon, ahol két komolyabb ostromot vezényelt le, mielőtt eljutott volna Egyiptomba. Ebben a részben a makedón sereg taktikáit igyekszem bemutatni, a türoszi és gázai ostromok idején.

illusztráció Türosz ostromáról (Forrás: Alexander the Great at war (ed. Ruth Sherppard)

Türosz ostroma

Alexandrosz tovább parancsolta dél felé a sereget. Észak-Szíria legfontosabb városai, Arados, Byblos és Sidón városai behódoltak.  Türosz a levantei partok egyik legfontosabb városát jelentette, így Alexandrosz alapvetőnek tartotta a behódoltatását. Az ó-város a szárazföldön, de a város fellegvára egy szigeten állt és 45 méter magas falak védték. Itt állt a Melqartnak szentelt fő szentély is. A makedón király itt kívánt Héraklésznak áldozatot bemutatni, ezt azonban a város küldöttsége megtagadta Alexandrosztól. Türosz vezetősége így igyekezett kifejezni semlegességét, amelyet Alexandrosz nem tolerált egy stratégiailag ilyen jelentős város esetében. Miután a tárgyalások nem hoztak eredményt – és a makedón követek meggyilkolásával kiprovokálták a fegyveres választ - , a király hozzálátott a város ostromához. A védők 15 000-en voltak, és kezdetben a tengeren is ő voltak fölényben. A város ostroma ezért óriási áldozatokkal járt, holott Bosworth rámutat, az elkerülhető lett volna a város elszigetelésével, vagy egy kisebb ostromló alakulat hátrahagyásával, ahogyan Alexandrosz a kisebb anatóliai erődöknél is tette. Azonban személyes ügyeként tekintett arra, hogy áldozatot mutasson be Melqart szentélyénél.
A szigeten álló város körülbelül 600 méter távolságra feküdt a szárazföldtől, amelyet Alexandrosz ostromgáttal kívánt feltölteni. Ehhez pedig úgy teremtette elő a kívánt építőanyagot, hogy leromboltatta Ó-Türoszt. A leírás szerint 60 méter széles volt a töltés, és kezdetben az építése jól haladt. Az építkezések csak akkor lassultak le, amikor Türosz falai lőtávolságba kerültek. Ekkor az építkezés a védők folyamatos szabotázsakcióinak volt kitéve. A falaikra tüzérséget állítottak, illetve 80 háromevezős gályáikat katapultokkal, íjászokkal, vagy parittyásokkal töltötték fel, a hajók méretének megfelelően. Rajtaütésekkel próbálták lassítani a töltés építését, ellenlépésként felépült két nagy ostromtorony, melyek a város védműveit szórták meg ellentűzzel. A két épülő, önjárónak épített ostromtorony 17 méter magasra készült, átjárólétrákkal és védőpalánkokkal megerősítve. Legfelső szintjeikre is épültek katapultok. Válaszul a türosziak kihasználták, hogy az évnek ebben a szakaszában erős délnyugati szelek fújnak, így kitervelték, hogy gyujtóhajókat vezetnek a töltésre. Ezek hajóorrát és vitorlavégét is szurokkal, illetve más könnyen meggyulladó anyaggal töltik fel, hogy a töltésen álló ostromtornyok lángja kapjanak és leomoljanak. Adandó alkalommal ezeket a gyújtóhajókat megfelelő irányba tengerre is bocsátották, és az ostromtornyok valóban lángra is kaptak. Az oltásra igyekvő makedónokat pedig rajtaütéssel akadályozták a türosziak, hogy az égő töltéshez hozzáférjenek. Az akció sikerült, ami megnövelte a védők harci morálját.

Térképes illusztráció az ostromról (Forrás: Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító)

Emiatt az ostrom elhúzódott, és a makedónok veszteségei csak nőttek. Később egy tengeri vihar még a töltés kőalapjában is kárt tett.  Patthelyzet alakult ki, és az ostromban nyárig nem is történt változás. Alexandrosz hamar parancsot adott egy másik töltés építésére, az elsőtől északra. Az új töltést szilárdabb faanyaggal és kövekkel erősítették meg, ezen kívül hamarosan a makedón király erősítést is kapott: a perzsák földközi-tengeri flottája rövidesen felbomlott, vagyis a föníciai városok hajói visszatértek saját városaikba. Ezek a városok pedig már behódoltak Alexandrosznak, így hajóik is a rendelkezésére álltak. Sidón 80, a ciprusiak 120 hajót ajánlottak fel. Hamarosan 3000 görög zsoldos is érkezett utánpótlásként Kleandrosz vezetésével. A tengeri fölény így a makedónoké lett. A türosziak pedig a városban érkezők karthágói követektől megtudták, hogy a városállam nem fog tudni segítséget küldeni nekik, mert Szicíliában visel hadat.  A védők hajói a kikötőben rekedtek, így az újra épülő ostromgátban már nem tudtak kárt tenni a tenger felől. Az pedig, az építkezések folyamatossága okán mindennap egyre közelebb jutott a falakhoz. Az ostromlók hadmérnökeiből Diadés Thesszáliából külön meg lett említve, ugyanis hajókra is építetett ostromtornyokat, hajtható hidakat, még torziós katapultokat is, amelyek tekintélyes méretű köveket voltak képesek kilőni. Ezekkel a hajókkal Türosz északi és déli falrészeit is lőni kezdték. Ellenlépésként a türosziak helyreállították a megsérült falrészeket, tüzelőállásokat alakítottak ki, ahonnan gyújtóeszközökkel gyengítették a makedónokat. A saját katapultjaikat bőrökkel fedték be, és forgó kerekekkel igyekeztek elhárítani a rájuk hulló nyílvesszőket. Az ostrom ezen időszakára a lassú, harc nélküli időszak volt a jellemző. A türoszi hajók csupán egyszer próbáltak kitörni a tenger felől, amikor több ellenséges hajót is elsüllyesztettek, de érdemben nem befolyásolta az ostrom menetét.
332 júliusában indulhatott meg a roham a város ellen. A töltés ugyan eljutott a falakig, a védőknek azonban volt ideje itt egy belső falat építeni, és a két fal részt kövekkel-földdel feltölteni. A hajókra szerelt ostromgépek azonban a déli szakaszon rést tudtak ütni a falon, bár olyan komoly veszteségek árán, hogy Alexandrosz aznap le is fújta a támadást. Az elcsüggedt király ekkor valóban fontolóra vette az ostrom beszűntetését. Ráadásul következő két napban a széljárás nem volt kedvező, hogy a hajók ezen a szakaszon támadhassanak. Végül megindulhatott a rés kitágítása annyira, hogy ott támadni lehessen. Megmaradt hajóiról több hidat vetettek a résnél, amelyen keresztül a makedón gyalogság valódi rohamra indult. A védőket elűzték, és a hüpaszpitész és pezetairosz gyalogság tovább nyomult előre. A védőket visszaszorították a városba, ezzel pedig a föníciai és ciprusi hajók is meg tudták közelíteni a kikötőt. A városba a makedónok ténylegesen bejutottak, és megkezdődött a városban az öldöklés. Az egyik leírás szerint a szidóni flotta 15 000 civilt ki tudott menekíteni, így ezeket elkerülte a mészárlás. Curtius szerint ezek a civilek később aztán rabszolgasorba kerültek. Elsősorban az ő írása alapján lehet arra következtetni, hogy körülbelül 6-8000 türoszit öltek meg, és 13 000 hadifogoly került makedón kézre. Akik életben maradtak, rabszolgának adták el, kivéve azokat az előkelőket, akik Melqart szentélyébe menekültek, illetve az ostrom alatt a városban rekedt karthágói követeket. Őket sértetlenül elengedték.
Alig maradt lakos a városban az ostrom után. A lakosokat megölték vagy rabszolgának adták el. Így Alexandrosz a környékbeli vidékekről telepített embereket a városba, majd helyőrséget hátrahagyva tovább vonult. Türosz körülbelül hét hónapos ostroma hatalmas emberi és anyagi vesztesége csupán annyit profitált a hódítóknak, hogy mások megértették az üzenetét: az ellenállás hiábavaló.

Türosz ostromának két jelentős pillanata: a felgyújtott ostromtornyok és a városba való betörés (A képek forrásai: 1. Osprey Publishing, 2. Kevin Herbert)

Gáza ostroma

Egyiptomban Mazakés perzsa satrapa üzenetben biztosította Alexandroszt, hogy be fog hódolni. Egyiptom előtt azonban állt egy erőd, Gáza, amelynek parancsnoka, Batis az ellenállás mellett döntött. Készleteket halmozott fel és zsoldosokat toborzott. Alexandrosz seregével egyenesen az erőd ellen vonult, amely ellen az ostrom két hónapig tartott, ugyanis a sivatagban a homokos talaj és az alapanyagok hiánya nem kedvezett az ostromgépek készítésének. Amíg pedig a korábbi ostromeszközöket Türoszból Gázába szállította a flotta, a szeptember-november között lezajlott ostrom Türoszhoz hasonlóan nehéz harcokból állt, alagutak és ellenalagukat ásásából, egymásra tüzelések sorozatából. Rohammal nem kísérleteztek, ugyanis a védők jó erőben voltak: egy alkalommal egy katapult lövedéke a makedón királyt is eltalálta a vállánál. Az ostromgépek megérkezése után azonban lövetni kezdték a falakat és azt aláaknázás is gyengítette. Három sikertelen roham után a következő végül sikeresnek bizonyult, a hüpaszpitészek egységei bevették a falakat. Alexandrosz újabb sebesülést szerzett a lábán, amikor szokás szerint az első vonalban harcolt. A betörést követően Gáza összes védőjét megölték, a civileket rabszolgává tették. Curtius szerint itt is legalább 10 000 ember öltek meg. A védők vezetőjét, Batist halálra kínozták. Újabb ostrommal statuált példát Alexandrosz bárkinek, aki ellenállni akar. Gázát ezt követően a makedónok használták Egyiptom kapujának erődjeként.
Egyiptom bevonulása előtt Alexandrosz intézkedett annak érdekében, hogy friss erők érkezzenek Makedóniából. Tíz triérészt küldött ennek érdekében Amyntas vezetésével, amelyek visszatértére egy évet kellett várni. Egyiptomban jelentős katonai műveletek nem voltak, mert az ország valóban ellenállás nélkül behódolt. A sereget valószínűleg a flotta látta el vízzel, a gázai ostrom alatt volt elég idő ellátási központokat kialakítani. Alexandrosz Memphiszig vonult seregével, illetve egy kisebb expedíciós erővel elzarándokolt a Síwa oázisig, ezt az időt pedig serege pihenéssel tölthette. 331 tavaszára erői élén Alexandrosz végleg elhagyta Egyiptomot.

Türosz és Gáza ostromának tapasztalatai

Ahogyan az általában az ostromoknál lenni szokott, úgy Türosznál és Gázánál is a makedónok lépéseire a védők ellenlépéssel feleltek. Az ostromok leggyakrabban elhúzódó és felőrlő hadviselésre késztetik mind a védőket, mind az ostromlókat. Mind Gáza, mind Türosz stratégiai szempontból fontos erősséget jelentett. Míg előbbi a levantei partok egyik legfontosabb tengeri bázisaként szolgált, addig Gáza jelentette Egyiptom bejáratát.
A források ugyan nem említik meg a makedónok veszteségeit ezeknél az ostromoknál, azok valószínűleg jelentősek lehettek. Elképzelhető, hogy Alexandrosz serege ugyanannyi embert vesztett, mint a védők, ha nem többet. Türosz Alexandrosz számára személyes ügy lehetett, így elképzelhető, hogy elment a végsőkig a győzelemért. Keegan szerint Türosz az egyik legvéresebb ostroma volt Alexandrosznak, ugyanakkor itt azokat a módszereket alkalmazta, amelyeket már jól elsajátított Milétosznál és Halikarnasszosznál. Ez a tapasztalata pedig előnyt jelenthetett, mégha esetleg ez annyit is jelentett, hogy végül nem vallott kudarcot. Halikarnasszosszal ellentétben, Türosz és Gázát véglegesen bevette, erős kitartása, szívóssága biztosan hatott seregére. Fontos tényezőt jelentett a makedón expedíciós seregben az, hogy ott már tapasztalt és összeszokott, veterán katonák harcoltak, több ostrommal a hátuk mögött.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom:

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. Ebben a részben teszek kísérletet a perzsa hadjárattal párhuzamosan zajló, az égei tengeren kirobbant harcok hadászati és harcászati sajátosságainak leírására, illetve az abból levonható katonai hadtörténeti tanulságokról összefoglalót írni.

Háború az Égei-tengeren
Párhuzamosan Alexandrosz hadjáratával, Memnon ellentámadásba ment át az Égei-tengeren, hogy az itteni görög szigetek elfoglalásával kísérelje meg veszélyeztetni a makedón expedíció tervét.
334-ben a Földközi-tengeren 400 hadihajó állhatott a perzsa király rendelkezésére, ezek nagy részét viszont Fönícia és Ciprus vitorlásai alkották, amely területek Perzsiához való lojalitása más több mint tíz éve ingatag volt. A következő években azonban Memnón olyan kézzel irányította a hadjáratot, amiből biztosra lehet venni, hogy a kezében összpontosuló flotta nem lehetett jelentéktelen. Ellentámadása abban az időben indulhatott meg, amikor Alexandrosz főseregével a kilikai partvidéken vonult végig.
A flottával visszafoglalta Chiost, Lesbos szigetén Antissa, Mythmna és Eresos városokat, melyek a későbbiekben jó bázisul szolgáltak volna a hadjárat folytatásához. Mytiléné, ahol erős helyőrség maradt hátra, tengeri és szárazföldi blokáddal zárta el. A város aztán 333 nyarán elesett, de valamikor erre az időre esett Memnón halála is. A hadvezér ugyan komoly veszteséget jelentett a perzsa flottának, de ezt követően is arattak a perzsák sikereket. A parancsnokságot Memnón unokaöccse, Pharnabazos vette át, az ostromlottak neki adták meg magukat. A perzsa ellentámadás ezután folytatódott a Hellészpontosz felé. Tenedos is megadta magát, a 333-as év végére pedig Milétosz is újra a perzsák kezére került. A perzsa flottát csupán egyszer érte veszteség, amikor Siphnosnál egy rajtaütés során nyolc hajót elveszett egyik különítménye. De ezt követően ez a város is elesett. 333 tavaszán azonban megfordult a háború menete az Égei-tengeren, a kis-ázsiai események miatt. Dareios Babilónba hívta vissza erőit, hogy erős sereggel szállhasson szembe a makedón királlyal. A birodalmában minden görög zsoldost, amelyek haderejének alap erejét képezte, visszahívott ide, így a nyugaton lévő perzsa hadvezéreknek is át kellett adniuk zsoldosaikat. Pharnabazos Mytiléné ostroma alatt kapta meg az utasítást és rögvest teljesítette. A király által visszakért egységekkel Lykiába hajózott, és átadta ezeket a fősereg számára. De ennek következtében az Égei-tengernél lévő perzsa flotta elvesztette derékhadát, így a további offenzívát folytatni nem tudta. A perzsák által visszafoglalt városok 332 elejére újra makedón kézre jutottak.

Az háromevezősoros hadihajó, a triérész illusztrációja. Az égei-tengeri háborúban mindkét fél hasonló hajókat használt (Forrás: Sorsdöntő csaták. Kelly Devries - Martin J. Dougherty - Christer Jorgensen - Dr. Chris Mann - Chris Mcnab szerk.)

Isszosz után
Az Isszoszi csata utáni hónapokban a túlélő, de vezetés nélkül maradt perzsa egységek kisebb csapatokban próbáltak egy-egy területen ellenállni. A perzsa sereg egy megmaradt része észak felé menekült a Kilikiai-kapun keresztül. Kappadoki és Paphlagonia lázadó csoportjaihoz csatlakoztak, hogy visszafoglalhassák az Anatóliai-síkságot. Ellenük Phrygia makedón satrapájának, Antigonosnak kevés forrásával kellett felvennie a küzdelmet, erőinek nagy részét ugyanis Alexandrosz Isszoszhoz parancsolta. Végül három győzelmet is aratott a lázadó erők ellen, majd ellentámadásba is át tudott menni Lykaonia hegyvidékei irányába. De ez a háború egy évet vett igénybe, mégis a terület végső pacifikálása 322-ig váratott magára, amikor a Perdikkas vezette főerők végül pontot tettek a harcok végére.
Egy 8000 fős zsoldossereg Tripolisba vonult, onnan pedig Ciprusra. Az Amyntas, makedón nemes vezette zsoldossereg délre vonult, és megkísérelte elfoglalni Egyiptomot. Kikiáltotta magát Sauakés satrapa utódjának, aki Issosnál esett el, de amikor Memphis ellen vonult, a helyőrség egy sikeres kitörés alkalmával lemészárolta csapatait. Más zsoldosok pedig Krétára hajóztak, és az itt, a makedónokkal háborút viselő spártaiakhoz csatlakoztak.
Nyugaton megszilárdult a makedón uralom, emiatt pedig 332 tavaszára feloszlott a Kis-ázsiai perzsa flotta. A ciprusi és föníciai városok hajói hazatértek, hogy békét köthessenek új urukkal. A perzsák által visszafoglalt kis-ázsiai erődök is így sorra elestek, az expedíció tábornoka, Pharnabazos fogságba esett Kósnál, de később meg tudott szökni. A foglyul nem ejtett perzsa erők pedig Krétán kaptak menedéket.

Az égei tengeri háború vége és Agis spártai király háborúja
Amióta Makedónia egyeduralkodói szerephez jutott a görög városállamok felett, az égei világban a szigeteken különböző oligarchák jutottak hatalomra, akik uralmát a korinthoszi szövetség szentesítette. Ezt az uralmat egészen 334-ig semmi nem veszélyeztette, amikor azonban az Égei-tengeren megjelent a perzsa flotta, ekkor sokan pártoltak át. 333 elején Memnón Chiosra menekült, és végül két évig ez a hely lett a perzsa bázis az Égeikumban.
A perzsák számíthattak egy erős szövetségesre, Spártára, amely nem vált a korinthoszi szövetség tagjává. Makedónellenes maradt a politikája, de Alexandrosz nem vonult ellene fegyveresen, beérte, ha politikailag szigeteli el. Ez egészen a perzsák megjelenéséig hatott is, hiszen Spárta mind Philipposz halálakor, a görögök lázadása alatt, és még Alexandrosz Kis-Ázsiába való távozása idején sem tett politikailag jelentős lépést. De miután a perzsák visszafoglalták Milétoszt és Halikarnasszoszt, a spártaiak követ útján próbálták felvenni velük a kapcsolatot. Agis, Spártai király Siphnosban tárgyalt Pharnabazosszal és Autophardatésszel. Kérte őket, hogy támogassák Spárta ügyét, akik egy felkelést akartak kirobbantani a Peloponnészoszi-félszigeten. Ez alatt érkezett a hír az isszoszi csatáról. A hír megrendítette a spártai királyt. Emiatt a perzsa vezérek is csak harminc talentum és tíz triérészt bocsátottak a rendelkezésére. Agis ezért változtatott a tervein. A támogatást tovább küldte fivérének, Agésilaosnak, és rábízta, hogy ezt használja fel arra, hogy hadjáratot vezessen Kréta szigete ellen, amire már korábban történtek előkészületek. A spártai hadvezér ugyanis bázist épített Tainaronnál, ez pedig a gyülekezési pont lehetett a hadjárathoz.
Kréta szigete nem tartozott a korinthoszi szövetséghez, és igen elfeledett része volt a görög világnak. A helyi városok vívták itt saját harcukat a szigeten való egyeduralomért. Ekkoriban éppen Knósszosz állt nyerésre. Legyőzte Phókiszt és ekkoriban Lyttos és Kydónia ellen háborúzott. Spárta valószínűleg Lyttost használta támaszpontnak és itt toborzott zsoldosokat, hogy Knosszosz ellen vonuljanak.
332 elején, az isszoszi csatát túlélő zsoldos egységekből 8000 is csatlakozott hozzájuk, majd ehhez később csatlakozott a perzsa flotta maradék része. Antipatros hatékony segítséget nem tudott nyújtani a Spártával ellenséges krétai városoknak, így a sziget nagyobb része került a spártai-perzsa szövetségesek kezére.
A krétai sikerek híre Föníciában jutott el Alexandroszhoz. Aphoterost küldte az Égei-tengerre egy flotta élén, amely a makedónoknak behódolt föníciai és ciprusi hajókból állt össze. Arrhianos és Curtius más-más módon írta le Aphoteros hadjáratát, bár nincsenek említve egymással ellentétes események. Így valószínűsíthető, hogy a flottát egy összetett hadjárattal bízták meg. Nemcsak Kréta szigetén kellett rendet tenni, hanem lehetőleg a Peloponnészoszi-félszigetre is eljutni. Bosworth még hozzáteszi, hogy még ekkor sem eshetett szó nyílt támadásról Spárta ellen. A városállam elismert tekintélyére való tekintettel Alexandrosz igyekezett ezt elkerülni, hiszen az további görög városok döntését hozhatta volna magával, amit Alexandrosz érhetően el akart kerülni. Egy sikeres krétai hadművelet esetén azonban a perzsa flotta megsemmisítésével Spárta újra elszigeteltségbe került volna.

Illusztráció: Memnón, perzsa zsoldosparancsnok és III. Agis, spártai király (forrás: www.artstation.com)

A krétai események innentől már nem ismertek részletesen. Mindenesetre azt nem sikerült megakadályozni, hogy Peloponnészoszon 331 körül háború robbanjon ki. Ekkor Antipatrosnak eleget kellett tennie Alexandrosz kérésnek, hogy újabb egységeket küldjenek keletre, miközben saját haderőivel Thrákiába kellett vonulnia egy lázadást elfojtani. A körülmények tehát adottak voltak a felkelésre a félszigeten. Agis kivonta erőit Krétáról és hadjáratot indított a korinthoszi helyőrség ellen. Miután onnan sikeresen elkergette a makedónokat, hatására Spártához csatlakozott Élis, Tegea és az észak-peloponnészoszi, vagyis az achai szövetség városai, Megalopolis kivételével. Így összeállt egy 20 000 gyalogost és 2000 lovast számláló tekintélyes haderő, amelynek magját a korábban Kis-Ázsiában harcoló veterán zsoldos egységek képezték. Agis ekkor Megalopolis ostromába fogott, miközben Athéntól várt segítséget. Az egykor rivális városállam azonban politikai megfontolásból kivárt. Egy újra megerősödő peloponnészoszi hatalom ugyanis nem volt érdeke. Az idő pedig valóban Spárta ellen dolgozott.
Antipatros végül nem számolta fel a lázadást Thrákiában, legalábbis a harcokban szünet állt be. Talán 330 tavaszán megindult dél felé. Menet közben saját szövetségeseitől is toborzott, így hadereje 40 000 fősre nőtt. Ez pedig nyomasztó ellenerőt jelentett Agis ellen. A spártai király ez idő alatt sem tudta bevenni Megalopolist, így itt várta be az érkező makedón sereget. Hogy a hegyvidékes terep segítségére legyen, a Lakóniába vezető út felé hátrált. A makedón és a spártai haderő végül ezen a területen csapott össze, állandóan manőverezve, kisebb harcokkal és szünetekkel. A végső csata egy kisebb sík területen zajlott össze, ahol Agis el tudta kerülni, hogy a makedónok kihasználhassák túlerejüket. A spártai falanx még egyszer bebizonyította hatékonyságát, és megállította Antipatros seregét. A harcban a spártai gyalogság addig harcolt, amíg ki nem merült, de a makedón túlerő végül felülkerekedett. A spártaiak menekülni kezdtek, miközben a megsérült spártai királyt szállítani kellett. A makedónok végül az üldözés során utolérték, ő azonban haláláig ellenállt. Curtius leírása szerint a spártaiak oldalán ekkor 35 000 fő veszett oda.
A csata után Spárta mindenfajta védelem nélkül, kiszolgáltatva maradt a korinthoszi szövetségnek. Az achaiokat és az élisieket 120 talentum hadisarc kifizetésére kötelezték, Tegeának viszont megbocsátottak és csupán a lázadásra felbujtó politikusokat kellett átadniuk. Nem ismert azonban, hogy milyen büntetésben részesült Spárta. Lehetséges, hogy beolvasztották a korinthoszi szövetségbe, mindenesetre a városállam régi hatalmát sosem nyerte vissza. Hellász további sorsában már nem játszott jelentős szerepet.

Összegzés
Az égei-tengeri háborút nem ismerjük túl részletesen, ezáltal csupán a felek által alkalmazott stratégiát értékelhetjük. A Memnón által elképzelt stratégia, miszerint Alexandrosz hadjáratát, hátországa megtámadásával hiúsítja meg, megfelelő válaszlépést jelentett a perzsáknak. Mivel a perzsák katonailag gyengébb harciértékkel bíró erőket tudtak csak kiállítani Alexandrosz seregével szemben, logikus lépést jelentett a zsoldosvezértől a nyílt harcot elkerülő taktika. Felőrlő stratégiájának része volt a még perzsa kézben lévő bázisok felkészítése és ellenállása, illetve a gyengébb makedón helyőrségű bázisok visszafoglalása. Ezek mind azt a célt szolgálták, hogy Alexandrosz főserege meggyengüljön.
Memnónt több szakirodalomban is karizmatikus vezetőnek tekintik, aki Alexandrosz méltó ellenfelének bizonyult, és jelentős fordulatként tekintenek halálára. Ugyanakkor a perzsa sereg a halála után is aratott sikereket az Égei-tengeren, és a perzsa hadjárat sokkal inkább Dareiosz döntése miatt szakadt félbe. Ekkor ugyanis, az isszoszi csatára felkészülve, az égei-tengeri perzsa erőkben szolgáló görög zsoldosokat is magához rendelte. Elsősorban ennek a haderőnek a kivonása okozta azt, hogy itt a perzsák többé nem tudtak kezdeményezőként fellépni az Égei-tengeren.
Már sosem tudjuk biztosan, mit történt volna, ha Memnón még életben marad, de kisebb erőkkel kell tovább folytatnia a harcot. Ugyanakkor Isszosz után Anatóliában és az Égei-tengeren csak kisebb perzsa katonai egységek maradtak, amelyeket a helyőrségi makedón csapatok is fel tudtak számolni. És bár csupán vázlatosan ismerjük a katonai eseményeket, ezek alapján arra következtethetünk, a perzsák égei-tengeri háborúja elsősorban az emberi erőforrások szűkössége miatt vallott kurdarcot.
Érdemes azonban azt is figyelembe venni, hogy a Perzsa Birodalom még ekkor is rendelkezett olyan pénzügyi forrásokkal, amely alapján támogatni tudta Agis király Makedónia elleni háborúját Krétán és a Peloponnészoszi-félszigeten. Agis szintén karizmatikus vezető lehetett, amit jól mutat, hogy a makedónok elleni felkelést Megalopolis-ig ki tudta terjeszteni, mielőtt Antipatrosz legyőzte volna seregét.
Az égei-tengeri háborúnak voltak részsikerei, így például Kréta gyűjtőhelyévé válhatott a háború után a makedónia-ellenes csoportoknak. Fő célját azonban, hogy visszafordulásra késztesse Alexandroszt Ázsiából, vagy, hogy instabillá tegye a korinthoszi szövetséget, nem érte el. Ez jól példázza a Makedónia által lefektetett hellén rend stabilitását: azt még egy perzsa pénzen fizetett, Spárta vezette lázadás sem tudja megingatni.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

A fent használt térkép: Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
John Colvin: Döntő csaták. Gold Book. 2003.
Kertész István: Héraklész unokái. Mundus Egyetemi Kiadó, Bp. 2002.

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A negyedik részben a hadjárat kilikiai-part menti szakaszán lezajló katonai eseményeket, és az isszoszi csatát vizsgálom. A felek katonai tevékenységét, hadviselésüket, és az ebből levonható tanulságokat igyekszem leírni.

Az isszoszi csata a Pompeii mozaikon

Hadjárat Kilikiában

333 májusára a makedónok végigvonultak Anatólián, igyekezve minél előbb elérni a tengeri központokat, és persze csatára kényszeríteni magát Dareioszt. A gyors menet azzal járt együtt, hogy az itt élő népek végig megőrizték önállóságukat, dacára annak, hogy a későbbiekben az új, kinevezett satrapa hadjáratot is indított ellenük. Alexandrosz nem különösebben intézkedett a terület fennhatóságának megszilárdításáért. Minél előbb el akarta érni a Földközi-tenger partját. A nyár végén elérte a Kilikiai-kaput, egy fontos hágót a Tauros-hegységnél, amit kisebb perzsa erők védelmeztek, de ezeket aztán a hüpaszpisztészek és a könnyűgyalogság hamar elüldözött. Kilikia satrapája, Arsamés úgy döntött, a tartomány fővárosát kiüríti. A makedón sereg előtt mindent feléget, erőivel pedig Szíriába vonul vissza, hogy Dareios főseregéhez csatlakozzon. A fővárosba, Tarsosba azonban a makedónok lovas és könnyűfegyveres előőrse a vártnál előbb érkezett meg, ezek pedig meg tudták akadályozni a város megsemmisülését.
A hadjárat következő hónapjai itt zajlottak Kilikiában. Alexandrosz katonai bázisnak használta a központi síkságot, ahol betakarították a terményt. Anatóliában ugyanis ez az időszak augusztusra esik. A Szíria felé vezető királyi úton Parmeniónt a király előre küldte, hogy foglalja el a fontosabb hágókat. Parmenion egészen Belén-hágóig eljutott, és csupán elszórt perzsa helyőrségektől kellett megtisztítani az utat. Ezzel Kilikia jól védhetővé vált az esetleges perzsa ellentámadások ellen.
A következő hónapokban a hadjáratban technikailag is szünet állt be, ugyanis a király súlyosan megbetegedett. A Knydos-folyóban megfürdött, s ezt követően súlyos lázat kapott. Még csak éppen lábadozott, amikor híre érkezett a perzsa sereg közeledésének.
Dareiosz 333 nyarára összegyűjtötte birodalma teljes haderejét Babilónban. Csupán azok az erők nem jelentek meg, amelyek a legtávolabbi határokról kellet volna, hogy megérkezzenek, így hiányzott jó néhány kiváló lovas egység. Ugyanakkor az eddigi legnagyobb perzsa szolgálatban álló görög zsoldoserőt vonták össze, a források szerint 30 000 főt. Nehéz azonban meghatározni a perzsa sereg létszámát, ugyanis a források azt erősen túlbecsülik. Mindenesetre a perzsa sereg nagysága jóval meghaladhatta a makedónokét, így mindenki perzsa győzelemre számított, főleg, ha a döntő ütközet valahol a Kilikai-síkságon zajlik majd le. Dareiosz stratégiáját azonban, hogy egy nagy döntő csatában semmisítse meg a makedón sereget, sokan vitatták. A görög zsoldossereg egyik vezetője, az athéni Charidémos javasolta, hogy a vezetésével csak egy kisebb erő vegye fel a harcot, amíg a perzsa király Babilóniában marad. Ezt a tervet valószínűleg a perzsa nemesség utasította el. Charidémos-t később kivégezték, lehetséges, hogy eltökéltsége miatt. Állandó maradt a vita és a féltékenykedés viszont a perzsa és a görög hadvezérek között, amely továbbra is akadályozta a hatékony hadvezetést a perzsa oldalon. Nyár elejére azért a fő elhatározás megszületett, és a hadsereg elindult Babilóniából. Nagysága, és ezáltal az ellátmány miatt is, a haderő lassan haladt. Perzsa királyi szokás szerint járt el Dareiosz, mert a hadjáratra magával vitte ágyasait, rokonait és udvarának egyéb tagjait, kincstárával együtt. Thapsosnál a perzsa király tudomást szerzett Alexandrosz betegségéről, s ekkor nagyobb iramot diktált a seregnek. Az ellátmány nagy részét Damaszkuszba küldte, szeptember körül pedig seregével elérte Sochoi-t.
Alexandrosz felépülése után seregével a tengerparthoz ért és biztosította a hegyi törzsek rajtaütéseitől Tauros-hegység parti sávját, amely hét napig tartott.
Alexandrosz haderejével tovább vonult Mallos felé. Itt tudomást szerzett arról, hogy a perzsa sereg Sochoinál állomásozik. Ezt hallva maga is gyorsabb iramot rendelt a seregének. Kastabalánál egyesült Parmenion előreküldött egységeivel, majd továbbvonult a haderő Isszoszig.

Az isszoszi csata

Ettől a ponttól kezdve a sereg irányáról eltérően számolnak be a források. A menet megtorpant, Arrhianos szerint az őszi esőzések miatt, Curtius szerint pedig a parti hágók kínálta védelmi lehetőségek segítségével Alexandrosz defenzív módon kívánt harcolni. Dareiosz serege pedig bevárta, amíg az ellátmányt szállító málha Damaszkuszba ér. Mindenesetre mindkét sereg megállt hetekre, és kivárt, valószínű számítva a másik kezdeményezésére. Alexandrosz a szűkebb tengerparti terepen kívánt megütközni, Dareiosz pedig sík területre akarta csalni a makedón sereget, ahol a perzsa sereg túlerejét ki tudta volna használni. Végül a perzsa király határozott a továbbhaladásról. Az aratási időszak vége miatt az ellátás kevesebb időt biztosított nagyobb seregének az egyben tartására. Abban is bízott, hogy nagyobb hadereje elegendő lesz a győzelemhez. Alexandrosz folyamatosan kapta az utánpótlást, tengeri úton, így nem kényszerült olyan gyorsan lépnie, mint a perzsa király.
Dareiosz ekkor kerülő hadmozdulatot tett. 150 km-el északra, a Toprakkele szoroson keresztül közelítette meg Alexandrosz seregét, amely ekkor a történészek feltevése szerint Myriandros-ban volt. Ezzel Dareiosz elvágta a makedón seregtől a kilikai bázisokat, amely mutatja, hogy ő maga is értett a stratégiához és a hadvezetéshez.
Nemcsak, hogy Alexandrosz serege mögé került, de a hátul maradt nehéz felszerelést és mobilkórházat is megszerezte, majd a Pinarosz folyó mentén felsorakoztatta erőit és várt. A granikoszi csatához hasonlóan, egy folyó előtt védelmi állást vedd fel a perzsa sereg.
A hátbakerülés híre meglepte Alexandroszt. Ezt a stratégiai hibáját Bosworth azzal magyarázza, hogy esetleg nem hitte, hogy a perzsa sereg nagysága miatt képes átkelni Kilikia északi szorosain. Seregét ezt követően újra északra vezette. A makedón király egyetlen lehetősége volt, ha a nyílt ütközetet elfogadja, máskülönben nem lesz lehetősége visszaszereznie ostromeszközeit, és csak így van lehetősége újra feloldani szárazföldi utánpótlási vonalait Hellász felé.
A szövetséges gyalogság nem vett részt az isszoszi csatában, így feltehetően ezek az erők maradtak a déli szorosok védelmére, hogy további perzsa egységek ne jussanak azon át, akik hátba támadhatják a makedón fősereget.
A makedónok, a csatát megelőző éjszakát a Jónás oszlopa szorosnál töltötték, a közelben pedig a perzsa sereg Curu Cay közelében sorakozott fel. Ezt a helyet tekintik az isszoszi csata helyszínének, ugyanis a források egy keskenyebb, 4 km széles síkságról írnak, amit a tenger és a hegyek zárnak össze. A terület mindig is stratégiai fontosságú helyet jelentett, ugyanis ezen keresztül halad a Szíriából Egyiptomba vezető főútvonal. Ez a terep ideális volt a makedón sereg számára, a perzsa sereg számára azonban szűk volt a kibontakozáshoz.

Az isszoszi csata első szakasza (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A perzsák lovassága a jobbszárnyon, tengerpart mentén sorakozott fel, a zsoldos gyalogság állt a centrumban, ettől balszélre pedig a perzsa gyalogság sorakozott fel az Amanos-hegység szélén. A perzsa király kíséretével a görög zsoldosok mögött foglalt helyet. A sereg valószínűleg legalább fele ettől a vonaltól hátrébb állt összezsúfolódva. Hajnalban a makedón sereg is megérkezett, a szorosokon lassan áthaladva. A síkság elérésével a makedón gyalogság felsorakozott. A hadoszlopok a síkság szélesedésével nyújtották fokozatosan szélesebbé arcvonalukat, így csökkent a harci alakzat 32, 16, majd 8 sor mélységben. Ez a lassú, de fegyelmezett mozgás lehetővé tette, hogy az arcvonalba fejlődés során hatástalanítani lehessen a perzsa lovasrohamokat. A falanx két szárnyán helyezkedett el a lovasság, a tengerparti oldalon a balszárny, a thesszáliai és a többi görög szövetségesé, a hegység lábánál a jobbszárnyon álló makedónoké, amit Alexandrosz vezetett. Ezt erősítette meg a Társakkal, hüpaszpitész gyalogosokkal, íjászokkal és a szarisszophorosz lovassággal. Az agrián, íjász és zsoldos erők feladatává vált, hogy megakadályozzák, ha a perzsák megpróbálnának egy bekerítő hadmozdulattal.
A kezdeményezést – ahogy a Granikosz-folyónál is – a perzsák megint átengedték, mert itt is a támadások felfogásására, és így a makedón sereg kimerítésére törekedtek. A Pinaros folyó meredek, sziklás, helyenként 6-7 méter magas partja alkalmas volt, hogy a perzsák deszkapalánkokból akadályt építsenek a parton, amivel a makedón sereg átkelését kívánták megnehezíteni. Bár maga a folyó is elegendő akadályt jelentett a makedón seregnek, legalábbis az átkelést szabályos csatarendben végrehajtsák.

Az isszoszi csata második szakasza (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A támadás Alexandrosz vezetésével indult a Társakat vezetve a jobbszárnyon. Ezt követte a gyalogság lassú haladása, ügyelve, hogy a falanxalakzat megmaradjon. Amikor a makedón lovasság átkelt a Pinaros-folyón, azonnal rohamra indult. A perzsa hadrend masszív falként igyekezett felfogni a lovassági rohamot, de a könnyűfegyverzetű perzsa gyalogság ennek felfogására képtelennek bizonyult. Amikor a perzsa balszárny végül megtört és futásnak eredt, a perzsa derékhad védtelenné vált. Alexandrosz ezt kapta oldalba. Megkezdődött a perzsa derékhad összeforgácsolása. Alexandrosz lovasságával azt a pontot célozta megközelíteni, ahol Dareios állt testőrségének gyűrűjében. De ezzel az ütemmel a makedón gyalogság nem tudta tartani a lépést, így rés nyílt a két fegyvernem között. Ugyanúgy rés alakult ki az átkelés alatt falanxegységek között is. Ezt ki is használták a perzsa oldalon álló zsoldosegységek, és a makedón falanxoszlopok ellen a sebezhető részről, oldalról indítottak támadást. A balszárnyon pedig a thesszáliai lovasságot verte vissza a perzsa nehézlovasság. Ekkor mind a centrum, mind a jobb- és balszárny el volt egymástól szigetelve. De pontosan ekkor érte el Alexandrosz a perzsa hadsereg leggyengébb pontját: Dareioszt a centrumban.

Az isszoszi csata harmadik szakasza (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A Társak könnyűszerrel keresztülgázoltak a perzsa király előtt álló gyalogságon, és érték el a testőri csapatait. A jelenetet a híres mozaik örökítette meg, amelyet valószínűleg egy kortárs a szemtanúk beszámolóinak segítségével ábrázolt meg. Dareiosz, hogy ne kerüljön fogságba, végül elmenekült. Visszavonulása zavart keltett a perzsa seregben, harci kedve is a király menekülésének hírére hagyott alább. A zavar, a pánik és a csüggedtség omlasztotta össze végül a perzsa hadrendet. A hegyek lábánál álló perzsa balszárny visszavonult, így Alexandrosznak lehetősége nyílt segítséget nyújtani falanxának. A perzsa zsoldosokat oldalba támadta lovassága, és ez elegendő volt a makedón gyalogságnak is, hogy folytassa a folyón való átkelést, majd az előrenyomulást. A fejlemények hírére, a korábban visszaszoruló thesszáliai lovasság is újra ellentámadásba ment át. Itt zajlottak le az utolsó harcok, de gyakorlatilag a perzsák a csata minden arcvonalán menekülésbe fogtak.
A csata Isszoszál a seregek létszámát tekintve nagyobb volt, mint a Granikosz-folyónál megvívott, menete azonban egyszerűbben és gyorsabban zajlott le. A perzsa létszámfölény a csata során nem tudott érvényre jutni, a menekülés során pedig a nagy embertömeg okozott katasztrófát. A csatateret utolsóként elhagyó perzsa lovasság a káoszban saját menekülő gyalogságát tiporta el, hogy utat törjön magának. A csata döntő elemét jelentette a makedón lovasság mozgékonysága és a gyalogság fegyelme.
A makedónok éjfélig folytatták az üldözést, tovább növelve az ellenség veszteségeit. A legnagyobb véráldozatot valószínűleg az üldözés során szenvedték el a perzsák. A veszteségekről Arrianosz, Curtius és Diodórosz is eltérő számokat közöl, ezek viszont nem reálisak, leginkább a propaganda céljait szolgálták. Vitathatatlan, hogy a perzsák óriási veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor nyilvánvalóan a makedón oldalon is  nagy volt a halottak száma. A csata közvetlen következményeként Szíria védtelenül állt Alexandrosz előtt. Dareiosz Thapsakosba menekült vissza, 4000 fős megmaradt zsoldos erejével.
A csatát követően Alexandrosz kezére került Dareiosz kincstára, amelyet Parmenion kaparintott meg a csatát követően, amikor már nyitva állt az út Damaszkusz felé. 30 000 fő esett fogságba, és még sikerült 7000 teherhordó állatot is zsákmányolni. Alexandrosz a szintén Damaszkuszban maradt perzsa király anyját, feleségét és két lányát magához vette.  Végül úgy határozott, mielőtt Perzsiába indul, először a Földközi-tenger vidékét szükséges pacifikálni, vagyis a perzsa flottát teljesen hatástalanítani. Ezért vette az irányt seregével először Fönícia és Egyiptom elfoglalására.

A kilikiai hadjárat és az isszoszi csata tanulságai

A kilikiai partvidéken is fenn tudta tartani a makedón sereg lendületét, amely a granikosz-folyónál lezajlott ütközet, és megannyi ostromot követően komoly teljesítménynek számít. A hadjárat ezen szakaszára viszont már korlátozott műveletekről kell beszélnünk, ugyanis ekkorra a makedón sereg már csak a stratégiailag fontos városokat és útvonalakat foglalta el, nem törekedett a kilikiai-partvidék teljes elfoglalására. Így Alexandrosz ugyanúgy kockázatot vállalt, mint korábban: a területet csak részlegesen pacifikálta, ezáltal bármikor fennállhatott a kockázata annak, hogy a helyi törzsek, vagy az elszórt helyőrségekben fegyverben álló perzsák portyázásokkal veszélyeztetik ellátási útvonalát. Ezért, ezen a területen pedig még veszélyesebb is lehetett fenntartani a szárazföldi ellátóvonalat, ahol egymást érik a hágók és szűk völgyek. A tengeren pedig a perzsa flotta továbbra is szabadon mozgott, még ha egy-egy bázisát rövid időre el is vesztette.
Dareiosz megfelelő hadmozdulatokat is tett annak érdekében, hogy ezt az ellátóvonalat elvághassa, és az isszoszi csatát, ha megnyeri, az akár totális vereséggé is válhatott volna a makedón király számára, aki így csapdába esett volna Perzsia által elfoglalt területen. Hogy mégsem így lett, az a makedón lovasság mozgékonyságának és a gyalogság fegyelmének volt köszönhető. Fontos tényezőt jelentett a makedón bekerítés lovassággal. Ez a fegyvernem gyorsasága és mozgékonysága okán alkalmassá vált az átkarolásra. A makedón falanxban harcolók fegyelme lehetővé tette, hogy az arcvonal megtörése után is csapatokban ellenállást tudjanak kifejteni. Ez jól mutatja a makedón falanx rugalmasságát a korábbi görögével szemben. A perzsa oldalon viszont hátrányt jelentett az isszoszi csatatér relatíve ki területe, amely nem tette lehetővé a perzsa túlerő kihasználását. Dareiosz védekező állást vett fel, ahogyan perzsa vezérei a Granikosz-folyónál tették, ezáltal újra a makedónok kezdeményezhettek. Hiába ellenállt masszívan a perzsa arcvonal a csata kezdetén, amikor Alexandrosz Dareiosz közelébe ért, amire a perzsa király elmenekült, az egyben a hadserege összeomlását is jelentette. A perzsa sereg állóképesége továbbra is vezetőjének jelenlétén múlt. Ezt pedig a makedón király megértette, és ezt a gyenge pontot megfelelően ki is használta.

 Berkes Márton

Felhasznált irodalom:

A felhasznált térképek:  J.C.F. Fuller:The Generalship of Alexander the Great. Eyre & Spottiswoode. London. 1958.

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
John Warry: A klasszikus világ hadművészete. Gemini Budapest. 1995.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A harmadik részben a hadjárat égei-part menti szakaszán lezajló katonai eseményeket vizsgálom, amelyet leginkább a várostromok és a flották mozgása jellemez. A felek katonai tevékenységét, hadviselésüket, és az ebből levonható tanulságokat igyekszem leírni.

Illusztráció a hadjárat egyik ostromáról. Jellemző vonása lett az ostromoknak, hogy makedónok ostromgépei ellen a védők ellentornyokat építettek. (A kép forrása: scalar.usc.edu)

Az égei partvidék, Kr.e. 334 nyara

Dareiosz a granikoszi vereség után döntött úgy, hogy a vezetést egy kézben összpontosítja, ezért Memnónt nevezte ki a csata után főparancsnoknak. Ő egyike volt a kevés hadvezérnek, aki ellenezte, hogy Alexandrosszal közvetlenül ütközzenek meg a perzsa vezérek. Ezt követően azt a stratégiát követte, hogy kerülte a nyílt ütközeteket, miközben a makedón sereg vonulása előtt mindent felégetett és megerősítette a flottabázisokat. Keresztülvitte azt a tervét is, amelyet még Zeleiánál felvetett a perzsa satrapáknak: tengeri és szárazföldi haderőt küld Hellászba, hogy ott összefogjanak a helyi makedón ellenes erőkkel.
A Granikosz-folyónál aratott győzelem után Phrygia makedón kézre került. További változások nem következtek be a tartományban, Alexandrosz ugyanis minél hamarabb tovább kívánt indulni. Tudatában volt, hogy a perzsa flotta közeledik Kis-Ázsia partjaihoz, ezért fontos volt minél hamarabb elfoglalni a jelentősebb tengerparti városokat. A források nem közlik, hogy a sereg ekkor mely útvonalon haladt. Arrhianos megemlíti, hogy a sereg elvonult Sardeisnél. így Bosworth feltételezi, hogy a csata után a szárazföld belseje felé vonult a sereg, és így érte el a satrapa székvárosát. A hadjárat ezen szakasza 270 km-es utat jelentett. Alexandrosz elég gyors volt, hogy megakadályozza a perzsa kincstár elszállítását. A város parancsnoka, Mithrénés időben megadta magát, így harcokra itt nem került sor. Sardeis ellenállás nélkül jutott Alexandrosz kezére.
Ezután Alexandrosz a fősereggel 100 kilométert haladt előre Ephebosig. Ez a város is ellenállás nélkül jutott makedón kézre, ahol a makedón király amnesztiát hirdetett az előző, perzsa barát rendszer kiszolgálóinak, és a perzsa királynak szánt adót is a helyi szentély számára engedte át. Ezzel a gesztussal igyekezett más városokat is behódolásra ösztönözni, és ezzel Magnesia és Traellis városai északon éltek is. A hadjárat következő állomása, Milétosz azonban az ellenállás mellett döntött, holott ekkor a makedón fősereget a tengerparton már a flotta is támogatta. A tengerparti város valószínűleg a közeledő perzsa flotta hírére döntött az ellenállás mellett, a makedón flotta azonban gyorsabb volt, és elfoglalta a város bejáratának számító Ladé-szigetet a part közelében. A perzsa flotta kétszeresen múlta felül Alexandrosz hajóhadát, egyelőre azonban a makedónok földrajzi előnye megállásra kényszerítette. Végül a perzsák Mykalénál, Milétosztól 15 km-re alakítottak ki bázist és kivártak. A perzsa flotta megtorpanása a makedón szárazföldi erőknek kedvezett.

Milétosz ostroma

Alexandrosz parancsot adott Milétosz megostromlására, ami kezdetben nehezen haladt. A makedónok első rohamait visszaverték, köszönhetően a falakra felállított hajítógépeknek. A védők között voltak Memnon harcedzett zsoldosai is, akik Granikosz után ide menekültek. Viszont a tenger felől nem juthattak utánpótláshoz, hiszen a makedón flotta le tudta zárni a kikötő bejáratait. De mire a makedónok felállították az ostromgépeket, az azokból leadott nyíl és kőlövedékek meggyengítették a milétosziak védelmét. Ezt követően bevetették a faltörő kosokat, amelynek egyike rést ütött az egyik falszakaszon. A falon lévő védelem összeomlása után a milétosziak, belátva a hiábavaló ellenállást, megadták magukat. Ez elegendő volt, hogy a várost megkíméljék a további pusztításoktól. Valószínüleg a város makedón helyőrséget kapott. A város védőerőiből csupán 300 zsoldos menekült meg, akik egy kis szigetre menekültek. Őket végül Alexandrosz saját szolgálatába fogadta. A perzsa flotta az egész ostromot tehetetlenül szemlélte végig, és végül Mykale-hegyfoki bázisuk is teljesen feleslegessé vált, miután azt a makedón lovasság és három zászlóalj gyalogos erő elvágta a szárazföld belsejétől. A perszák végül Samos szigetére hajóztak, ahol utánpótlással látták el őket a helyi perzsabarát görögök.

Illusztráció a makedónok jellemző ostromeszközeiről: ostromtorony és kőhajítógépek (A kép forrása: Mozaweb)

Milétosz ostroma elsősorban az alatta lezajló tengeri hadmozdulatok miatt volt jelentős. Hiába volt a perzsa flotta létszámban nagyobb, a makedónokét szárazföldi bázis is támogatta. Ennek hiányában a perzsa hajóhad kiszolgáltatottá és sebezhetőbbé vált, így nem is vállalta a nyílt támadást a mindig part közelében maradó makedón hajók ellen.
Alexandrosz ezt követő stratégiai döntését mai napig próbálják értelmezni. Milétosz után hajói nagy részét hazaküldte, és csupán egy kis teherszállító hajókaraván követte a szárazföldi sereget. De ezt követően is sikerült a perzsa flottát megakadályozni abban, hogy biztonságos kikötőbe jusson. Azonban, amikor Alexandrosz főerőivel távolabb került a partoktól, a hátra maradt területekre a perzsa flotta bármikor visszatérhetett volna, ott ugyanis a helyőrség nem tudta volna a flottával felvenni a harcot. 333 elején emiatt Alexandrosz új flotta kiállítását rendelte el.

Halikarnasszosz

A szárazföldi haderő következő célpontja Halikarnasszosz lett, amely Milétosznál is fontosabb tengeri támaszpontot jelentett Kis-Ázsia déli részén. A város jó természetes védelemmel volt ellátva, a város falai követték a környező hegyek vonalát. A falakon belül fellegvárak is erősítették a védelmet: délen, az öböl bejáratánál Salmakis, azzal szemben pedig a Zephyrion szigeterőd, ahol a város királyi palotája állt. Ellentétben Milétosszal, Halikarnasszosz már kapott utánpótlást a tenger felől. A szélnek eresztett makedón flotta következtében a perzsa hajók előtt most nem álltak akadályok. A védelmet itt is Memnón látta el, ahogy Milétoszban. Foglyul ejtését az időben való kimenekítésével tudta elkerülni. Halikarnasszoszba gyűjtötte össze a megmaradt zsoldos erőket, amelyeket a városok eleste után vontak ki. A város falait rendbe hozta, a kikötőt pedig triérészek sora védte az ellenséges megközelítéstől.
Az ostrom részletes beszámolóját Diodórostól ismerjük. A makedón sereg Halikarnasszoszt Bargylia irányából közelítette meg, és a Mylasa-kapunál kezdték meg az előkészületeket. Kezdetben azonban nem sok eredményt értek el az ostromlók, mivel az ostromfelszerelések még nem érkeztek meg. Ezalatt a patthelyzet alatt Alexandrosz Myndost, a Halikarnassos-félsziget csücskében lévő várost próbálta meg elfoglalni, amely megkönnyítette volna seregei utánpótlását, de nem ért el eredményt. A makedónok ezalatt  feltöltötték földdel a várfalak előtt ásott védőárkokat, közben ostromtornyokat, torziós hajítógépeket és faltörő kosokat építettek. A védők válaszul kitörésekkel kísérleteztek, hogy felgyújtsák az ostromtornyokat, a hajítógépek által megrongált falakat pedig téglaépítményekkel pótolták. Az ostromlottak hatékonyan védekeztek, de idővel egy falszakasz és az azt összekötő két bástya is leomlott. Egy éjjel Parmenión két katonája ittas állapotban vakmerő támadást vezetett az itteni szakasz ellen. Társaik követték, így egy nagyobb összecsapás alakult ki. A védők erős ellenállása nagy veszteséget okozott a makedónoknak, ráadásul a holttesteket sem tudták a visszavonulás során összeszedni, mivel azok a védők tűzvonalán belül maradtak. Sándor emiatt kénytelen volt tűzszünetet kérni, hogy megadhassa a kellő végtisztességet az elesetteknek.
A védelem az első védővonala, vagyis külső fal áttörte után egy második, félhold alakú téglavédműt építettek, amelynek tetejére nyílvető katapultokat is helyeztek. Ez ugyan meghosszabította az ostromot, de a kimenetelén nem fordított. A téglavédmű gyengébb volt a korábbi, első falnál, így idők kérdése volt ennek áttörése. A támadások folytatódtak, végül Halikarnasszosz védői egy utolsó kitörésre szánták el magukat. Ephialtés és Thrasybulos athéni zsoldosparancsnokok vezetésével a védműnél elhelyezett ostromtornyokat támadták meg, mialatt egy másik, kisebb csapat elterelő támadásba kezdett a védőfalak egy másik részén. Az ostromtornyok egy része meg is semmisült, de ezt követően a makedónok a veterán egységeket vetették be ellenül. Az eddig hátráló többi makedón követte a veteránokat, akik ellentámadásba mentek át. Ebben a támadásban Ephialtés is elesett.
Ezt követően Memnón úgy döntött tisztjeivel, a védőfalakról visszavonulnak, felgyújtják a fegyverraktárakat és a védőfegyvereket a falaknál, majd visszahúzódnak a város két belső fellegvárába. Ezzel a város makedón kézre jutott, amelyet Alexandrosz katonái feldúltak, már amennyi maradt az amúgy is felgyújtott épületekből. A védők a tenger felől jól megközelíthető Salmakis és Zephyrion erődökbe húzódtak vissza, így az ostrom egyelőre folytatódott. Alexandrosz így nem érezhette úgy, hogy eredményt ért volna el. Végül lemondott a fellegvárak megostromlásáról, serege ahhoz túl demotivált és fáradt volt, hogy folytassa. Csupán egy kis létszámú erőt, 3000 gyalogost és 200 lovast hagyott hátra, hogy sakkban tartsa az ostromlókat, a fősereggel pedig tovább vonult. Halikarnasszosz 332 elejéig perzsa kézen maradt.
Az ostrom nem ért el eredményt, a stratégiai helyzetet sem változtatta meg. Memnón a perzsa flottával szabadon tudott mozogni az Égei-tengerpart északi részén, lázadásokkal nehezítve a makedónok által már elfoglalt terület stabilitását. A következő évben, 333-ban Memnón a flottával Chioshoz vonult, hogy itt tervezze meg a nyugat-anatóliai területek visszahódítását.

A hadjárat Kr.e. 344 nyarától 333 nyaráig

A téli időszakra Alexandrosz megosztotta erőit, hogy egy időben birtokba vehesse Káriát és Phrygiát, Arrhianos leírása szerint a hadjárat célja ekkor a perzsa flotta elzárása volt a szárazföldi kikötőktől, ez azonban biztosan nem történt meg. Erre jó példa, hogy a következő nyáron Pharnabazos, perzsa flottaparancsnok több biztonságos kikötőben is meg tudott fordulni a flottával Lykiában.  Alexandrosz a fősereggel egy ideig a tengerpart mentén haladt, majd északra fordult a szárazföld belseje felé, és a tél elmúltával is tovább haladt kelet felé, Kilikia kapujáig. Terve ekkorra valószínűleg az lehetett, hogy minél beljebb jusson a birodalomban, vagyis egyre közelebb a perzsa hatalmi központhoz, mivel nyílt csatára kívánta kényszeríteni Dareiost. A gyors kelet felé menetelés azonban jelentős kockázatot is jelentett. A 334-ben megszerzett területeket Alexandrosz seregének háta mögött a perzsa flotta könnyen visszafoglalhatta volna, elvágva ettől a makedón királyt.
A király tovább haladt Phrygiába, s innen folytatódott a környék pacifikálása, néhány bázis is makedón kézre került. 333 tavaszán több kisebb erőd ostrom zajlott le Pisidia-ban, amelyet Alexandrosz helyi és segédcsapatokkal igyekezett bevenni. Egyes erődök bevétele nem sikerült, de a makedón király nem akart elhúzódóan a területen maradni, és nem is hagyott hátra helyőrséget, így ez nem vált meghódított területté. 

Az égei partvidék hadmozdulatainak tapasztalatai

A granikoszi folyónál lezajlott csatát követő egy év harcait jellemzően a várostromok jellemzik. Alexandrosz serege egy év alatt több fontos várost is bevett Anatóliában, és eljutott Kilikia határáig. A terület pacifikálása ilyen rövid idő alatt figyelemre méltó teljesítmény, ha azt is figyelembe vesszük, hogy több, jelentős erősség is ellenállt a makedónoknak. Alexandrosz örökölte apjától, II. Philipposztól azokat az ostromgépeket, amelyeket az ő uralkodása alatt fejlesztettek ki, és amelyek a kor legfejlettebb eszközeit jelentették. Ezek segítségével az ostromok lerövidültek, de emellett fontos tényező maga a makedón király, amely mindig gyors ütemet diktált a hadjárat további haladása érdekében. Ennek köszönhetően számos esetben ellenállás nélkül is tudott venni városokat, így például Szardeiszt. Az, hogy Milétosz ellenállt, de a tengeri útvonaltól sikerült elvágni, szintén annak köszönhető, hogy a makedón flotta gyorsabb volt a perzsa hadjóhadnál, és mivel gyorsabban vett fel kedvezőbb állást a tengeren, a perzsa hajók túlerejét is tudta semlegesíteni.
Ugyanakkor a gyorsaságnak voltak negatív következményei is. A gyors haladás miatt, a már korábban megszállt területeket nem sikerült makedón kézen megtartani: néhány város később újra perzsa kézre került, vagy kitartóan ellenállt, Alexandrosz pedig egyszerűen nem vállalta a bevételüket. Továbbra is fenyegető maradt a makedón seregre a perzsa flotta, amelyet ugyan elvágtak néhány jelentős kikötőjétől, de még mindig aktívan tudott harcolni és így veszélyeztette Alexandrosz seregének ellátóvonalát.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

A felhasznált térképek: J.C.F. Fuller:The Generalship of Alexander the Great. Eyre & Spottiswoode. London. 1958.

B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
Paul Cartledge: Nagy Sándor a hódító. Jokerex Kiadó. Bp. 2005.

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óra folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 334-től 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi. A második részben a hadjárat kezdetétől a granikoszi csatáig tartó időszakot vizsgálom, a felek katonai tevékenységét, hadviselésüket, és az ebből levonható tanulságokat igyekszem leírni.

Illusztráció a rohamozó makedón lovasságról (Forrás: Osprey Publishing)

A hadjárat kezdete

336 nyarán kezdődött az első hadműveleti időszak. Mielőtt Alexandrosz a fősereg élén átkelt a Hellészpontoszon, Parmenion vezetésével egy körülbelül 10 000 fős haderő, és Nyugat-Anatóliában kezdett a puhatolózó hadmozdulatokba. Több város makedón kézre került, ahol a perzsabarát rezsimeket demokratikus rendszerek váltották fel. A legdélibb ilyen Ephesosban történt, ami egyben a makedón előrenyomulás határát jelzi a 336-os évben.
335-ben azonban a perzsa erők vezetését rhodosi Memnón vette át, a hadvezetéshez kiválóan értő perzsa előkelő. Zsoldos kívülállóként kezdte karrierjét, de idővel beházasodott a tekintélyes perzsa arisztokrata Artabazos családba. Saját birtokai voltak Tróas-vidékén, így számára egyben személyes fontosságú is volt, hogy a makedón expedíciós erőket minél inkább akadályozza a további előrehaladásban. 336 végén görög zsoldosokat bocsátottak rendelkezésére, amellyel még visszavert egy számbelileg fölényben lévő makedón sereget Magnesia közelében. Emiatt a makedón előrenyomulás meg is torpant, s ezt kihasználva Memnón erőivel végigmenetelt Északnyugat-Anatólián. Ellenállásba nem ütközött, seregének közeledtére a makedónok egyre hátrébb szorultak a félsziget csücskébe.
Ezalatt a kis-ázsiai satrapák is összegyűjtötték saját csapataikat a Márvány-tengerhez. Ez a csapatösszevonás 335 tavaszára valószínűleg befejeződött, de utána is folyamatosan érkeztek még új erők 334-ben is. Főleg Arsités és Sithridatés, Phrygia és Lydia satrapái voltak a védelem fő szervezői. Tavaszra valószínű az összes makedón erőt visszavonták a Hellészpontosz környékére, így az előző évben meghódított területek elvesztek. Ephesosban visszaállították a perzsabarát kormányzatot, és valószínűleg a többi város esetében is Nyugat-Anatóliában. Egyenlőre a perzsa haderő kezében volt a kezdeményezés, és szárazföldi haderejük támogatására már közeledett Egyiptomból a flotta is.
Alexandrosz a 334-es év telén gyűjtötte össze inváziós seregét Amphipolisznál. Serege a legtöbb történész által elfogadott becslés szerint 32 000 gyalogosból és 5000 lovasból állt. Ez Kis-Ázsiában kiegészült az expedíciós haderővel, így ez a sereg majdnem 50 000 főre gyarapodott. A királyság erejét szemlélteti, hogy eközben Makedóniában Antipatrosz, aki Alexandrosz távollétében gyakorolta a hatalmat, majdnem ugyanekkora haderőre támaszkodhatott, így ekkor bármilyen makedónellenes megmozdulást el tudott fojtani a király távollétében.
Alexandrosz fordított irányba haladva vonult azon az útvonalon, amelyet Xerxész, perzsa király is használt a Kr.e. 480-as hadjáratakor. Az 500 km-es utat Húsz nap alatt tették meg. Ekkor várakozási idő állt be a hadjáratban, mivel a tengeri átkeléshez idő kellett, hogy a sereget és az ellátmányt megfelelően hajókra rakhassák. Ehhez 160 hajó segítette az expedíciós sereget.
Maga a király a Chersonnésos csücskében fekvő Elaiusnál fekvő átkelőhelyen szállt hajóra, majd szállt partra már az ázsiai oldalon.

Megállapítások a makedón hadsereg logisztikájáról

Kertész István több művében is leírta becslését a makedón hadsereg utánpótlásról. Ha elfogadjuk, hogy az utánpótlás szállítók, és más kiszolgáló személyzet összmérete 1:3 arányban múlta felül a hadseregét, legfeljebb 65 000 fősre lehet becsülni a Kis-Ázsiába érkező makedón haderő létszámát. Az ellátmányt csak részben szállították hajókon. Ugyanis számítottak arra, hogy előbb utóbb el kell hagyniuk a tengermelléki vidéket és a szárazföld belsejében kell továbbhaladniuk. A makedón kiképzési rendszernek köszönhetően – eszerint minden harcos harminc napra elegendő lisztet vitt magával – a hadsereg igen mozgékony erőt jelentett. Donald Engels A makedón sereg logisztikája című könyvében viszont úgy számolt, hogy az ellátmányt szállító állatok már azelőtt megették volna saját terhüket, mielőtt megérkeztek volna a sereg táborába. Ezért az ő megállapítása szerint a makedón sereg nagyon is a tengeri utánpótlástól függött, ami megmagyarázza, hogy a sereg a tengerpart közelében maradt, amíg lehetett. Az is tény azonban, hogy Alexandrosz számos alkalommal a kontinens belsejébe vezette haderejét, amely arra kényszerítette, hogy menetelés közben lássa el a haderőt, az adott alkalommal építsen ki hadtáprendszert. A Perzsa birodalomban számíthatott az előző uralkodók által kiépített infrastruktúrára is, ezen kívül szövetségek kötésével, helyőrségek telepítésével és túszokkal is biztosították, hogy a logisztika megfelelően fennmaradhasson. Ezzel biztosították, hogy a hátországban biztonságban legyenek a katonai raktárak és a felhalmozott készletek. Segítette még a jó ellátást, hogy a vonulást hozzáigazították a meghódított területek aratási idejéhez. Kertész megállapítása szerint a makedón sereg tavasszal, valószínűleg április végén indult meg, és májusig tarthattak ki az élelmiszertartalékok, amikor is már az ellenség területén jártak. Itt kezdődött meg a betakarítás, vagy az elrekviálás. Alexandrosz tudott támaszkodni Hérodotosz leírására, amelyet Xerxész hadjáratáról írt. Később pedig, amikor elérte a Tigris és az Eufrátesz folyó területét, Xenophón Anabaszisz című írását tudta felhasználni, hogy hadjáratának útvonalát megtervezze. Ezt mindig nagyon alapos tervezés előzte meg, és általában a makedón hadsereg mindig rendelkezett tíz napra elegendő gabonával.

Ütközet a Granikosz-folyónál

Néhány nappal a partraszállás után a makedónok híreket kaptak a perzsa flotta közeledéséről. Parmenión javasolta, hogy a szövetséges flotta vállaljon tengeri csatát a perzsáéval, Alexandrosz azonban ezt megtagadta, mert kockázatos lépésnek vélte. Úgy gondolta rizikós, ha már a hadjárat elején a görögök elszenvednek egy vereséget, függetlenül attól, hogy az mennyire kis mértékben befolyásolja majd a hadjáratot. E helyett Alexandrosz úgy határozott, a szárazföldi sereggel foglalja el az útjába kerülő, part menti tengerészeti bázisokat. Arrianosz leírásának ennél a pontjánál vált nyilvánvalóvá Alexandrosz hadjáratának stratégiája: mivel a perzsákénál jóval kisebb hajóhaddal rendelkezik, az ellenséges flottát a szárazföld felől kell legyőzni úgy, hogy a tengeri kikötők elfoglalásával azokat hatástalanítani lehessen.
Anatóliában a hadjárat első állomása Ilionba vezetett, ahol a király saját díszfegyverzetéért cserébe a szentélyben őrzött ereklyét vette magához, amely a későbbiekben a hadjárat szakrális tárgyává vált. Ezt követően a sereg tovább vonult, hogy a perzsa sereg ellen vonuljon, amely egy Zeleia nevű kisvárosnál gyülekezett, az Aisépos-folyó partján.
A perzsa haditanácsban több, egymással egyenrangú parancsnok miatt a stratégiai döntéseket többségi határozattal fogadták el, ez azonban valószínűleg nehezítette a hadvezérek dolgát. Ez részben magyarázatot adhat arra is, a makedónokat miért nem állították meg már a partraszállásnál. Nem tudták felbecsülni a makedón sereg erejét sem. A legtöbb történész szerint a két sereg létszáma hasonló lehetett. Perzsa oldalon a 20 000 fős lovasság jelenthette az igazi erőt, a gyalogsági oldalon azonban főleg helyi csapatok adták a gyalogság nagy részét, a görög zsoldosok száma pedig 20 000 főt tett ki. Memnón a „felperzselt-föld” taktikáját javasolta, hogy pusztítsák el a javakat a vonuló expedíciós sereg előtt, hogy a makedónok ne jussanak élelemhez. Arsités, Phrygia satrapája ezt ellenezte, hiszen ez saját területének pusztulását jelentette volna. A 335-ös perzsa sikereket hozták fel érvként, amivel meg is győzték vezértársaikat. A döntés után a perzsák a Zeleiától nyugatra fekvő főútvonal mentén foglaltak el állást, ahol a Granikos-folyó természetes védelmet nyújtott, ha a makedón sereg Zeleia és Kyzikos felé akarna haladni. Keegan megállapítása szerint a perzsák elkövették azt a hibát, hogy a makedónokat ellenállás nélkül hagyták partra szállni Ázsiában, így hadászati kezdeményezést adva nekik. A természetes védelmi vonal mögé húzódás pedig azért nem volt feltétlenül alkalmas, mert így a perzsa sereg nem tudta kihasználni létszámfölényét.
A makedónok felderítő csapatai léptek először kapcsolatba az ellenséggel, amikor seregük az Adrasteia-síkság közelébe ért. Jelentették a királynak, hogy a perzsa sereg a Granikosz-folyó keleti oldalán vett fel védelmi állást, a mai Dimetoka város közelében, a hegyek lábánál. Az ütközet előtt Parmenion javasolta a királynak, várjanak ki, mivel a perzsa sereg közvetlenül a folyó előtt sorakozott fel, tehát a makedónok a folyó átgázolása után rendezetlen sorokban lesznek, így sebezhetővé válnának. Alexandrosznak azonban ez a javaslat nem tetszett. Gyorsan akart lépni, mert az idő a perzsáknak kedvezett, akik számíthattak erősítésekre és további utánpótlásra. Végül a sereget maga által vezetve azonnal támadott.

Illusztráció: Alexandrosz lovasságával átkel a Granikosz-folyón (Forrás: Osprey Publishing)

A folyó, amit ma Koçabas Çay néven ismernek, az ókor óta nem sokat változott. Az átkelés kora tavasszal nem jelent különösebb nehézségeket, ekkor a mélysége alig egy méteres, azonban partja meredeken ereszkedik le a folyóhoz, ez pedig megnehezíti a széles arcvonalban való frontális támadást. A falanxtámadás rendezett módon nem lehetett volna végrehajtani, a gyalogosok a folyómederben egy ellentámadás során szétzilálódtak volna. Ezért a terület a perzsa védők számára volt kedvező, mégis a felállított hadrendjük a mai napig sok kérdést vet fel. Arrhianos leírása szerint a perzsa lovasság a part mentén állt fel, míg a gyalogság a magaslaton foglalt állást, de ez a folyótól másfél kilométer távolságban helyezkedik el. A két fegyvernem közötti távolság túl nagy volt, hogy egymást támogathatták volna, ez pedig a kezdeti előny feladását jelentette. A parton álló erők számára nem volt lehetőség lendületes rohammal visszaszorítani az átkelő makedón sereget.
Diodóros leírásában a perzsák a hegyek lábánál álltak, hogy alkalmuk legyen rohamra indulni, ha a makedón falanx átkel. Az időpont kapcsán sem egyértelműek a források. Alexandrosz a támadásra vagy hajnalban, vagy este adott parancsot. Ezzel kapcsolatban csupán retorikai források maradtak fenn, és a későbbi történetírók ezeket voltak kénytelenek felhasználni. Emiatt nem ismerjük a granikoszi csatát teljes egészében. A topográfia segítségével ez valamennyire mégis rekonstruálható.

A csata rekonstrukciója (Forrás: John Warry: A klasszikus világ hadművészete)

A makedón sereg klasszikus módon rendeződött csatasorba: a hüpaszpisztész és a pezetairosz egységek a centrumban álltak, a balszárnyra állt fel a thesszál, görög és trák lovasság, jobbszárnyon a makedón lovasság. A makedón lovasságot a Társak, a könnyűgyalogos agrián és íjász segédcsapatok alkották, illetve Amyntas vezetésével egy vegyesebb különítmény, könnyűlovasokból, ún. prodromos egységekből és a szarisszophorosz lovasokból. Ez utóbbi különítmény kelt át legelőször a folyón, majd őket követte Alexandrosz jobbszárnyának többi egysége. A partszakasznak valószínű egy könnyebben átjutható szakaszán keltek át, ahol a hordalék megkönnyítette az átjutást. Amyntas csapatai biztosították a partot, amíg a teljes jobbszárny át nem ért. Alexandrosz és Társai az átkelés után feljutott a járható lejtőre. Az átkelés során a csapatok a folyásirányban lefelé, balra mozdultak el, így egy átlós irányban mozogtak, ezzel pedig teljes egészében kihasználták a hordalékos szakaszt. Az egységek hullámokban kelták át a folyón. A balszárnyon Parmenion vezetésével a thesszáliai lovasság hasonló módon alakított ki hídfőállást, biztosítva a csapatok átkelését.
Az átkelésre a perzsa erők természetesen reagáltak. Először nyíl- és lándzsazáport zúdítottak az átkelő makedónokra, ennek ellenére az átkelés tovább folytatódott. Ezt követően a makedón élcsapatokat a perzsa lovasság rohanta le. A Memnón és fiai vezette lovasság támadása nagy veszteségeket okozhatott ezeknek a makedón erőknek, de visszavetni őket nem tudták. A harcoló makedónok kitartottak, és teljesíteni tudták a célt, hogy biztosítsák a folyó part menti szakaszát, amíg a többi egység át nem kel. A perzsa támadás lendülete lassan kifújt, ahogy a makedón sereg egyre több egysége tudta megvetni a lábát a másik parton. A sikeres átkelést követően makedónok ellentámadásba mehettek át. Alexandrosz személyesen vezette a támadást, ez pedig majdnem az életébe került. Egy, valószínűleg tartalékban tartott, perzsa lovassági csapat veszélyesen közel került Alexandroszhoz. A források két fivért említenek meg, Rhoisakés-t és Spithiradés-t, akik a királyra vetették magukat és a sisakját is szétzúzták. Mielőtt lesújtottak volna a királyra, a Társak egyik lovasa, Fekete Kleitos közbeavatkozott és megmentette a királyt.
Alexandrosz túlélte a támadást, és csapatai is hamarosan felülkerekedtek a perzsákon, holott az átkelés első szakaszában még nyomasztó volt a túlsúly. A minőségi fölény a makedónoknak kedvezett, és ez a javukra billentette a csata kimenetelét. A perzsa vezérek közül, akik meghaltak a granikoszi csatában, a források nyolcat említenek. A perzsa sereg centruma átszakadt, és ez volt az a pont, ahol a perzsák hátrálása meneküléssé vált. Keegan valószínűsíti, hogy a perzsák a szárnyak irányában menekültek el, ott, ahol görög zsoldosaik küzdöttek. Miután a teljes makedón sereg átkelt, a még magaslaton állásait tartó zsoldos gyalogság ellen indítottak támadást. A zsoldosok valószínűleg azért nem követték a menekülő perzsákat, mert abban reménykedtek, hogy tárgyalhatnak a makedónokkal a fegyverszünetről. Alexandrosz azonban erre nem volt hajlandó, a csata hevében lehetséges, hogy erre nem is volt lehetőség. A zsoldosokat a makedón falanx frontális támadással rohanta le, miközben a lovasság a szárnyakon kerítette be őket. A végső ellenállásra kényszerült zsoldosok okozták a legtöbb veszteséget a makedónoknak a csatában. Kétezer fő élte csak túl a mészárlást, ők fogságba kerültek. A korabeli krónikások szerint mintegy tizennyolcezer volt a csatában elesettek száma.
A csata már az elején eldőlt. Döntő mozzanatát a lovasság átkelése jelentette. Miután átjutott, sikeresen biztosítani tudta a túlpartot. A perzsa csatarend gyenge pontját jelentette, hogy a perzsa lovasság és a görög zsoldos gyalogság között nem volt megfelelő összeköttetés. A görög zsoldosok az ütközet alatt nem támogatták megfelelően a lovasságot, a magaslaton maradtak, hagyva, hogy lovasságukat bekerítsék a makedónok. A perzsa sereg így elvesztette gyalogsága túlnyomó részét, ezáltal pedig nem is maradt erejük, hogy Kis-Ázsiában további jelentős ellenállást kifejtsenek. Ezt Aristés satrapa is felismerte. A csata után visszavonult Phrygiába és öngyilkosságot követett el. A többi perzsa vezér is visszavonult, ki a saját satrapiájába, hogy helyi szinten készüljenek fel a közeledő makedón seregre. Alexandrosz politikai tőkét is kovácsolt a győzelemből: 300 teljes perzsa fegyverzetet küldött Athéné Istennő templomába, mint a bosszúhadjárat első eredményeit. A perzsa oldalon harcolt zsoldos túlélőket Makedóniába hurcolták rabszolgamunkára. Ez azt jelezte a még perzsák oldalán harcoló zsoldosoknak, hogy halálukig kell harcolniuk, mert Alexandrosz nem fog velük alkut kötni.

A hadjárat első időszakának és a granikoszi csata tapasztalatai

Alexandrosz kis-ázsiai hadjáratának bizonyos eseményeiről a források nagyon részletesen beszámolnak, máskor igen szűkszavúan fogalmaznak, vagy nem is ismertek. Ez utóbbi esetben csak következtethetünk, hogy az adott esemény hogyan is zajlódhatott le. Erre jó példa az expedíciós sereg útvonala, amelynek útvonalát egyes szakaszokon csak következtetéssel lehet rekonstruálni. Ugyanígy nem rekonstruálható teljes bizonyossággal a perzsa arcvonal sem a granikosz folyónál, ahogy arra sincs világos magyarázat, a perzsák miért nem próbálták megakadályozni a makedón sereget a partraszálláskor.
Ez utóbbira John Keegan is rámutat. Abból az alapvetésből kiindulva, hogy a perzsák fölényben lehettek a makedón sereggel szemben, lett volna lehetőségük előbb támadásba lendülni, ennek ellenére úgy döntöttek, egy védekező harcállásban igyekeznek a makedónokat megállítani a Granikosz-folyónál. A perzsa hadvezetés talán tisztában lehetett azzal, hogy a makedón sereg jelentősebb harci értékel képvisel, mint a kezükben lévő erők, és ezért döntöttek úgy, hogy védekező állást vesznek fel. Továbbra sincs magyarázat azonban arra, hogy a források szerint a perzsa arcvonalon miért állt fel kellő távolságban egymástól a gyalogság és a lovasság. Így létszámfölényüket nem tudták kihasználni, ami döntő hibának bizonyult, már a csata kezdetén. A makedón sereg ugyan az átkelés során nyomás alá került, de mivel nem minden perzsa egység nyomása nehezedett rá, idővel fölénybe került.
E hibás lépésnek az egyik magyarázata, hogy a perzsáknál nem volt egy kézben összpontosítva a haderő, hanem a parancsnokoknak azonos szava volt, amely komoly vitákat, és így végül döntésképtelenséget eredményezhetett.
Ezáltal Alexandrosz harci taktikáját, amelyet korábbat is alkalmazott, könnyen meg tudta valósítani: az ellenséges arcvonal egy pontján fejtett ki főcsapást nehézlovasságával az áttörésre. A győzelem megmutatta, milyen erőt jelent a ez a hadsereg megfelelő hadvezetés kezében.

Berkes Márton

Felhasznált irodalom

Az első térkép forrása: J.C.F. Fuller:The Generalship of Alexander the Great. Eyre & Spottiswoode. London. 1958.
B. Bosworth: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Osiris, Bp. 2002.
Michael Wood: Nagy Sándor nyomában. Alexandra Kiadó. Pécs. 2006.
John Keegan: A parancsnoklás álarca. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011.
Szántó Mihály: harceljárás az ókori Európában. Akadémiai Közlemények/Zrínyi Miklós Katonai Akadémia. 205. 1995.

Nagy Sándor, vagyis III. Alexandrosz (a továbbiakban Alexandroszként hivatkozom rá) makedón király hadjáratát az emberiség története óta folyamatosan tanulmányozzák és újraértelmezik a történészek. A makedón király Kr.e. 336-tól 331-ig tartó keleti hadjáratát annak összetettsége miatt is megannyi szakkönyv, tanulmány és dokumentumfilm elemzi.
Több részletben elemzem a hadjárat egyes részeit. Elsőként érdemesnek tartom megvizsgálni a hadjáratról szóló korabeli forrásokat, bemutatni a felhasznált szakirodalmat, végül bemutatni a hadjáratot megelőző eseményeket, okokat, szereplőket és a hadviselő feleket.

A Kennedy gyilkosság, Diana halála, a 2008-as gazdasági válság, szeptember 11-e, Nostradamus jóslatai, Napóleont meggyilkolása, vagy a Stonhenge-i rejtély és Atlantisz létezése. Ezek a legnépszerűbb összeesküvés-elméletek, és ezekból is több változat forog közszájon. Összetett magyarázata van annak, hogy ezek a teóriák megszületnek, terjednek, és sokan hisznek benne. Az utóbbi napokban annak próbáltam röviden utánajárni, honnan erednek az összeesküvés-elméletek, milyen üzenetet képviselnek, milyen igazság, vagy hamis tény rejlik mögöttük, és mit tanulhatunk belőlük.

A kép forrása: David Horsey, Los Angeles Times